LEHOTAI: Azt álmodtam,… hogy még sohase láttam magát… Otthon voltam… az
anyám házában…
MAGDA _(igazi, szép érdeklődéssel)_: Él még az anyja?
LEHOTAI: Meghalt.
MAGDA: Az enyém is.
LEHOTAI: Ültem egymagam a szobában. Kedves, kis sötétes szobám volt
otthon, abban az erdélyi kastélyban, és az anyám bekopogtatott. Soha
kopogtatás nélkül nem nyitott volna be… És azt mondta: „Fiam, édes fiam,
hoztam néked valakit…“ Nagyon együgyü álom. Akkor én fölnéztem; nagy
világosság áradt be az ajtón, de nem ugy, mintha a nap sütött volna be…
máskép. Az anyám kézenfogva vezetett egy fehérbe öltözött leányt…
Koszoru volt a fején.
MAGDA: _(csendesen)_: Mirtus?
LEHOTAI: Az. Ugye banális?
MAGDA: Nem… A mirtus sohasem lesz banális, amig szüzlányok lesznek a
világon.
LEHOTAI _(folytatja)_: Az a fehér lány ragyogott annyira, hogy nehéz
volt ránézni… és az anyám mondta: „Fiam, ez a te menyasszonyod…“
Gyerekes álom, nem?
MAGDA: Mért volna gyerekes? Álom. Szép.
LEHOTAI: A lány odajött elém, le volt sütve a szeme, és ahogy’ a szent
Erzsébet legendájában, ugy tele volt az öle rózsával. Piros meg fehér
rózsával… És olyan hihetetlen jó szaguk volt – de nem rózsa-szaguk volt
– hogy szinte fájt lélekzetet venni abban a szobában. Giccs? Ugy-e?
MAGDA: Lehet. De ha szép! Rózsával?
LEHOTAI: Fehérrel, meg pirossal. És elkezdte, szeliden lehajtott fejjel
szórni rám a rózsát. Azt mondta, vagy talán nem is mondta, csak én
gondoltam, hogy mondja: „A tiéd, mind a tiéd…“ De, ez volt a csodálatos,
a rózsa nem fogyott, mindig több volt, tele volt vele a padló, minden,
körös-körül… és én szivtam magamba azt a képtelen illatot, ami nem volt
rózsaillat, egyre kábultabb lett a fejem és ugy éreztem, hogy elájulok.
Akkor… az utolsó pillanatban… álomban sokszor van igy…
MAGDA _(érdeklődve)_: Az utolsó pillanatban?
LEHOTAI Megismertem, hogy az a lány maga _(kis csend)_.
MAGDA: Mikor álmodta ezt?
LEHOTAI: Mára, virradóra. Az előtt nem ilyen együgyüen szép álmaim
voltak… Inkább nagy szerelmi tusák… mindenféle…
MAGDA: És mondja… ki volt az a lány?
LEHOTAI: Maga.
MAGDA: Én?
LEHOTAI: Maga.
MAGDA: Vagy csak olyan, mint én?
LEHOTAI: Nem. Maga. Álmában az ember tudja, hogy ki az, még akkor is, ha
az arc, esetleg, másé. Maga volt…
MAGDA _(kiegésziti)_:… Margit.
LEHOTAI _(csendesen)_: Nem; maga volt… Magda. És mikor reggel
fölébredtem, boldog voltam. Miért? És most is… Fiatalnak és boldognak
érzem magam… Miért?
MAGDA: Én… én nem tudom _(innen egész halk és forró a jelenet)_.
LEHOTAI: Mert az egész hosszu és szines életen át, sok, sok nő között –
ez most egy furcsa vallomás – soha még nem közeledtem leányhoz…
leányhoz, aki senkié… Ezrenkint vagyunk igy, férfiak… Sokan meg is
halunk anélkül… és most érzem… hogy ez az igazi szomjuság… Az egyetlen…