XV.

És így, ebben a zavaros tolongásban sikerült egyszer mégis, egy

alkonyati órán, – amire Király Erzsi is remegve, «drukk»-ban gondolt,

amiről még ő se remélte, hogy baj nélkül keresztülviszi. – A kis Gross

Helénen egy bejáró növendék kurta kabátja és formátlan iskolai kalapja

volt; azé a nagyon csunya és hű kis leányé, aki Fóth néninél volt teljes

ellátásban. Kalapot, keztyüt, s egy kopott, szürke utcai szoknyácskát

is, – az egész bejáró-jelmezt Erzsi kerítette össze, ő lopta fel az

Ujépületből, ahol módszertanórán vette át titkosan a pad alatt; és

hurcolta végig a Főépület folyosóin, reszketve az Öregtől vagy a többi

öregektől. Egy «kammerli»-ban belebujtatta a kis apácajelöltet és a

kerek abbégallért gondosan begyürte az idegen kabátka alá; a

hajviseletét kissé meg-«világiasította», csak úgy a tíz körmével, hogy

lehetséges legyen a kalap. Végre lesurrant vele a hátulsó lépcsőn, (egy

külön Isten őrizte őket,) elvegyült pár pillanatra a portafolyosó

járókelői közt; – s a legalkalmasabb percben; mikor a kapu ép nyitva

volt és hárman-négyen is léptek ki rajta, – megszorította a Helén karját

jó erősen és fülébe súgta «Most!»… Csak egy pillantást vethetett utána;

látta, amint félénk kis leányalakja megrévlik a kapubolt világos

terében, honnét drága életzajok tavaszi zsongása árad be,… utcalárma,

friss lombszagú és porszagú szellők, esti sétálók parfömje, szabad és

boldog asszonyoké. Csak egy pillanat, – aztán bezárult a Porta és a

folyosó újra sötét lett a legközelebbi csengetyűszóig. Erzsi

lábujjhegyen surrant fel a lépcsőn és már megkönnyebbülten, szinte

boldogan sóhajtott. Csaknem belekezdett egy «Üdvözlégy»-be, hálából,

hogy a veszélyes kaland idáig sikerült. Ah, mit is művelt? Megszöktette

a zárda egy jelöltjét; megszöktetett a zárdából ötvenezer forintot! –

Hisz ha kimehetett volna az Ujépületből, egyenesen a Marhakapun át,…

mikor a többi bejárók elmentek; – csakhogy Helénkét már rég nem engedték

lejárni, a képzőbeli órákat látogatni. Hogy kellett így bujkálniok! A

háló-folyosókon végig, fényes nappal az utcai ruhás «bejáró»-val;

Uristen! És a földszintre érve hány emberrel találkoztak is, hány

apácával – és egy sem tartóztatta fel, hogy mit keresnek erre és együtt!

Ó, soha máskor, mint ebben a rendetlen, össze-vissza időben ilyesmi nem

sikerülhetett volna… «Gelobt sei Jesus Christus!»… ah, az öreg Simonea

volt, – és bólintott «In Ewigkeit» és nem szólította meg, hogy mit

mászkál erre?… Ámbár most már, itt az emeleten hazudhatott volna

hirtelen akármit. Csak most baj nélkül a nappaliba jutni; már hallik az

Öreg hangja! Egy helyiségből Gizu lépett ki, nála a zongora-gyakorló

kották is. «Te, add ide a kulcsot; te úgyis játszani mégy, – add csak!

Mintha innét jönnék be!» – «Hol jártál?» – «Psszt!»… És nyugodtan, a

legközömbösebb képpel s a kulcsot zörgetve kissé a karikán – lépdelt el

az Öreg asztala előtt; az épen a kis Militorisz Jankát szidta nagyon

valami «réndetlen»-ségért.

Csak egy óra mulva, közvetlen vacsora előtt jelentkezett egy kandidátnő,

kérdezősködni, hogy nem látták-é erre Gross Helén «kedves jelölt»-et?

Nem jött ide valamiért, nem lett rosszul, nincs valami baja? Az Öreg ép

jókedvében volt; alaposan leszidta a Berchtolda küldöttjét, meg az egész

rendetlen, komisz, neveletlen újnoviciátot; ahol este össze kell előbb

keresni a leendő apácákat, mint a ludakat üllőre. Volna csak ő ott, majd

megmutatná! De nemsokára maga Berchtolda jött be csaknem futva, kikelt

arccal, valami papirféle a kezében. Amit mondott, attól maga az Öreg is

megdöbbent; és szintebarátságos egyerértéssel segített aztán

szörnyüködni valamin Berchtoldának. Szidu jól hallotta, mikor

indignálódva tiltakozott: «Nem, nem, – mi közülünk, innét senki! De

minek is ahhoz segítség, hogy valaki megszökjék most ebben a nagy

réndetlenségben! Nem, kedves nővér, az én lányaim nem mászkálnak

hirem-tudtom nélkül a házban össze-vissza; én nem olyan rendet tartok!»

És Berchtolda lesújtva sietett el. A vacsorához végre lehozta Gizu a

bennlakóknak is a teljes ujságot; a zongoraszobában tudta meg egy fiatal

novic-testvértől, Emerika barátnőjétől. Eszerint, – (ahogy Erzsi már

előre tudta, hiszen ő főzte volt ki) – Berchtolda egy szép,

tiszteletteljes és bocsánatkérő levelet kapott este «hálás híve: Gross

Helén» aláírással, melyben a kis jelölt tisztelettel értesíti, hogy már

nem jelölt többé; hogy a zárdából még a kora délutáni órákban

eltávozott; hogy tisztelt és kedves barátnőjénél, a derék, hű katholika

Holzernénál fog lakni (gyámatyja előre-kikért engedelmével) – pár hétig,

Töffler Albert gimnaziumi tanár úrral való házasságáig. Bocsánatot kért,

hogy szó és búcsú nélkül távozott el egyelőre onnét, hol oly szivesek és

jók voltak hozzá, – de el akarta kerülni a hosszas magyarázkodást és

esetleges szemrehányásokat, – satöbbi, satöbbi. Erzsi csendesen

hallgatta e kivonatot saját szerzeményéből és azon tünődött, vajon

átöltözött-e mindjárt Holzerné valami bluzába az a kis ügyetlen? Csak

nem mutatta magát abban a ronda gallérban a vőlegénye előtt?

Pedig Erzsinek (és erre nem is gondolt előre) most volt még csak igazi

oka a «drukkot» elkezdeni; hogy az utólagos vallatások, inkviziciók

útján nem sül-e ki mégis részvétele a szörnyűséges dologban; mely annyi

pénztől fosztotta meg az iparkodó, derék szerzetet. – Ám a vallatást,

kutatást sem csinálták most olyan ambicióval és ügyesen, mint máskor

kisebb dolgokban is szokták. Virginia, máskor az ilyesmik szenvedélyes

intézője, most (sajátságos) lanyhának vagy engedékenynek látszott ez

üggyel szemben. Berchtolda lelkivádat érzett és szemrehányásoktól félt,

mert úgy tudta, hogy ő beszélte rá az itt maradásra ezt a «méltatlan és

eltévelyedett teremtés»-t; míg viszont Simonea és társai épígy voltak a

maguk részéről, – ők is maguknak tulajdonítva ez utólag kétessé vált

érdemet. Ám abban valamennyien megegyeztek, hogy «kigyót melengettek

keblükön», s mert a ravaszul kifundált «csalárdság» ellen nem tehettek

már semmit és a változhatatlanba bele kellett nyugodniok, – végre

együtt, közös akarattal rágták és szapulták valamenyien a «kis

raffinált»-at, a «lassúvizet», mely partot mos, – a «romlott és kacér

nagyvárosi lányt», akivel – no ugyan-bizony jól is jár majd a férje!

Kivált a fiatalok heveskedtek igy: «Nem is lesz abból jó sohse, csak

afféle pucc-dáma! Ha a jó Istent meg tudta csalni, hogyne csalná majd

meg a földi embert? Afféle pucc-dáma lesz az mindig!» – Igy vélte a kis

Geralda és elmondogatta esténkint a bennlakóknak is a kettes hálóban a

Helénke hajdani ágya előtt; ő pesti lány volt, mégsem tagadhatta;

egy-egy elejtett utca-zsargon szava rávallott. Az öregek még egyre azon

sápítoztak, mennyire megviselné a szegény megboldogult Főasszonyt ez a

szégyen, tán sírba-vinné, tán jobb is, hogy nem érte meg! Az

óvodamesternő, soror Adél egyszer említette csak hangosan és bosszúsan:

«Ej, a kis bamba! Azt hiszi még, hogy érdemes egy férfiért; – azt hiszi,

nem mind egyforma az: bitang huncut zsiványok!»… És csak lassan, csak

néhányan mertek óvatosan pedzeni olyasmit is, – hogy hát hiszen a szent

házasság is szentség, egy a hét közül, még Isten szerezte a

paradicsomban.

Mindenesetre volt legalább foglalkozása, tárgyalnivalója a sok idegen,

innen-onnan összekerült vendégapácának e hét alatt; míg az

anyaházbeliek, – öregek és középkoruak, e két ellentétes párt, – összébb

került, szinte egymáshoz húzódott a közös, haragos felháborodásban. Hát

mindkét fél egyformán és egyszerre elvesztette számításai egyik fő

bázisát, – a pénzt, a kis német-lány pénzecskéjét! Abból most már nem

építik fel a magasabb iskola új osztályait, sem a tüdőbeteg-üdülőházat!

De nem is lehet vele a legsürgősebb gazdasági bajokat elintézni, a

közvetlen szükségeket fedezni hogy általa úgy gazdálkodjanak tovább,

mint eddig és ne legyen szükség új jövedelem-forrásokra, új «modernes»

intézményekre! – Az ötvenezer forintocska – férjhez ment az orruk elől,

ezt öregek és fiatalabbak egyaránt jól tudták; noha mostanában még

kevésbbé tették szóvá így, nevénnevezve a dolgot. Mindenkiben csak egy

kivánság lett urrá és vált szinte türelmetlenné ezekben a napokban; hogy

csak hamarosan, – már akárhogy, – de vége legyen ennek a rettenetes

állapotnak! Hogy végezhesse megint ki-ki a maga dolgát és mondhassa

békén kiszabott napi imáit, semmi mással nem törődve. «Mégis csak nem

szerzeteseknek való az a nagy rendezés, korteskedés, alkotmányozás, –

mondogatták már sokan és még többen érezték. – Hogy kit és mit akarunk?

Nem azért léptünk mi kolostorba, hogy akarjunk, – hanem hogy

engedelmesek legyünk! Akárkinek már, hisz nem is olyan fontos az! E

siralomvölgyében úgyis leperegnek napjaink, mindjárt-mindjárt itt a

halál órája, melyre csak egy rózsafüzér elmondása alatt ötvenháromszor

emlékezünk szóbelileg. Csak átmenet e földi lét, csak rövid megszálló;

nem is illik ilyen nagy dolgot csinálni belőle!» – Igen, ilyen beszédek

és vélekedések kezdtek nagyon is lábrakapni a túlzsúfolt nagy Ház összes

szárnyaiban és termeiben; kivéve épen a bennlakó-növendékek nappaliját.

Mert ott egész mással foglalkoztak; folyton lesték és tárgyalták és

örülve-örülték a kis Helén, a «boldog menyasszony» felől érkező hireket,

– melyek a Fóth néni kosztoslánya útján Erzsihez és úgy a többiekhez

naponta pontosan eljutottak. Hogy mit üzen nekik, hogy milyen drága a

Töffler, hogy melyik este lesz a hivatalos gyűrűváltás, – hogy legyenek,

ó legyenek ők is valaha ép ilyen tökéletesen boldogak!

«Ein trübes Wetter, zur Verlobung!» – mormogta aznap Kunigund s káröröm,

méreg, ellágyulás, írigység, sok-sok érdeklődés rezgett a hangjában,

ahogy öreg pálmáját gondozva a nappali ablakában állt és kinézett az

enyhén borús, tavaszí égre. Mögötte a kis Geralda ismételgette, hogy:

«Csak egy puccdáma lett, semmi egyéb!» – de a nagylányok feje

összeingott a módszertani könyvek fölött… Ott kinn valahol az ifjú

jegyesek drága, szent napragyogást lássanak e könnyű fellegfátylak

mögött!

A hét végén, (a püspöki rezidencián másnapra várták a Méltóságost) –

este, a regráció órán, (mely a vizitek hivatalos ideje a zárdában) –

meglátogatta Berchtoldát az okos, vén Simonea. Nagyon kedves, nyájas

volt a vendég, – mosolygó, szives, előzékeny az, aki fogadta; már napok

óta a folyosón is messziről, szives alázattal köszöntek egymásnak. Az

ember megérzi az ilyet a másikon, – rendesen kölcsönösek ezek a nagy

megenyhülések; és a viszonyokban rejlik okuk.

– Önhöz jövök, kedves nővérem – kezdte – mert Virginia oly csüggedt –

vagy tünődő e pár nap óta; mintha megint gyöngélkedne kissé, mint

tavalyelőtt. Ah, erős szervezet, hamar összeszedi magát újra; a jó

szerzetesnek szőrcsuha a balzsama, bőjt az orvossága, ahogy szent

Vincénk mondta! szóval – önhöz jöttem, beszélgetni kissé ennek a szegény

zárdának, ennek a veszedelembe jutott kitünő szerzetnek az ügyeiről.

Arra akarom kérni, gondolkozzék velem együtt és adjon nekem ösmert

okosságával tanácsot, hogyan fordíthatnók közösakarattal megint jóra e

fenyegető veszedelmet; a züllés e mostani, ijesztő képét.

– Ó, magamnak sincs egyéb kivánságom! – felelt a noviciát főnöknője; –

csak tudnám, mit használhatnék erre nézve vagy mit találhatnék ki én, az

úrnak legszerényebb szolgálója, e türhetetlen állapotok ellen. Higyje

meg, kedves nővér, én már – mi már mindenre készen volnánk…

– A jó Isten meg fog segíteni, ezt biztosra mondhatom, kedves nővér! Egy

életen át elégszer tapasztaltam, hogy Isten szereti az ő kegyesrendi

szüzeit és különös gondja van rájuk. Bizni kell! – Ma tehát nálam volt

Magdolna, e kiváló jámborságú és Istentől nagy szellemi képességekkel

megáldott nővérünk és a legkomolyabban értésemre adta, hogy a Főasszonyi

tisztségre és kötelmekre épen egyéniségénél és lelkialkatánál fogva nem

érzi magát alkalmasnak, sem képesnek. Megmondta, hogy hozzájárulása, sőt

tudta nélkül szánták e tisztre; s ezt már előbb is sejtettem. Őt nem

erre küldte szerzetünknek Isten, hanem hogy tudásával és nagyszerű

tehetségével legmagasabb iskoláink dísze, büszkesége legyen. – Mennyire

szükség lesz rá még ezentúl, – mikor az önök által tervezett magasabb

tanítónőképzőt is meg kell nyitnunk mégis; igen, most már mi is, e terv

régebbi ellenzői beláttuk ennek mulhatatlan szükségét.

Berchtolda csak némán bólintott.

– Ő ugyan azt a tiszteletreméltó óhaját fejezte ki, – bár megint

valamelyik fiókházunkban dolgozhatna pár évig; azt mondta, fontos oka

volna ezt kérni; és kérni is fogja, mihelyt lesz kitől. Talán az ő

túlzott lelkifinomsága; e mostani Főasszony-jelöltség miatt fél, hogy

ittléte zavarná a másiknak párthiveit. Ó, – ez a pártoskodás, ez valóban

nem szerzetesekhez méltó; most mindnyájan bűnhődünk érette, legjobb lesz

még az emlékét is elfelejteni! De ha Magdolnánk most mégis elvágyik; ott

a mi nagy dunántuli rendházunk, ahová kitűnő Virginiánk szintén új

tanítónőképzőt tervezett, úgy tudom! Mért ne mehetne oda ő, Magdolna

helyi főnöknőnek és képzőigazgatónak?

Berchtolda bólintott megint.

– A leánygimnázium… evvel még várjunk, kedves jó nővér! Miért

szerepeljen ott a mi szerénységünk az első, feltünő, úttörők sorában?

Hiszen alkalmas erőink sem volnánk a tanításra; mert Önre itt, ahol van,

Virginiánkra pedig az új Főasszony titkári hivatalában továbbra is,

csakúgy, mint eddig, szükség leend. Ó mert Leona tisztelendő nővérünk,

ha így majd mégis, szép egy-akarattal, mint illik, úgye, – anyánkká

lesz, – ő bizony csak szentségben és az erények gyakorlásában erős, de

testileg gyönge és agg. Nem nélkülözheti majd azt a kiváló, ügyes és

áldozatkész segéderőt, Virginiát, igaz-e, aki már a boldogult oldalánál

is oly fényes érdemeket szerzett magának szerzetünk fölvirágozása körül.

– A gimnáziumról s még néhány efféle túl-korai dologról ne is tegyünk

most, úgye, említést! Hanem e régi ház apró javítgatásait, – a külső

gazdaságban lassankénti, célszerű újításokat hogyan is ellenezhetné

mereven az, aki igazán a rend javát óhajtja! Virginiánk talentuma majd

lel módot és megoldásokat a meglevő viszonyok közt, – bizvást

remélhetjük. Ám ami a rég sürgetett beteg-üdülőt illeti; erre nézve

nekem van egy szerény ötletem. Zólyomi öreg házunk maga tán csakugyan

nem a legjobb, de megtudtam, hogy a közelében, a falu szélén most csinos

és olcsó nyaralók épülnek. Már említettem az orvos úrnak is, – ő is

helyeselné, ha egy ilyet, egyszerücskét, a világiakétól lehetőleg távol

megszerezhetnénk.

– Ah, kedves nővér, – sóhajtott Berchtolda, – mennyi sok bajt el lehetne

kerülni mindig ily kölcsönös megértéssel és bizalommal!

– Bűnös emberek vagyunk mindnyájan, kedvesem, – de a hibákat belátni és

javulni sohse késő! Igen, mi – lássa – már öregek vagyunk, munkában

megfáradottak; mi nemsokára már a végső leszámolás előtt állunk. – Leona

nővér földink, első, legrégibb társnőink közül való, kikkel hajdan még

gyengéd ifjuságunk idején együtt utaztunk ide az idegen országba, hogy

az üdvözítőt kövessük. Ah, kedves nővér, az az utazás! – A búcsú,

(végbúcsú; tudtuk,) szülőktől és rokonoktól, a honi vidéktől; tizenhat

évünket mily könnyű szívvel hoztuk! Legtöbb helyt még delisáncon kellett

jönnünk, de néhol parasztszekéren, sőt gyalog is. «Némöt kutyák! Cudar,

idegön frajjok!» – morogtak utánunk néhol a bennszülöttek – a falusi

parasztok, úgy akartam mondani. Most már tudom, mit jelentenek e szavak.

– Ah, és a régen megboldogult első Würdige velünk, (Leonánk

testvérnénje) az a szent, drága lélek: – Ő volt talán húsz éves

mindössze, – a legöregebb köztünk. Falumbeliek voltak; egy gazdag

mészárosmester egyedüli leánygyermekei, – elhagytak családot és jómódot,

mert a Jézus hívta őket. Ó, hányan ott vannak már azok közül – a

legtöbbje már fenn, a mennyei örök vigságban! – Kedves nővér Berchtolda,

ezt úgye meg kell bocsátaniok nekünk, – nekünk érzékeny öregeknek, hogy

utolsó Főasszonyunkul őt kivánjuk, – az elsőnek hugát, ki velünk együtt

úgyszólván – igen, egy kissé mégis alapítója is ennek a háznak!… Az önök

háza ez már kedvesem, a nyomunkban járóké, tudjuk mi is azt jól; és

annyi sok okos, szép, hasznos új dolgokban igazuk is lehet; nekünk már

csak apró érzékenységeink vannak, – érzelgősségek, kegyelet, emlékek;

ezeket hagyják csak meg nekünk!…

A jó Berchtolda elővette óriási, fehér apáca-zsebkendőjét és beletörülte

megindultsága könnyüit.

– Oh, de mennyit elfecsegtem itt a drága időből magamról, magunkról;

bocsásson meg! Pedig tán még hátra volna egy és más apróbb dolog; amit

említeni akartam, amihez hozzájárulását kell kérnem. – De nem,

körülbelül készen is volnék,… ah, igen, még egyet! A noviciátot, kedves

nővér, a világért sem szeretnők más kezekben látni, mint az Önéiben, ki

anyai jóságával és okos tapintatával így felvirágoztatta. Bizony,

háromannyi fiatal leányka érzett kedvet már tavaly is az ön szerető

gondjai alá, a noviciátba lépni, – mint amennyi azelőtt volt az új

jelöltek átlagos száma. Nagy szolgálat, melyet rendünknek ezzel tett;

bizony nagy szükségünk van, tudom én, minél több testvérre, hogy a

fizetett világi munkaerőt mindenütt mellőzhessük. De most már, mivel

együtt van ez a szépszámú ifjú nyáj, meg kell tennünk mindent

érdekükben, hogy igazi, jó szerzetesekké nevelődjenek. Meg kell

vizsgálni szigorúan nincsenek-é még más oly léha és bűnös elemek

közöttük, mint a multkori, csúnya eset, a Kerekes-féle csalás szereplői,

kikről beszélni sem szeretek! És hogy mindig a legjobb példa lebegjen az

ifjúság szeme előtt, megtehetnők az ön kedvéért, nagy munkája

megkönnyítésére, – hogy ideküldjük mellé kisegítőül az igazi szerzetes

mintaképét, rendünk valódi szentjét, Evelina nővérünket.

– Az én dolgom az alázat lesz s az engedelmesség új Főasszonyunk

parancsainak! – felelte Berchtolda kissé elborult arccal. Bevette

utolsónak a legkeserűbb pilulát; a lesütött szemű, örökkön hallgató és

komor szentet elfogadta ellenőrének. – Mindegy volt már ez is; legalább

most úgy gondolta.

Mindenesetre ennek a hosszú, barátságos hangú beszélgetésnek volt az

eredménye, hogy új, egyenkinti szavazásra nem is került sor többé. A

püspök őméltóságához memorandum-féle okmány ment a harmadik napon, mely

az összes fogadalmas-testvérek aláírásával kéri Leona nővér főasszonnyá

nevezését.

S a vendégsororok is hazautazhattak végre.