– Uram Isten! – kiáltott Jancsi rémülten, – jegesmedve!
Nem volt jegesmedve, hanem fehér nyúl, Tibor úrfi tengeri nyula. A füles
maga is megszeppent és hátsó lábaira ülve ijedten mozgatta hosszu fülét.
Paprika Jancsi illedelmesen jó estét kivánt neki, aztán elmondta, mi
járatban van. A nyúl kiváncsian végighallgatta, majd búsan mondta:
bizony, János úr, nem csodálom, hogy elhagyja a házat, nekem is nehéz
sorom van: Tibor úrfi mindig a fülemnél fogva hurcol…
– Akkor tessék velünk tartani, – indítványozta Jancsi, – jőjjön a
játékkereskedésbe.
– Vannak ott nyulak?
– Hogyne volnának! – fehér, fekete nyulak, apró kocsin ülnek, előttük
egy dob, ha az ember húzza a kocsit, ütik a dobot…
– Az kellemes lehet, – mondta a nyúl. – Nem is lehet nehéz megtanulni.
Mit kapnak enni?
– Enni? – szólt Jancsi, – azok nem éhesek, mert ki vannak tömve
szalmával, ön is kitömetheti magát…
A nyúl nem értette ugyan meg teljesen a dolgot, de azért ráállt. Jancsi
elvezette a kutyaólhoz és bemutatta társainak. Mikor a nyúl meglátta a
babát, csodálkozva meresztette rá nagy üveges szemeit, a szerecsentől
kissé megijedt s izgatottan mozgatta orrát.
A huszárnak jó ötlete támadt.
[Illustration]
– Ha Nyúl úr szives lenne megengedni, hogy a hátára üljünk, akkor szépen
lovagolhatnánk.
A nyúl jószívü fiu volt és nem ellenkezett.
A huszár a nyakába ült, a két hóna alá fogva a hátas füleit, aztán jött
a baba, Jancsi és végül a néger, szorosan egymás derekába fogódzva.
– Mehetünk! – kiáltott a huszár. A nyúl néhány jó nagy szökést tett.
– Ohó! – kiáltott a néger, ki a hóba pottyant. A nyúl bocsánatot kért és
megigérte, hogy lassabban fog menni, aztán hason kúszva, hosszu
léptekben haladt előre.
Pompásan ment. Gyorsan haladtak végig a kerten és mivel a rétre vezető
rácsosajtó szerencsére nyitva volt, csakhamar künn voltak a hóval
borított síkon.
A hátas egyszerre megállt és szimatolni kezdett, hosszu fülei idegesen
mozogtak.
– Mi baj? – kérdezte a huszár.
– Azt hiszem, Sobri komondor jön.
És valóban, a kerítés mögül csaholva vágtatott elő a komondor. Érezte,
hogy kerületében valami rendetlenség történik. A nyúl egyszerre
elvesztette minden bátorságát, megfeledkezett mindenről és hanyatthomlok
neki iramodott a rétnek… Az egész társaság mindjárt az első szökések
után a hóba szédült. Megdermedve a félelemtől, visszafojtott lélegzettel
feküdtek ott, míg Sobri, aki nem ismerte a tréfát, ha hivatalában volt,
sorra szaglálta őket. Aztán elvetette magát s a nyúl után vágtatott és
hosszu ívben visszakergette a kertbe. A többi szökevénnyel nem törődött
többet.
A huszár volt az első, ki ismét talpon volt, aztán fölsegítette a babát
és Jancsit.
– Hol van a szerecsen? – kérdezték.
Az szegény rosszul járt, esésközben egy mérföldkőre zuhant és gyászos
halálát lelte, gipszdarabjai ott feketéllettek a hóban. A baba elfedte
szemeit az irtóztató látvány elől…
A bujdosók belátták, hogy legjobb lesz visszatérni a házba.
Mentek, mentek, sokáig mentek, egy-két óra is elmulhatott már és még
egyre nem láttak mást, mint havat, kétségbeejtő fehér havat.
[Illustration]
– Úgy látszik, eltévedtünk, – mondta a huszár. A baba szomoruan
jelentette ki, hogy ő nem tud már tovább menni, de kérte társait, hogy
mentsék meg saját életüket és hagyják magára. A huszár hallani sem akart
erről.
– Együtt éltünk, együtt halunk!
Paprika Jancsi komolyan hagyta rá, hogy legyen úgy! A baba nagyon fázott
és remegve támaszkodott a huszár karjára. Később elgyengült és térdre
esett. A vitéz melléje térdelt és testével védte az éles hófúvás ellen.
Jancsi is nehéznek érezte már fejét s leült a hóba.
Sok idő mult el így, a hó már félig eltakarta a három barátot, Jancsinak
már csak a piros sapkája látszott ki…
A baba sápadt mosollyal nézett barátjára, beszélni már nem tudott. A
huszár kétségbeesetten tekintett végig a végtelen hósíkon, mely halottas
lepelként borult a rónára.
Odafönn az égen az öreg Tél hajtotta jegesmedve nyáját, amint lomhán
összetorlódtak, mérgesen csördített közéjük viharkarikásával, a fehér
pelyhek csak úgy porzottak.
– Havazik, – mondták az emberek.
Már virradni kezdett, a huszár nehéz pillákkal tekintett körül. Semmi
segítség? E pillanatban zavaros hangokat hallott a távolból, a fehér
sikon ugrándozó, fekete foltok közeledtek.
Hollók voltak; egy lármás hollótársaság, mely kiáltozva és veszekedve
indult zsákmány után. A szegény huszár szíve összeszorult: ha a vad
martalócok észreveszik, el van veszve. Egy vén holló, kinek feje már
kopaszodni kezdett, most meglátta a baba aranyhimzésü ruháját. Tolvaj
szemei csillogtak a kapzsiságtól, s örömkrákogással esett neki…
Alig hogy rút csőre megérintette a babát, hatalmas ütés koppant a
fejére, a huszár fölemelt lándzsával állt előtte. A rabló visszaszökött,
aztán széteresztett szárnyakkal csapott támadójára. Rekedt káromlására
elősiettek cinkosai is, most az egész falka megrohanta a vitézt, ki
testével védte a kiszenvedett babát.
[Illustration: A huszár fölemelt lándzsával állt előtte ]
Az egyenlőtlen harcnak csakhamar vége lett: egy csőrvágás
elzsibbasztotta a hős karját, egy második halálosan érte homlokát… A
huszár haldokolva esett a baba mellé.
A rablók éppen fosztogatásnak akartak látni, midőn közeledő lépteket
hallottak, erre lomha szárnycsapásokkal föllendültek a ködös magasba…
Az úton egy asszony jött, a tejes asszony, aki a reggeli tejet vitte a
házba. Az anyóka most lehajolt s csodálkozva tekintett a hóban fekvő
bábukra, aztán fölszedegette őket, megtisztította a hótól és kötényébe
rakta. Kissé távolabb ismét megállt s egy kis négerfiu eltört
gipszszobrát emelte föl.
*
Linka és Tibor az asztalnál ültek és nyugodt lelkiismerettel aprították
reggeli tejükbe a vajaskenyeret, midőn apa szigoru arccal lépett a
szobába.
– Gyerekek, hol jártatok tegnap délután, mikor a mamával a néninél
voltam?
Linka és Tibor ijedten tekintettek össze.
– Csak az udvaron játszottunk egy kicsit… – mondta Tibor elvörösödve.
– A réten nem jártatok?
A két testvér lesütötte szemeit, mindkettőnek szája sírásra állt.
Apa szigoruan mondta: Engedetlen, rossz gyermekek vagytok. Tilalmam
ellenére kifutottatok a rétre, – a kis gipsznégert összetörtétek, – a
játékszereiteket meg elszórtátok. A drága bábuk mind tönkrementek az
éjjel a hóban. Ezért bűnhődni fogtok. Nem kaptok semmiféle játékszert
mindaddig, míg be nem bizonyítottátok, hogy érdemesek vagytok rá. Úgy
lesz!
Mikor apa kiment, Linka és Tibor keserves sírásra fakadtak. A mama
vallatóra fogta őket, – beismerték, hogy jártak a réten, de a bábuikat
nem hagyták ott, biztosan tudják, hogy nem hagyták ott…
Mivel én nem hihetem, hogy egy gyermek saját anyja arcába hazudni
tudjon, föl kell tennem, hogy igazat mondtak s hogy a bábuk csakugyan
maguktól mentek a rétre, amint azt elmondtam.
Mit gondoltok gyerekek?
_Bögöly három felesége_
[Illustration]
[Illustration]
A régi jó időkben, mikor a cigányok még széptornácu, cserepes házakban
laktak, élt egy kondorhaju, füstös képü, fehérfogu cigánylegény, akinek
Bögöly volt a neve. Ez a Bögöly cigány elment egyszer ürgét fogni.
Tudjátok, gyerekek, hogyan fog ürgét a cigány? Kimegy a rétre, magával
visz egy vödör vizet és ha ürgelyukat lát, teli önti vízzel. Amint
színültig van a lyuk, kimászik belőle az elázott ürge és a cigány könnyü
szerrel elcsípi. Igy tett Bögöly is. A lyuk megtelt vízzel, az ürge
haragos csicsergéssel kipattant a föld alól, a cigány pedig nagyhirtelen
ráborította a süvegét, hogy elfogja.
– Megvagy, ürge koma! – kiáltotta.
– Eressz, cigány, nem vagyok én ürge! – visította egy vékony hang a
süveg alól.
Bögöly vigyázva pislantott a kalapja alá és ekkor ámulva látta, hogy
amit fogott, az valóban nem ürge, hanem arasznyi kis földi ember. Az
emberke barna bundát viselt, azért is hasonlított némileg az ürgére.
– Mit adsz, ha eleresztelek?
– Feleségül adom neked a Szikra leányomat és megtöltöm a vödrödet
arannyal, – válaszolt a földi emberke.
– Áll az alku! – kiáltotta Bögöly. – Lássuk az aranyat meg a
kisasszonyt!
A földi ember összeütötte parányi két tenyerét és ekkor a vödör hirtelen
megtelt csillogó arannyal. A kis ember másodszor is tapsolt és ekkor egy
gyönyörű szép, mosolygó hajadon szökött ki a föld alól. A leány piros
selyem viganót viselt, a hosszu haja is vörös volt. Bögöly fölkapta a
vödröt, kezén fogta Szikra kisasszonyt és széles jókedvében fütyörészve
haza felé ment.
Otthon így szólt a feleségéhez:
– Én most megolvasom az aranyaimat, te asszony addig élessz tüzet és
főzd meg az ebédemet.
– Kis tüzet élesszek vagy nagyot? – kérdezte a menyecske.
– Nagy tüzet, mert máma lakodalom lesz, – parancsolta Bögöly.
[Illustration]
Szikra kibontotta a vörös haját, meglengette a feje körül és ekkor
egyszerre lobogó tűzláng csapott ki belőle. A cigány úgy megijedt ettől,
hogy jajgatva ugrott ki az ajtón. A tűz azalatt belekapott a tetőbe és a
ház egy szempillantás alatt hamuvá égett. Később visszajött Bögöly és
kapirgálni kezdett a hamuban, hogy megkeresse a feleségét meg az
aranyát, az asszonynak és a kincsnek azonban örökre nyoma veszett.
Bögöly cigány nagybúsan új házat épített magának a faluvégen, azután egy
ócska kosarat vett a hátára és elment a tóba csíkhalat fogni. Fogott is
valami halfélét, de amint belevetette a kosárba, a hal megszólalt és
hápogó hangon beszélni kezdett.
– Eressz el, cigány, nem vagyok én csíkhal! – hápogta.
Amint jobban szemügyre vette Bögöly, azt tapasztalta, hogy halfarku kis
viziasszony.
– Mit adsz, ha eleresztelek? – kérdezte a cigány.
– Feleségül adom neked Hullám leányomat és megtöltöm a kosaradat
igazgyönggyel.
– A gyöngyeidet szívesen veszem, – mondta Bögöly, – de a leányodra
gyanakszom. Nem-e nagyon forró? Mert az első feleségem is majd hogy meg
nem pörkölt.
– Ami azt illeti, nyugodt lehetsz, az én leányom inkább hideg, mintsem
meleg, – válaszolta a vízi asszonyka.
– Akkor hát áll az alku! – kiáltotta a cigány.
Az asszonyka egyet csapott a halfarkával és a cigány kosara megtelt
mogyorónyi hófehér igazgyönggyel, azután még egyet csapott és a tóból
egy gyönyörü szép, mosolygó leányzó lépett a partra. Zöld selyem viganót
viselt, a hosszu haja pedig fekete volt. Bögöly vállára vette a kosarát
és hazavitte a leányt.
Otthon a szoba padlójára öntötte a gyöngyöket és így szólt az új
asszonyhoz:
– Én most megszámlálom a gyöngyszemeimet, te addig hozzál friss vizet.
– Kevés vizet hozzak, vagy sokat? – kérdezte Hullám.
– Sokat, mert igen kimelegedtem az első feleségem mellett.
A menyecske kibontotta sötét haját, meglengette a feje körül és ekkor
hirtelen zuhogó patak áradt ki belőle. A víz elárasztotta a szobát és
Bögöly ijedten ugrott ki az ablakon. Az udvart is elöntötte az árvíz és
ha a cigány nagysebesen föl nem mászott volna a kútgémre, még rosszabbul
is járhatott volna. A kút tetején ülve nézte, mint dönti föl és söpri el
új házát a víz. Mire elapadt az ár, Bögöly leereszkedett a kútgémről és
kereste a feleségét. De bizony csak iszapot és kavicsot talált, az
asszony és a kincs örökre eltünt.
[Illustration]
Bögöly harmadszor is megépítette a házát, azután nyakába kanyaritotta a
tarisznyáját és kiment az erdőbe madárfészket szedni. Egy korhadt bükkfa
törzsén kerek odut látott.
– Ott harkályfészek van! – örvendezett a cigány. Óvatosan belenyúlt az
oduba és érzett is valami elevent, amint azonban megfogta, csipogó hangu
beszéd ütötte meg a fülét.
[Illustration]
– Eressz, cigány, nem vagyok én madár!
Nem is volt madár, hanem tollas emberke, akkora, mint a harkály.
– Mit adsz, ha eleresztelek? – kérdezte Bögöly.
– Neked adom a Szellő leányomat, a tarisznyádat pedig megtöltöm diónyi
gyémántokkal.
– Gyanakszom a lyányodra, – mondta a cigány, – nem-e nagyon forró, nem-e
nagyon hideg?
– Ami azt illeti, nyugodt lehetsz, az én lyányom se hideg, se meleg, –
nyugtatta meg a tollas ember.
– Akkor áll az alku!
A tollas emberke kettőt csapott a szárnyával, ekkor megtelt Bögöly
tarisznyája diónyi gyémántokkal, a levegőből pedig gyönyörü szép,
mosolygó hajadon ereszkedett alá. Égszínkék selyem szoknyát viselt, a
szeme úgy ragyogott, mint a drágakő, a hosszu haja pedig ezüstszőke
volt. A cigány igen megörült az alkunak és hazavitte Szellőt.
– Én most megszámlálom a gyémántjaimat, te asszony, addig szárítsd meg a
ruhámat, – mondta otthon Bögöly.
– Kicsit szárítsam meg, vagy nagyon? – kérdezte mosolyogva Szellő.
– Nagyon meg kell szárítani, mert a második feleségem igen eláztatta.
A menyecske kibontotta és meglengette a szőke haját és ekkor egyszerre
olyan rettenetes szélvész kerekedett, hogy elhordta az egész házat, akár
a papirsárkányt. A cigányt is elhordta volna, ha röptében meg nem
kapaszkodik egy nagy eperfán, amelyen azután kalimpáló lábakkal függve
maradt. Az eperfa tetejéről látta, hogy a gyémántjai csillogó
szikraesőként röpködnek és tünnek el a levegőben, a felesége pedig
lobogó hajjal vitorlázik a felhők között. Nem is látta többet sem az
asszonyt, sem a drágaköveit.
Bögöly cigány azután nem házasodott meg többet és nem is épített házat.
Azt mondta, hogy nem érdemes, mert ha le nem ég a ház, akkor vagy
elmossa az árvíz, vagy elhordja a szél. A többi cigány is okult a Bögöly
kárán, ők sem építenek rendes házat, hanem nyáron sátorban, télen pedig
kis vityillóban laknak.
[Illustration]
_A régi ház pincéje_
[Illustration]
[Illustration]
Egy felvidéki kis bányavárosban, közel a lengyel határhoz, élt egy
Mihálka nevü ember. Mihálka irnok volt a városházán. Szorgalmas és
rendes életü tisztviselőnek ismerte mindenki. Magányos ember volt, nem
volt sem felesége, sem hozzátartozója és ha elvégezte a hivatalos
dolgát, akkor hazament, elővette a lombfűrészét és dolgozott. Vékony
fából szép képkereteket, kosárkákat, óratartókat fűrészelt ki. A szobája
már teli volt ilyenféle holmival.
Történt egyszer, hogy egy öreg asszonyság halt meg a városban. Az
asszonyság keresztanyja volt Mihálkának. Élete utolsó éveiben süket volt
szegény és nem érintkezett senkivel; a halála után azonban Mihálkának
hagyta a házát, meg a megtakarított pénzét. Az irnok egyszerre vagyonos
ember és háziúr lett.
A ház, melyet Mihálka örökölt, olyan volt, mint a város legtöbb háza.
Csupa kicsi, egyemeletes, ódon házikó áll ott a piacon, a templom körül.
Némelyik háromszáz esztendővel ezelőtt épült, némelyik még régebben. Az
ablakukon cifra vasrács van, a faluk fekete a vénségtől, a bolthajtásos
folyosóik olyan homályosak, mint a pincegádor, a nyirkos, zegzúgos
udvarukba soha sem süt a napfény.
Első éjszakán, melyet Mihálka a házban töltött, nem igen tudott aludni.
Itt minden olyan ünnepélyes és komor volt. Keresztanyjának öblös
szekrénye és nagy karosszéke szinte haragosan nézett reá, az oszlopos
óra pedig mérgesen ketyegett, mintha azt akarta volna mondani:
– Mit keres itt ez a kopott irnok?
Másnap reggel alaposan végignézte az egész házat, hogy megbarátkozzék
vele. Fölmászott a padlásra is és lámpással a kezében lement a pincébe
is. A pince teli volt régi hordókkal, azokat Mihálka sorra kopogtatta,
de bizony egyikben sem volt bor.
Mialatt a pincében ődöngött, valami távoli neszt hallott. Fülelni
kezdett és valahonnan a vastag bolthajtások mögül muzsikaszó meg rekedt
ének szűrődött a fülébe.
– Úgy látszik, a szomszéd pincéjében mulatság van, – mondta magában az
irnok.
Egypár nappal később Mihálka megint lement a pincéjébe. Úgy emlékezett,
hogy egy dézsát látott lenn, azt akarta fölhozni. Ekkor megint muzsikát
hallott odalenn. Este véletlenül összetalálkozott a szomszédjával és
szóba hozta előtte a dolgot.
– Szomszéduram pincéjében ugyancsak vígan vannak! – mondta.
Nagy meglepetésére a szomszéd így válaszolt:
– Az én házam alatt nincs is pince. Az egész utcában csak egyetlen pince
van, az öné.
Mihálka nagyon elcsodálkozott ezen. Akkor hát hol szól a zene meg az
ének? Mert mindig szól. Éjjel, nappal, reggel és este, valahányszor csak
lemegy a pincébe, mindig hallja a távoli mulatság zaját. Különös a
dologban az, hogy egyre ugyanazt a nótát húzzák az ismeretlen mulatozók.
Az irnokot nagyon fölizgatta ez a tapasztalás. Egy nap fölkereste az
öreg plébánost, akivel jó barátságban élt és elmondta neki a dolgot. A
pap nem igen akart hinni a szavainak. Hogy meggyőződjék az igazságról,
azonnal fölkerekedett Mihálkával és lement vele a pincébe. Most már ő is
hallotta a földalatti muzsikát és éneket. Persze, ő sem tudta
magyarázatát adni a dolognak.
Közbe egy hónap is eltelt. Az öreg plébános, akinek kíváncsiságát
ugyancsak fölizgatta a titokzatos eset, sűrűn látogatott el Mihálkához.
Valahányszor együtt lementek a pincébe, mindig hallották a zenét.
Legtisztábban akkor hallották, ha a pince legvégére mentek és fülüket a
falhoz szorították. Akkor kivehették, hogy a falon túl egy síp meg egy
hegedü játszik. Egy vastaghangu ember szakadatlanul énekel a zenéhez.
Olykor, szabályos időközökben, belevág egy vékonyabb férfihang is.
Lámpafény mellett megvizsgálták a fekete falat és egy régi ajtó
kőkeretét fedezték föl rajta. Az ajtó el volt falazva. Nagyon régen
falazhatták el, mert a téglák már megfeketedtek a kortól és a réseik
között penész meg pincegomba sarjadzott.
– Ha ezt az elfalazott ajtót kibontanók, akkor megismernők a titok
nyitját, – mondta a plébános.
A két férfi elhatározta, hogy áttörik a téglafalat. Abban állapodtak
meg, hogy nem avatnak be a dologba idegen embert, hanem maguk végzik a
munkát. Egy nap le is mentek a pincébe, csákánnyal és feszítővassal
fölszerelve. A pap az óvatosság kedvéért egy szent könyvet és szentelt
vizet is hozott magával. Magukra zárták a pinceajtót, a plébános a
lámpást tartotta, Mihálka pedig kezébe vette a csákányt.
Hosszu és fárasztó munka után az irnoknak sikerült néhány téglát
kifeszítenie a falból. Nagy, fekete lyuk támadt a falon és mikor
odatartották a fülüket, most már sokkal tisztábban hallhatták a
titokzatos mulatók duhaj lármáját. Mihálka a feszítővassal kezdte
mélyíteni a lyukat. Jóideig dolgozott. A vasrúd egyszerre
keresztülszaladt a falon. Keskeny rés támadt a téglák között. Ugyanakkor
a lámpás hirtelen elaludt a pap kezében és a két férfi sötétségben
maradt.
Eleintén nagyon megijedtek, de aztán megfogták egymás kezét és a falhoz
közeledvén, benéztek a résen, melyből piros tűzfény csapott a szemükbe
és hangos lárma hangzott feléjük. Különös dolgot láttak. A falon túl még
egy pince volt. A pincét égő fáklya világította meg. Két éneklő férfi
ült egy kupákkal megrakott, fölborított hordó mellett és két szál cigány
hegedült nekik. A férfiak fölváltva énekeltek és ittak, a cigány pedig
mindig ugyanazt a nótát húzta, melyet Mihálka egy hónap óta már
annyiszor hallott.
A mulató férfiak közül az egyik ősz volt, a másik javakorabeli férfinak
látszott. Mind a kettő félelmetes külsejü ember volt. Katonáknak
látszottak, de olyan egyenruha volt rajtuk, aminőt ma már nem viselnek
semmiféle hadseregben. Sastollas, prémes süveget viseltek, hosszu hajuk
a vállukra hullott, piros dolmányuk fölé farkasbőrt kapcsoltak. Az
öregebbik, akinek hosszu, ősz bajusza a füléig ért, ordítozva énekelt és
a csákányával hadonázott. A másik füstölő pipát tartott a kezében.
Különös volt, hogy úgy a mulatozó katonák, mint a muzsikáló cigányok
arca viaszfehér volt, mint a halotté. A plébános és Mihálka később egy
ötödik embert is láttak a pincében. Szakasztott olyan egyenruhát viselt,
mint a másik kettő, de jóval fiatalabbnak látszott náluk. Szép, sápadt
arcu ifju volt. Ő nem ivott, nem is énekelt, hanem haragos
türelmetlenséggel járt föl-alá a hordók között. Olykor meg-megállott a
mulatók előtt és rájuk szólt:
– Gyerünk már, hajnalra Munkácsban kell lennünk.
A másik kettő ilyenkor összekoccintotta a boros kupáját és ordítozva
énekelt. A sápadt ifju pedig szomoruan és türelmetlenül folytatta
sétáját a hordók között.
– Miféle emberek lehetnek ezek? – kérdezte a falon túl suttogó hangon
Mihálka.
– Nem tudom, de úgy látom, hogy nem jó emberek, – válaszolt ugyancsak
suttogva a pap.
– Mit csináljunk most már? – kérdezte tovább az irnok.
– Majd szólunk hozzájuk…
A plébános átkiáltott a pincébe:
– Jó napot kívánok, tisztelt és kedves uraim!
Azok odaát ügyet sem vetettek rá, hanem folytatták a mulatságot.
– Hahó, katona uraim! – kurjantotta most már nekibátorodván Mihálka is.
Ő sem kapott választ. Fölváltva, majd együttesen kiáltoztak a lyukba, de
a mulatók nem vettek róluk tudomást. Végül már be is rekedtek mind a
ketten.
– Ez nem igaz dolog, – mondta a plébános.
– Mit csináljunk most már? – kérdezte újból az irnok.
– Kitágítjuk a rést annyira, hogy átmászhassunk rajta, – mondta a
plébános.
Mihálka nagyon megszeppent.
– Azok gonosz lelkek, – suttogta. – Hátha széttépnek dühükben, hogy
megzavarjuk istentelen mulatságukat?
– Attól ne féljünk, – válaszolt a plébános. – Az Ur nevével köszöntjük
őket és akkor nincs fölöttünk hatalmuk.
Az irnok kénytelen-kelletlen dolognak látott. Most már gyorsabban haladt
a munka. Egy rövid óra mulva akkora volt a lyuk, hogy egy ember
átbujhatott rajta.
A plébános kezébe vette a szent könyvet és a szenteltvíz-tartót és
átmászott a résen.
– Dicsértessék a Jézus Krisztus! – mondta.
A mulatók nem válaszoltak, rá sem pillantottak, hanem tovább ordítoztak,
a cigány pedig dühösen fújta a nótájukat. Az ifju katona azonban, aki
egész idő alatt a hordók között barangolt, most odalépett a pap elé.
Hófehér arcából két végtelenül szomoru és ködös tekintetü szem tekintett
a plébánosra.
A pap bátor aggastyán volt, de ettől a tekintettől mégis megborzongott.
– Gyerünk már, hajnalra Munkácson kell lennünk! – mondta panaszos és
rimánkodó hangon az ifju.
A pap összeszedte minden bátorságát.
– Az élő Istenre kérdem, vitéz uram, mondja meg, mi dolga Munkácson?
Az ifju katona mereven és értelmetlenül bámult rá. Szép, halvány arca
fájdalmasan eltorzult, mintha szenvedést okozna neki a gondolkodás.
– A fejedelem parancsolta… A fejedelem vár… – hebegte szomoruan.
– Isten nevében kérdem, miféle fejedelemről beszél, vitéz uram? –
kérdezte fölemelt hangon a pap.
Az ifju gyötrelmes erőlködés közepett mozgatta a száját. Végül mégis
megszólalt:
– A mi urunk, a mi fejedelmünk… Rákóczi…
Azzal hátat fordított a plébánosnak és támolygó léptekkel folytatta
nyugtalan bolyongását. A pap ekkor elővette szent könyvét és hangos
szóval egy imádságot kezdett olvasni, mely alkalmas a gonosz szellemek
megfékezésére. Az imádságnak azonban nem lett foganatja. És bár szentelt
vizet is hintett a mulatókra, azok azért csak tovább ittak és
üvöltöztek. Éppen csak az arcuk torzult el egy kissé, mikor rájuk
hullott a szenteltvíz.
A pap végül belátta, hogy nem bír a duhaj kísértetekkel és visszamászott
Mihálkához. Barátját a földön elnyúlva találta. Az irnok elájult nagy
félelmében. Miután a főtisztelendő nagynehezen magához térítette
barátját, kivezette a friss levegőre. Ott leültek a csöndes ház udvarán
és beszélgetni kezdtek:
– Én most már sejtem, hogy mifélék azok a boldogtalanok odalenn, –
mondta halkan a plébános. – Kétszáz esztendővel ezelőtt Rákóczi katonái
voltak… Mikor a fejedelem már belefáradt a harcba, melyet a balszerencse
ellen viselt, Lengyelországba vonult… Akkor valami fontos paranccsal
Munkács várába küldte három katonáját… Azok azonban, mint afféle kuruc
korhelyek, megfeledkeztek a kötelességükről és ivásnak adták magukat…
Nagy bűnt követhettek el a fejedelem ellen, mert a büntetésük is nagy…
Közel kétszáz esztendeje, hogy szakadatlanul folytatniok kell
korhelykedésüket…
– De hogyan kerültek a pincébe? – kérdezte az irnok.
– Nem tudom, de úgy sejtem, hogy az kétszáz esztendővel ezelőtt valami
csapszék pincéje lehetett… Valószínünek tartom, hogy egyik kuruc vezér
büntetésül falaztatta be őket… Azokban a vad időkben sok ilyen dolog
esett…
Az irnok és a pap abban állapodtak meg, hogy tovább is titokban tartják
a dolgot. Nem tanácsos az ilyet a piacra vinni. Majd keresnek rá módot,
hogy fölszabadítsák a boldogtalanokat a szörnyü átok alól.
A plébános meg is próbált sok mindenfélét. Imákat mondott a pincében,
megáldotta és megfüstölte a kurucokat, csodatevő szent ereklyéket vitt
le nekik. De bizony azok tovább ittak és ordítoztak. Most, hogy a fal át
volt törve, csöndes éjszakákon a házba is fölhallatszott duhaj lármájuk
és az irnok nem is mert többet a lakásban aludni, hanem a plébánián
töltötte az éjjeleket.
[Illustration]
Végül egy szerencsés gondolata támadt a papnak. Bűnbocsánatot csak ő
tudna adni a katonáknak, aki ellen oly nagyot vétkeztek: Rákóczi
fejedelem. A fejedelem hamvait akkor már hazahozták Törökországból és a
kassai nagy templom kriptájában tették nyugalomra. A plébános tehát vett
egy fekete selyemkendőt, azt az oltárra tette és misét mondott fölötte.
Másnap elküldte a kendőt Kassára egy pap barátjának. A kendő huszonnégy
óráig feküdt a fejedelem koporsóján, azután visszaküldték a plébánosnak.
Az öreg pap ezzel a kendővel a kezében lement a pincébe. A kísérteties
kurucok akkor is ittak és daloltak. A plébános bátran hozzájuk lépett és
meglobogtatta a kendőt. Ekkor hirtelen elhallgatott az ének és a zene, a
fáklya elaludt és a pincében mély sötétség támadt. A vak sötétségben
valami kínos sóhajtozás hallatszott, majd mély csöndesség lett.
A plébános hívására elősietett Mihálka, égő lámpással a kezében. A két
jóbarát meglepetve tekintett körül. Kurucoknak, cigányoknak sehol semmi
nyomuk. A hordók is eltüntek. Egy dohosszagu, düledező pincében találták
magukat, melynek talaját korhadt fadarabok, rongyok és megsárgult
csontok borították. Néhány rozsdás kardpengét is találtak a hulladék
között.
E naptól fogva Mihálka nyugodtan élhetett a régi házában. Senki sem
zavarta többé álmát.
[Illustration]
_A majom_
[Illustration]
[Illustration]
Lakott Budapesten egy özvegy asszony, annak volt egy Gyurka nevü kis
fia. Az özvegyasszony egyszer húsz fillért adott a fiának és elküldte a
boltba, hogy hozzon sajtot. Gyurka a boltba ment. Útközben a pénzzel
labdázott, földobta a levegőbe és elkapta megint. A húszfilléres
azonban, egyszerre leesett a földre, továbbgurult a kövezeten és eltünt
az utcai csatorna rostélyában. A fiú ekkor nagyon megijedt és elkezdett
keservesen sírni.
Arra jött egy rendőr.
– Miért sírsz? – kérdezte Gyurkától.
A fiú elpanaszolta, hogy a húsz fillérje beleesett a csatornába.
– Ha nagyobb bajod nincs, azon még segíthetünk, – mondta a rendőr.
Azzal kézen fogta Gyurkát és magával vitte. Jó sokáig mentek együtt,
girbe-görbe utcákon át, végül beléptek egy ócska nagy ház kapuján. A
homályos nagy udvar teli volt ládákkal meg hordókkal. Az udvar végében
volt egy vasajtó. A rendőr kinyitotta az ajtót és így szólt a kisfiúhoz:
– Ebben a raktárban megvan minden, amit az emberek elveszítenek. Egy vak
öreg ember őrzi a holmit; ő majd visszaadja neked a húsz filléredet.
A rendőr elment, Gyurka pedig belépett a raktárba. Nagyon hosszu,
homályos terembe jutott. A terem fapadmalyát fekete gerendák támogatták.
A kopott fal mellett garmadaszámra hevert a sok elveszett holmi.
Esernyők, botok, kabátok, melyeket az emberek elhagytak valahol.
Kalapok, amelyeket elhordott a szél. Hosszu polcokon ékszerek és órák
hevertek. Mindegyikre cédula volt ragasztva, azon rajta volt a
tulajdonos neve.
Gyurka egy eleven lelket sem talált az első teremben és belépett a
másodikba. Ott sok elveszett kutya és macska volt, sőt egy-két ló is
volt ott. A terem végében néhány elveszett kis gyerek ült együtt.
Mindegyiknek cédula volt a nyakán, az édesanyja nevével. Csendesen
csücsültek és a nagy szemükkel komolyan néztek Gyurkára.
A harmadik teremben együtt volt minden játékszer, amelyet a budapesti
gyerekek elszórtak. Rengeteg sok labda, papirsárkány, trombita és bábu.
Gyurka kiváncsian nézte a kivánatos holmit. Egy arasznyi kis kócmajom
nagyon megtetszett neki. A kóc-majom mozgatni tudta a négy kezét, a
szeme vörös volt, a fogát meg furcsán vicsorgatta. Egy cédula volt a
majom nyakán, azon rajta volt a gazdája neve: Faragó Palkó. Mialatt a
kóc-majmot nézte, köhögést hallott a sarokból. Egy kis vaskályha mellett
nagyszakállu öreg ember ült. A szemén zöld ernyő volt. Erősen pipázott
és kék füstkarikákat bocsájtott a levegőbe.
[Illustration]
A kis fiú hozzáment, illedelmesen megemelte a sapkáját és azt mondta,
hogy az elveszett húsz fillérjeért jött.
– Eredj a negyedik szobába és keresd meg, – mondta az öreg.
[Illustration]
A negyedik teremben őrizték az elveszett pénzt. Hosszu asztalokon
cseréptányérok állottak, egyik tányérban bankópénz volt, a másikban
arany, a harmadikban ezüst. Gyurka végül megtalálta a maga húsz
fillérjét. Egy cédula volt a tányéron ilyen fölirással: „A Gyurka húsz
fillérje.“
– Megtaláltad? – kérdezte az öreg ember.
– Megtaláltam, bácsi, – válaszolt Gyurka.
– Vidd magaddal és eredj a boltba sajtot venni.
Gyurka megköszönte az öreg szívességét és kifelé indult. Amikor a kis
kóc-majomhoz ért, megállott egy pillanatra.
– Jó volna, ha az a majom az enyém volna, – gondolta magában. – El is
vihetném magammal. Faragó Palkó talán nem is gondol vele többet, az öreg
pedig nem lát semmit…
Visszatekintett az öregre. Az békén pipázgatott a homályos sarokban.
Gyurka ekkor lábujjhegyen oda lopódzott a polchoz, a kabátja alá gyűrte
a kis majmot és dobogó szívvel kiosont a raktárból…
Otthon azt hazudta édesanyjának, hogy a majmot az utcán találta.
Vacsoráig jóízüen eljátszadozott vele, azután maga mellé vette az ágyába
és elaludt.
Reggelre kelve, furcsa meglepetésben volt része. A majom, amely tegnap
még csak egy arasznyi volt, megnőtt két arasznyira. Gyurka igen
megszeppent. Sohasem hallotta még, hogy a kóc-majmok nőni szoktak.
Iskolába kellett mennie és amikor este megint előkereste a majmot, hogy
mulasson vele, rémülten tántorodott vissza. A majom most már akkora
volt, mint egy kis gyerek. Gyurka remegő kézzel fogta meg a különös
játékszert és bevitte a sötét kamrába, hogy meg ne lássa az édesanyja.
A sötét kamarában különféle ócska holmit tartottak és édesanyja csak
ritkán nyitott be oda. A fiú legyömöszölte a majmot a szekrény mögé és
még le is takarta régi ujságlapokkal. Most már nem akart vele többet
játszani.
Vacsorára alig evett valamit és amikor ágyba fektették, jó ideig nem
jött álom a szemére. Azon gondolkozott, hogyan szabadulhatna a majomtól.
Úgy gondolta, hogy legjobb lesz, ha másnap titokban kiviszi a házból és
kilöki az utcára.
Másnap alig tudta megvárni, hogy vége legyen az iskolának. Az édesanyja
nem volt otthon és ő egyedül volt a lakásban. Dobogó szívvel ment a
sötét kamrához, kinyitotta az ajtót és óvatosan bedugta a fejét.
[Illustration]
Rettenetes dolgot látott! A kóc-majom kinőtt a szekrény mögül. Akkora
volt, mint egy felnőtt ember. A feje kinézett a szekrény teteje fölött,
a két vörös szeme alattomosan tekintett Gyurkára, a nagy szája pedig
gonoszul vigyorgott.
Harmadnapra Gyurka nem is mert benézni a kamrába. Negyednapra azonban
beküldte az édesanyja. – Eredj be, Gyurka és hozd ki a régi fehér
skatulyát, szükségem van rá.
A szörnyeteg megint óriásit nőtt. Most már olyan hosszu volt a két
szőrös karja, hogy átfogta velük az egész szekrényt. A fogát vicsorgatva
szorongott a fal mellett, a szeme pedig vörös tűzfényben ragyogott.
Gyurka nem mert szólni a majomról. Mindazonban nagyon sápadt volt és a
foga is vacogott a félelemtől, az édesanyja azt hitte, hogy beteg és
ágyba fektette.
Egy hét telt el. A majom napról-napra nőtt. A hét végén már akkorára
duzzadt, hogy betöltötte az egész kamrát. Tányérszemü, hordónyi fejét
szőrös mellére hajtva, kuporodott a homályban és óriás keze elért már a
kamra ajtajáig.
Gyurka pedig a félelemtől betegen ült a külső szobában és egyre azon
gondolkozott, hogy mi lesz majd, ha édesanyja egy nap be talál nyitni a
kamrába és megtudja a szörnyü titkát. Szólni azonban most sem mert.
Egy nap, mikor hazajött az iskolából, egy kis fiút látott az utcán, aki
egy pajtása után szaladt és a nevét kiáltotta.
– Faragó Palkó, várj meg! – kiáltotta.
Faragó Palkó? Hiszen az a kóc-majom kis gazdájának a neve! – gondolta
Gyurka.
A fiúk után sietett és hamar utolérte őket.
– Melyikteket hívják Faragó Palkónak? – kérdezte.
– Engem! – válaszolt egy szőkefejü gyerek.
– Nem vesztettél el egy kóc-majmot? – kérdezte tovább Gyurka.
A szőkefejü gyerek szeme egyszerre fölragyogott.
– De igen, két héttel ezelőtt! Nagyon szép kis majom volt… Te talán
megtaláltad?
– Megtaláltam és ha velem jössz, visszaadom neked.
Gyurka elvitte a szőkefejüt az édesanyja lakására.
– Abban a szobában van! – mondta, a kamra ajtójára mutatva.
– Hát hozd ki! – biztatta a szőkefejü.
Gyurka félve kinyitotta az ajtót. A szörnyeteget ezúttal nem látta. A
kamra üres volt. Óvatosan ment a sarokba. A szekrény mögött egy csomó
ujságpapirost talált. Fölemelte és alatta ott feküdt a kis kócmajom.
Megint csak egy arasznyi hosszu volt.
Gyurka odaadta a kis gazdájának. Az elkiáltotta magát nagy örömében.
– Köszönöm, pajtás! – mondta.
Azzal kezet fogott Gyurkával és elszaladt a kócmajommal a hóna alatt.
Gyurka édesanyja estefelé jött csak haza. Mikor meglátta a fiát,
megsimogotta arcát és mosolyogva mondta:
– Úgy látom, nincs már semmi bajod? Pedig már féltettelek, hogy beteg
leszel!
_A lantos házassága_
[Illustration]
[Illustration]
Volt egyszer egy szegény királyleány. Édesanyja talán soha nem is volt,
királyapja pedig meghalt, amikor a királyleány még kurta szoknyában
járt. Az új király, akit megkoronáztak, haragos ember volt és kikergette
a kis árvát a várkastélyából, hogy menjen Isten hírével. Semmit se adott
neki az apai jussából, csak egy ócska aranykoronát, mivelhogy egy
királyleány még se lehet el aranykorona nélkül.
Az árva királyleány elvonult a kék hegyekbe és ott koldulással tengette
életét. A skárlát ruhácskája hamarosan elrongyolódott, mezítláb járt,
csak a fején levő aranykorona mutatta, hogy igazi királyleány. Irgalmas
szívü parasztemberek hol egy darabka kenyeret, hol egy krajcárkát adtak
neki, abból élt.
Amikor már nagy leány volt, egyszer az erdőbe ment epret szedni. Amint
szedegeti az epret, lódobogást hall. Fehér paripán egy kóborló lantos
jött arra. A vállán a lantja függött, amelynek három aranyhúrja volt.
[Illustration]
A lantos és a szegény királyleány egymásra tekintettek és ekkor magától
megzengett a szíjjon függő lant, a szegény királyleány szíve pedig
erősen elkezdett dobogni. A fiu megállította fehér paripáját és szó
nélkül a szegény királyleány felé nyujtotta a kezét. Az pedig szó nélkül
odanyujtotta neki mind a két kezét. Most már kettesbe folytatták
útjukat.
Mikor bealkonyodott, a szegény királyleány így szólt a lantoshoz: –
Fázom!
A fiú megpengette a lantját és – csudák csudája! – egyszerre egy
réztetejü, kőfalu szép kastély állott előttük a rengetegben. Beléptek a
kastély kapuján és száz viaszgyertya fénye mellett végigmentek a széles
márványlépcsőn, majd egy aranykárpitos terembe léptek.
– Éhes vagyok! – mondta ekkor a szegény királyleány.
A lantos újból megpengette a lantját és ekkor bíborszőnyeges nagy asztal
állott előttük, amely teli volt aranytálakkal és kristályüvegekkel. Az
asztal körül skárlátruhás asztalnokok és szerecsen szolgák állottak.
[Illustration]
A szegény királyleány ekkor a tükörbe nézett és amikor észrevette, hogy
a ruhája rongyos, a lába pedig mezítelen, elpirult és azt mondta:
– Szégyellem magamat!
A lant újból megszólalt és a szegény királyleány azon vette észre magát,
hogy arannyal és igaz gyönggyel kivarrt fejedelmi köntös ömlik végig a
termetén, a lábát pedig aranypapucs borítja. Belenézett a nagy
kristálytükörbe és ekkor újra elpirult, de most már örömében, hogy olyan
tündérszépnek látta magát. Majd asztalhoz ültek.
– Álmos vagyok! – mondta később a szegény királyleány.
Megint megszólalt a lant és ekkor széles selyemnyoszolya állott előttük.
A nyoszolyának olyan volt a formája, mint egy óriás aranykagylónak, a
teteje sátor volt, amelynek selymébe drágakövekkel volt kihimezve a
hold, a csillagsereg és az éjszakának minden csudája.
[Illustration]
A szegény királyleány ekkor lefeküdt és napkeltéig édesen aludt.
Amikor reggel fölébredt, nyoma se volt a kastélynak és minden
pompájának. Ott feküdtek ketten egy öreg bükkfa tövében a puha mohában.
A fejük fölött sárga rigó rikoltott. A szegény királyleány megdörzsölte
a szemét és amint végitekintett magán, észrevette, hogy megint rongyos
ruhában van és mezítláb.
Egész nap tovább bolyongtak az erdőben, alkonyatkor azonban a lantos
megpengette a lantját és ekkor megint márványpalotában laktak,
aranytálakból lakomáztak, selyemágyban háltak.
[Illustration]
Harmadik nap a királyleány így szólt urához:
– Olyan kastély kell nekem, amely nemcsak addig áll, amíg szól a lantod,
hanem amelyben télen-nyáron lakhatom. Mert én királyleány vagyok! És ha
nem teszed meg, amit akarok, akkor itt hagylak és visszamegyek a kék
hegyekbe.
A lantos ekkor elment a városba. Ott leült a piacon, a földre tette a
sapkáját és játszani kezdett a lantján. A gazdag emberek megállottak
körülötte és mivel a dala a szívükbe vette magát, aranyat dobtak a
sapkájába. Amikor a dal véget ért, elpattant a lant egyik aranyhúrja. A
lantos összeszedte a pénzt, kőházat vett érte és bevezette oda a szegény
királyleányt.
Egy ideig csak megvoltak, egyszerre azonban így szólt a szegény
királyleány.
– Mi haszna a szép kőháznak, ha rongyos ruhában kell járnom? Szerezz
nekem selyemruhát, különben itt hagylak, mert én igazi királyleány
vagyok!
A lantos megint elment a városba, pénzt szerzett és gyöngyös selyemruhát
vett a szegény királyleánynak. Ezúttal megint elpattant a lantján egy
aranyhúr.
Nemsokára így szólt a szegény királyleány:
– Mi haszna a szép házamnak és a selyemruhámnak, ha mezítláb kel járnom?
Szerezz nekem aranypapucsot, különben itt hagylak!
A lantos elhozta az aranypapucsot is és ezúttal elszakadt lantján az
utolsó aranyhúr.
Nemsokára megint volt valami kívánsága a szegény királyleánynak:
aranynyoszolyát akart az ágyas házába, ezüsttálakat az ebédlőjébe,
szolgákat a cselédházba.
A lantos ekkor három rézhúrt feszített a lantjára és megint elment a
városba. A gazdag emberek ott örömmel fogadták és azt mondták: Ihol ni,
az aranyhúros lantos.
A rézhúrjai azonban olyan förtelmesen szóltak, hogy az emberek kacagni
és gúnyolódni kezdtek. Csalónak nevezték és a lantosnak üres zsebbel,
szégyenszemre kellett megfutamodnia.
Amikor a szegény királyleány megtudta, hogy az ura nem hozott neki
semmit, sírva fakadt és napestig egyre folytak a könnyei. A lantos meg
akarta vígasztalni és elővette a lantját, a szegény királyleány azonban
azt mondta neki:
– Hagyd abba, a dalod bántja fülemet!
A lantos ekkor elsápadt, de nem szólt semmit, hanem kiment az erdőbe.
Ott egy sziklán összezúzta a lantját. Azután eltünt a sűrű bozótban és
soha senki sem látta többet. A királyleány pedig nagy szegénységben élt
tovább és a könnyei sohasem szüntek meg folyni.
_Anima_
[Illustration]
[Illustration]