PAULA: Tudom fiam.
SZOBALÁNY: De azért mégis későn feküdt le.
SZAKÁCSNÉ: De milyen későn!
PAULA: Tudom fiam.
SZOBALÁNY: Nagyon ideges volt, mikor hazajött.
SZAKÁCSNÉ: Hüh! Milyen ideges!
PAULA: Tudom fiam.
SZOBALÁNY: És a Szendrei nagyságos ur még nem volt itt ma délelőtt.
SZAKÁCSNÉ _(gunyosan)_: Pedig nagy szükség lett vóna rá.
PAULA: Azt is tudom, fiam.
SZOBALÁNY: És… és… és itt jön már a kisasszony.
SZAKÁCSNÉ _(kimegy)_.
_Negyedik jelenet._
MAGDA _(reggeli pongyolában kilép)_.
SZOBALÁNY: Kezeit csókolom. _(Odaszalad, kezet csókol.)_ Kérem szépen,
itt volt a Peske ur, a portás…
MAGDA: Hagyd csak, ráérsz, kimehetsz.
SZOBALÁNY _(knixet csinál és kimegy)_.
MAGDA: Szervusz Paulus, igazán te vagy az?
PAULA: Csókolom a kezedet.
MAGDA: Na, mit csinálsz? Csak nem akarod a kezemet megcsókolni, mint a
szobalányom.
PAULA: Olyan gyönyörü kezed van!
MAGDA: Erigy már, te! Hogy vagy? Két nap óta nem láttalak. Mért nem
jöttél be hozzám?
PAULA: Voltam itt… de csak olyankor, mikor te nem voltál itthon.
MAGDA _(leül)_: Hol az urad, az a futóbolond?
PAULA: Próbán.
MAGDA: Mi van? Nem is néztem a táblát.
PAULA: Hamlet. Repriz.
MAGDA: Ja igaz. Hamlet. Fekete trikó… nagy monológ és mélabu… Az urad
megint megvadithatja a nőket. Lesz nagy erkölcsi…
PAULA: Lesz… lesz. _(Pauza.)_ Lesz.
MAGDA: Ejnye, de el vagy szomorodva. Mi bajod, Paulus?
PAULA: Semmi, angyalom… semmi, semmi.
MAGDA: De hisz itt a sirás, a torkodba.
PAULA: Semmi… csak beszélni akartam veled. _(Kis szünet.)_ Az uramról…
de ám komolyan.
MAGDA: Lehet a te uradról komolyan beszélni! Az még ötvenéves korában is
gyerek lesz.
PAULA: Az igaz, hogy fiatal még… az Isten tartsa meg… nem öregszik…
olyan fiatal… és olyan szerelmes.
MAGDA: Az a szerepköre. Amorózó.
PAULA _(sóhajt)_: Nem, nem… igazán szerelmes.
MAGDA: Beléd?
PAULA: Nem. Beléd.
MAGDA _(idegesen nevet)_: Az lehet. Nekem tegnapelőtt mondta.
PAULA: És tegnap olyan volt, mintha elvesztette volna az eszét. Egész
nap szaladgált ide-oda, nem találta a helyét, nem tudott egy percig
nyugodtan maradni.
MAGDA: Tegnap?
PAULA: Igen. Egész délután. Este aztán… este ugy sirt, mint a záporeső.
Három zsebkendő nem volt elég. Mind tele-sirta… Magduska… én nem tudom,
tegnap mi történt veled… csak azt láttam, hogy az Imre egészen oda van
érted… És tudod, igaza van szegénykének…
MAGDA: Sajnálod?
PAULA: Persze. Te olyan szép vagy, jaj, olyan szép, olyan kedves, olyan
fiatal és olyan hires! És nézz meg engem.
MAGDA _(kedvesen)_: Nem tetszel magadnak, Paulus.
PAULA: Ó, magamnak! nem tetszem én már senkinek!
MAGDA: Nekem tetszel. Derék asszony vagy.
PAULA: De nem tetszem neki, az Imrének. Látod, befogtam magam a házi
munkába, dolgozom reggeltől estig, takaritok, főzök, rendbentartom,
megbecsülöm… Azt hittem, ez kell neki. Jó, nyugodt otthon, egy ilyen
nagy müvésznek. Mikor elvett…
MAGDA: Kórista voltál?
PAULA _(büszkén)_: Nem. Segédszinésznő. Akkor azt gondoltam, avval
hálálom meg a jóságát, hogy megmutatom: szinésznőből is lehet jó
háziasszony.
MAGDA: Lett is, Paula. Boldog lehet az urad.
PAULA: De nem az… Olyan boldogtalan! _(elsirja magát)_ mert az a nagy
szenvedély… ez egy nagy szenvedély…
MAGDA: Szinész-szerelem. Szeretem a partneremet.
PAULA: Nem, nem! ez egy nagy szenvedély Meghal az érted.
MAGDA: Csak várd meg nyugodtan.
PAULA: Meghal, vagy lesoványodik. Pedig most olyan jó husban van.
MAGDA: Hála istennek.
PAULA: És épen azért jöttem be hozzád… hogy szóljak neked… én nem akarok
akadály lenni…
MAGDA: Akadály?
PAULA _(makog)_: Szerelem… házasság.
MAGDA _(komolyan)_: Te, Paula… mondd… te is azt hiszed?… Hogy az urad
szeretője vagyok?
PAULA: Ó, ó! Hogy tételezhetsz fel rólam ilyent.
MAGDA: Nem rólad: rólam; és nem én, hanem te.
PAULA: Isten ments! ments isten! Hát nem tudom én, hogy te olyan tiszta
vagy, mint a hó… te édes, te szép, te csillag! _(Csókolgatja a kezét.)_
MAGDA: Akkor nem értelek.
PAULA: Én csak azt akartam mondani, ó angyalom, csak azt, hogy én nem
akarom, hogy az én Imrém boldogtalan legyen és hogyha téged el akar
venni… hogy akkor én, ha megszakad is a szivem… mert megszakad… meg,
meg… megszakad.
MAGDA: Na, ne szakadjon meg a szived és térj magadhoz Paulus.
PAULA: Nem, nem! Ha megszakad is a szivem, én elválok, tőle, el, ha
tudom, hogy evvel boldoggá teszem… Elválok.
MAGDA: De Paulus, Paulus! Vedd már elő a jobbik eszedet! Mért akarsz
összeadni az uraddal?
PAULA: Hogy boldog legyen.
MAGDA: De ez a házasság nem az uradtól függ, hanem tőlem.
PAULA: Te is boldog leszel. Ugy szeret, ugy imád. Én elválok.
MAGDA _(nevet)_: Az nem olyan könnyen megy. Soká tart.
PAULA: Nem is tart soká… Nálunk nem… Nálunk hamarabb is meglehetne.
Hamarabb… Akár holnap.
MAGDA: Ugyan mért, te gyerek?
PAULA: Mert mi… _(elakad; halkan:)_ Mert mi nem… _(a fejét rázza)_ nem…
nem vagyunk… megesküdve.
MAGDA _(felháborodva)_: Ó!… ezt nem tudtam, Paulus, ti csak ugy… ugy
együtt…?
PAULA _(lehajtott fejjel)_: Igen… csak ugy… mindig halasztódott… nem
értünk rá… tudod… oda délelőtt kell menni… és a sok próba, Imrének… hát
csak ugy maradtunk. Azért válhatunk el könnyen.
MAGDA: Majd ezt elintézem az uraddal. Hogy ne válhassatok el ilyen
könnyen.
PAULA: Hát nem akarod?
MAGDA: Ugyan, ugyan!
PAULA: Pedig az Imre olyan kedves fiu. A tenyerén fog hordani… téged
biztosan.
MAGDA: Ezentul téged is.
PAULA: Olyan szép ember!
MAGDA: Neked Paulus, neked!
PAULA: És a többi nőknek. Mind a nőknek. Annyi leveleket kap!
MAGDA: Elhiszem. De nekem az amorózó: nem férfi.
PAULA: Az én Imrém az!
MAGDA: Te, én ugy látom, hogy az urad már meg is kérte a kezemet –
tőled. És te oda is adtad neki.
PAULA: Olyan szép pár lennétek! Két ilyen hires!
MAGDA: Ezt a csacsiságot temesd el. Az urad a tiéd.
PAULA _(boldogan)_: Köszönöm, angyalom, köszönöm.
_Ötödik jelenet._
SZAKÁCSNÉ _(kinyitja II. ajtót)_: Tessék, itt van a nagyságos asszony!
SZENDREI _(mogorván)_: Jó, ha itt van, magam is megtalálom.
PAULA: Az uram! akkor szaladok ebédet csinálni.
MAGDA: Ne szaladj.
SZENDREI: Csókolom a kezét, Magda.
MAGDA: Beszélgessetek addig, gyerekek. De várj meg Szendrei, neked
akarok egyet-mást mondani. _(A saját szobájába megy.)_
SZENDREI _(egy kis szünet után)_: Te is itt vagy?
PAULA _(az egész itt következő jeleneten át megmarad csendesnek és
alázatosnak, mig Szendrei egyre beljebb nyargalja magát)_: Itt.
SZENDREI: Észlelem. Örömmel és lelkesedéssel észlelem.
PAULA _(csodálkozva)_: Mit?
SZENDREI: Hogy itt vagy. Mért bőszited az embert fölösleges válaszokkal?
PAULA: Kérdezted.
SZENDREI: Kérdeztem, kérdeztem! Nem minden kérdésre kell felelni.
Vannak, ugynevezett szónoki kérdések. De asszonyok ezt soha meg nem
tanulják. Mondd, kérlek, mit tanultok meg, ti, asszonyok?… mondd?
PAULA: Hisz én csak megmondtam, hogy itt vagyok. Bejöttem.
SZENDREI: Láttam, hogy itt vagy, ennek következtében azt is láttam, hogy
bejöttél. Ezt magamtól is kitalálom.
PAULA: Imre, kérlek.
SZENDREI: De azt nem találom ki magamtól, hogy otthon miért nincs senki.
Otthon? Kacagok. Nincs nekem otthonom. Madárnak barlangja, medvének
fészke van… nekem nincs otthonom.
PAULA: Megforditva.
SZENDREI: Nem megforditva! Vagy talán a medvének nincs otthona?
PAULA: Nem. A medvének van barlangja.
SZENDREI: Abszolut mellékes, hogy mije van a medvének. Engem az nem
érdekel. Engem az érdekel, hogy nekem nincs otthonom. Mer’ otthon
minálunk nincs senki. Az ember hazalohol a próbáról és olyan fáradt,
mint egy kutya…
PAULA _(nem akar közbeszólni)_.
SZENDREI: Igenis, olyan fáradt, mint egy kutya. A hasonlathoz
ragaszkodom. Ahhoz hasonlitom magamat, amihez akarom.
PAULA: Fáradt vagy, fiacskám?
SZENDREI: Merek lenni.