LEHOTAI: Nos?
SZENDREI: Én a művésznőt keresem.
LEHOTAI: Nálam?
SZENDREI: Önnél… mindenütt… Kérem, bocsásson meg… én… én… Nem tudok a
nyugtalanságtól hová lenni!
LEHOTAI: Ön nem atyja a művésznőnek?
SZENDREI: Nem, nem.
LEHOTAI: Nem férje?
SZENDREI: Dehogy.
LEHOTAI: Akkor… nem értem.
SZENDREI: Édes jó uram, méltóságos uram, még egyszer kérem, bocsásson
meg egy szegény, elvakult szerelmes embernek… Hiszen férfiak vagyunk. Ön
megért engem.
LEHOTAI: Pardon, nem egészen. Azt hiszem… ugy tudom… az ember
mindenfélét összeolvas… Ön nős ember. Vagy az egy másik?
SZENDREI: Nem, az én vagyok. De méltóztassék megérteni… ez is én vagyok.
És méltóságod tegnap ott volt…
LEHOTAI: Ez igaz.
SZENDREI: Önök közt valami történt.
LEHOTAI: Ez nem igaz.
SZENDREI: Vagy mintha történt volna… És Magda, akinek két év óta én
vagyok az egyetlen bizalmasa, tanácsadója, apja… Magda, amikor
megkérdeztem… Magda nem mondott semmit.
LEHOTAI: Jól tette.
SZENDREI: De egészen más volt, mint rendesen. Egészen más. Tehát
történni kellett valaminek.
LEHOTAI: Nem történt.
SZENDREI: Vagy történni fog.
LEHOTAI: Az isten áldja meg Önt! Ön, ha már ennyit tud, azt is tudja,
hogy tegnap láttam a művésznőt először… illetve tegnap volt először
személyesen szerencsém, száraz üzleti ügyben.
SZENDREI: Azt… azt nem hiszem.
LEHOTAI: Kérem, vigyázzunk a szóra. Ön kíméletet kér, mint szegény,
szerelmes ember. Én viszont megkövetelhetem… hogy…
SZENDREI: Nem mintha kétségbe vonnám.
LEHOTAI: Azt nem is tanácslom.