XII.

«Mi történt az éjjel?» – Ezen a közismert operettcímen hozta a helyi s

«szabadelvű» ujság a pikáns históriát. Ez volt az a lap, mely már máskor

is és rendesen elég kiméletlenül foglalkozott az apácazárda belső

ügyeivel. Most is kapott az alkalmon; de azért, mintha csinján akarta

volna kezelni a dolgot, sok hipokrizissel szörnyűködött és botránkozott

az «éretlen csíny» és a «casanuovai léhaság» fölött. Ám a sorok közül

kiérzett, hogy írójuk csettintett a nyelvével; hogy az «ötletet» újnak,

eredetinek, fényesnek találták a szerkesztőségben és hogy kamaszosan

irigyelték s tisztelték kicsit a végrehajtóját. A részletek, a

meglepetés, a hatás, a kép festésénél egyenesen fékezhetetlennek

látszott a riporteri pegazus; és azon a héten egyében se mulattak a

városban, mint az apácák éjszakai látogatóján. Csak azt nem tudta senki

biztosra kideríteni, kik voltak a híres fogadást tartók. Jó reggel

elszeleltek; messze jártak azok már; a három cigány maga is nagy

drukkban hallgatott; vérükben volt, hogy nem szerettek a törvénnyel,

rendőrkapitánnyal eszmecserébe bocsátkozni; s az apácák nem tettek

följelentést, sőt a püspöki nyomda lapja erélyesen cáfolta is a

részleteket. («Egy ittas és züllött öltözékű munkásforma egyén

tévedésből meghúzta a kapu csengőzsinórját», ennyit ismertek csupán be.)

És a hatóságok maguk is – bizonytalanságban a személyek felől – nem

siettek firtatni a furcsa esetet. Ki tudja, mikor nyúl darázsfészekbe az

ember?

Ám benn a falak között még csak ezután kezdett port verni és kavarni az

éjszakai csendháborítás. Mindenki erről tárgyalt, szörnyűködött a

nappali termekben, a penzióban és noviciátban; ezen suttogtak és

vihogtak az iskolatermek padjain, a növendékhálókban és a világi

szapulólányok teknői mellett. Néhány nap mulva Simonea, az egykori

noviciátfőnök összehívatta a penzió társalgójába mind a jelvényes,

fogadalmas testvéreket. És bár mindenki jól tudta, hogy ő az, aki

Virginia és az ifjabb, magyar nővérek jelöltje ellen az idős és szigorú

Leonát, a régi, legelső főasszony testvérét akarja megválasztatni és

ügyében csak úgy korteskedik, agitál, biztat, népszerűsködik és levelez

nagy csendben már régóta, mint emezek a maguk oldalán, azért mégis sem

Berchtolda, sem Virginia s a többiek nem mertek elmaradni a

gyülekezésből. Ki tudja, ha nincsenek ott, hátuk megett mit szőnek, mit

végeznek ellenük? Jobb még szemtől-szembe!

«Sokáig némán és türelemmel néztük mi, legidősebbek, – kezdte Simonea –

azt a könnyelmű szabadságot, mely még boldogult Főasszonyunk

betegeskedése idején s kivált most, az átmeneti idő fejetlenségében itt

lábra kapott. De nem nézhetjük tovább szó és tiltakozás nélkül, mert

ennek az új szellemnek már következményei is látszanak. Mi lesz

belőlünk, kedves testvérek; mi lesz rendünk és zárdánk hírnevéből?

Részeg és aljas gonosztevők ördögi, ocsmány élceinek lettünk a

céltáblája? Éjszakai látogatókat fogunk-é kapni ezentúl? Hitetlen

ujságírók, sötétlelkű zsidók fogják köszörülni rajtunk a csufondáros

tollukat? Én nem kutatom, ki lehet, melyik testvérünk az az «előkelő,

magyar nemesleány, kitünő földbirtokos családból való», aki állítólag

ürügye volt tudtán kívül ennek a szégyenletes esetnek. Azoknak, kik

velem egyidőben jöttek messze hazájukból és léptek a szerzetbe, az én

kortársaim közül, tudom hogy egynek sincs a világban multja. De most nem

erről akarok beszélni. Csak kérni akarom mindnyájukat, a szerzet

érdekében követelni akarom önöktől a korom, idős voltom hatalmánál

fogva, hogy legalább addig, míg Isten a közeli választás rendjén új főt

és vezetőt mutat nekünk, igyekezzenek minden erejükkel és viseletükkel,

szigorúbb rendszabályok alkalmazásával megakadályozni és elhárítani

hasonló szerencsétlenségeket, mint ez volt, mely a klastrom jóhírén örök

szégyenfolt marad. És mikor arra kérem a jelenlévőket, hozzanak ily

irányban határozatot, hadd emlékeztessem arra az igazságra, amit soror

Leona testvérünk szokott volt mindig mondani és, úgylátszik, jobban

szívünkre kellett volna venni, hogy: igazi szerzetesi élet csak teljes

szigorral lehetséges, a régi szentek példájára, mert, ha engedünk, a

kemény fékből sajátmagunkon, úgy akaratlanul is ajtót nyitunk a külső

léhaságnak és zabolátlan, szabados gonoszságnak. Ez a mostani, szomorú

példa híven mutatja, mily igaza van; vagy-vagy, aki ide belép, szánja rá

egész lelkét, életét és áldozza Jézusnak teljes egyéniségét; keverni nem

lehet a dolgokat; aki nem idevaló, maradjon kinn a világban, ott is

élhet istenfélő életet; inkább legyünk kevesen, de mind igaziak, kikben

Urunknak kedve teljék. Mert sokan vannak a hivatottak, de kevesen a

választottak, mondja a Szentírás.»

Egy percnyi csend fogadta szavait; Virginia, Berchtolda néhányad

magukkal némán szegték le a fejüket, most látták csak, milyen okos ez az

öreg nő (sokkal okosabb Leonánál, akit Főasszonynak akar), milyen

ügyesen kijátszsza ezt a véletlen, csúnya esetet a saját céljai

érdekében. «Ja-ja! Sie haben Recht, ganz Recht, liebe Schwester!» –

integetett és hadonászott feléjük Kunigund, arcán tombolt az izgalom és

oly vörös volt, mint egy kardinális süvege. Virginia ideges szája,

gúnyos, megvető mosolyra rándult el csak, ahogy odapillantott.

Ő beszélt aztán; óvatosan diplomatikusan. Bebizonyította, mennyire nem

oka senki közülök személyszerint ennek a sajnálatos s véletlen

skandalumnak és – nehogy a kedélyeket felingerelje – kijelentette, hogy

ők sem zárkóznak el semmi olyan rendszabály elől, mely arra való lenne,

hogy az ilyesmit megakadályozza ezutánra. Ajánlotta, hogy éjjeli

kapusszolgálatra ezentúl mindig csak idősebb, tapasztalt nővért

alkalmazzanak. Néhányan szót emeltek még mindkét oldalon; ám az okos

Berchtolda maga mérsékelte híveit és óvta valami túlheves kirohanástól;

úgy látta, nem jó most elmérgesítni a kedélyeket. Végre megegyeztek

néhány rendszabályban az új Főasszony-választásig: megvonni a

növendékektől a havonkénti kimenő-vasárnapot; megakadályozni

barátkozásukat a városi bejárókkal; s a kandidáták érintkezését a

bennlakókkal viszont. Mindezt az ostoba hirhordás; zúgás-búgás ellen – e

csúnya esetből kifolyólag. Továbbá szigorúbban megtartani a rendes

silenciumokat és vigyázni rá, hogy a tanítónővérek az óráikon túl ne

maradozzanak el és ne tartózkodjanak az iskolatermekben. (Ez főleg csak

az egészen fiataloknak szól, – mosolygott Simonea óvatosan Virginia

felé; s ez félrerántotta száját, szokott, áruló, ideges mozdulatával.)

Senki sem tudta megmondani, mi módon akadályozhatják meg ezek az üdvös

rendtartások és szabályok a jövőben, hogy a Kispipában két berúgott

beregi földbirtokos ne találjon ki durva csinyeket és ne kössön bolond

fogadásokat, ám erről jobbnak látták hallgatni most azok is, akiknek

leginkább eszükbe jutott. «Szerencsétlen, szerencsétlen egy história! –

ráncolta össze Virginia a homlokát odakinn, ahogy Berchtolda mellett

elhaladt. – Nem tudom, nem lesznek-é még kellemetlenebb következései.

Azt hiszi, kedves nővér, nem mentek már el a levelek az összes

fiókházakba, tudtul adni, még jól kiszínezve, ezt a gonosz históriát.» –

«Nem baj, csak most résen legyünk! – felelt Berchtolda, de kissé

izgatottan. – Hisz jót akarunk, kedves nővér, tiszta szándékkal; hinnünk

kell, hogy a jó Isten velünk van!» – «Igen, de ők is azt hiszik ám!» –

mondta akkor Virginia egész halkan.

Szidi és Gizi másnap délután a nappaliban dagadtra sírták a szemüket.

Úgy volt, hogy ők visznek fel a szép Emerika számára valami rajztömböket

a portaszobából, hová a papirkereskedő segédje leadta volt; de Kunigund

földig leszidta és visszakergette őket. A bejárókkal ugyan ezentúl is

trécselhettek lopva az Újépületben, mert az iskolanővérek csak

tessék-lássék ellenőrízték az új szabályok megtartását; de a régi házban

s főleg a jelöltek valamelyikével lehetetlen volt növendéknek szót

váltania. Király Erzsi a legnagyobb veszélyek árán is hasztalan

próbálkozott, hogy Helénkéhez jusson, hogy csak pár percig is beszéljen

vele. Az öreg éjszakánkint fenn bagolykodott és többször is végigjárta a

hálótermeket; a kis Geralda is félve és szabadkozva utasított el minden

kisérletet, mely szemethúnyásra akarta bírni. A távolság tehát még

nagyobb, a mesterséges elkülönítés még szigorúbb lett pár héten át az

egyes épületszárnyak lakói, a másféle uniformist viselők között. S az

utolsó időben már-már lanyhulni indult műszerelmek újult lángra

szítódtak ezáltal. Egy-egy novicia-fátyol vagy kerek abbégallér látása

messziről, a folyosó másik végéről olyan hideglelést okozott például

egy-egy növendékben, mint régen, azelőtt; mikor még nem «fertőzte meg» a

kolostor szellemét ez az idei, furcsa, új, szabados szellem, ez a

prózai, nyegle, világias és «egyszerűen barátkozós»; melyről voltakép

nem is tudták volna megmondani, mitől, honnan, ki által kapott lábra.

«Édes, most ritkábban írhatok egy ideig, – írta Erzsi (a

kályhapárkánynál sokkal rejtettebb helyen) – most úgy tartanak minket

itt, mint a banditákat. De hisz már úgyis három-négy hónapról van szó

mindössze, akkor kezemben az a buta kis diploma. Tudja-e, hogy egyébként

is egész komolyan neki kell most látnom lélektannak és ásványtannak,

vegytannak, neveléstannak és minden egyébféle «tan»-nak; no meg ezt a

kis Helént is (tudja, azt a kis német balgaszűzet) szeretném férjhez

adni addig. Bizon, itt ilyesmivel is foglalkozik unalmában a maga

barátnője; bár jobb szeretne felrepülni egy-egy délelőttre a dunaparti

korzóra vagy még inkább a Ház karzatára, mikor egyvalaki a nagy beszédét

tartja. Kedden, úgye, mert addig a költségvetés megy. (Mindenről

értesülök; a leveleink hű közvetítőjét Maga, drága, meg fogja lepni

husvétra egy doboz kuglerral; mindennap elhozza nekem az ujságot is;

néha többet; ha mást nem, a «képviselőház» című rovatot kivágva, tudná

csak, micsoda lehetetlen körülmények közt olvasom el néha, de mindig

elolvasom.) Ó, tudja, úgy-e, hogy előbb-utóbb úgyis Budapestre kell

engem helyeztetnie; vidéken úgy sem lesz nyugtunk az emberek nyelvétől

soha! Tehát a vizsgám után leszalad ide elébem; iszonyú hecc lesz; a

tedeum után egyenesen magához repülni, szabadon, mint a madár! Hogy

felmegyek-e egy-két napra Budapestre magával, azon majd még

gondolkodunk; az embernek, tudja, úgy… mégis szoknia kell a hazárd és

boldog életfelfogáshoz. Igen, hisz azt mondtam: «Ha majd független

leszek, kenyérkereső ember és magam ura, csak akkor lehetek egészen

magam felelős a tetteimért; a magam birója és egyetlen fóruma.» Csakhogy

ám ettől a rongyos bizonyítvány-papirostól még nem leszek én független

és azt a szép utazóruhát, melyet egy divatlapból kivágva küldött, hogy

abban képzel el. (Maga igazán drága-kedves), azt mégis csak az anyámnak

kell még megcsináltatni szegénykének. (Igen, csakis így akarom, máskép

nem lehet; punktum.) Majd szépen kineveznek, úgye, és dolgozom; higyje

el, leszek olyan jó, mint akárki, ha nem jobb; az ember mégis jól

csinálja ám, amit vállal és amiért pénzt fogad el; aztán meg engem

érdekel is a tanítás, a gyerekek, mert hisz minden érdekel. Ilyen

komolykákat még nem írtam, úgye? Szóval: nem kell sietni és nincs miért

sietni; tudja, hogy mondta az a dörmögőhangú vasúti portás a télen,

mikor együtt utaztunk és azt hittük, lekéstük a vonatot: «Van még idő!»

Van még idő, bizony, drága és Magának is mindenre; hiába pózol nekem! Mi

az: negyvennégy év? Én már a huszonharmadikban vagyok, lássa! Isten

vele, mert már nagyon fázom itt, ahol írok és csak egy csonka gyertyavég

világít; igen rossz subick-szag is van; mert ez afféle «kammerli», ahol

a kandidátnők rezerva-cipői vannak elraktározva. És ha valaki ittkapna,

hát… higyje el, hogy játszom akkora veszéllyel, mint amikor (emlékszik?)

otthon egyszer fogfájást ríttam anyusnak és elmentem, kihúzattam egy

csaknem ép fogamat, hogy ezzel együtt elszabaduljak Magához is a

megbeszélt találkára; mert ő gyanut fogott és haragudott, a drága, de én

nem akartam, hogy Maga várjon és rossz legyen magának. Szóval, még

mindig elég hős és elég szerelmes vagyok; de a tinta, félek, hogy ráfagy

a tollam hegyére, tehát Isten vele, drága, Isten vele!»

Csakugyan úgy volt valahogy, mintha csak a másféle gunyájú nőneműek közt

volna az érintkezés meg, «vétkes nyájaskodás» annyira tiltott és

megvigyázott mintha csak ez érdekelné és izgatná a felvigyázó

árgusszemeket. Mert ugyan ki törődött vele például, hogy Pável Marika

mindég kinn várta mostanában megint Fóth tisztelendőt a hittanóra előtt

az előszobában; nyilván jelentkezni akart, hogy nem készülhetett a

szertartástanból, mert fájt a feje, és mindig olyan későn jöttek be

aztán és oly kipirulva. Az osztály-közvélemény már megszokta és

legitimálta ezt a régi és most felújult, kölcsönös játékot; kinn a

világban flörtnek hívnák az ilyet. No az meg éppen fel sem tünt Király

Erzsin kívül senkinek, hogy Kapossy a neveléstörténet óra után egy nap

így szól csöndesen és összerántott szemöldökkel: «Ezeket a dolgozatokat

kérném majd… hozzám a tanári szobába… esetleg ön, ha volna szíves,

Popescu kisaszszony!» – És hogy a barna Kornéllal egyet fordult a világ,

bágyadt nézéssel meresztette rá sötét szemét egy percig; de azután

fellobbant a tekintete, mely büszke, szilaj és alattomos tudott lenni

egyszerre sűrű seprős pillái alatt; és mentében úgy kiegyenesedett, mint

a nádszál és a léptei frissek, rugalmasak lettek mint az őznek… De Erzsi

figyelte és mosolygott.