Mikor a káposztaágyak közelébe ért soror Virginia, meglassította a
lépteit és komolyan, mély főhajtással köszönt «dicsértessék»-et az öreg
Szelényinek, aki egészségi sétáját végezte ott a zsirfoltos
reverendában, fakószínű öreg esernyővel a hóna alatt. Az öreg pap
leemelte nagykarimájú, poros kalapját; és kövér, hamiskás arcát, mely
olyan volt, mint egy jóindulatú, kedves vén szakácsnőé, mosolyogva
fordította az apáca felé.
– Na, még nem is tudja az ujságot, soror Virginia? Megjött a
Rumkorff-gépünk!
– Igazán, tanár úr? Na, annak örülök! – mosolygott vissza a nővér és
barna, szép arcáról eltűnt a felindulás minden nyoma. Megint a szokott
nyájas, udvarias és nyugodt volt hangja, tekintete.
– Jöjjön velem a kerti iskolába; akár mindjárt bemutatom; ajaj, micsoda
hosszú kacskaringós sistergő istennyilákat tudok én magának abbul
kicsalogatni!
– Micsodákat?
– Olyan kunkorgósfarkú, girbegurba, csavirgós égicsudákat, nővér! Az ám,
olyan huncut egy masina az!
– Ne mondja!
Nevettek. Az apácák hozzá voltak szokva a Szelényi tata modorához; ki
szívesen elhamiskodott, eltréfált velük; jól tudták, hogy az öregúr
példás, tiszta életéről híres a püspöki városka minden papja között.
– Ha meglátja, nővér, megjön a kedve és kiguberál nekem még egy
Röntgen-készülékre valót is; félesztendeje zsorválok érte. Na, jön?
– Holnap, kedves tanár úr, holnap délben benézek egy percre magához a
fizikaszobába. Most annyi a dolgom!
– Ej, menjen; maga silány historikus! Már az igaz, hogy a fehérnép meg a
természettudományok… Na jó, mindörökké, – hozza magával azt a Magdolnát
is holnap! Majd megexamináljuk; majd kisül, mennyit ér az a tengerentúli
doktori diploma!
– Ó, azt ne emlegesse neki soha, kedves tanár úr! – fordult vissza
Virginia és arca élénkebb színt váltott egy pilanatra. – Soror Magdolna
itt csak szerzetesnő kíván lenni és semmi egyéb; bántja minden
emlékeztetés világi életére; én tudom azt, észrevettem, bár amilyen
finom, nem említi soha. Semmi hiúság nincs őbenne valósággal csoda…
– Abbizon, egy fenomén, egy földreszállt angyal, egy hősnő; tudom,
tudom. Hehe!
– No, megyek, most már komolyan; Dicsértessék…
Élénk arcjátéka csakhamar elnyugodott, csendesen haladt a pöszméte sorok
közt, a nagy olvasó csontszemei halkan zörrentek ruhája mély redői közt.
Arcát oldalt fordította a nyugvásra hajló nap iránt; úgy szerette ezt,
ha félig húnyt szeme pilláira süttette enyhe, őszesti sugárait; s míg
elgyönyörködött, belsejében fegyelmezett érzéssel, sietve gondolta el:
«Mily fenségesek a Teremtő alkotásai!» – mert enélkül véteknek hitte
volna bőre e szelid örömét.
Jobbfelől, a kandidátnők kertjében fekete abbégalléros lányalakok
sétáltak a lombok alatt; őket is most terelte össze «párba» a
drótkerítés mellett, Berchtolda anyás, sürgető szava. Köszöntötték
egymást messziről; a noviciátfőnöknő tölcsért formált két tenyeréből.
– Hogy van a Würdige? – kérdezte kiáltva; jókodó aggodalom zengett át a
kert fölött e kissé rekedt hangban.
– Egyformán! Délután felszökött a láz. Imádkozzatok érte!
– Igen, igen! – bizonykodott kiáltva sok fiatal hang; fehér kezek
emelkedtek a magasba és keresztet irtak a halvány arcok előtt.
Virginia tovább ment. A kertész háza előtt kinnállt a kisfiú, hároméves
csöpp totyogós; az inge kicsüngött hátul. Közönyösen bámult az apácára
és továbbmajszolta barna kenyerét; már megszokta ezeket a fekete néniket
születése óta.
Virágágyak közt vezetett ki az út a kertből egy boltozatos kőkapun át.
Már hullatta magját az a különös, nagylevelű növény, (a kertész sem
tudta nevét), melynek tojásalakú, kemény szürke terméséből olcsó
rózsafüzérek szemjeit készítik a jelöltek; szegény asszonyoknak, jámbor
«egyesületi» nénikéknek ingyen osztogatnivalókat.
Egyik oldalon téres udvar látszott fiatal, nyírott akácokkal; a
sarkigtárt széles «marhakapu»-n most jöttek be a csordáról a zárda
tehenei. Súlyos, teli tőgyüket alig bírva, békésen és bután cammogtak el
az apáca mellett a távolabbi istállók felé; ő kitért nekik megállva és
elfordította arcát. Valami bizonytalan érzéssel nagyon csúnyának látta
ezt a sereg trágyás állatot a nőstényi termékenység lelógó terhével; és
ellenszerül egy szép természetrajzi olvasmányra gondolt, mely
közgazdasági szempontból «tárgyalja» e hasznos háziállatot. – Holott
Virginia eszes és tanult nővér volt.
Átment a gazdasági udvaron, az itatókút előtt és balra tért. Egy széles,
sárga, földszintes épület ódon és parasztos tornácoszlopai fölött ez
volt a felírás: «Szent József Ápolda. – Szegénysorsú, katholikus
elaggottak és rokkantak részére.» A bejáratnál egy alacsony nádszéken
egy apáca guggolt; két keze csuklóban a térdén pihent, úgy lógott lefelé
tehetetlenül, sárgán és soványan, mint egy csontvázé. Kiaszott arca tele
volt apró bibircsekkel; kissé mégis puffadtbőrü és olyan színű, mint a
régi elefántcsont. És mégis volt valami kedves, valami gyermeki ezen a
lehetetlenül vén arcon, a fénytelen szemek merev elbámulásában, a kis
vázfej ritmikus, bizonykodó bólogásában. Igy ült már csak naphosszat és
álmélkodott; több volt száz évesnél. Már föl volt mentve minden böjt,
vezeklés, lelkigyakorlat alól; nem kellett már térdelnie a templom
kövén, még a napi olvasót is mindegy volt, elmotyogja-e. Soror Mártha
már nem igen vétkezhetett a földön!
– Gelobt sei…! Hogy mint van, kedves nővér? – lábalta át Virginia az
itató vályukat, hogy hozzájuthasson. A fehérfátylas mumiaarc még nem
mozdult, tompult érzékelése még nem fogta fel a hangot, a közeledő
alakot. «Hogy van? – kérdezte az újból egészen mellette; akkor felnézett
rá és behúzottt, reszketeg ajkával, megtört szemeivel, ó, – mosolygott.
– Nagyon jól, – felelt németül, – meglepően tiszta volt még a hangja. –
A Kegyelem nem hagyott el engem, Isten alázatos szolgálóját!… Ugy süt
rám a nap!…
– Szeret-e még élni, Schwester Mártha? – (Szokás volt a zárdában, ki
tudja hány év óta már, hogy ezt kérdezzék ettől az embercsodától, az Ur
e százéves, szűzi jegyesétől. És tudták, hogy mindig ugyanaz rá a
felelet.)
– Ach ja! Hogyne, míg Isten megengedi!
– Nem vágyik már az üdvösségre, a szentek társaságára? Nem kívánja az
Istent színről-szinre látni?
– Ach, még ne, most még ne! – és kis vázfeje gyorsabban kezdett
bólogatni. – Minek sietni, – motyogta, – minek úgy sietni? Die Ewigkeit
dauert ohne den ewig!…
Ennyi maradt meg sok ezer mise, bőjti nap és olvasómondás után; ennyi –
e százéves lélekben. «Az örökkévalóság úgyis – örök. Minek sietni? Mikor
úgy süt még a nap.»
A vendég elköszönt innen is, gondolkodva, kissé lehajtott fővel ment
tovább; szép délceg járása már az iskolaudvarban tünt fel. Innét
könyökölt félig a kertbe, nagy ablakaival a virágos ágyakra a szép,
modern Újépület; szellős, nyilt folyosóival, – egész derüs, világos és
komoly hygienéjával. Jóleső emberi érzéssel nyugodott rajta a nővér
tekintete, ezt szerette tán legjobban: a friss és eleven munka, a nyilt
és büntelen tudásvágy e kedves házát, mely félig az ő műve volt. Mert
nem lehet vétek, hiába… vonzódni a világossághoz,… nem, mert hisz a
poklok urát a «sötétség fejedelmé»-nek mondják; és… lám, soror Mártha,
aki szent, mint egy kisgyermek, hogy szereti a napfényt!…
Kissé összezavarodott mégis; cikkelyes tanokat, vallási formulákat
keresgélt, mint rendesen, hogy magára alkalmazza. – Már ott volt a nagy
Ház előtt. A kettős U-alakú épület tulsó udvarán «balszárnybeli»
társaság ült a nagy gesztenyefa alatt; imádkoztak vagy beszélgettek; tán
az «Urangyalá»-ra gyülekeztek már, esteli harangszóra. Virginia
megösmerte a szigorú Leonát, a kegyes Simoneát és Evelinát, a
«szent»-et, e még javakorban levő nőt, ki csak önsanyargatástól,
bőjttől, álmatlanságtól öreg. Derékban mélyen meghajolva köszönt feléjük
messziről s ők karban feleltek; aztán befordult a másik udvarra, hol a
szivattyús kút volt; tömjén és köményleves-szag áradt szét itt már
szünetlenül; a templom és a konyha, meg a refektóriumok földszintje
nyílott ide. – A hűvös folyosóra érve, váratlanul, hirtelen tört rá egy
nagyon testi érzés; észrevette, hogy éhes. Irásmunkája volt,
elmulasztotta az uzsonnát; vajaskenyere ott lesz még érintetlenül az
apáca-étterem asztalán, az ő rendes helyén; beszaladhat elfogyasztani;
az ő vacsorájukat majd csak félkilenckor tálalják… De nem megy be, most
csak azért sem; ilyen apró önmegtagadásokat nem szabad elhanyagolni,
nagyon hasznosak a lélekre nézve, sokszor még inkább, mint a nagy
lemondások, mert azok könnyen tesznek gőgössé… És életkorához képest
szokatlan intenzitással érezte most a gyomor kivánságát; fontosságra
jutott minden ezekben az életekben, mert lelkileg foglalkoztak vele és
az «érzéki» csábok világa ennyire terjedt náluk mindössze. Szinte
elszédült, ahogy a fordulónál elhaladt.
Az óvodából most tolongtak ki a «Portá»-nak nevezett kapun a város
apróságai; pöttön fiúk-lányok lármás kis hadserege. Soror Adél erős,
teli hangja, szép falusias magyar beszéde hallatszott pattogva,
szaporázva, ahogy terelte őket; egy alvó kis fiú az ölében, a göndör
fejecske széles, telt keblére szorítva; egy pityergő kis mocskos az
apáca-szoknya ráncait cibálja. Ez az Adél még most is az a bátor,
egészséges földbirtokoslány, a szép, friss, erős főispánkisasszony, –
gondolta el Virginia, – tíz éve van itt és nem lehet komoly kifogás
ellene, mégis semmi apácás modor, szokás nem ragadt rá… Most is kilép a
kapun a kicsinyekkel, utánuk néz egy darabig s őt is akárki láthatja
ezalatt; nem, ezt mégsem szabadna tennie! Ott vannak az óvónőképezdések!
Az ilyesmi rossz megjegyzésekre adhat okot a világiak közt; a látszatra
vigyázni kell, annál inkább, – ha a kívülélőkre személyesen hatni; néha
velük érintkezni is akarnak; lelkijavukra munkálkodván. S az meg micsoda
suttogás ott a lépcső alatt; persze, Gregoria társalog Fenrich
főtisztelendővel. Fenrich a portaszoba melletti irodában dolgozott itt a
számadásokban, de ilyen alkonyattal hazamehetne már! Igaz, hogy
Gregoriával unokatestvérek, és egyházi férfiut vétek volna kétellyel
illetni gondolatban, – de a nővér mégis túlságba viszi; aztán beteg is,
meghülhet itt a nyitott kapu szelében; szólni kellene neki; tán
kötelesség is volna. Hogy tudhassa ilyenkor a lelkiösmeret, mi a helyes
cselekvés; mit sugall igazi szeretet és nem gáncsos irigység,
rosszakarat?… Az volna csakugyan? O!…
A legnyiltabb fejűt is közülök elfogták néha ilyen kínzó, aprólékos,
lelki kételyek. «A templomba, bizony, oda kell most bemennem!» – mondta
magában. És ahogy a szenteltvízzel homlokához ért az ajtónál, éhségét,
testi rosszérzését mintha elvágták volna; ezt jónak, az őrző angyal
biztató jelének vette. Az első kisoltár, a «Fájdalmas Anyá»-é előtt
borult le s a térdeplő állványára támaszkodva két tenyerébe rejtette
arcát. A templom néma volt és üres.
Lelkivizsgálat formájában sietve felidézte utolsó óráját, netaláni
vétkeit. Büszke volt ma szegény Kunigunddal szemben, igen;
testvérietlenül bánt vele; kifogyott a szelídségből. Ha ővele is úgy
tenne az, akinek szeretetére vágyik, akinek helyeslése fontos előtte! És
gondolatban az imént csaknem megítélte Gregoriát, amiért Fenricchel
látta; holott nem tréfált-é el őmaga is percekkel előbb Szelényi
papával?… A szombati gyónás előtt bocsánatot kell kérnie minden
társnőjétől. – Majd kibékülnek az «öreg»-gel is a szokott formaságok
közt, jobbról-balról arconcsókolják egymást alig érintve. – De
változik-e valami ezzel?
Bizony, az öreg Kunigund bizalma odavan egészen az ügyek iránt, melyek
pártolására hangolni akarta. Pedig vannak, akik őreá sokat adnak, kivált
a fiókháziak közül; szókimondó, nyers beszéde tetszik, egy-egy furcsa,
józan, paraszti megjegyzése szájról-szájra jár. Hiába, az öreget most
már el kell ejteni; senki hozzá nem békélteti az ő terveihez többé; mert
a csunya, vétkes, féltékenység ébredt fel benne. «Az amerikai soror»… Ez
hozta ki őt is a sodrából, ezért hagyta ott haraggal, felháborodva. Ó,
mert hisz Isten látja, mily más az ő nemes barátságuk e kitünő, drága
teremtéssel; – az ő lelkes hódolata e kiváló nő iránt milyen más, mint
ezek a félszeg ragaszkodások, e homályos, burkolt érzések, titkosizgalmú
hajlamok!… Nem lehet, hogy Istennek ne tessék az ő érzelme, – hisz csak
jobb, különb óhajt lenni általa és a Magdolna kedvéért! – «Isten, – ő
bizonnyal maga a megértés, – én csak mint valami végtelen erős és tiszta
hajlamot tudom elképzelni, mely minden létező felé szabadon és végnélkül
kitárul!» – ezt mondta Ő, Magdolna, a minap, az a nővér, ki az élet
viharában élte ifjúságát, aki mindent látott és ösmer, mindenen
nyugodtan, aggályok nélkül tud gondolkodni; – aki nem húnyja le
szempilláit az ima áhitatában, sem fölfelé nem fordítja szemeit, hanem
tiszta, okos tekintetével nyugodtan, figyelmes arccal néz maga elé a
misén; kezét ölébe-nyugtatva ül és csak akkor térdel le, ha az oltárnál
folyó szertartás kötelezi. Ó, milyen csodálatosan finom, előkelő lelkű
ez a nő; milyen biztos, egyszerű és mély természet; milyen derüsen és
megtisztultan szent! Csak a tökéletesedés útja lehet – őt példaképül
választani… De mégis, vajjon nem foglalkoztatja-e őt túl az Istennek
tetsző mértéken. Szabad-e földi lényre, eredendően-bűnös emberre így
gondolni? Nem gőg-e már az is, ha a saját érzelmét oly magasra tartja, a
többiek fölé helyezi? «Ah, – uram, ne vigy a kisértetbe; de szabadíts
meg…» Igen; ha oly nyugodt, biztos volna a lelkiélete, mint Magdolnáé!
Ha ő is úgy látta volna a világot, – igazi bűneivel és igazi
kisértéseivel? Ó, ezek a hányódások, e görcsös tusakodás! Talán Isten
próbája csak, mellyel választottait látogatja Kempis szerint. «Ideges
dolgok ezek csak!» – szokta Ő, Magdolna, mondani. «Céltalanul fárasztják
az érzéseket és nem visznek közelebb a Jóhoz.» Milyen más, milyen
jóltevő, enyhítő az ő erkölcsi nézete mindenben!
Künn fátyolos-hangú csengettyűszó; ah, az Ave-ra hív már; és ő itt, a
szent helyen, elfelejtett imádkozni… Virginia forró akarattal, görcsösön
kulcsolta össze kezét; szemefehérét a szokásos, exaltált kifejezéssel
fordította magasba, aztán lassan félig lezárta sűrűpillás szemhéjait;
ahogy ezerszer tette, ahogy mindenki mástól látta itt egynek
kivételével.
«Az Úr angyala köszönté Máriát; s ő méhében fogana a szentlélektől…»
suttogta.