_A bujdosó bábuk_
[Illustration]
[Illustration]
Az idő már erősen éjfélnek hajolt. A sötét gyermekszobában mély csönd
honolt, csak a kályhában pattogott még néhány haragos parázs, az öreg
fali óra meg fontoskodó hangon ütötte el a tizenkettőt.
Tibor és Linka édesen szunnyadtak ketreces ágyaikban. Hogyisne! Egész
délután lihegve gázoltak a friss hóban, lenn az udvaron, künn a kertben,
no meg a kert alatti réten is, bár apa szigorúan megtiltotta.
Mikor az óra most elütötte az éjfélt (ráadásul még zümmögött is egyet),
a hálószoba csöndjében egyszerre titokzatos hangok emelkedtek. Apró
léptek tipegése, mintha egerek futkároznának a padlón, halk hangok
sipolása, melyek csodálatosan hasonlítottak emberi beszédhez.
– Jaj, a karom, óh, a karom! – sipította egy vékony hang. S az ágy alól
egy kétarasznyi Paprika Jancsi mászott elő, kit Tibor karácsony estéjén
kapott. Piros csörgősapkát és kék bugyogót viselt. Tehetséges Paprika
Jancsi volt: ha az ember megnyomta a gyomrát, összezörrentett két
réztányért, melyet két kezében tartott.
– Jaj, a karom! – sopánkodott az apró legény.
– Mi baj, János gazda? – kérdezte egy másik hang. A közel álló kosárból
csinos kis huszár szökött elő, ki két nap óta szintén Tibor
szolgálatában állott és aranysujtásos attilát viselt.
– Nagy a bajom, vitéz uram! – jajgatott Jancsi; – képzelje: a gazdánk
tegnap kicsavarta a karomat, a kezem most is a hátamon áll.
– Ezen talán segíthetünk, – mondta a huszár. Azzal megfogta Jancsi
karját és szépen visszagörbítette drótcsuklyóját.
– Köszönöm alássan, – szólt Jancsi, ki a műtét alatt kissé fölszisszent.
– Aj, – kiáltotta a vitéz, – hiszen a hasad is ki van lyukasztva!
– Nini, arról meg is feledkeztem. A gazdánk tegnap látni akarta, hogy
milyen belülről és kivágta ollóval.
Jancsi savanyu arccal tekintett végig magán, amint azonban észrevette,
hogy testéből közönséges kóc kandikál elő, hirtelen eltakarta a vágást
két réztányérjával. (Ő azt szokta mondani, hogy finom lószőrrel van
kitöltve.)
– Mi ugyan rossz kezekbe kerültünk; – mondta a huszár búsan, – engem is
megmosdattak tegnap a hóban, a bajuszom egészen össze van mázolva.
E pillanatban halk zokogás ütötte meg fülüket: a szoba sarkából újabb
alak közeledett feléjük. Linka új bábuja volt, ennivaló csinos baba,
vállára hulló aranyhajjal, búzavirágkék szemekkel, melyeket le is tudott
húnyni, ha lefektették.
A vitéz katonásan szalutált. Régóta ismerte a babát, már a
játék-kereskedésben is egy állványon laktak, porolások alkalmával
hébe-korba találkoztak is.
[Illustration]
– Miért sír, kisasszony? – kérdezte résztvevően.
– Nagyon szerencsétlen vagyok, – zokogta a baba. Annyira örültem, hogy
végre elhagyhatom a kereskedést, hol egész nap sötét skatulyában kellett
feküdnöm, – úgy vágyódtam a csillogó karácsonyfa, s a kacagó gyermekek
után! – de most jobb szeretném, ha újra ott lehetnék régi helyemen…
Szívtelen gyermekek kezébe kerültem. Képzeljék: Tibor úrfi leharapta az
orromat, azt hitte, hogy csokoládéból van…
A boldogtalan baba görcsösen fuldoklott, – hallgatói iszonyodva
kiáltottak föl. A huszár elfelejtette, hogy nőtársaságban van, s azt
találta mondani: terringettét! Aztán vigasztalni kezdték a babát: a
huszár azzal, hogy babánál is fő a jó szív, Jancsi pedig azzal, hogy
vannak művészek, kik egy kis viaszból új orrot tudnak csinálni.
– Ha már első nap így bánnak velünk, – mondta a baba, – mi lesz később,
ha ránk úntak?
– Fogadni mernék, – jegyezte meg Jancsi, – két hét mulva már
dirib-darabra leszünk tépve.
– Én nem félek a haláltól, – szólt a vitéz, – de mégis szomoru dolog egy
vásott gyermek keze alatt elpusztulni.
Mindhárman elhallgattak, végre a huszár elszántan mondta:
– Barátaim! Ezt nem türhetjük, indítványozom, hogy meneküljünk innen.
Szökjünk vissza a játékkereskedésbe, ott feküdjünk szépen régi
skatulyáinkba; meglehet, hogy jövő karácsonykor jobb kezekbe kerülünk.
Jancsi rögtön beleegyezett a tervbe, a baba kissé ellenkezett. Végül
azonban ő is rávétette magát.
A szoba ajtaja csukva volt. Jancsi, aki tudott tornászni, fölmászott a
kilincshez és belecsimpaszkodva addig rángatta, míg az ajtó halk zajjal
meg nem nyilt.
A szökevények dobogó szívvel lesték, nem ébredt-e föl valaki, aztán
lábujjhegyen kisompolyogtak a folyosóra.
Alig haladtak néhány lépést, midőn a baba, aki előre ment, ijedten
fölsikoltott. Az utat egyike amaz éjjeli fenevadaknak állotta el,
melyeket az emberek egereknek szoktak nevezni. Az egér csillogó
szemekkel, haragos cincogással csapott eléjük. A huszár kardja után
nyúlt, oh! most jutott csak eszébe (mit ismerősei előtt gondosan
titkolni szokott), hogy a kardot nem lehet kirántani: egy darabból van
készítve. Szerencsére ott volt Paprika Jancsi, az az egér orra előtt
hirtelen összecsapta két réztányérját – csin! A fenevad megrökönyödött
és hosszu szökésekben iramodott barlangjába.
A bujdosók, a huszárral élükön, tovább mentek. A folyosón találtak egy
elejtett kötőtűt; a huszár magához vette, jó lesz lándzsának.
Most már csak egy valakitől féltek: Kokótól, a papagálytól. Az öreg a
folyosóajtó mellett lakott állványán; árulkodó, zsémbes madár volt,
néhány gorombaságot tudott emberi nyelven rikácsolni, ezért azt
képzelte, hogy ő a föld legnagyobb tudósa. A bábukat ki nem állhatta, s
ha csak szerét ejthette, feléjük vágott kampós csőrével. A menekülők
attól tartottak, hogy Kokó, ki álmatlanságban szenvedett, mint a legtöbb
öreg úr, föl találná lármázni az egész házat.
– Ohó! Ohohó! Szöktök? Szöktök?! – kiáltotta most egy hang a homályból.
Nem Kokó volt, hanem egy förtelmes kis néger, ki egyéb csecsebecsék
társaságában a sarokállványon állt. A bujdosók látásból ismerték, de nem
barátkoztak vele, nagyon közönséges gipszfigura volt, egyebet se tudott,
mint vigyorogni.
A kormos fickó most majomügyességgel lekúszott állványáról, aztán
cigánykerekeket hányva karikázott a három szövetséges körül.
– Hallod, Ali basa, – mondta Jancsi a feketéhez, – csak nem fogsz ránk
árulkodni?
– Dehogy! – vigyorgott a szerecsen, – én is veletek szököm!
Mit volt mit tenni, magukkal kellett vinniök a fekete fickót. Jancsi
talált a földön egy régi levélboritékot, ebbe lyukat vágtak, s
belebujtatták a szerecsent, hadd legyen valami ruhája.
[Illustration]
Kokó aludt, így szerencsésen kiértek a pitvarba. A baba ijedten
tekintett végig a nagy udvaron: – Istenem, hát ilyen nagy a világ!?
– Még sokkal nagyobb, – bizonykodott Jancsi; – én egyszer végigröpültem
a félvilágon, mikor Tibor úrfi ledobott a padlásablakból.
A fellegek közt óriási arany korong úszott, sápadt fénnyel árasztva el
az udvart.
– Mi az odafönn? – kérdezte a baba.
– Az éjjeli nap, – magyarázta Jancsi, ki szeretett tudományával
kérkedni.
– Istenem, én félek, jobb szeretnék visszafordulni, – mondta a baba.
A huszár azonban kezén fogta.
– Legyen nyugodt, kisasszony, én megvédem utolsó csipet lószőrömig.
Az udvaron mély hó volt, a baba vigyázva tipegett a huszár után. A
szerecsen hátul ment és mezítelen lábain ugrálva, dideregve kiáltotta:
ohó!
Melegebb égaljhoz volt szokva.
Jó ideig haladtak, a szegény baba térdig gázolt a hóban és halálra
fáradt volt.
– Nem tudok tovább, – mondta, pedig még csak az udvar végén voltak.
Szerencsére, volt a közelében ház; nagy nyitott kapuja mellett hosszu
vaslánc függött.
– Sobri komondor szállása, – mondta Jancsi, – oda betérhetünk, a
komondor jó ismerősöm.
Sobri nem volt honn, éppen hivatalos szemlét tartott a kert-kerítés
mellett.
A társaság befészkelte magát a meleg, zizegő szalmába, s amint fáradt
tagjaikat jóltevő meleg kezdte átjárni, csakhamar visszatért bátorságuk
is.
A szerecsen jó kedvében valami négertáncot kezdett járni, furcsán
kalimpálva lábával és rekedt hangon dalolva, Paprika Jancsi előkereste
réztányérját s muzsikált hozzá. A baba ezüst hangon kacagott.
Aztán az indulásra gondoltak.
– Ő nagysága bajosan fog gyalogolhatni, – mondta Jancsi, – majd
körülnézek a közelben, hátha találok bérkocsit vagy legalább omnibuszt.