ASSZONY: Csodálkozik, hogy itt talál?
LEHOTAI: Igazán… az igazat megvallva… feljöttem, hogy köszönetet
mondjak…
ASSZONY: Én is azért jöttem, Emil. Nekem is van mit megköszönnöm. És
magának is van.
LEHOTAI: De mért beszél velem ilyen különös hangon? Hiszen tegnap
egészen más volt.
ASSZONY: Barátom, az tegnap volt… Milyen régen volt a tegnap!… Egy
álmatlan éjszaka van a tegnap és a ma között. És egy álmatlan éjszakán
egy asszony sokat álmodik. Tiz esztendőt öregedtem tegnap óta, Emil.
LEHOTAI: Ne mondjon ilyet.
ASSZONY: Hagyja, Emil. Tegnap délután ugy mentem el hazulról, mint egy
asszony, aki soha többé vissza nem megy a családi fészkébe. És este
későn, ugy mentem haza, mint aki soha többé ki nem lép onnan… Tegnap el
tudtam volna képzelni, még talán azt is… hogy magával elmegyek a világ
végére. De mikor este egymagam kószáltam az utcákon, akkor megéreztem,
hogy magának volt igaza… hogy a család, a kényelem, a cim… igen… mindez
kell, ha az embernek már üres a szive. Akkor hazajött az uram és
elmondta, hogy mi történt a maga lakásán. Hogy ez a nő… ott volt… ott,
mikor nem kellett volna ott lenni… mert ez, már nem volt benne a
játékrendben. És aztán, ma délelőtt, a maga levele… Hogy most, egyideig
ne találkozzunk. Nem akar veszedelembe sodorni. Értem, Emil, értem…
Most, egyideig… soha többé! Férjes asszonyok mindig igy bünhődnek a
szerelmükért! Jön egy leány… és a lány mindig többet ér, mint az
asszony… És ez a lány, ez mindent tud adni: szépséget, zavartalan
szerelmet, és még annál is többet: érintetlenséget… Istenem, én… én?
amim nekem volt, azt én már odaadtam, és én vagyok a legyőzött ebben a
harcban, amely nem is volt harc, csak tréfa volt, ami komolyan
végződött… Mért nem szól? Mért nem szakit félbe?
LEHOTAI: Mit mondjak Margit?
ASSZONY: Csakugyan. Ne mondjon semmit. Hiszen amit mondana, nem volna
igaz. Amit hallgat, az az igaz. Leszámoltam magammal tegnap…
Megcsókoltam a gyerekeimet és megtisztitottam a szivemet. Azután egyenes
szóval és nyilt arccal nyugodtan azt hazudtam az uramnak, hogy el
akartam menni hazulról, a sértett büszkeségem kergetett el engem, a
tiszta asszonyt…
LEHOTAI: Igen.
ASSZONY: Engem, a tiszta asszonyt! Az uram elhitte. Ezt kellett
megköszönnöm ennek a nőnek. A hátralevő életem nyugalmát… Ezt a
nyomorult nyugalmat, amit ő szerzett meg nekem, mikor magát elvette
tőlem…