Alkonyatkor Anima künn állott a torony erkélyén. Nem is gondolt már a
kérőjével, akinek olyan kegyetlenül kiadta az útját. A felhőket nézte,
amelyek lassu méltósággal úsztak a vérpiros égboltozaton. A szeme
megakadt egy különös formáju nagy felhőn, amely biboros és aranyos
fényben tündökölve közeledett a város felé. A felhő olyan volt, mint egy
óriás légi gálya, amely kupolás és tornyos fejedelmi palotát hordoz a
hátán.
Animának úgy rémlett, mintha a gálya orrán aranysüveges emberek, furcsa
és félelmetes szörnyalakok nyüzsögnének.
Később a nagy felhőről levált egy kis felhőfoszlány s az gyorsan, mint a
szálló füst, a torony felé közeledett. Amikor már egészen közel
érkezett, fényes hintó lett a felhőből. Négy, hattyuszárnyon szálló,
fehér ló volt eléje fogva. A bakon csatlós ült a kocsis mellett. A
kocsisnak bozontos feje volt, mint a fehér medvének, a csatlós vállán
pedig kakasfej ült.
– Ez a király fogata! – gondolta Anima magában.
Soha sem látott még királyi fogatot és így nem is csodálkozott azon,
hogy a levegőben jár.
A hintó megállott a toronyerkély mellett, a csatlós kiugrott, térdet
hajtott Anima előtt és némán és alázatosan biztatta, hogy szálljon be.
– A király elé akar vinni! – gondolta a kevély Anima. – Bizonyos, hogy ő
felsége hirét hallotta a nagy szépségemnek és most látni óhajt. Ha
megtetszem neki, feleségül fog venni és én királyné leszek.
És habozás nélkül beült a hintóba. Még annyi időt se vett magának, hogy
fölvegye a papucsát és befonja a haját. Mezítláb és kibontott hajjal
kelt útra.
A szárnyas fogat odaröpítette az aranyfelhőhöz. Amint Anima rálépett a
felhő peremére, a fogat mindenestül párává foszlott. A leány egy
hatalmas nagy kapu előtt találta magát. A kapu bolthajtását két óriás
tartotta a vállán; az óriások görnyedve vergődtek a nagy teher alatt,
hol összetöpörödtek, hol meg kinyultak, magukkal emelve az egész kaput.
Anima habozott, hogy bemerészkedjék-e a palotába, de ekkor lassan
megnyilt a kapu és egy szép ifju lépett ki rajta. Az ifju
napsugárkoronát viselt a fején és bíborpalástot a vállán. Szép, sápadt
és szomoru arcu ember volt. A kezét előrenyujtva, tapogatódzva járt és
Anima észrevette, hogy mind a két szemére vak. Amikor a kezével
megérintette Animát, a leány borzadva érezte, hogy a keze hideg.
– Ez a felhőkirály! – mondotta magában a leány.
A felhőkirály kezén fogva bevezette vendégét a palotájába. Egy nagy
csarnokba értek, amelyet aranyvörös kupola borított. A kupolát oszlopok
helyett gomolygó tagu óriások tartották a vállukon. A király a
szivárványos trónushoz vezette Animát. Ott fehér felhőasszonyok
holdvilágkoronát és rózsaszínü ködpalástot adtak rá. Köröskörül, a
rengeteg trónteremben, mind térdreborultak a király alattvalói. De
miféle alattvalók voltak azok! Madár- és elefántfejü zászlósurak,
formátlan légi csudák, furcsán gomolygó szörnyetegek, amelyek
szakadatlanul változtatták az alakjukat. És valamennyien némák voltak és
vakok, miként a királyuk.
– Királyné vagyok! – mondotta magában kevély önérzettel Anima.
Időközben megindult az északi szél és az egész felhőország útrakelt az
Alföld felé. Anima kiváncsian letekintett a földre és ekkor meglátta
Bártfa városát, amely akkorkának látszott, mint egy kalap és meglátta a
nagytemplom tornyát is, amely akkora volt, mint a kisujjam. És ekkor
megszólaltak odalenn a harangok. Noé apa küldte ezt a búcsúüdvözletet a
fogadott leánya után. A nagy távolságban oly halkan zümmögtek, mint az
éjjeli bogarak csapatja. Anima szíve fájdalmasan összeszorult. Nem
tudott örülni a királyi pompájának. A gondolat, hogy ezentúl örökké
vándorolnia kell, amerre a szilaj szelek viszik, a sejtelem, hogy nem
fogja többet hallani a bártfai harangok zúgását, elszomorította. Az
óriás csillagok, amelyek fehéren ragyogtak a feje fölött,
megfélemlítették. Elhagyottnak érezte magát a néma és vak felhőrémek
társaságában és a lelke is didergett, ha a felhőkirály megfogta a kezét.
Nem tudta szeretni az urát. Szelid ember volt ugyan a felhőkirály, de
megvolt az a rossz szokása, hogy minduntalan változtatta a képét.
Egyszer kecskefeje lett, máskor meg hallá változott át. Némelykor
szárnya nőtt, hébe-korba pedig gömböccé fúvódott. Anima csak a fényes
koronája után tudta megismerni.
Anima azelőtt, míg a földön lakott, mindig csak a felhőket nézte;
mostanában, hogy felhőn kellett laknia, egész nap csak a földet nézte.
Most csodálatosan szépnek találta a földet és irigyelt mindenkit, aki
odalenn szabadon járhat-kelhet. Falvak, városok és pusztaságok fölött
vonultak el. A pusztákon ezerféle giz-gaz virított és illatozott, ezer
madár csipogott. Olykor egy-egy falusi templom harangjának szava hatolt
föl a felhőkig, ilyenkor olyan honvágyat érzett Anima, hogy a sírás
kerülgette.
Egy nap, amikor éppen a Tisza fölött szálltak, egy embert látott meg
Anima, aki gyalogszerrel baktatott a folyó partján. Az ember akkorának
látszott csak, mint egy bogár, de a felhők királynéja azért tüstént
megismerte benne Kender Mátyást, a bártfai csizmadiát, akivel olyan
kegyetlenül elbánt.
– A szegény fiu bujdosásra adta magát! – szólott magában Anima.
Mátyás később megpihent odalenn és leheveredett a gyöpre. A szálló
felhőket nézte és a tekintete összetalálkozott az Animáéval. A sejtelem,
hogy egy meleg emberi szív most feléje dobog, boldoggá tette a felhők
királynéját. Azonban a gondolat, hogy Mátyás most nem is sejti, milyen
közel vannak egymáshoz, elszomorította. Bánatában megeredtek a könnyei
és a meleg csöppek lehullottak a vándorló legény arcára.
[Illustration: Mátyás később megpihent odalenn ]
– Első lesz! – mondotta Kender Mátyás, mialatt a kendővel végigtörült az
arcán.