LEHOTAI: Ez a boldog és izgalmas vágyakozás. A leány… aki csak az enyém,
a szent és áhitatos tulajdonom. És maga most itt van… szeretném puhán
megsimogatni az óra percmutatóját és megkérni halkan, hogy ne szaladjon…
ne vigye tovább az időt…
MAGDA: Ne… ne vigye.
LEHOTAI: Hagyja igy, ahogy most van, mikor az ölébe hajthatom a fejemet,
mig el nem szédülök… vannak az életnek ijesztően szép pillanatai, mikor…
mikor elakad a lélekzetünk és szétfoszlanak az idegeink a rajtuk
átszivárgó, csendes gyönyörüségtől…
MAGDA: Igen.
LEHOTAI: Talán soha ez igy nem lesz többé… hogy ilyen közelről láthatom
az arcát. _(Magda lejebb hajol hozzá)_ Hogy reszket a karom, attól, hogy
átfogom a nyakát _(alulról nyul fölfelé, és ugy fogja át a nyakát)_.
Milyen édes illata van a testének!…