– Mit búsulsz kenyeres? Ládd-é, mán a zanyácák temploma csücskirül is
leszedték a gyászlobogót! Idelátni!
– Jót emlegetsz te is, hallod! Hogy a gyász borítsa be üket; hogy
szakadjon a fejökre az a kalastrom!
Igen-igen elázott két úriember üldögélt a Kispipa-vendéglő egyik belső
szobájában. Rövidzekét, lovagló nadrágot és bőrkamásnit viseltek;
egyformán barna, szürkülő és rövidre nyirt hajuk, napégette szikár,
csontos arcuk volt, konta kis bajússzal; tömpe, keményujjú kezük, melyet
gyeplő és kantárszíj edzett. Nyilván faluról jöttek, tán a szomszéd
vármegyéből, az itteni, híres marhavásárra; egész nap fázlódtak és
alkudtak a kupecekkel; most pedig nagyot mulattak. Nagyot, jó borral,
bankóval és cigánnyal; igazit, – fehér személy nélkül, konok-kettesben,
magyarán. Most két óra tájt éjfélután eltikkadtan hullt ki a brácsás
kezéből a vonó; – a vendéglős jó kis csigerrel szolgálta ki hát a
cigányokat az urak parancsára. Habzsolva locsolták agyonszáradt torkukba
a savanyú, hideg, szódavizes lét és pörköltet zabáltak; így most csend
volt; a pállott és meleg szobalevegőben verejték és trágyaszag,
hagymás-szaft és borgőz vegyes és fanyar illatai páráztak. A két italos
kicsiny, csontos feje összehajolt; már nehézkesen fordult néha a nyelvük
és a rendesnél is póribb, kocsisosabb volt minden ritkás szavuk,
ízesebb, numerózusabb a kiejtésük. Öntelten, nyeglén, pávásan elébb,
majd búsan, konyultan és züllött kedvvel – valahogy hatványozottabb és
ékesebb parasztok voltak csak ezek a «nagysá’s urak.»
– Mit ugatod itt messzirül szegény hoppszüzeket? Elég azoknak a maguk
baja, hadd el! – kacagott az első ujra és vállára csapta tenyerét a
hangos káromkodónak.
– Baja, mi baja? – szítódott feljebb a másik butult, mámoros haragja. –
Mér zárják be hát akkor magokat a nyavajások? Mér nem jönnek ide mind,
ahogy most vannak, ebben a szent órában; hagy látnám én el a bajukat!
Azt a…
Megint káromkodott; csunyát, durvát, trágárat. A cigányok a tulsó
asztalnál röhögve füleltek rá.
– Csuhaj, te híres! Azt hiszed, nem tudom én kiér’ ungorkodol te most,
hogy eszedbejutott eccer! No né! Tíz esztendőt leéltél azóta,
megházasodtál, megözvegyültél, jó pipa vótál te is mindig vélem együtt…
nanana; csak hagyjuk pajtás, hagyjuk, most meg ehun ni; egy kis ital
elég, hogy eszedbe jusson Komoróczy Sára, a beregi főispánlány. Nanana,
ecsém! Tán nem annak a nevire danoltál az iment? Mán péig hiába, az ott
van most is hé, százlépésre tülled aluszik most vagy az olvasót mondja,
– idelátszik, ládd-i a zanyácazárda temploma. Még azt is tudom, hogy
Adéla jaz neve; arrul hijja majd a Krisztus lakodalomba. Mer’ a mán csak
a Krisztussal mén el, hékám, azzal mátkásodott el truccbul Békássy Laci
miatt. Mer’ azt magáhovalónak ítilte; – hász’ eszes ember is vót,
literátus, nagy fene jogász mán akkor is; téged meg «trágyabirónak»
csufolt Sára, amiér’ lóval bajmolsz meg hogy kibuktál a szógabiróságbul.
Tudja azt mindenki Beregbe! De azt is, komám, hogy te megkéretted akkor
mégeccer, hogy «no, hátha most?» – mikor Békássy cserbehagyta egy
ellenzéki mandátumér’, a bolond, – de bizon akkor se tudtad elnyerni;
még truccbul is inkább a Jézus kellett neki.
Részeg volt, durva, gonosz, kiméletlen és buta. A másik felhorkant.
Nekibolondult, még csunyább szavakat mondott – gáttalanul fetrengett az
ordas, elkérgesült lelkéből felbugyborékoló piszokban.
– Nahát, a kutyaistenit neki; bemegyek én oda mingyár, osztán meglátom!
– Hova a fenébe mennél, te?
– Hová? Hát odaátal a klastromba, háromszázötven szüzek közzé! Oda, ahun
Komoróczy Sárát megtanálom! Maj’ máskép beszél most véllem, ha meglát!
– Ugyan te, ne bolondulj meg! Ülj veszteg, na! Részegek vagyunk, mint a
disznók, gyerünk haza inkább! Vagy másüve! Jobb helyre!
– Te mán nekem hiába beszélsz. Bemegyek, beállítok most, éccakának
idejin; de még azt se hidd, hogy egész-őtözetbe! Hanem… Úgy én,
gazember, hazug a nevem, ha nem teszem meg. Csak röhögj, annál jobb!
Fogadol velem? Na úgyi, nem mersz fogadni? Most mingyár! Egy száz
pengőbe! Nem mersz, piszlicár fösvény vagy, az is a híred! Kukoricára
térgyepeltet az asszony otthun, mi, ha be nem számolsz?
– Engem? Deisz’ azt ne mongya senki! Na megájj, az apádat… Hát most
mingyár! Úgy, ahogy mondtad! De nem csak úgy beszagolni ám, vagy
bécsengetni, oszt elszaladni, hanem kerülj-fordulj is odabe egy kicsit,
hogy lássanak is; nem gilt másképen. Ki lesz a tanu? Én is menjek?
– Te maradj csak itt, mer’ hepciáskodnál. Jöjjön a banda; a primás,
kontrás meg a cimbalmos. Bémegyek, benn is leszek egy ideig, – megnézem,
mit csinál ilyenkor Komoróczy Sári? Olyan szép-e még? – Egyszóval, ha
úgy be tudok menni a kapun és öt percig benn leszek, enyim a százpengő.
Gyertek, morék! De pisz nélkül! Amé’k szót nem fogad, beütöm a pofáját!
– De hátha hazudnak majd a cigányok? Megkened a markukat! –
kötölőzködött a másik.
– Ejnye!… Hát becsületes, tisztességes úri embernek ösmersz tán? Nem?
Hónap különben az idevaló ujságba is megolvashatod, hogy «mi történt az
éjjel». Jól van így? No gyerünk-gyerünk! Kocsit kell még lelni, valami
fiákker, a’ jobb lesz, mint az én bricskám. Fedeles fiákkert. Úgy csak
nem mehetek végig az utcán még éceaka se, szeles márciusi idő van.
Szinte megjózanodott; céltudatos, ügyes, körültekintő lett e csúnya és
durva bolondságban. Most már leginkább a fogadás izgatta. Nem a száz
forintért; kétannyit elvertek pár nap alatt, de a dolog híre, virtussa
most már sokkal inkább érdekelte, mint a hajdani ideál, Komoróczy Sára.
* * *
… A bérkocsi pár lépésre a zárdakaputól állt meg csendesen a fal mellé
húzódva; a három cigánylegény lélekzetfojtva kuncogott benne. Setét
utazóbundás alak húzta meg a «porta» csengőjét. Oldalt lapulva, némán
várt egy ideig.
– Ki az? – szólt belülről nemsokára egy fiatal női hang.
– Levélhordó. Express, kéremalássan. Express-távirat, a zárdának szól.
A vártás kapusnő némán és kötelességtudón dugta a kulcsot a zárba. Semmi
rosszat nem gondolt e bizalomkeltő, alázatos, öreges férfihang hallatán;
fiatal novic volt, álmoska, tapasztalatlan is és most imától,
virrasztástól bódult. S a zárdába most különben is folyton jöttek
sürgönyök, ajánlott levelek; fiókházakból kérdezősködtek, korteskedtek;
ez átmeneti, fejetlen időben kissé nagyobb hű-hóval ment minden, mint
egyébkor. A kulcs megfordult a zárban; s a nővér félrehúzódott, hogy a
kinyíló ajtószárnyon bebocsássa a sürgönyhordót. A következő pillanatban
rémülten, holtraválva sikoltozta el a szentek neveit.
Az utazóbunda lehullt és kivülmaradt a zárda küszöbén. Szörnyűséges és
undok fantom rohant, vágtatott el a nővér mellett; végig a
portafolyosón, majd vissza a lépcsők alatt; majd ugyanavval az
eszeveszett, vad ügetéssel befordulva a földszinti konyhák irányába. És
egy szó, egy hang nélkül, rémületes némán az éjszakába… A sóbálvánnyá
meredt fiatal nő észbekapott végre; de annyira csak, hogy önmagára
tudjon gondolni, ösztönös, gyerekes, kétségbeesett menekülésre. Mint a
mókus, surrant fel a széles lépcsőn, három fokot is ugrott, nem bánva
hosszú, komoly ruhája méltóságát. Az első emeleten nem is állt meg, csak
rohant tovább a másodikra, ahol az apácák hálótermei vannak; földig
hófehér függönnyel körülzárt kabinettjeikkel. Az első terem ajtaját
bevágta maga előtt és szinte előrebukva, eszelősen besivított: «Rabló,
gyilkos! Hamar fel! Egy férfi… egy őrült van a zárdában!» – Aztán nyitva
hagyva az ajtót, loholt a következő terem felé; öt nyilott itt
egymásmellett. A jobbszárny volt ez; a középkorú, tanító és dolgozó
«fogadalmas» nénék lakóhelye.
A folyosó egy-két perc alatt teli volt elrémült, kiáltozó, kezüket
tördelő alakokkal; félig felkapkodott fátyolok alól hajtincsek
kandikáltak elő; a váratlan éjszakai riadalomban, e zilált és hirtelen
meg se értett szituációban még a legokosabbak, a mindig józanok is
elvesztették fejüket. Tömörültek a lépcsőnél, futkostak tévetegen és
kérdezősködtek. «Hol, merre?» «Ki látta?» «Hátha csak képzelődés, az
Istenért!» Néhányan sírógörcsöt kaptak; de a lépcsőn még egyik se jutott
lejebb. Az első emeletről semmi nesz sem hallatszott.
A két szárnyat a templom választotta el; idefenn már csak a kórusa
nyílott egy folyosóra; előtte pár lépcsőnyi emelkedettebb hely, mély
köríves ablakkal és Szent József szelid, atyai szobrával. Itt haladt
átal e percben, kezében lámpás – mély térdhajlással a templom kórusa
felé – a mai hajnali várta. A balszárnyat, az öregekét járta volt be
épen, kötelesség szerint megnézte a kályhák kihamvadt parázsát és
neszelte az alvókat, nincs-é köztük hirtelen rosszul-lett, segélyre
szoruló. Most kemény, határozott léptekkel jött, teljesen rendbeszedett
ruhában, nagy csodálkozó szemeit rámeresztve a sokadalomra.
Meggyorsította a lépteit és felemelte a lámpát. Adél volt; valaha
Komoróczy Sára.
«Mi történt, az istenért? Micsoda? Ki? Hol?… Uristen és ti itt álltok –
idefenn? A másik lépcsőn vagy a kápolna alatt feljöhet akárki és eggyel
feljebb a növendékeink alszanak. Rögtön elosztódunk, egy-kettő háromfelé
– így ni! Ti maradtok; ezek induljanak erre a hátulsó lépcsőhöz! Önök
velem, gyorsan, lefelé! Meg kell keresni, ki kell seprüzni, ha csakugyan
van valaki. Minden lámpát fel; világot mindenütt!»
Egyszerre megindultak lefelé; már hősen, bátran mind, szervezett
tömegben, együtt. Egyszerre tudták mind, hogy meg kell védeniök a
zárdájukat, hírnevét, fiataljaik és öregeik nyugalmát, tán életét is.
Három oldalról, futva, lihegve és topogva rohantak és robbantak le, mint
a feltüzelt harcosok. Mert Komoróczy Sára járt legelől, a deli, a hangos
és erős gentrylány, akinek helyén az esze és nem ijed meg egyhamar.
«Hadd lássuk csak, hadd lássuk azt az «őrült»-et; hadd páholjuk el azt a
rablót! Csak egy volt? Merre van hát, hol bujkál, jöjjön elő! Lássuk,
lesz-é még másodszor is kedve csúfságot… nini, ahol ni!»
Egy szempillantásra megtorpanva állt meg az apácasereg. A feketült
szentkép előtt, a mécses halvány világánál megrévlett most a betörő
csúfos, minden érzésüket sértő silhoutteje. Ám Adél azt nézte meg csak
hirtelen: mi lehet jobbkezében a fényes kis tárgy? De nem revolver volt,
nem, – jól látta, egy zsebóra. Állt egy helyben és a perceket
számlálgatta.
«Áh, most megcsipjük! – kiáltott Adél üvöltő, gúnyos, harci riadallal –
most nem menekül! Zárjátok be a kaput, ó, ó, tárva-nyitva! Bezárni, hogy
ne menekülhessen! Hé, Jancsi, Miska, Tráján! Keljetek! Hamar, kötelet!»
Loholva szaladt ki az udvarra, el a szivattyús kút mellett, majd a másik
udvaron végig, az «Ápolda» előtt, a nedves márciusi éjben. Az istállók s
a kertész háza közt laktak a hetesek, kerti munkát végző, vízhordó, meg
tehenes-legények. Van tíz éve, hogy soror Adél nem szaladta ki magát
ilyen kedvére. «Keljetek már! Lusta kutyák! Alávaló mamlasz barmok! Elő,
kötelekkel, hamar!…»
És mégis, mire az álomszuszékok felcihelődtek, mire előkeresték a
kötelet; messzire illant már a mocskos kisértet régen. A földszintnél
tovább egyáltalán nem is jutott; néhány folyosón futkosott
keresztül-kasul, céltalan vágtatásban, egyedül a komor szentképek alatt.
Aztán megállt; szétnézett. Megzavarta a szokatlan helyzet, iromba nagy
árnyékát látta a szines mécsvilág előtt, – a némaság; a szűk folyosók; a
falon egy másik meztelen férfitest halotthalvány mozdulatlanságban, – a
vérző, a szelid, áldott ismerős, szemérmetes, ott – a feszűleten.
Megborzadt, fogai összeverődtek, fázott; – de tántorogva és konokul
megállt mégis egy lámpa alatt; rámeredt az óralapra és se látva, se
hallva számolni kezdte a másodperceket. Már hallotta a zajt, léptek
robaját, női sakálüvöltést egy valaha ismerős ajakról; de még húsz
másodperc volt hátra… még tizenöt, igen. – Végre, – vége! És most usgyi
– ki innét, ki ahogy jött, minél előbb. Józan volt már és rettentően,
testileg szégyenkezett. A «Porta» nyitva volt és senkisem szaladt, hogy
bezárja előtte, hogy kelepcébe fogja. Nem is közeledtek felé, sötét
csoportjaik ott maradtak, újra elnémulva, a folyosók homályos mélyén. A
vezérük akkor loholt végig kiáltva és harsogva az udvaron; de hiába, –
ők úgylátszik, mégsem akarták nagyon ezt a hadifoglyot, jobban is
szerették, ha elmenekül! Kinn a kapu előtt a cigányprimás készen
tartotta már a prémes bundát.
Jancsi, Miska, Tráján ott álltak a nagy kötéllel, de a merénylő azóta
már kezében is tartotta ocsmány fogadása díját.
A hangyaboly, melybe kívülről belerugtak, még soká zúgott és nyüzsgött
tehetetlen bőszült morajjal. A folyosók tömve voltak, mindenki ott volt
már és azok, kik mélyen aludtak ez emlékezetes ötperc alatt, – most
utólag felkászolódva, még hangosabban és rémültebben tárgyalták az
esetet. Legvalószinübbnek tetszett, hogy őrült jutott be a falaik közé;
valójában nehéz is volt másképen elképzelni. Kissé távolabb, a «lurdi»
folyosón már több alakról is beszéltek, volt aki hármat is látott, noha
az imént ébredt fel. Egy novicia reszketve elevenítette fel «Jack, a
hasmetsző» régi és szörnyű legendáját. Végre felmozdult a balszárny is,
ezek csak most hallották a dolgot; sápadtan, merev arccal álldogáltak az
öreg németek; gyanakvó, vádas szemekkel némán sandítottak a
fiatalabbakra, kikkel úgyis titkos feszültségben éltek; majd egymásra,
összebólintva egyetértően; bár még maguk sem tudtak értelmet adni ennek.
«Ach Jessas!» – «Um Gottes Willen!» – «Jessus-Maria-Joseph!» – hangzott
minduntalan.
Már néhány perccel előbb, Geralda, a fiatal felügyelőhelyettes volt az
első, kinek eszébe jutott felszaladni a harmadik emeletre; ott csak
növendékek és jelöltek hálószobái voltak; két ellenkező épületágban. Itt
akkor még teljes csend honolt; ám felsiető léptei zajára mégis rémülten
vált széjjel egy sugdosó pár. Hálóingben, szoknyában, kendősen és
papucsos lábbal randevuztak és állongtak a hideg helyen – s most illanva
tünt a kandidáták szakasza felé az egyikük. És mégsem titkos
«szerelmesek» voltak, amint ezt hinni lehetett volna; – nem, Király
Erzsi és az új abbégalléros: Gross Helénke tárgyaltak volt itt az éj
csendjében, veszélyben, lopva, suttogva, valami igen-igen fontos ügyet.
– Mi az, Erzsike kisasszony? Ön itt van? Mit keres ilyenkor a folyosón?
Ki volt az a jelölt? Ah, vagy maguk is tudják már?
– Igen, kedves nővér! hazudott Erzsi hirtelen, meg sem gondolva, mert
sejtelme sem volt róla, hogy mit tud már.
– Ah, borzasztó úgy-e? Ilyen elvetemültség! Egy férfi, ilyen késő éjjel!
Mi lesz már velünk, ha ez így megy!
– Betörő! – találta el Erzsi nagy intuicióval és igen meglepődve.
Borzasztó! – hazudta frissen tovább. – Ép most futott át ide egy jelölt,
nem is tudom, mi a neve, tőle hallom, én ép kinn jártam; a termekben még
nem tudja senki.
– Akkor ne is bántsa, kisasszony; hadd aludjanak békén Istenben!
Természetes, hogy menten fölverte Erzsi, akit csak tudott.
Az imént, épen mielőtt a kis Geralda rémült arca megzavarta volt,
csakugyan előre jelzett, titkos találkozója történt a kis Helénnel; és
ott, az éj hüvösségében, a falszobor előtt szerelmi hirt mondott neki,
drága, édes hirt, ájulásig boldogító valóságot.
– Igen, hát szeret, te kis bamba! Vedd be már egyszer a töksi fejedbe!
Téged, nó, nem is engem! Beléd van szeretve, nó; csakúgy; mint te őbele;
hát olyan hihetetlen ez? Igaz, hogy furcsák ezek a véletlenek… de talán
mégsem annyira! Na, de hisz itt a Holzerné levele, neked szól; az a
bejáró negyedéves adta át nekem, az a kis csúnya, tudod, amelyik Fóth
néninél van kosztban. Csak vigyázz, dugd el az Istenért! Szóval
nyilatkozott a szerelmesed, kis apácajelölt! El akar venni, ve-hen-ni!
Igen-igen, fe-le-ségnek – hát mi a csudának másnak? Csak az a kérdés,
hogy csináljuk ezt a dolgot – kis klastromi menyasszony?
– Mit – hogy csináljunk? Ó, Istenem!
– Mit? Hát ezt csak rendbe kell hozni – vagy mi? Te itt csucsúlsz a
négyes számú kandidátteremben, Ő-d meg egy «rideg legénylakás»-ban
álmodik felőled; pedig hát előbb-utóbb együtt kell aludnotok.
– Jaj, drága – te mindig olyan cinikusan beszélsz. Én… én nem is
gondolok tovább semmire; nekem most már így is jó minden. Olyan boldog
vagyok! Csak még végig se gondoltam, el se hittem – nem is értem
egészen.
– Hát komplikált is az eset, mi? Hahaha! Szóval, lelkem, legjobb lesz,
ha te mielőbb kimégy innen Holzernéhez; lásd milyen szivesen hív, hogy
légy vendége a mátkaságod alatt. Onnét aztán írhatsz a gyámodnak minél
előbb; – hisz még kelengyét is kell venni, készíteni. Ebben a szörnyű
gallérban nehogy mutasd magad a vőlegényed előtt! – Holnap tehát – igen,
minél előbb szólnod kell Berchtolda anyádnak.
– Ó, azt – azt én nem merem, Erzsi!
– Meg vagy te bolondulva? Nem mered? Hát nem akarsz Töfflerné lenni? Nem
akarod, hogy a pattanásaid elmuljanak? Apáca akarsz tán lenni még most
is?
– Ó jaj, dehogy, – hisz’ sohasem is akartam igazán! Csakhogy hát most
már itt vagyok és rajtam van ez a gallér.
– Hát dobd le, az istenfáját! Kész apácák, meg papok is kiugrottak már.
– Igen, de… hogy én mondjam meg? Mit fog szólni soror Berchtolda? – Ő
oly jó volt hozzám. És azt mondtam neki, hogy csalódott szívű vagyok.
Hát még Simonea és Leona, az öregek mit szólnának; – a nagynéném
megjelent neki álmában; – nem, azt nem is lehet!
– No hallod? Hát hogy akarsz kikerülni innét? Hát még ez is az én gondom
legyen? Te, a végin még kicsapnak engem a képesítőm előtt; akkor elmehet
szegény anyám.
– Jaj, ne haragudj, – te drága, jó, okos te!
– Persze, – szöktessenek meg, direkt; az romantikusabb, meg aztán az
ujjad se kell megmozdítni!… Ej. Egyelőre menj aludni és álmodni felőle;
aztán holnap majd meglátjuk; majd beszélünk még róla; hamarosan csinálni
kell valamit! – Ha! Jönnek; a kis Geralda csak. Fuss!
… És másnap reggel, mikor Szelényi papa a Portafolyosó végén
megállította Gross Helént és a vastag szivar mögül kaján mosollyal, egy
pici férfi-gonoszkodással megkérdezte tőle, hogy: «No, Helé-énke! Mi
történt az é-éjjel?» – a kis jelölt halálra sápadt, reszketni kezdett és
rémült könnyekben tört ki. Annyira legendás volt az öreg pap
mindenttudása, mókás értesültsége, hogy a kis németlány (mert folyton az
járt úgy is az eszében), hirtelen azt hitte, hogy az ő hajnali, titkos
beszélgetésükre céloz; és tudja már valahonnét, hogy őt szeretik,
szeretik… és hogy ő csúfosan elhagyni készül e szent falakat egy férfi
kedvéért.