XIV.

Végre együtt ültek, benn szorongtak valamennyien a felékesített

templomban; repkényfüzérek, gyertyák és tömjénfüst közepett. Mise után

lassú menetben járultak az oltárhoz, sorba-térdeltek a hideg kőlépcsőn

és nyakukat epedő mozdulattal előre nyújtva, kissé szétnyitották

ajkaikat. S a pap közeledett hozzájuk egyenkint a kehellyel, az arany

edénnyel, melyben az Istenség lakik. Míg keresztet írt vele szemeik

előtt, – felragyogott kezében a Vőlegény halotti fehérségű, átlátszó

Teste; amaz igazi és lényeg-szerint tökéletes Test és Vér, mely az Ostya

titkába rejtőzik naponta és minden órában, minden percben, sokezerszer,

tán az idők végezetéig, – hogy vérontás és kínhalál nélkül most újra meg

újra feláldoztassék, magára véve e világ bűneit; – és nemföldi

szerelemben egyesüljön ezerszer – és ezerszer csodálatosan és

tökéletesen az őt áhítozókkal. Hogy bár végnélkül osztódva, mégis mind

osztatlanul és teljesen, egész-egyen – olvadjon össze mythikus nagy

Nászban az ujjongó lélekkel… Az apácák összecsukták ajkukat, – lassan,

óvatosan, nehogy fogaikkal tiszteletlenül érintsék a Szentek Szentét;

akkor fölfelé fordult, extatikus szemüket lassan, nagyon lassan, –

mintegy mennyei gyönyörben úszva lezárták, és zsibbadt mozdulatokkal

emelkedtek fel, hogy másoknak adjanak helyet. Az alsó lépcsőn még

egyszer térdreborultak és suttogva, hálát rebegve háromszor megütötték

mellüket. «Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj…» Végre

megindultak; – összekulcsolt kézzel, félig csukott szemekkel, lassan

lépkedve a kockaköveken; – elhalványult arcukon szent megindulással;

olyanok voltak, mint a boldog szerelem pillanatai után valami

megkönnyült és felolvadó, mély és megtisztult kielégülésben. A padban, a

helyükön még egyszer arcra borultak, tenyerükkel takarva be szemüket, –

hogy elmerülhessenek a legnagyobb csoda szemléletében, – a legszorosabb

és legbensőbb együttlétben e világ teremtőjével. Az ég, a föld és

mindenek urával, – az édes názáreti Jézussal, kit ösmernek, néven;

tegezve, kicsinyítő-szóval hivnak, – ki érttük, érttük, érttük, ontotta

ki drága vérét, a kereszten…

És ha az évtizedes megszokás és a test meg lélek egyéb gyarló

elszóródásai szinte elkoptatták is bensejükben mindezt; ha nem sikerült

is magukban felkelteni azt a mély és boldog megrendülést, mely a szentek

életét mennyeivé tette már e földön; – a szándéknak legalább nem volt

szabad hiányoznia és a külső, testi mánierok, a szemek, arcvonások és

mozdulatok híven tükrözték a nemlévő, csak áhított áhitatot; – hogy

legalább másokban, a többi szemlélőben botránkozás ne keltessék…

Aztán Fénrich a szószékre lépve röviden beszélt pár percig fáradt,

idegencsengésű hangján és a templom közepére ment, hol az urna állt

sötét posztóval letakarva. A templomajtót becsukták; elkezdődött a

titkos szavazás. – A zárda termeiben és folyosóin, a kápolnákban és

kabinettekben, de még a konyhában és mosóházban sem maradt e délelőttön

egyetlen olvasó-jelvényes, fogadalmas «profess»-nővér sem; csak

növendékek, galléros jelöltek és már beöltözött noviciák. A bennlakókra

a kis Geralda vigyázott; de ő is lázas izgalomban élt ma és minduntalan

új imába kezdett. Teltek az órák és dél lett ezen a napon is lassan.

Félegykor kezdték számlálni a szavazatokat. A nővérek a padokban

imádkoztak; Fénrich, Virginia és Simonea már végire jártak volt; most

egymásra néztek, ijedten, szinte tanácstalanul és újra kezdték. Hiába, –

az eredmény megint ugyanaz. Semmi!

Az összes szavazatok egyharmadánál csak valamivel több jutott Leonára; –

a másik kétharmad megoszlott Magdolna, Simonea, sőt Virginia között.

Három cédula Evelinának, az «önmegtagadás szentjé»-nek is jutott. – Ez

hát! Annyi szervezés, korrespondencia, pártoskodás és rábeszélés után! –

Igen, de a legutolsó hetek csunya zürzavarai közepett szétkallódtak a

vélemények, a kedélyek; kisebb fia-pártok alakultak, mindenki a maga

fejével gondolkozott és tanácsolt. – Itt az eredmény; «Nincs Anyánk!» –

mondta Simonea és Virginia csüggedt hangon és szinte egyszerre. Aztán

Fénrich jelentette ki, hogy mivel absolut többség nincs, tehát a Megyés

Püspök őméltóságának új választási napot kell kitűznie arra a két

nővérre, kik viszonylag a legtöbb szavazatot kapták: Leonára és

Magdolnára. Az alapítólevélben világosan meg van írva: az legyen az új

tartományi Főasszony, akit a fogadalmas testvérek legalább kétharmada

azzá tenni kiván. – Mivel tehát a püspök úr őméltósága most

bérmáló-körúton jár s csak egy hét mulva jön székhelyére vissza,

egyelőre kénytelenek lesznek bevárni őt; a fiókházbeli nővérek nem

utazhatnak addig vissza.

Lecsüggedt fővel vonultak az étterem felé. A templomajtóban várakozó,

körültük tolongó novicia-seregnek nem tudtak örvendetes ujságot mondani;

csak új bizonytalanság, várakozás, zavar jön megint. – A feldiszített,

ünnepies étteremben nem csaphattak kis lakomát az új Anya üdvözletére; a

hideg étkeket, a tortát és mindenki fejére számított félpohár borocskát

azonmód eltették más, igazibb alkalomra; és csüggedt kedvben szinte

némán kezdte levesét kanalazni a még mindig fejetlen nyáj. Ám a

legkedvetlenebb, a mindeniknél inkább csüggedt arc mégis a Magdolnáé

volt; Virginia szive ijedten szorult össze, amikor lopva ránézett…

Valóban – étkezés után rövid beszélgetésre kérte őt. Gyorsan haladtak

végig a folyosókon és egyik üres iskolaterembe léptek. Az alacsony

dobogón, mint valami szinpadon megálltak egymással szemközt; Magdolna

arca sötét volt, hangja szokatlanul szigoru.

– Mond, miért… miért tetted ezt velem?

– Magdolna! – Magdolna, annyira tiszteltelek; hisz tudod, tudnod kell!

Senkit sem látok nálad külömbnek, magasabban állónak; senkit még most

sem, igen, – aki fölöttünk rendelkezni méltóbb lehetne.

– Méltóbb? – És… alkalmasabb, Virginia nővér?

– Ó, nem, ne nézz így rám, ne szólj hozzám keményen! Hisz nem tudhattam,

hogy ennyire… ennyire ellenedre van!

– Nem ösmertél tehát? De hogy szerethettél akkor?

– Nem, ezt ne… ne vond kétségbe! – kiáltott a másik fájdalmas

szenvedéllyel. – Úgyis annyira sújt már minden, oly balul sikerül; – az

Isten büntet! Oh! Lehet, hogy nem jól szerettelek, Magdolna, – tán

bűnösen szerettelek, itéld meg, szólj, hisz te mindent látsz, értesz! Te

tudod, hogy mindenem vagy, életkedvem, reményem, minden törekvésem. Csak

miattad akartam mindent, csak neked akartam tetszeni. Csak teáltalad

tudok örülni munkának, földi iparkodásnak és erénynek, – csak teáltalad

és teértted tud nekem valami igazán fájni, még… még a bűneim is, – ó,

Isten, légy velem! Soha-soha nem szerettem így még földi embert; nem is

lehetséges ennél jobban szeretni!

– Virginia! Hogy beszélsz, barátnőm? Légy eszeden!

– Nem, nem vagyok én eszemen már! Annyit kinlódom és egyre hatalmasabb

ez fölöttem. Ne hidd, hogy afféle gyerekesség, ami itt… itt a zárdában

divatozni szokott,… hajfürtökkel és érzékeny, titkos levélkékkel. Az

egész lelkemet uralja, minden jobb érzésem, minden gondolatom. Istenem,

Megváltóm! Add, add a kezed Magdolna, – Magdolna, Magdolnám, – ó, tedd a

homlokomra a kezed egy pillanatig!…

– Virginia testvér! – kiáltott rá akkor a másik szígorú, ébresztő hangon

és felállt mellőle; elfordult, hogy leküzdhesse ámult és ijedt

megundorodását. – Virginia, rögtön felállj innét! Mi dolog térdelni egy

másik ember előtt; mit gondolna, aki hirtelen belépne?

– Mit?… Jobb volna rögtön meghalnom.

Dult arccal, zilált köntösben, gyűrt fátyolával ott állt előtte, –

szemében ijedt szégyen; tán most látta csak, hogy a földön kúszott és

vonaglott néhány pillanatig eszelős szenvedélyben és hogy –

visszautasították. Ideges szája, minden arcvonása rángott, reszketett;

ajka oly száraz volt, hogy alig birta a szavakat kiejteni… És ahogy így

megalázva és szenvedve szembenállt vele a másik, – Magdolna arca

megenyhült újra, a harag és megdöbbenés helyére visszasimult a szokott

hűs, szelíd, enyhe tekintete. Most már felé-nyújtotta nyugodt, biztos

szorítású kezét.

– Virginia testvér, nyugodj meg hát, – jer! – szólt ösmerős szives

csillapító hangján és kézenfogva maga mellé vonta a pódium-székre, a

nagy iskolatábla mellett, mert hisz a negyedik B-osztály termében

voltak. – Jer, beszélgessünk, kedves; – folytatta és már mosolygott is,

– te most túl-izgatott vagy, nem is csoda, úgy beledolgoztad magad a

közügyekbe! Virginiám, nem szabad hogy azt hidd, hogy megitéllek… vagy

nem értelek meg,… noha követni nem is tudlak. Igen, vétek volt, hogy egy

pillanatra megitéltelek az imént. Oly más lélek a mienk, gyermekem; és

más mult, más élet, más test és – tán idegalkat, igen! Hisz azért van,

hogy csak úgy tudtál engem szeretni, ha magadhoz formáltál. És azt

cselekedted velem, amire te magad lettél volna tán valóban alkalmas, – a

vezetés terhét viselni itt! No igen jó, – hát ma még nem, csakugyan, –

de később, ha idősebb leszel, úgye? És ez… ez a másik… idegességed velem

szemközt bizony: kissé betegség, vagy különös állapot; néha és néhol

rend és törvény, – hisz oly sokféle az élet, az ember, az érzései, –

Virginia, – és minden jogosult és igaz és nagy lehet, ami emberi és

őszinte! Igy, olvastam ezt – igen, csak hallomásból tudom; mert az is e

föld rendje és törvénye, hogy sohse értsük meg egymást teljesen, mi

emberek. Mégis, igyekeznünk kell erre, úgy-e, hogy aztán helyesen

szeressük egymást. Hallgass rám, én elmondom, mit gondolok vagy tudok

erről.

Kezét kezében tartva beszélt hozzá halkan, szépen, sokáig és a másiknak

fokonkint szűnt ideges remegése, – lassan bátorodva emelte feljebb

tekintetét. – Már szinte leszállt a kora-tavaszi alkonyat, és rügyszagú,

esti szellők röppentek be közéjük a nyitott, emeleti ablakon, mikor

elváltak végre, – szép, meleg, békélt és testvéri kézszorítással. A

negyedik B polgári-osztály terme… az egyik apácának örökre emlékezetes

hely marad; itt folyt le életének leghevesebb, legdrámaibb jelenete;

legnagyobb mozgalma, szenvedése és megenyhülése. – És mikor még zsibbadt

fővel és zsibbadt tagokkal egyedül haladt a néma templom felé, – már

tudott és értett sokmindent, – amitől eddig félt vagy amin ujjongott;

amiért vergődött és tusakodott vak bizonytalanságban. És tudta már azt

is, hogy a saját, «nagy» érzését semmi joga nem volt másnak tartani

lényegében, mint a kis növendékek idétlen esenkedését és sóhajait; mint

az öreg, piros Kunigund suta érzelgéseit… Mert ha komolyabb és lelkiebb

is talán, (ó, tán még ezt is csak képzelte magáról), épúgy nem valami

törvényszerű ok, testi változás, Isten rendeléséből való sajátosság volt

magyarázata, akárcsak azokénak; hanem csak a környezet félrevezető

hatása és külső kényszerek okozta megtévedés. És megtudta, hogy ugyanaz

az emberi végzet sodorta hibába, melyért olyan szigorúan itélte volt meg

gondolatban Fénrich papot és a szegény Gregoriát. Mily jó volt így

szelíd és biztos közösségbe jutni másokkal, mindenkivel, – az egész,

nagy, emberi világgal! Anyja jutott eszébe, ki özvegy fővel férjhez ment

a szép vívómesterhez; és egyszerre megértette önmagában annak a

gyülölködésnek is gyökerét. Igen, mindez egy dolog, s nem lényeges, hogy

kissé félretérül a körülmények miatt. Igen, az az ősi, nagy, igaz és

jogosult ösztön, melyet Isten maga ösmert el a paradicsomban még, midőn

a legősibb szentséget, a házasságot szerezte. – De amelyet ők, a

szerzetesek, Isten különös választottjai – fékezni fogadtak egész

életükön át; hogy a kötelesnél is többet tegyenek, hogy a kellőnél még

magasabb tökélyre jussanak, – hogy megtartván a parancsokat, magukra

vállalják és megfogadják még a tanácsokat is. – Ó, mennyivel jobb most,

hogy tudja, megérti önmagát és másokat; a szervezetek, az állatok és fák

törvényeit; a tanult és sejtett dolgok összefüggését; emberi szervek

szerepét. Hálával telt el az iránt, ki ma oly világosan, egyszerűen és

tiszta szavakkal mind-ennek birtokába juttatta. Harmincöt évet kellett

élnie, míg végre felvilágosították; de érezte, hogy szerzetesnek is,

embernek is külömb lesz ezentúl. Az oltár előtt térdelt és lazán

egymásba kulcsolt kezekkel, nyugodt, nyitott, gondolkodó szemekkel

nézett maga elé; de bensejében mélyen és jólesőn, sokáig imádkozott.

A megyés püspök tehát csak egy hét mulva volt visszatérendő; és addig ez

a sok idegen, szokatlan, alig-alig férő vendégsoror itt fog tolongni

tétlenül; a fiókházakban pedig ezalatt szünetel minden munka, tanítás,

házidolog; s a kórházak betegei sok helyén az országnak hiába várják

vissza megszokott, ügyes ápolóikat. Ó, milyen kavarodás volt; «was fir

unausstehliche réndetlenség!» – ahogy Kunigund krákogta napestig

futkosva és pörölve, kifőlt arccal. A vendégek maguk is nyugtalanok

voltak, mint a sokgyermekes, jó mamák, ha nagyritkán eltávoznak

hazulról: mi lesz azalatt otthon, nem történik baj nélkülök? – Aztán meg

fehérnemüvel, apró holmikkal is kevesebb időre voltak ellátva; némelyik

vidéki helyi-főnöknő után csomagokat küldöztek az «otthoni» noviciák

gyermeki gondosságból; másokat levelekkel, sürgönyökkel zaklattak; a

Portánál és az egyik hátulsó kapunál folytonos jövés-menés volt;

levélhordók, kofák és kereskedő-inasok egymásnak adták a csengőt.