Hajdanában, a nemzeti királyok korában, élt nemes Bártfa városában egy
nagyszakállu toronyőr, valami Noé nevezetü ember. Noé apa fönn tanyázott
az emberek feje fölött, a bártfai nagytemplom tornyában. A szűk szállása
fölött volt a harangház, telve nagy és kicsi harangokkal. Ha
istentiszteletre kellett szólítani az embereket, akkor Noé megkongatta a
nagyharangot. Ha valamelyik bártfai keresztény lélek a halállal
vívódott, akkor megszólaltatta a panaszosan vinnyogó lélekharangot. Ha
ellenség lopódzott a várkapu felé, vagy éjjeli tűz csapott föl a
házsoron, akkor félreverte a haragosan zúgó lármaharangot. Ünnepnapokon
megszólaltatta összes harangjait és akkor az ércszavu, hatalmas kórus
megremegtette a torony kőfalait.
A nagyszakállu Noénak az volt a hire, hogy büszke ember és magasan
hordja az orrát. Ő közelről látta az égen vonuló fellegeket és azért nem
igen kívánkozott le a város poros utcáira. A torony erkélyéről olyan
kicsinyeknek látta a lenn nyüzsgő embereket, akár a hangyákat és azért
bizony lenézte némileg még a város hatalmas polgármesterét is. És mivel
megszokta a harangok zúgó szavát, nem szívesen hallgatta az emberek
hiábavaló fecsegését. Való igaz, hogy évek óta már senki sem hallotta
Noé hangját és azért a bártfaiak közül némelyek azt állították, hogy az
öreg végképpen elfelejtette az emberi beszédet. Habár szűkszavu, büszke
öreg volt is Noé, azért mégis jószívü ember volt.
Történt egyszer, éppen Szilveszter éjszakáján, hogy Noé apa egy
elhagyott kis gyereket talált a torony tövében. Valami lelketlen ember
tehette ki a kis árvát a havas éjszakába. Hogy ki gyermeke volt, az soha
sem tudódott ki. Szőkehaju, feketeszemü kisleány volt. Meg se nyikkant,
amikor Noé a karjára vette, csak komolyan tekintett rá fekete nagy
szemével. A hallgatagságával nagyon megnyerte a toronyőr szívét. Ő sem
igen szaporította hát a szót, hanem fölvitte magával a toronyba és ott
fölnevelte, mintha tulajdon gyermeke volna. Mivel nem tudta, hogyan
szólítsa a kis leányt, egyik ezüstszavu harangja után Animá-nak nevezte.
Mert minden harangnak neve van és a név cifra betükkel van kiöntve a
harang szegélyén.
A sápadt, hallgatag és különös tekintetü gyermekből idővel szép nagy
leány lett. Ha Noé apát büszkének mondották a bártfaiak, Animát már
éppenséggel gőgösnek találhatták. Gyerekkorában sohasem játszott más
gyermekekkel, csak a toronyi fecskékkel és a vércsékkel. Leánykorában
sem pajtáskodott senkivel és a felhők vonulásaiban nagyobb gyönyörűsége
telt, mint a farsangi menetekben. A vasárnapi muzsikára ügyet sem
vetett, ha azonban megkondult a bártfai nagyharang, akkor boldog tűzben
lángolt a szeme. Neki az ünnepi harangzúgás volt a legkedvesebb zenéje.
A bártfai legényeknek, akik vasárnaponkint a templomban látták Animát,
ugyancsak megtetszett a szép és kevély leányzó. Beszédbe azonban egyikük
sem ereszkedhetett vele, mert Anima, ha meg is szólította valaki a
fiatalok közül, némán végigmérte a vakmerőt, aztán kecses méltósággal,
mint a sértett királyné, fölvonult a tornyába. Legjobban megtetszett egy
Kender Mátyás nevü csizmadialegénynek. Ez a Kender Mátyás, bár ifju
ember volt még, büszkesége volt a bártfai csizmadiacéhnek és amikor a
sárosi főispán kordováncsizmát rendelt a városban, a bölcs atyamester
Mátyással szabatta a csizmát. Mátyás jókedvü, nótás legény volt
mindaddig, amíg meg nem látta első izben Animát. Ettől a naptól fogva
azonban szomoru és álmodozó ember lett belőle. Vasárnaponkint, mialatt a
többi legények a korcsmában poharaztak, ő kiállott a városháza elé,
szemben a nagytemplommal és addig nézte a tornyot, amíg bele nem
merevedett a nyaka csigolyája.
Addig töprenkedett, okoskodott magában a legény, amíg egy szép
ünnepnapon nagy dologra nem határozta magát. Délben magára vette
ezüstgombos dolmányát meg hatráncos csizmáját és szegfűvirágbokrétával a
kezében fölmerészkedett a toronyba. Azzal ment föl, hogy feleségül kéri
Animát.
Egy életem, egy halálom! – gondolta magában. – Ha hozzám jön, akkor
meghalok nagy örömömben. Ha nem lesz az enyém, akkor megöl a bánat.
Elkeseredett bátorsággal indult neki a meredek csigalépcsőnek. Amikor
azonban odafenn, a hatalmas öblü harangok alatt szembe találta magát a
leánnyal, egyszerre az inába szállott minden bátorsága és reszketni
kezdett, akár a nyárfalevél. Hebegő hangon mondhatta csak el a
mondókáját, amelyre pedig napok óta készült már. Hogy ő most már
nemsokára mesterré lesz és hogy a megtakarított pénzén műhelyt nyit.
Hogy a sárosi nagyságos főispán csizmáját ő varrta és hogy egy kis házat
is örökölt az édesapja után. És elhebegte azt is, hogy piros
szattyáncsizmában, ezüstgombos pruszlikban fogja járatni Animát, ha
igent mond és mesterné lesz.
A leány elsápadt a haragtól, majd gőgösen fölkacagott.
– Megháborodtál, csizmadia, – mondotta, – ha azt hiszed, hogy én
valamikor beülök a csirizszagu műhelyedbe! Négy lóval gyere, csatlóssal
a bakon, ha engem el akarsz vinni a toronyból!
A szegény Kender Mátyás azt se tudta, hogyan jutott le a hosszu
csigalépcsőn a piacra. Amikor a szállására ért, szó nélkül behányta
minden holmiját a vándortarisznyájába, a vállára kanyarította a szűrét,
a kezébe vette a botját, aztán búcsút mondott a mesterének. A mester
kérlelte és marasztalgatta, de Mátyás azt mondotta, hogy kisülne a két
szeme, ha tovább is látnia kellene a bártfai nagy templom tornyát. És
még az éjjel gyalogszerrel útra kelt az Alföld felé.