A bajok és kellemetlen dolgok csakugyan ritkán járnak egyedül;
megszeretik a vendéglátó házat és sorba jönnek, egymásnak adva az ajtót.
Az apáca-klastromba – két hét se telt el – belátogatott a másik ízetlen,
csúnyánmagyarázható és közönséges visszaélés; mintha csakugyan úgy
volna, ahogy a vén Simonea mondta, hogy: «ajtót nyitottak a külső
léhaságnak és zabolátlan, szabados gonoszságnak.»
Most két kolduló-nővér alakjában jött. Barnacsíkos gyapjúcsuhát fekete,
durva szőrkámzsát viseltek és nagy, sáros csizmákat; tenyeres-talpasok
voltak, mint ezek rendesen, a legalsóbb nép gyermekei; gyalog jöttek a
tavaszi sarakon át, a szokásos, nagy ormótlan kőpersellyel; és
beszálltak itt (mint az ilyenek rendesen) a kisebbik és egyszerűbbik
vendéglátó-szobába. Napestig a várost járták, koldulgatva a szegény
árvagyermekek részére katolikus és nem-katolikus házaknál; az étkezés
óráira azonban pontosan beállítottak és mikor a homályos folyosón
végighaladtak, a párosával szembejövő növendékeket nevetés fogta el
(noha Kunigund ott dörmögött a hátuk mögött), olyan furcsák voltak,
kivált az egyik, egy igen köpcös és széles arcú, durva vonású teremtés.
A kicsinyek közül azért sokan szaladtak kézcsókra, mert ez az alázat
dicséretes jelének számított az Úr ily igen szerény menyasszonyaival
szemben.
A vendégnőkkel egy szobában rendesen egy kandidátnő is aludt, az,
amelyiknek kötelessége volt a szobát kitakarítani reggel s az ágyat
rendbehozni utánuk. Ám a harmadik napon erre került éppen az éjféli vagy
hajnali várta-járás sora; így hát egy másikat rendelt helyére Berchtolda
nővér. Történetesen olyat, aki valahonnét a mármarosi határszélekről
került. Ez a fiatal leány másnap, reggeli előtt, arcán az ijedtség és
felindulás minden jelével lépett oda Berchtoldához.
– Tisztelendő nővér, valamit jelenteni szeretnék!
– Majd később, gyermekem, ha felmegyünk. A templom környékén csendnek
kell lenni, míg valamennyi misét el nem végzik odabenn; és a reggeli
szilenciumot fontos ok nélkül ne szegjük meg!
– Igen, de – de – de nekem fontos okom van – tisztelendő nővér!
– Mi az? Az Istenért… gyermek! Maga reszket? Mi baja? Ki vele már!
– Kérem, tisztelendő nővér, azok a vendégsororok, a kolduló-rendből, a
vendégszobánkban… azok nem apácák.
– Nem-é? Hát micsodák? Ejh! Maga aludt ott az éjjel? Mit tud? Beszéljen!
– Tisztelendő nővér, még nem is nők… Csak – csak az egyik nő!
– Ó! Félrebeszél?… Miket mond, leány, – maga álmodik! Ez nem lehet!
Ilyesmit… Mondjon el azonnal mindent, de értelmesen!
– Én, kérem, tudok ruthénül, mert az én vidékemen úgy beszélnek a
szegényebb népek. És hallottam, amikor tanácskoztak az éjjel és
számlálták a pénzüket… és… ezek csalók, igen; ez egy házaspár.
– Ó! Ez lehetséges?
– Én… én biztosan tudom. Mindent hallottam; ők nem gondolhatták, hogy
értem a nyelvüket; a másik jelölt magyar volt és nem is vették észre a
cserét. Én a függöny mögött alvást tetettem; igen, ezek galiciai vasúti
munkások, akik a saját zsebükre koldultak itt. Már csomagolják is a
batyujokat, hogy odébb menjenek; még meg lehetne fogni őket.
– Ej, most már? Őrültség. De honnét tudod egyáltalában, hogy… hogy
házasfelek?
A kis jelöltnő lehajtotta fejét és hallgatott.
– Ó, te szegény gyermek, szegény gyermekem! – tört ki akkor
Berchtoldából az anyás felelősségérzet és aggodalom. Gyengéd, simogatós
mozdulattal surrant keze végig a leány fején és erre az menten el is
rítta magát, arcát nagy zsebkendőjébe temetve.
– De gyermek, az Ég szerelmére; hát miért nem szaladtál ki rögtön; miért
nem vertél fel álmomból, vagy másvalakit a nővérek közül.
– Féltem, jaj, és nagyon meg voltam lepve és az ilyeneknél kés is
szokott lenni és… jaj, úgy… úgy szégyeltem magam!
– Felelj most őszintén, – kérdezte a nővér reszkető hangon. – Téged, a
személyedben, a testedben nem bántott, nem érintett senki?
– Ó, nem, engem nem! – tiltakozott élénken a leányka.
– Adj hálát; védszenteid és őrzőangyalod vigyáztak! Ah… tán nem is lett
volna okos dolog; megint futkosás, ijedelem, skandalum, mint a minap!…
Mennyire látogat most minket az isteni megpróbáltatás! Most az a fő,
igen, eltitkolni ezt a csunyaságot! Hadd fussanak a csalók; bizzuk a
büntetést Istenre! Senkinek a világon nem szólsz erről; megértetted?
– Igenis.
– Most pedig mégy a templomba és elmondasz egy örvendetes rózsafűzért,
de ájtatosan, megmentett tisztaságodért hálaadásul. De egy hangot se,
senkinek!
És gyors léptekkel elsietett, hogy megkeresse Virginiát. Egy hét
választotta el őket a Fejedelemnő-választástól.
A rémült kis jelölt, kinek oly megbízható őrangyala volt, aligha szegte
meg közvetlen feljebbvalója szigorú parancsát, hogy a nagy s most már
közös titkot másnak is elfecsegje. De talán még azelőtt, első
ijedelmében lihegte el valakinek a folyosón, vagy a konyhán, ahová a
reggeli kenyerekért kellett szaladnia? Vagy a falaknak is fülük, szájuk
és hangjuk van néha? Annyi bizonyos, hogy a délelőtti órákban s az órák
közeiben főleg már erről trécselt, pletykált, fakgatózott, szörnyűködött
és tóditott valamennyi osztály népe; bennlakók úgy, mint bejárók,
apácák, mint paptanárok.
– Nem, – mosolygott Szelényi papa úgy csücsörítve mosolygós ajkait a
nagy szivar körül, mint egy kis gyerek, aki a nedves, édes emlőt szívja.
– Nem, most már nyugodt vagyok! A kegyesrendi apácák klastromának
ezentul már semmi se árthat. Még ha maga Belzebub jönne is kisérteni,
mesebeli királyfinak öltözötten, ki nem fogna ezen a Házon. Ez kiállta a
próbát! Ha valamit el akar érni, reverendában jöjjön, vagy apácaruhában.
Nincs igazam, Gregoria kollégácska?
Neki ilyen vaskos célzásokat is el tudtak nézni; mert kedves, jóízű és
okos megbocsátás rezgett csufondáros hangjában mindig; noha őmaga
feddhetetlen volt.
– Erzsi, Erzsi, Király Erzsi, – szaladt és lihegett Pável Marika, aki
mostanában megint kedves és baráti volt «annyányi» társnője iránt. – Te,
valami nagyszerű heccet találtam ki, segítened kell benne! Emlékszel,
úgye, hogy ki volt írva az ujságban a minap az a fogadási hecc és
mérgelődtek az apácák? Ezt a mostanit is ki lehetne színezni úgy jó kis
pikánsan, tudod, meg fogjuk írni annak a zsidóujságnak, te majd
fogalmazod! Még nem tudhatják; ezek szörnyen el akarják tussolni;
sejtelmük se lesz, hogy honnét, ki által került ki… Úgye, nagyszerű?
– Nem, fiam! – mondta Erzsi és összehúzta sűrű, sötétszőke szemöldökét.
– Az apácáknak igen rosszul esnék és senkinek a világon nem volna haszna
belőle. Csak annál butább szigor és ellenőrzés lenne itt; nagy
inkvizició, vallatás; ártatlanokra gyanakodnának; a kimenőket vissza nem
kapnók év végéig; szegény Helénke… Szóval: nem! Hagyj fel vele, gyerek!
Végre is az ő kenyerüket esszük; ha pénzért is, de elég olcsón.
– Na, azt a kis moslékot csak ne hánytorgasd! De rád jött eccer!…
Megcsinálom magam; te meg majd beárulhatsz.
– Azt nem fogom tenni; – bolond! – felelt Erzsi kedvetlenül vállat-vonva
és tovább ment.
A «Független Ujság»-ban csakugyan megjelent az újabb eset híre a
következő vasárnapon. Marika ugyan sajnálatára nem ösmerhette fel saját
stílusát, szép «diszítőjelzőit» – amiket Sziduval komponáltak össze
éjszaka a háló ablakpárkányán; – az ujsághír rövidebb volt, de azért
épen elég «pikáns». S hatásával is a kisváros uzsona-traccsain és az
apácák bosszus elképedésében – igen meg lehetett elégedve a gonosz
csínyszerző. Berchtolda a kezeit tördelte és Virginia oly csüggedt volt
pár napig, hogy még a «nagy inkvizició» vezetéséhez sem volt meg a
szokott energiája. – Simonea és a többi penziósak most már megjegyzést
sem tettek; néma és gúnyos szemrehányással, bánatos fölénnyel jártak a
házban és súgtak-búgtak a fiókházbeli sororokkal, akik a távolabb fekvő
országrészekből már-már gyülekezni kezdtek a napok mulva történendő
választásra és megtöltötték az összes üres, rögtönzött és rezervált
fehérfüggönyös «kabinett»-eket.
Az új törekvésű, magyar apácák közül még a választás előtt kihullt egy;
a szép Gregoria vérhányást kapott és ájultan esett össze egy rajzórája
után az Ujépület tanári-szobájában. Szelényi papa földhözvágta a
szivarját és hozzásietett; fölemelte, a bőrdiván felé hurcolta, míg
óriás verejtékcsöppek hullottak végig kövérke arcán; aztán
fölélesztette, vigasztalta, becézte mint egy kicsiny leányt az
atyuskája, – míg az orvos megérkezett. – «Rögtön el, el innét! – mondta
az szigorúan, alighogy megnézte. – Mily régóta mondom! Hát Zólyomba is
akár, ha máshova nem lehet; bár az is csak zárda; régi, vastagfalú,
apróablakú kastélyház. Mégis jobb mint itt, Uramisten! És a tanítás?
Dolgoztatni vele ilyen állapotban! Maga akart? Bolondság, – siettették
már nagyon a drága üdvözítőhöz; pedig az még jószívvel várt volna rá
egy-pár esztendeig!» – A derék öreg és «hű katholikus» zárdaorvos most
igen kijött a sodrából, egyszer jól odamondogatott a «fejetlen nyájnak»
– a «némber-köztársaságnak», melynek titkos szerződései vannak az öreg
Halállal az ő háta megett; és fenyegetődzött, hogy ő felmond, ő itt így
nem vesződik, ha kutyába se nézik; nem szorul ő rá; majd beszélni fog a
vármegyei tisztiorvossal, aki jó-komája, hisz ez a ház egy fertőzeti
telep, egy nagy bakteriumtenyészet»… és így tovább. Oda se hederített,
bár mondták neki, – hogy a beteget ők bizony már pihentetni akarták
hónapok óta; de ő akart tanítani, kijárni, – görcsösen, mindenáron; – és
rendesen rosszabbul lett, ha pár napig fenn-őrizték a betegszobában; ha
nem járhatott le dolga után a földszintre, – végig a Portaszoba melletti
iroda előtt, ahol a klastrom számadásait, gazdasági ügyeit vezették.
– Jőjjön, kérem főtisztelendő úr! – sürgette másnap ugyanabban az
irodaszobában soror Virginia Fénrichet, az intéző papot. – Jőjjön csak,
tárgyaljuk meg egy kicsit a dolgokat! Istenem, oly sürgős minden; ma
szerda; vasárnap a választás. Irásban kérni kell a méltóságos püspök
urat, nevezze ki megbizottját; – mindnyájan önt óhajtjuk, hogy majd az
urnánál üljön. Ah, Istenem! Eltávozott, kedves betegünk helyett soror
Evelinát kértük fel tehát rajztanításra a képzőben; – ő az egyedüli,
kinek ilyen képesítése van. – Itt volna aztán még egy hivatalos írás,
nézzük csak meg, kérem; én még mindig nem értek ilyen jogi dolgokhoz. A
mi kis Gross Helénke jelöltünk gyámatyja írta Münchenből; válaszul arra
a kérésünkre, (illetve a gyámleányéra) hogy nagykorusításába
beleegyezzék vagy pedig írja alá azt az ajándékozási okiratot, melyben a
kedves leány világi javait szerzetünknek, ezentuli otthonának és az
Urban családjának adományozza. Azt írja, nézze csak, – hogy ő még nem
bízik eléggé gyámoltja elhatározásának komolyságában; hogy hátha csak
gyerekes szeszély; (ilyeneket írni!) – hogy neki kötelessége
óvatosabbnak lenni, vigyázni erre a vagyonra; (milyen akadékosak is ezek
a németek, hogy ragaszkodnak a világi javakhoz; ez kivált, úgy tudom,
protestáns ember!) – szóval: hogy ő még egy félévi gondolkodási-időt
kiván hagyni Helénnek. Mondja csak, van ehhez joga? A német
közgyám-hivatal vagy árvaszék vagy mi – jogkőre még mindig kiterjed a mi
Helénünkre? Ah, az a pénz! Mikor jut már tényleg rendeltetési helyére, a
szerzet pénztárába – és hogyan, mire használódik fel? Nos, négy nap
mulva elválik. Csak ez az undorító koldulási-história ne jött volna
most; ó, ha tudnám, micsoda aljas rosszakarónk tudatta azzal a
sötét-szándékú ujsággal? S most újra felelevenítik; hogy elfogták a
nyomorúlt bűnösöket Mármarosszigeten. Csak még ide ne hozzák vallatni a
csalásért; csak még tanukul ne hívjanak bennünket! Igen, erről önnek
kell gondoskodnia, főtisztelendő úr; esetleg a püspöki iroda átírhatna
diszkréten… No, és itt vannak megint a mérnöki hivataltól a tervek az
Ujépület kibővítéséről; a magasabb iskoláink számára. Ma még nem
időszerű; – adja a jó Isten, hogy négy nap múlva az legyen! Úgye, a mi
szándékunkra ajánlta a mai szent Miséjét is, ahogy igérte? – De… mi
baja, az Istenért? Beteg? Oh, ön sír? Főtisztelendő!
– Ó, hagyjon most… hagyjon… csak egy kicsit! Mit bánom én most… a
pénzüket, az ügyeiket… ó, úgy szenvedek.
És zokogva borult két karjával az íróasztalra.
– A… a világi… rokoni kötelékek sokszor nagyon is erősek! – mondta
Virginia halkan, ámult és szemrehányó szemekkel nézve rá; míg elfehérült
ajkai idegesen rándultak félre. – Fénrich főtisztelendőt nem volt szabad
rágalommal illetni gondolatban sem, mert fölszentelt egyházi férfiú
volt.
A doktor kifakadásai a szegény Gregoria elutazása alkalmával – szintén
szájról-szájra jártak a zárda sororjai s az éjjel-nappal szállingózó
fiókháziak közt; Berchtoldának volt is gondja rá, hogy a fiatalabbak
közt kivált ezzel is «hangulatot csináljon.» Igen, a szerzet (nem az
egyesek) érdekében halaszthatatlan immár valami kis hegyi üdülőhely
berendezése a gyönge vagy megtámadott-tüdejű nővérek számára; és
higiénikus változtatások, javítások az Ó-épületen. Ám mindezekhez pénz,
állandó és megbizható új pénzforrások kellenek; célszerű befektetése a
kilátásban levő kis vagyonnak; új iskolák, magasabb intézetek, több
belső, szerzetesi munkaerő; alkalmazkodás bizonyos mértékig a kor
viszonyaihoz, – mint ahogy számos templomban már villannyal világítanak
egyházi engedéllyel az ősi, elrendelt és hagyományos, de szörnyen
megdrágult szűzviasz helyett. – S ha már a villanyvilágításról szólunk,
hát igen-bizony a multkori, éjszakai csunya támadáskor is mennyivel
gyorsabb, biztosabb sikeresebb lett volna a védekező eljárás – általában
mennyivel könnyebbé válna az éjszakai várta-szolgálat, ha a sötétes
folyosókat, melyekben csak egy-egy piciny olajmécs világít a képek és
szobrok alján, – egyetlen gombnyomásra erős, biztonságos villanyfénnyel
lehetne elárasztani. S mennyivel olcsóbb is volna. Aztán az
adminisztrációt mennyire megkönnyítené ebben a nagy házban, ha legalább
helyi telefonhálózat volna a termek és épületszárnyak között…» És sokan
halgatták helyesléssel és naiv örömmel beszédét.
Ám akkor egy este, – (pénteknap volt, kettővel a választás előtt) – a
kegyes és diplomatás Simonea meglátogatta Berchtoldát az esti pihenő – a
regráció órájában. Arca mélyen szomorúnak látszott; kezében nyitott,
levélféle papirdarab. «Ezt a szennyes iratot, ezt a bűnös okmányt
sikerült elfognunk, kedves nővér. Galád és semmirekellő szerzői itt
vannak még e szent falak között, élvezik rendünk testi és szellemi
javait; az – ah, (szégyen még kimondani is) az apácajelöltek gallérját
viselik. A csalók, – ámítók! Igen, itt, itt, kedves nővér, a
noviciátban, az ön tiszteletreméltó felügyelete alatt!
– Mi történt már megint? – vágott a szavába Berchtolda elhalványodva.
– Nézze csak, kedves nővér, olvassa. Ezt a levelet az ön két jelöltje, a
két Kerekes leány írta – itt a városban laknak a szülőik, azok a
cinkosaik, azoknak szól. – Egy szapuló-lány kosarába csempészték a
nyomorultak, (a konyha-főnök testvérünk el is kergette rögtön) – úgy
volt, hogy az viszi ki a gonosz anyának, akivel ismeretségben volt, úgy
látszik. Itt van, csak olvassa!
Berchtolda reszkető kezébe vette az írást; onnét kezdte nézni, ahol
Simonea már jelet csinált a körmével.
«Csak sohse busulj, drága anyácskánk, meg vagyunk mi itt egészen jól. A
koszt sem olyan szörnyű rossz ám, mint ahogy hiszed; aztán legalább nem
kell érte neked fáradni, kínlódni, ölni magad a dologgal. Hidd el, drága
anyus, hogy te sohasem birtál volna bennünket taníttatni, – még csak
ellátni sem, amíg elvégezzük a képzőt. Hát még ruházni! És apánk
mindenért csak téged gyikolt, bántott aztán, ha egy kis ital volt benne;
nem, mi azt nem birtuk tovább nézni! Igy ez egész ügyesen ki van
fundálva; itt elvégezzük ingyen az évfolyamokat; tandíj, koszt, ruha, –
semmire nincs gondotok. S mire kész leszünk három év mulva, (mert ha
mukkanni se tudnánk a képesítőn, akkor is áteresztenek, mint noviciákat)
– akkor ill a berek, nádak erek, – még az nap kinn leszünk nálad; a te
két kész, tanítónő leányzód. Még csak el sem kell hagyni a hitünket,
mert hisz nem leszünk még fogadalmasok; a jó Istenke is megbocsát, mert
gyermeki szeretetből tesszük. Van a zárdának elég pénze; segíthet a
szegényeken! A diplománkat ki kell hogy adják törvény szerint, majd
kipereljük rajtuk; állást is majd csak kerítünk; akkor aztán gondod se
lesz, majd dolgozunk mi helyetted s apánknak is kikeressük a napi
dohányát, hogy ne dörmögjön! Kezeiteket csókolja két hálás és forrón
szerető leányotok: Emma és Piroska.»
– Ó, mily gyakran visz bűnbe valakit a Gonosz Lélek épen erényei útján!
– sóhajtott a jó Berchtolda leverten. – Lám, itt is a szülői szeretet
volt az ok! – Vigasztalhatatlan volt; annyira kedvelte ezeket a Kerekes
lányokat; e természetes, nyugodt viseletű, derüsszemű, nyilt és okos két
teremtést. Sokszor példának állította őket a manértalan, őszinte
áhítatra nézve.
… «Jó is, bizony, hogy holnap már vége lesz ennek a fejetlenségnek –
mondta Magdolna csendesen, mikor Virginia szokása ellenére elmondta neki
az utolsó «botrány»-t, a Kerekes testvérek kicsapatásának körülményeit.
– Tulajdonkép szeretnék már egy jó szigorú, vezetést, egy erős és kemény
kezet! Alig várom már, hogy Tisztelendő Anyámnak szólíthassalak!»
– Már hogy… engemet?… Hogy érted? – nézett rá Virginia elképedve. Tehát
ennyire tájékozatlan volt valóban? Mert tettetni nem szokott ez a
teremtés; nem is volna képes.
– Vagy Berchtolda? Igaz is, kedves, én valójában még azt sem tudom, kire
kell majd szavaznom holnap. Nekem mindig csak elvekről beszéltetek,
amelyek persze mind helyesek és szépek – de ha tőlem megkérdik majd, nem
fogom tudni megmondani, ki a nagy eszmék reprezentánsa szerintem? No,
kire szavazzak hát?
– Akire akarsz, kedvesem! – felelt Virginia kissé zavartan és azzal a
különös meghatottsággal, mely mindig elfogta e csodálatos, hűvösbájú és
minden izében, minden mozdulatában magasabbrendű teremtés mellett. Nem
tudta volna szóval egykönnyen kimagyarázni, de egy bűvkörben látta, egy
eszményi és megmagyarázhatatlan világban maga és a többiek fölött –
viszont úgy érezte, hogy mindenki közt még ő tudja leginkább
megközelíteni, – vagy legalább érteni, értékelni és csodálni ezt a nagy,
emberi kiválóságot. Úgy érezte, hogy ez a nő jó, tiszta és csaknem
bűn-nélküli, de nem súlyos vezeklések, imák, bőjt, penitencia gyötrelmei
és a kisértéseken kivívott nehéz diadalok árán, – hanem egyszerűen,
magától, mert jónak született és nem is tudna más lenni; és a Gonosznak
nincs hatalma fölötte. Talán… mert valaha, régen – valahol kinn «az élet
viharában» leszámolt azzal is és mindennel; megösmerte, kiélte,
kivezekelte volt magából minden rossznak a hajlamát. – Vagy mert
tanulmányai, gondolkodása révén ösmeri mindennek titkos és természetes
gyökerét az emberi lélekben – vagy a testben; és azért semmi sem bűn
őneki; mint ahogy az orvos nem vétkezett, mikor a beteg Gregoria
hófehér, szűzi keblét érintette, nyomorgatta… Ó, Virginia úgy vágyott
volna néha ilyen lenni; levetni kínos kételyeit és a lelki tusakodás
terhét. De akkor hová tegye kimeríthetetlen tetterejét, forró
érdeklődését, mely viszent nem is vétek; – sőt egyensúlyozója minden
egyéb szenvedélynek? Ó, hogy élt, hogy járt-kelt és dolgozott köztük az
ő Magdolnája, az ő földi szentje; – halkan tisztán és külön; az apró
csatákról és huza-vonákról körülötte még csak tudomást sem véve
jóformán! Virginia szinte elröstelte most magát miattuk.
«Elvégre nem is a személy fontos, úgye? – folytatta a másik
elgondolkozva e neki annyira újszerű és idegen tárgyon. – Csakhogy
legyen egy név, egy fogalom, amelyhez kapcsolhassuk és ráfüggeszthessük
az «engedelmesség» gondolatát, mely oly biztosan és – olcsón megőrzi a
belső szabadságot és nyugalmat. És nagyon szeretem a tilalmat és
aprólékos, biztos megkötöttségeit a mindennapi tevés-vevésnek; nem
bánnám, ha sokkal érezhetőbbek volnának még. Igen, érdekből, a belső
szabadság kedvéért; az ember hadd tudja pontosan, mit kell tennie és
merre fordulni, hogy ne jöhessen ütközésbe és ne zavarhassa semmi
külsőség! Lásd, például amióta így, fő nélkül vagyunk, micsoda
kellemetlen és ostoba dolgok esnek lépten-nyomon.
– Ó, – hát te is azt véled talán, – nyitott nagy szemeket Virginia, –
amit Leona mondogat, hogy az igazi szerzetesi élet csak a régiek teljes
szigorával képzelhető. Hogy mi – ujabbak, – magunk «nyitottunk kaput a
külső léhaságnak és zabolátlan szabadosságnak?» –
– Nem, – oh, hova gondolsz! Hogy bárkit is váddal illethetnék, kedves?
Hisz én nem is ösmerem úgy, mint te a viszonyokat és ezen is, (ne
haragudj!) tán most tünődöm el először. Csak épen az jutott eszembe,
hogy egy kissé… sajnálni fogom azt, akit holnap fejünkké választunk;
külső gondokkal és felelősségekkel ruházzuk és – elvesszük tőle az
engedelmesség könnyebbülését, nyugalmát; a belső függetlenséget.
– A gondokban és terhekben lehet és lesz is segítsége, csak rendelkeznie
kell! Csak nagy általánosságban… (erőlködött Virginia egyrenagyobb
csüggedéssel).
– Rendelkezni, igen! – mosolygott a másik kissé bágyadtan. – S míg mi,
többiek szabadok leszünk annak a gondjától, hogy miféle külső
apróságokat műveljünk és milyen sorrendben napestig, hogy hová utazzunk
és mennyit dolgozzunk; – addig ő magára veszi majd valamennyiünk külső
rabszolgaságát, a látható dolgoktól függést. – Ej, – különben miről is
beszélek? Szerencsére vannak másféle természetek is; olyan képességűek,
mint te vagy, kedves! Nekem hála Istennek csak azt a dolgot adtátok,
hogy szót fogadjak nektek és azt akarjam, amit ti akartok; és ennél
könnyebb munkát nem is képzelek magamnak. Igen hálás vagyok érte.
És Virginia nővér sóhajtva, megzavartan hagyta magára imádásigszeretett
és csodált barátnőjét.