Május, – boldog hó, – tavasz teljessége! Érett, nagy szerelmet,
bűntelent, nyilvánosat, boldogat példázó. Tiszta és ifjú mátkapárok
hava; Mária hava és a kinyilott virágoké; Mária hava, a dicsőséges,
örökös Mennyasszonyé, Isten szép jegyeséé. Ó, Mária, – boldogságos szűz
Mária!
A kedves, szép kis templom főoltárán ott a Szűz képe, a mosolygó, telt,
édes Asszonyé, – murilloi derüben áll felhők és rózsák között;
angyalfejecskék kacagnak, rózsák piroslanak a felhőfüggöny kedves
rejtekeiből; kandi angyalok vagy ámorok tán; pufók, pogány puttócskák. –
A Szűz sugárzó feje körül csillagkoszorú; szép, erős lábai alatt a
telihold sarlója; úgy lebeg rajta és nyugodt győzelemben tapos a Kigyó
fején… Persephoné, ki tavaszkor diadalt arat a Sötétségen. – A bezárt,
sinylő és titkos, téli érzéseken is… O, drága, értett mistérium; ó
átlátszó, gyenge fátyol; ó ifjuság!
Jó a templom padjain ülni kedves, tavaszi zsibbadásban, hosszú délutáni
órákon, – tömjénfüstben és virágillatban, – hallani a szószékről újra
meg újra a drága, naiv, örök Legendát; aztán karban, együtt, halk
zümmögéssel, lüktető ritmusban és felváltva, ilyeneket mondani: «Te
Aranyház! Te frigynek szent Szekrénye! Mennynek Kapuja! Ó,
elefántcsontból való Torony! Titkos értelmű Rózsa!…»
Világiak is, a város szép asszonyai, sőt szerelmes ifjai is ösmerték,
szerették, látogatták e virágos, muzsikás szép-szép tavaszi
ájtatosságot; e Mária-litániákat a zárdatemplomban. S a bennlakók néha,
kivonuláskor idegen úri-ruhás férfiakat láthattak mosolyogva, levett
kalappal álldogálni a csarnokban. És egy szép vasárnapon, a nyitott kapu
világos terében egyszer csak felrévlett nekik egy összefogódzott,
csinos, fiatal pár. Virágos, világos kalapka volt a menyasszonyon; szép,
fehér ruhácska; eleven kis arcán még néhány pattanás; barna, meleg
szemei elmélyedve és álmodón bámultak bele a zárdafolyosó setétjébe.
Mikor Király Erzsi lépett ki, huncutul rámosolygott és meglökte a férfi
karját, hogy figyelmeztesse. A fiatalember levette a kalapját és
tisztes, hálás mosollyal odaköszönt vigyázva az idegen leánynak, – jó
szellemüknek. «Si-étni! Was fir rén-det-lenség!» – kiabált az Öreg az
első pároknál.
– Láttátok Helént? Helént, Helént! Gross Helénkét! – szállt és lihegett
a suttogás a bennlakók soraiban. «Still sein! Unverschämtheit!» –
üvöltött Kunigund félelmes hangon és felborította mérgében az uzsonához
való kenyereskosárt.
Másnap és harmadnap és azután is az ájtatosságon mindig ott volt az ifjú
mátkapár; innét a templomból nem űzhette ki senki őket. «Lám csak,
visszahúzza a szive ide mégis!» – mondogatták néha azok a sororok, kik
különösebben szerették és tisztelték Helén nagynénjét, a nemrég
boldogult Főasszonyt. «Mennyire hasonlít rá, a szeme – úgye?» – És
Helénke néha elmenőben félénken odaköszönt nekik: «Gelobt sei…!»
Visszafeleltek; erre vétek is volna nem felelni.
Egy napon az előcsarnokban Virginia ment el a pár mellett; váratlanul
megállt és mélyen a leány szemébe nézett. Az lehajolt és gyorsan, forrón
csókolt kezet. «Boldog vagy-é?» – kérdezte komolyan az apáca. – «Jaj,
nagyon, – igazán nagyon, kedves nővér! Engedje meg, hogy bemutassam a
jegyesemet; ó, ő olyan jó katholikus! Ó kedves, drága jó nővér…!» És
síró meghatottsággal hajolt ujra a Virginia szép keze fölé, hogy csókkal
borítsa. Az sima, kissé papos mozdulattal engedte. «Imádkozni fogok
érted, gyermek! A Boldogult is, odafenn azt teszi bizonnyal; ő olyan jó
volt, olyan bölcs!» – «Ó, kedves nővér, – engedje meg nekem, – ó, de
vajjon elfogadná azt a zárda éntőlem? Egy új oltárruha-felszerelést,
nehéz atlaszból, valódi arany és ezüst hímzéssel; és stólát is,
palástot, karingeket, – ó, oly boldog lennék!» – «Majd megpróbálok
közbenjárni, gyermekem!» – felelt Virginia és egy kegyes, kenetes,
már-már püspöki mozdulattal simított végig a kis menyasszony arcán. Arra
gondolt, hogy nem volna okos dolog elvadítani a zárdától végleg egy
vagyonos és jó katholikus világi nőt. – Ő megint politizált, számított
és szervezett; csak úgy mint eddig; – tudott volna-é egyebet tenni,
másforma lenni? Már ilyen volt a természete!
A bennlakó növendékek jól tudták már Marika, a hírhordó útján, hogy a
nagytudományú Magdolna nővér nem tanít a jövő tanévben itt, hogy a szent
Evelina buzgón adja már a jópéldát a noviciátban Berchtolda jelöltjeinek
és hogy Virginia marad ezutánra is az új Würdige mellett a titkár és
főrendező és cerimoniamester és minden, – akárcsak a boldogult mellett
volt. – Ó, lényegében nem is változott ám semmi, – vagy csak nagyon
kevés! Csak annyi, amennyinek okvetlenül kellett változnia; amit
elkerülhetetlenül hoz magával a haladó Idő kényszere az ő lassú, biztos
folyásával. Nem lehet nagyon siettetni, erőltetni semmit, hiába, – és
nem lehet feltartóztatni, megakadályozni sem. Az élet megy a maga útján
– és amit mi görcsös, erőlködő kis akarásunkkal elébe írnánk,
rákényszerítnénk, – bizony, csak felibe-harmadába teljesíti. Valami
csüggesztő, – de végül mégis kibékítő középszer ez; a neve: megalkuvás.
Igy van ez kinn az «igazi» világban is, – hát még itt, ahol méginkább:
mindegy! Ahol abban élnek, – ahová azért jöttek – hogy: mindegy. A
számlált napok e siralomvölgyében így is, úgy is leperegnek, elszállnak
sebesen; – és mindjárt itt a végső leszámolás, az egyetlen komoly dolog,
amire csak egy olvasó körülmondása alatt is ötvenháromszor kell
emlékezni szóval: – «most és halálunk óráján».
Ám a fiatal növendékek, a bennlakó «kisasszonyok» most már nem
foglalkoztak oly nagy érdeklődéssel ezekkel a belső, zárdabeli
dolgokkal. Ők már kifelé gravitáltak; ki innét nemsokára, a szabad
levegőre. A helyükre mások, újak jönnek megint, ha ezek a friss falombok
újra elbágyasztják rikoltó zöldjüket szeptember édesen szétcsurgó, arany
napfényében. – Ezeknek a mostaniaknak már itt voltak a maguk kis, nagyon
fontos – «igazi életgondjaik» – az ám! A vizsgák; és a nagy fővizsga, a
képesítő, – mely majd «egész életükre» kihat.
A negyedévesek már nem is jártak rendes előadásra; a többi, alsóbb
osztályok vizsgái idestova el is kezdődtek már az Újépületben: s a
«drukk» édes, kissé mimelt és játékos izgalmai lebegték át a nagy,
világos termeket; a szellős, egészséges, nyitott folyosókat. Szelényi
papa mosolyogva járt köztük és rémisztgette a lányokat a
vizsga-inkvizíció minden borzalmaival; és utólagos felfüggesztéssel, ha
valami «puskázás» kisülne, ha az ifjú noviciák bő köntösük alatt; vagy a
bejárók kontyukba rejtve; apró, összegöngyölt cédulákat lopnának be az
«írásbeli»-re; olyanokat, melyekre egy-egy tudomány-ág egész rendszere
és minden adatkincse rá van firkálva apró, mikroszkópikus betűkkel és
«dióhéjban».
A negyedévesek pedig lenn voltak egész nap a szép, lombos kertben és
készültek a nagy képesítőre reggeltől estig. Kunigund nélkül, felügyelet
nélkül csak maga a nyolc-tíz negyedéves kószált most a széles útakon, a
drága, nagy fák hullós virága, meg friss lombja alatt. Övék volt az
egész kert. Egy-egy módszertan könyvet kezükben hurcoltak, vagy egy
gazdaságtant ajkukra szorítottak, jelezve a buzgó, elmerült magolást; –
de az eszük egyre elkalandozott. Oly közel látszott már a szabadság, a
jövő, az Élet, – és innen oly szépnek látszott.
Övék volt most mindenestül a szép kert; a virágfelhős bokrok mátkaruhája
s a megifjúlt nagy anya-fák minden dísze. Szakadó szirompelyhek, – az
orgonák nyurga gallyai, – a bokoraljak nedves, különös gyökérszaga,
melyet csak nagyon mély-mély, lelkendező lélekzettel, sejtő tavaszi
sóhajjal lehet beszívni; és a pázsit frisse, az egek kékje, a fészkek, –
hintálló szelek, pelyhek, álmok, felhők, – ez örök májusi oltárok; –
ifjúság…