LEHOTAI: Látja, gyerek, látja!… Beszélni kellett volna az asszonnyal.
MAGDA: A maga asszonyával.
LEHOTAI: Ha beszélt volna vele, most tudná, hogy már nem az én
asszonyom. Nem az enyém.
MAGDA: Mióta?
LEHOTAI: Tegnap óta. Vagy nem is. Talán az első perc óta, mióta magát
megláttam.
MAGDA _(gyerekesen)_: És most… most maga igazán engem szeret?
LEHOTAI: Látja, Magda, mingyárt ezt kellett volna kérdezni és nem
kellett volna menekülni a szerelem elől _(meg akarja csókolni)_.
MAGDA _(elháritja)_: Nem, nem, nem!
LEHOTAI _(gyöngéd kéréssel)_: Magda!
MAGDA: Nem! Tegnap nem féltem, most félek.
LEHOTAI _(nagyon melegen)_: Mitől? szerelmem.
MAGDA: A szerelemtől. Nem leszek a szeretője… érti? nem leszek, még ha
szeretem is. Én nem akarok ugy járni, mint az az asszony, szegény, aki
tegnap könyörgött, ma lemond, tegnap sirt, ma is sir és talán sirni fog
egy életen keresztül, ahogy bünös asszonyoknak sirni kell, hogy
vezekeljenek.
LEHOTAI: Ne féljen tőlem… nem vagyok már olyan fiatal… és ilyen virágom
még nem volt… nem, soha!… Nem ciklámen, a nevét még nem is tudom, csak
azt tudom, hogy nem szabad letépnem ugy, mint a többit… _(lassan,
csendesen)_ Nem, deresedik már a fejem, édes szép gyermekem.
MAGDA _(félénken)_: Akkor… hát elválunk?
LEHOTAI _(átöleli)_: Nem. Együtt maradunk. Akar a feleségem lenni,
Magda?
MAGDA _(boldogan hajtja fejét a férfi mellére, halkan)_: Akarok.
– _Függöny._ –