A növendékek II-es számú hálószobájában, az úgynevezett «kis háló»-ban
már éjjeli mécses égett a cserépkályha tetején; kilenc után lehetett
valamivel. A tíz-tizenöt leány a keskeny vaságyakban lélekzetét is
visszatartva neszelt, mély csendben: amíg oda kinn: top-top, –
elhangzottak az Öreg kemény lépései. Most már kidühöngte magát mára;
mint a szélvihar; pihenni tért; csak a szegény ijedt kis novicia
inspekcióz még köztük, a szép Gerolda, a helyettes felügyelő. A
képezdésznőknek inkább barátnője ez a jó buta kis teremtés.
– Sz’terke! – sziszeg felé Király Erzsi az ajtó melletti ágyban
felkönyökölve. – Schwesterke, no sebaj! Csak nem veszi komolyan ezt a
kis szidást?
– De igazán kisasszonyok, miért is tesznek ilyeneket? Tudják, hogy
Sz’ter Kunigund mily szigorú, aztán nekem is kellemetlenségem van. Önök
csak nevetnek most, igen!
Pável Marika fennült az ágyban és szünetlen, fojtott, prüszkölő
hahotával kacagott; hogy a többire is átragadt.
– No, Istenem, – folytatta Erzsi, – hisz ön megérti az ábrándos
lelkeket, nővérke, mi? Oly szép kint a telihold és oly romantikus; és
Kornéliánk két sötétfényű, nagy szemet lát benne, s egy morcos, piros
szájat; nézni akarja az ágyból is, az ablakon át; és (ó arcátlan
merészség), lábtúl rakta a párnáit és úgy fordult az ágyban, hogy
szemébe süssön! Na, nincs érzéke a költészet iránt, Schwesterke?
– Jó-jó, én, – de ösmerhetik a tisztelendő Kunigundát? És az csakugyan
nem rend; mikor mindegyik párnája jobbfelől van, akkor egyik csak úgy
önkényesen balra fordítsa! Igen, önök csak mulatnak!
– Hahaha! – fuldokolt Marika és nem tudta abbahagyni. – «Dieser stinkete
Mond!» – azt mondta; hahaha! «Mi jut eszidbe, du bolond! Diese närrische
grosse Freuleins die; möcht schon der Kukuk hohl’n von da!» Hahaha!
Úgy utánozta az öreg hangját, kiejtését, hogy még a mindíg szomorgós
Gross Helénke is nevetett a sarokágyban.
– Igen, a kisasszonyok csak regényeskednek; «holdfény», – ki tudja,
milyen rossz könyvekből olvasnak ilyeneket! Inkább a lelki-üdvükkel
gondolnának!
– Maga sororka sohasem olvasott regényt?
– Nem akarok valótlant mondani, olvastam egyszer most négy éve.
– Még otthon, Pesten a szüleinél?
– Igen, egy fiatal úr adta, aki a nővéreméknél volt szobaúr: «Sarah»
volt a címe Ohhnett Györgytől. De a világért sem olvastam volna többet.
Nem tudtam aludni egy hétig, úgy felizgatott.
– Ojjé! Ilyen sikere annak az «Ohhnett»-nek! De remélem most már nem
zavarja az álmát?
– Nem, Erzsi kisasszony. Soror Simonea, áldassék érte, – kiverte
mibelőlünk az ilyeneket a háromévi jelöltség alatt.
– Tényleg, akkor nem éltek olyan vígan a gallérosok, mint most a szelid
Berchtolda alatt.
– Bizony kérem, más idő volt; soror Berchtolda túlságosan jó, hiába! Az
nem szerzetesi nevelés, kérem, ő direkt azt kedveli legjobban köztük,
akinek legnevetősebb a szeme és nem is tűri, hogy lesüssék. A hangos
trécselést, kacarászást nem bünteti, csak szeliden szól: nono, lányaim!
Micsoda apáca lesz ezekből a mostaniakból?
– Igen ám, de ez ősszel annyi új kandidátnő jött be; kilencvenen vannak
most, ennyi még sohse volt. Azt mondják, kell ez, mert kevés az apáca,
világi tanítónőket kellett tartaniok; most emelni akarják a létszámot.
Azt hallottam, a Kolba leány is belép; az, akinek most meghalt a
vőlegénye.
– Mit ér az, kérem, ha sokan jönnek és velük olyan csél-csap, világias
szellem! Az ilyenek aztán pár év múlva; (valami eszükbe jut): kilépnek,
ha már most fogadalmat tettek is, ha már olvasójuk is van, rendi
jelvényük, Isten őrizz: és képesek eretnekségre térni, mert a fogadalom
alól nincs az a pap, aki gyónáskor felmentse őket. Tíz évvel ezelőtt
volt ilyen eset utoljára; félek, most majd több lesz!
– Ahá, valami protestáns iskolaigazgató ugratott ki egy apácát, el is
vette. De tudja, nővérke, a világban évről-évre rosszabbak ám a
házassági konstellációk, csökken a lányok árfolyama; azt hiszem, ennek
köszöni a zárda is a sok jelöltet. Divatba kezd jönni megint az
apácaság. Még ha nagykeservesen akad is egy vőlegény, egy, kis
ezerkétszáz forintos vízimérnök; meghal az esküvő előtt.
– Ó, Erzsi kisasszony megint miket beszél! De lássa, én csak azt mondom:
a Jézuskának ép szívekre van ám szüksége, nem csalódottakra. S még hogy
valakinek megengedjék, hogy az elhalt vőlegénye képét magánál tarthassa
a kabinettjében! Na hiszen, minket ugyan máskép neveltek és azt jobban
is szeretem.
– Sajátságos, a képezdésznő sororkák is így beszélnek, az
osztálytársaink. Ezek a legfiatalabbak a legnagyobb ellenzői a Virgina
meg Berchtolda «reform»-jainak.
– Igen, mert mi még legközelebbről emlékezünk a másik rendszerre és
érezzük a jóságát. Minket nem fog megtántorítni az első kisértés az
életben… Ojjé! Az én időmben! Minden negyedévben kellett menni «fátyolt
kérni»; azt már úgy megsugták, hogy melyik mikor van soron. De ez csak
látszatra történt, csakhogy alkalom legyen türésre és önmegtagadásra;
mert akkoriban senki sem kaphatott fátyolt háromévi jelöltségnél
hamarébb. De olyankor volt dolga a türelemnek és alázatnak! «Maga akarna
fátylat? Maga csámpás barázdabillegető! Hiszen a száját se tudja
kinyítni, maga buta! Maga csak bemocskolná a galád testével azt a szent
ruhát! Egy ilyen parázna személy lenne méltó urunk mennyasszonyi
köntösét viselni?» – És így tovább egy félórán keresztül és három hónap
múlva megint. – Most ezt a szép szokást is egészen elhagyatta
tisztelendő Berchtolda. Kérem szépen, hiszen ma már azért lép be például
egy bennlakó a jelöltek közé, azért kap kedvet, mert ott kedvesebb az
élet és kisebb a szigorúság meg a rend. Az csak nem járja! Nem is fognak
a mostani novíciátból olyan nővérek kikerülni, mint azelőtt; mint soror
Evelin például; a bőjt és önmegtagadás igazi szentje!
– Nővérke! De mondja csak, önnek például hogy jutott eszébe pesti lány
létére és ilyen külsővel szerzetbe lépni? Az ön szíve teljesen ép volt?
– Ó, hova gondol! Én mindig apácákhoz jártam iskolába otthon is és ha a
szüleim a nővéremmel szinházba mentek, én sohse akartam; kimentem a
cselédhez a konyhába és szent énekekre tanítottam. Nekem a jó Istenke
már tíz éves koromban tudtomra adta hivatásom. Jaj, de mennyi
hiábavalóságot beszélünk itt össze, ez talán vétek is, megyek a
kabinettba; még három tized van hátra a rózsafüzéremből.
– «Jaj, csak még egy percre ne! Hadd lássam még! Drága, drága!» –
hangzott akkor az ajtóból egy hideglelős gyerekhang.
– «Na lám!» – mondta Pável Marika és tovább csavargatta hideg vasba a
frufruját, hogy másnap göndören lógjon a homlokába. A folyosó felőli
ajtón most lépett be egy kisleány, feltűnően nyurga, éhesszemű
polgárista; csunyácska, hegyes állú, csak ragyogó fekete szeme és
térdigérő sötét hajfonata szép. Két sovány kezét fejletlen keblére
szorítva, lázas tekintetével követte, szinte felitta a kis apáca minden
mozdulatát. Az I-es hálóból szökött át a kis őrült; pedig ott Kunigunda
maga a felügyelő, a kabinettje odanyilik.
– Drága, drága szent! – lihegte a novicia felé. A nagy leányok az ágyból
gúnyos kiváncsisággal nézték.
– Miért csinál ilyen őrültségeket, miért sodorja veszélyekbe magát?
Maradjon nyugodtan a helyén! – feddette meg a szép novicia, szigort
erőlködve, de az ő hangja is csupa fojtott izgalom volt.
– Nem bírtam, ne haragudjon! Ne kergessen el egy percig! Csak látni
akartam ma még!
– Mit akar? Vegyen erőt magán! Isten nevéért fékezni kell a
szenvedélyeinket.
– De én nem birom! Segítsen rajtam!
A hangja síró, szerelmes nyögdécselés volt; lehetetlenül sovány alakja
reszketett a fehér hálóruhában, alsószoknyában. Megtántorgott és
odaborult térdre a Király Erzsi ágya mellé; a ruhás-széknek könyökölve
eltakarta az arcát a tenyerével.
– Küzdjön! Szenvedjen!
A kisleány fuldokolva zokogott; vézna vállait rázta az izgalom.
– Nem birok. Kell hogy lássam néha! – nyögte.
A szép novic-testvér úgy állt előtte, mint egy szentkép, egy szobor,
melyet térdenállva megimád.
– A Jézuska is szenvedett értünk a kereszten; nekünk is az a dolgunk!
S a gyereken mintha fogott volna a biztatás; szép vastag hajfonata mint
egy sötét kigyó vonaglott a hátán a zokogástól; nagy, csontos ujjait
törte, nyomogatta; szenvedett; oly bolondúl, élesen és édesen
szenvedett. Akkor Király Erzsi kihajolt az ágyából és megragadta a
copfját.
– Hallja, Militorisz! – kiáltott rá nevetve és bosszúsan. – Hallja, maga
kis megkergült állat, maga beteg macska! Vége legyen most már rögtön a
nyávogásnak, mert olyan pofont kap tőlem, hogy a lakodalmán is
eszibejut. Ostoba kölyök! Magának való ez a marhaság? Kár hogy
okosabbnak hittem! Ha a kis nővérnek (jól is teszi, hogy bemegy már
innen), volna egy csöpp esze, meg becsülete, úgy vágná hátba magát, hogy
kijózanodna; nem hogy még szítsa a mániáját, hogy itt szenvedésről, meg
szenvedélyről papoljon egy ilyen majomnak! Annyit mondok, ha fel nem
hagy vele mától fogva, – lesz valami kis jelentenivalóm az Öregnek. –
Egy hónappal ezelőtt, szeptemberben még egy csinos jogásznak írkált
levelet haza Debrecenbe, képzeljétek, Ördög Palinak hivják az úrfit, hát
Ördög Paula kisasszony címet írt a borítékra s «örök szerelem» helyett
«örök barátságot» mindenütt a szövegbe és odatette a Kunigund asztalára
az intézeti, nyitott levelekkel; az Öreg maga ragasztotta le. (Csak ne
ijedjen meg, itt nem baj, ha megtudják, mi mindnyájan leveledzünk!)
Ennyi esprit volt ebben a tacskóban, amíg bele nem hülyült a zárdai
tempókba. Egy apáca… nem szégyelli? Ugyanolyan nyavalyás nőszemély,
akárcsak jómaga? van azon mit imádni? Lóduljon haza innét, az ágyába,
míg az Öreg haza nem tér magukhoz; vegye a hátára a kendőmet, no, mert
még jobban megkehül a hideg folyosón! Mars! – És ha eszébe jutna megint
írni a palijának, azért megbízhat bennem; van egy bejáró földim, hű és
titoktartó; a mi leveleinket is az hordja ki. – Hány esztendős maga;
tizenöt? Év végén meg fogom írni a mamájának ösmeretlenül, hogy adják
férjhez magát, mihelyt lehet, (pénze van, azt tudom), mert baj lesz még
vele. Szervusz. –
– Ezt ugyan ráncbaszedted! – kacagott még mindig Marika; most végre
elkészült a hajbodorítással. Felrázta a párnáját és falnak fordult. –
Sokan aludtak is már vagy úgy tették magukat; Szidu meg Gidu kártyát
raktak holdvilág fénynél az ablakpárkányon, passianceot, hogy látni
fogják-e holnap a szép Emerikát. «Azért több megértés is lehetne ebben
az Erzsiben!» – dünnyögte Gidu, de nem merte nagyon hangosan. Két
stréber harmadéves vegytant magolt a ruhaszékek tetején állva, hogy
fölérhessék a mécsest a kályhán. Egy harmadik önképzőköri dolgozatot
fogalmazott ceruzával, mert jövő ilyenkor, negyedéves korában ő akart
lenni az elnök.
A sarokban Kornél és Helénke suttogtak; egymásmellett volt az ágyuk; a
szélén megkuporodtak és összedugták a fejüket. «Ugye szerelmes vagy
bele, ugye?» – hallotta Erzsi a Kornél furcsa, oláhos németségével. –
«Töffler a neve, ugy e, – Albert, – és németet tanít az itteni
gimnáziumban. De a katholikusban, ugy e? – Persze Holzeréknál
ösmerkedtél meg vele? Szép? Okos? Viszont szeret?»
– Jaj, mit tudom én. Er ist nur mein Ideal!
– Nem is sejted, hogy tetszel-é neki? Á, az ilyet, ugy-e megérzi az
ember? Lennél a felesége, hihi, – ugye lennél? Ugye, te nem is akarsz
Schwester lenni; ugye, szegény nénid a Würdige sem kivánja határozottan?
Nem is úgy nézel ki. Vajjon mit szólna ő hozzá?
– Ó, nem tudom, hagyj; őneki bizonyosan nem is tetszeném; egy ilyen
egyszerű leány; ő olyan művelt, komoly, kiváló férfi. Er ist nur mein
Ideal.
Erzsi odafülelt; aztán magára kapta az alsó szoknyáját, papucsba bujt és
átment hozzájuk; odakuporodott harmadiknak a Helénke ágyára és megkezdte
előadását az életről és a szerelemről.
Pedig ma éjjel még levelet is akart firkálni öreg barátjának.