A Kárpátokban van egy nagy erdő, olyan nagy, hogy soha még senki nem
látta a tulsó szélét.
A rengeteg hűvös homályában hatalmas, titokzatos szellem tanyázik. A
szellem nevét nem tudja senki, az arcát nem látta még senki. Annyit
tudnak csak róla, hogy asszony. És inkább sejtik, mint tudják, hogy a
láthatatlan nagyasszony lénye telve van nemes és szomorú jósággal és
hogy titokzatos és végzetes erők birtokában van, amelyekre nem jó
gondolni sem. Soha sem mutatja magát az emberek előtt, de azért ott van
mindenütt az erdőben. Minden virág és bogyó egy-egy szem, amellyel ő
lát, minden falevél egy-egy fül, amellyel ő hall. Az emberek suttogó
hangon beszélnek róla és az Erdő Anyjának nevezik.
A nagyerdő tisztásán volt egy márványvár, abban királyleány lakott.
Gyöngyöm kisasszony volt a neve. Nem is tudom, mért adták neki ezt a
különös nevet. Talán azért, mert semmit sem szeretett annyira, mint az
igazgyöngyöt. Vagy azért, mert maga oly fehér, fényes, szelid és hideg
volt, mint a gyöngy.
Édesapja az öreg király csak két dolgot szeretett a világon, a fehér
Gyöngyöm leányát, meg az aranysárga tokaji bort. A bortól mindig
elszomorodott, mert ivás közben eszébe jutott saját daliás ifjúkora,
amikor még külső országokban hadakozott. Ha azonban rátekintett a
leányára, akkor mindjárt megjött a kedve és megbékült a vénségével is.
A király nagyon kényeztette a leányát. Ha Gyöngyöm sírt, akkor az öreg
elballagott a kincstárába és egy maroknyi gyöngyöt hozott neki. Ha
kacagott a leány, akkor is gyöngyöt szórt az ölébe.
Ezekből a gyöngyökből testhez álló páncélinget és fehér koronát
csináltatott magának a királyleány… Egyébként is kedvelte a fehér színt.
Minden ruhája hófehér volt.
A vár kertjében csupa fehér virágot nevelt. Ha ki akart kocsizni, akkor
két fehérszőrü, vörösszemü szarvast fogtak a hintója elé. És bárhol járt
is, mindig nagy csapat fehér galamb szálldosott utána.
Gyöngyöm igen szerette önmagát. Órákig is ott állott nagy ezüsttükre
előtt és mosolygó áhítattal gyönyörködött a képmásában. Olykor
megcsókolta tükörképét és így szólt hozzá: Szeretlek, fehér Gyöngyöm,
mert te vagy a legszebb a világon!
Ha künn járt a mezőkön és a fiatal vetés meghajolt a tavaszi szélben,
leereszkedőleg intett a kalászoknak és így szólt: Jó napot, kedveseim!
Ha éjjel édes csalogánydal hallatszott be az erdőből, elmosolyodott az
ágyában: Ezt a szegény madarat még megöli az utánam való epedés!
[Illustration: Két fehérszőrü, vörösszemü szarvast fogtak a hintója elé]
A csillagokról azt hitte, azért olyan szomorúak, mert távol kellett
élniök Gyöngyömtől. Igy hitte a királyleány. Ha egyik-másik leszaladt a
sötét égről, akkor a leány vállat vont. Te bolondos! – mondta, – ha nem
is szeretlek, azért nem kellett volna annyira elkeseredned!
[Illustration]
Eljött az ideje annak, hogy férjhez kellett volna adni Gyöngyömet.
Kérőkben ugyan nem volt hiány.
A szomszédban lakó királyfiak mind háztűznézőbe jöttek. Ki tollbokrétás
paripán, ki aranyos hintón. Mindegyik koronát viselt a fején és
mindegyiket a bársonyruhás nagyurak és az ezüstpáncélos huszárok serege
kísérte.
De távoli országokból is érkeztek kérők, akiket Gyöngyöm szépségének
híre vonzott és akik mind odáig voltak a nagy szerelemtől. Volt köztük
egy hindu király, az aranyszíjakkal fölkantározott fehér elefánton
lovagolt. Egy mór herceg karcsúnyaku tevén ült. Beállított egy khinai
nagyúr is, azt ezüstcsengetyűkkel ékes gyaloghintón hozták. Éjszakról
iramszarvas-fogaton jött egy kérő, délről pedig csíkos zebráktól vont
hintón jött a másik. Az erdei vademberek királya is beköszöntött, ő
tollkoronát viselt a fején, aranykarikát a fülében és buzogányt a
kezében.
Gyöngyöm a fehér teremben fogadta kérőit. Két kígyó módjára csavarodó,
óriás opál-oszlop között állott a trónus.
[Illustration]
Mosolyogva végigmérte a kérőit, aztán rövidesen kiadta nekik az útjukat.
– Te tetszenél nekem, hercegem, ha nem volnál olyan kövér… Téged pedig
nagyon tudnálak szeretni császárom, csak ne volnál olyan sovány… Ilyen
férfiről álmodtam mindig, csakhogy egy fejjel magasabbnak képzeltelek…
De kár, királyom, hogy annyira hórihorgas vagy!
Mindenikben talált kivetni valót. A királyfiak, akik olyan kevélyen
vonultak be a palota főkapuján, mint a zivataros felhők, sápadt és
alázatos bárányfelhők módjára osontak ki a hátsó ajtón.