IV.

– Ach, liebe, liebe Schwester!

Kunigunda bibor arccal jött felé; reszkető zavarral, sután bogozgatott

egy csomót az olvasója zsinegére, hogy tudhassa, hol hagyta abba az

imát. Úgy mozgott, olyan volt, mint egy csinyenkapott kisnövendék;

csakhogy óriási arányokban. Virginia minden ellenérzése mellett is nem

állta, hogy ne mosolyogjon.

– Ah, milyen ritka vendég itt nálunk az internátusban, – folytatta az

öreg németül és felé nyújtotta tömzsi kezét. – Hogy mint van, kedves

nővér?

– Mindig jól urunk Jézus kegyelmével – felelte a vendég szertartásosan.

– Sok dolga van persze, ó tudom! Azért hanyagolja el annyira a régi

embereit, régi otthonát. – És hogy szolgál a becses egészsége, kedves

nővér?

– Köszönöm, már egészen jól, Istennek hála.

– Mindörökké ámen! Jöjjön csak, nézze meg a kertünket, milyen szép még!

Bizony a nyáron, nagy szünidőben sokszor gondoltam rá, hogy egy szép

vasárnap délután meglátogat bennünket. Idekészítettem a székét, úgy mint

régen, mikor még itthon volt ebben a kertben. Mikor együtt imádkoztunk

itt a nagy fa alatt, aztán elbeszélgettünk uzsonnáig, – emlékszik?

– Hogyne! – mosolygott Virginia és eszébe jutottak a szidások,

zsémbelődések az öreg rikácsoló hangján. – Bizony minden ép olyan itt,

mint hét évvel ezelőtt, mikor én itt voltam. Csak az orgonabokrok nőttek

meg és a fák öregebbek hét esztendővel.

– Mi magunk is fiatalabbak voltunk akkor! – sóhajtott az öreg valami

furcsa, érzelgős arcfintorral.

– Fiatalság bolondság! – felelte Virginia megint diplomatásan mosolyogva

és széles, papos mozdulattal ült le a kerti asztal melletti székre.

Igy beszélgettek. Bár egy-házfedél takarta be őket, mégis életmódjuk

szigorúan előírt rendje úgy elkülönözte, hogy azok, kik más szárnyban

laktak, egyebütt dolgoztak, alig érintkeztek egymással; mert az apácák

refektóriumában kötelező volt a «szent hallgatás», míg együtt étkeztek,

a templom pedig az áhítat helye. E mesterséges távolság jó melegágya

volt a különös és fantasztikus hevüléseknek, melyek csak ritkán

vonatkoztak közeli társnőre; legtöbbször a leginkább elkülönített

nővért, jelöltet vagy képezdésznőt illették. A sötét öreg ház át meg át

volt szőve ilyen megnevezhetetlen és izgalmas rokonszenvekkel, a

templomból kijövet áruló pillantások estek, a szenteltvíztartó peremén

reszkető kezek érintették egymást lopva, étheri könnyedséggel, ám

feledhetetlen érzésekkel, s egy véletlen találkozásnak a folyosón, egy

köszönésnek, egy elsuttogott szónak életre, (e nagyon is belső és

jeltelen életre) kiható jelentősége volt. – S az ily légies

kapcsolatokról, bármily titkoltak voltak látszólag, – rendesen tudott az

egész zárda. Egy-egy új érzelemnek vagy egy hűtlen pálfordulásnak hírét

messze fiókházakba is elvitte a hír, valamelyik áthelyezett testvér;

néhány sejtető célzásból tudomásul vették a Dunántul és Erdélyben, a

szép Fiume melléki gyermektelepen s a régi zólyomi kastélyban, hová

nagybeteg apácákat üdülésre küldenek. «Ah, én is voltam fiatal!» –

sóhajtja néha ábrándos elnézéssel, «megértő» szívvel egy-egy középkorú

testvér, kinek még vannak ábrándjai; – de az öregek rendesen

fejcsóválva, rosszalón emlegetik e dolgokat; bár nem kevesebb

érdeklődéssel kisérik. Simonea, ki az új Berchtolda előtt volt a

kandidátnők főnöke, igyen szokta oktatni báránykáit a péntekesti

«fejmosás»-ok idején: «A folyosó a zárdában az, ami a világban az utca!

Aki szükségtelenül és sokat jár a folyosóra, arról tudni lehet, hogy nem

ok nélkül teszi; az olyan itt, jól jegyezzétek meg, mint akit odakünn

«utcalány»-nak neveznek!» S az ifjú körgallérosok, ha szívdobogva és

izgalomtól vacogó foggal el is surrantak valamelyik szent vértanú fakóra

feketült képe előtt, egy-egy fordulónál vagy a lépcsők felett a

lurdi-barlang mécse halvány világánál; – egy drága «véletlen»

találkozóért, mely betöltse tartalmával néma életüket, – ó, buzgón

meggyónták hét végével mind e bűnöket, s forrón megvezekeltek bőséges

imában a hideg kövön azért, hogy egy földi lény, iránti vonzalom

elhomályosítá lelkükben Isten szeretetét. És a jövő héten újból

vétkeztek, és mindig, míg csak ifjúságuk el nem múlott…

– Alighanem gyászunk lesz nemsokára! – kezdte Virginia tompán és

összekulcsolta szép, fehér kezeit. – Főtisztelendő anyánk ma vette föl

harmadszor az utolsó kenetet.

– Ach ja! Ilyen az élet! Nagy szomorúság jön ránk! – felelte az öreg

bólingatva, de a hangjában csendes és mély közönnyel. Ő sohasem vett

részt a közügyekben; végezte a maga dolgát, pörölt és rendet tartott; a

Főnőkasszonyt alig látta nagy ünnepeken kívül, mikor a szokásos

kézcsókra elébe járultak.

Mindketten illendőn lesütött szemmel, gyászoló arccal hallgattak egy

percig.

– Ezt a kis Helént talán magához hivatta Őtisztelendősége? –

kiváncsiskodott aztán Kunigund élénkebben.

– Igen, azért küldtem fel az imént engedelmével! Hogy viseli magát?

Milyennek találja szegénykét?

– Hát afféle, – afféle! Idegen itten; csak úgy lézeng a többi közt vagy

ül magának, – wie ein haufen Unglück!

– Szokatlan még; és talán megtöri nagyon a nénije betegsége; hisz

egyetlen rokona ő és a földi kötelékek, tudjuk, néha erősek!

– Ach was, hisz alig ismerte! Mért kellett a világban nevelni, egy olyan

nagy városban járatni iskolába? Ki tudja, mivel van tele a feje? Azután

most is ezzel a Holzernével való barátkozás! Mire volt az jó?

– Bocsánat, kedves nővér; ez a főtisztelendő Anya kifejezett akarata

volt.

– Hát persze, persze, igaza van; ez az önök dolga. Én csak afféle öreg

trombita vagyok, a magamét fujom. Sok mindent nem értek én már, mert nem

is törődöm vele; de a szívem azért még tud érezni,… igenis!…

Virginia gyorsan elfordította a fejét, hogy ne kelljen látnia azt a

lehetetlenül furcsa, érzelgős és szemérmes kifejezést, mely az Öreg e

reszketeg szavait kisérte. Elnézett a lombok aranypöttyes zöldjébe s a

mozgó, libegő kékbabos egyenruhák felé a pázsit fehér útain. Komolyan,

okoskodva meggyőző hangon kezdte magyarázni.

– Igen, Főtisztelendő anyánk fontosnak tartja, hogy a huga csak akkor

lépjen a szerzetbe, ha igazi hivatást érez. És neki igaza van, ő oly

bölcs és mély belátású, mint a szentek, kiknek nemsokára át kell

engednünk drága társaságát.

– Igy beszél, kedves nővér? – csattant fel Kunigund és lábával

dobbantott az iménti, néma visszautasítás miatt, izgalmában. – Ezt

mondja ön, aki olyan járatos a külső… a… mindenféle csiri-csári

dolgokban?… Aki…

– Jól tudom, hogyne, – mosolygott sima udvariassággal a másik, – hogy a

szerzetesi élet a legboldogabb és legtökéletesebb a földön és a mennyek

elnyerését a legjobban biztosítja; és hogy épen ezért nem vétek, sőt

jócselekmény számba megy rábeszéléssel, szelíd erőszakkal is bekésztetni

vagy magunk közé édesgetni egy Isten szolgálatára alkalmas lelket. Hisz

kedves nővér tudja, hogy én helyeslem Berchtolda felfogását, aki

enyhített a kandidátnőkre vonatkozó szabályok szigorán a pár hónap

alatt, mióta a noviciátban van.

– Persze! Azóta olyan rendetlenség is van ott, ach – olyan

Ausgelassenheit, pfuj! Este nyolckor, ima után a galléros jelöltek ott

reitschuloznak nyihogva a folyosón; ki hallott olyat? Próbálták volna

csak Simonea idején, az ellátta volna a bajukat! Hiszen ön emlékszik;

önt még láttam térdelni ott a folyosón, amerre a növendékek hálói felé

mennek; ott térdelt büntetésből egy hangos szóért, már beöltözött

novicia korában és a bennlakók párosával végigmentek mellette…

– Mindig hálás maradok tisztelendő Simonea nővérnek, hogy szerzetesi

alázatra nevelt! – felelt a fiatalabb nővér, de a hangja kissé fojtottan

rezgett, szája idegesen elrándult egy percre az öreg tapintatlan

szavaira. Az észrevette, ijedten kapta össze magát; hunyászkodó,

elszelidült arccal nézett rá megint.

– Hát persze, önök ezt jobban tudják, önök fiatalabbak; önök most a

«munkálkodó rend», a Márthák, most van az idejük! Én csak öreg trombita

vagyok, mind a magamét fujom; de azért nem vagyok rosszabb másnál, der

liebe Gott soll’s verzeih’n! Megmondom a magamét, de azért lehet velem

beszélni, beszélgetni,… igen, hisz tudja azt kedves nővér! Sokszor

ültünk mi hajdan így együtt itt, ebben a kertben, míg a növendékeink

szanaszét futkostak és kicseréltük a gondolatainkat, elbeszélgettünk a

szerzetünk dolgairól, a testvérekről, meg az egész bűnös világról…

Úgye?…

– És jól leszidott kedves nővér, ha egy félpercet késtem az

inspekcióról! hogyne emlékezném! – mosolygott Virginia tréfába fojtva

azt a feszengő, türelmetlen röstelkedést, mely elfogja az embert

viszonzatlan, idétlen, kómikus vonzalmakkal szemben.

– Mert minden szabad idejét magamnak akartam, hogy itt, a közelemben

töltse,… igen, és fájt nekem, ha elgondoltam, hogy másokkal találkozik a

folyosón vagy beszélget, látogatni megy a regráció órában… Tudtam, hogy

naponta együtt van a többi iskolanővérrel, akik tanultabbak, ügyesebbek

nálam és inkább hozzávalók. Ach!…

Reszkető arcvonásokkal, szinte könnyes szemmel, esdeklőn nézett rá.

– Fiatalság bolondság, nemde? – terelte el újból a vendég. – Hanem hogy

folytassam, én nagyon is gondolok rá, hogy a mi kis Helénünk

zárdábalépése mit jelentene a mi rendünknek; azonfelül, ami a legfőbb,

hogy az ő lelkének is üdvére válhatnék Isten akaratából. De csakis úgy

ám, kedves nővér, ha csahugyan, világosan érezné a hivatást, ahogy mi

éreztük valaha. Mert ez a mi életünk is sok megpróbáltatással jár, hisz

tudjuk mi, úgy-e?

– Ach igen, igen! Mein Gott!

– És a Főtisztelendő anya fülem hallatára mondta a hugának, hogy ne

lépjen be máskép, inkább várjon vele! Ő kivánta, hogy kinn nevelődjék a

gyámjánál, hogy lássa és ösmerje a világot előbb. És ő egyezett bele,

hogy itt a városban barátságot kössön Holzernéval, ki végre is derék,

hitbuzgó katolika nő és elnöknője az «Egyházi ruhákról Gondoskodó»

egyesületnek; kegyes Anyánkat nagyon lekötelezte múlt évben, mikor

templomunkat pazarul elláttatta gyönyörű új holmikkal. – És kegyes

anyánk nem ellenezte, hogy Helén kimenjen havonkint egyszer egy ebédre a

fiatal asszonyhoz, hogy egy tisztes családban töltse a kimenőnapját. Mi

volna abban rossz? A többi bennlakók is kimennek ilyenkor rokonaikhoz;

és szegény kis árvának senkije sincs itt. S oly hirtelen átmenet a

világi életből a teljes elzártságba még megfélemlítette volna tán!

Figyel a szavaimra kedves nővér?

– Jó, jó! Hát mit tudok én; ’ne alte Trompete! Mit értem én az önök

politikáját? – vont vállat a másik most már megint durcásan. Szemét

lesütötte volt, mikor imádottja ujra nem vette észre pillantását,

melyben mindent megvallott, – várt és esdekelt. És most maga elé

meredve, a bőráncú fekete apácakötényben pihent mogorva tekintete, míg

kemény, férfias kezeujjai megint az olvasószemeket markolászták.

– Hisz azért jöttem ide épen, hogy beszélgessek a dolgokról kedves

nővérrel. A dolog úgy áll tehát, hogy az a pénz, – a kis Heléné, ha már

arról beszélünk, egyáltalában nem olyan nélkülözhetetlen a szerzet

számára a mai viszonyok közt, mint hinni szeretik. Jó volna, persze, jó

volna; szép céljainkat előmozdíthatnók vele! De semmiesetre sem volna

alkalmas, sem elégséges arra, hogy általa mellőzni lehessen azokat a

dolgokat, melyeket rendünk anyagi hasznára és tekintélye nevelésére

tervbe vettünk. – Ért engem úgye, kedves nővér?

– Megint valami magasabb iskolát, – rosszkedvüsködött most már Kunigund

– mindig csak magasabbat akarnak! Igy is már annyi itt a nagy kamasz

lány, annyányi képezdész «kisasszony», akiket még ki se térdepeltethet

az ember, hátukra sem kötheti a vörösnyelvet, hanem magázni kell őket,

jó hogy nem nagyságolni; és ha változásuk van, hát zöldek és alig

húzzák-vonják magukat. Pfuj, milyen rendetlenség! Ez az internátus

hajdan, az én időmben igazi nevelőintézet volt bizony; tízéves kis

fraccok tanultak itt strimpflit kötni meg Kreitzmaschnit ölteni és nem

volt annyi sok csiricsári tudomány, elemi, polgári, jó, hogy még

gimnáziumot nem csinálnak már itt is! Hanem volt rend, igen, úgybizony;

pisszenni se mert egyik se előttem! Nem úgy mint ezek a vén kamaszok,

zerstreute Gräd’ln. Minden hónapban kimennek ebédezni rokonhoz, mit

tudom, hová, mit tudom, kinél! Most még polgári képezde, was denn nicht

auf einmal!

– Régebben, – folytatta Virginia elszánt türelemmel – csakugyan több

gyerekleányt adtak hozzánk nevelésbe magyar uri családok; most jóformán

csak képezdész nagyleányok konviktusa, olcsó őriző helye lettünk. Ennek

is megvan az oka, kedves nővér. A nőnevelés követelményei ma mások, mint

harminc évvel ezelőtt; aztán a mi öreg házunkat is rozogának,

egészségtelennek kezdik mondani a rosszakaróink; valami helybeli zsidó

ujság megint firkált erről mult héten. Hisz nekünk jó, nekünk kedves

otthonunk ez így, ahogy van; de a rossz nyelvek s az internátus

újravirágoztatása kedvéért ráférne ám a javítás, cementezés. A

földszinti termek falába csakugyan beivódott a talajvíz, majd derékig

érő magasságban; újabban a városi hatóság meg akarja tiltani, hogy

tovább is a kriptába temetkezzünk; nincs már hely, azt mondják, meg hogy

egészségtelen.

– Na! már meg még a földből is ki akarják túrni a porainkat,

megbolygatni a megboldogultak koporsóit!

– Azokat nem bántják; s hogy minket majd; ha eltávozunk Krisztus

irgalmából, a városi temető földjébe tesznek? Az is csak szentelt föld:

az angyali harsonaszó onnét is előszólít, összeterel majd; amen! – De

földi életünket Isten azért adta, hogy üdvünkre munkálkodjunk és

szenvedve érdemeket szerezzünk. Szabad-é szándékkal és tudva

megrövidítni?

– Gewiss nicht!

– Lám! Kötelességünk hát a betegeket kerülni s óvni a földi életet,

melyet a mennyei atya adott. Az orvos úrral tegnap beszéltem épen.

Kegyes anyánktól jött ki. Említette a két beteg novicia-sorort s

tisztelendő Gregoriát is. Azt mondta, annak nem kellett volna megkapni a

tüdőbajt; erős szervezete volt és már túl van a huszas éveken. S az sem

kellene, hogy minden évben ki legyen terítve a halottas szobában

két-három fiatal novic-testvér vagy jelölt. Akikre így a szerzet hiába

költött, hiába taníttatta őket, nem munkálkodhatnak soha a javára, Isten

dicsőségére. A ház az oka, itt van valahogyan a baj fészke; magam is

tudatlan vagyok ezekben, de az orvos idős ember, katholikus ember, és

olyan gondosan kezeli szegény kegyes Anyánkat. És mindezeken segítni is

lehet és segítni is fogunk Isten segítségével. Az épület hibáit ki

fogjuk javíttatni, betegeinket pedig üdülőhelyre küldeni, mert erre a

bajra Isten még nem mutatott más gyógyszert az emberi tudománynak, mint

az ő szabad egét, a friss levegőt és a napot.

– Lári-fári! Majd ezután, aki egy kicsit mulatni, fürdőzni kivánkozik,

csak nyafogni kell neki: itt fáj, ott fáj, kényeskedni. Miért nem volt

nekünk régieknek kutya bajunk se, épen minap beszéltük a regrációban

Schwester Leonával. Miért lett százéves a kedves testvér Mártha? Mind

lári-fári; afféle amerikai bölcseség az ilyen.

– Jó, – vágott közbe gyorsan Virginia, tán elértve valami célzást, – jó,

hát ne erről beszéljünk. A kedves testvér bizonyosan hallotta, hogy az

anyagi ügyek egy kissé… bonyolódottak voltak az utóbbi években. Míg a

boldogult prelátus őnagysága volt az intézőnk; ő öreg, beteges úr volt

már rég; és a viszonyok is egyre nehezebbek, minden drágul, a

tiszttartók ügyetlenek vagy lelkiösmeretlenek, a bérlő keveset fizet.

Fenrich főtisztelendő, az új intézőnk is sürget némely változtatást;

nagyobb jövedelmet. Hiszen mi mindnyájan dolgozunk, Isten dicsőségére

eleget; de a szükséghez képest kevesen vagyunk. Mennyi világi

kisasszonyt kell tartanunk és fizetnünk a fiókházakban kisegítőül;

kivált a polgári iskolába, mert a kormány most megköveteli, hogy arra

való, megfelelő képzettségű erőket alkalmazzunk. Erre kell a magasabb

képző, föképen, hogy a mi fiatal testvéreinknek ne kelljen világi,

állami intézetekben vizsgázni, keservesen magukban tanulni, mint nekem,

mint egynehányunknak kellett. De hát még a jövedelem, amit ez az új

intézmény hoz majd; fölér egy földbirtokéval! Mennyi növendékünk itt

marad majd szívesen továbbképzésre; ha ezzel hiteles, magasabb diploma

jár. És az erkölcsi haszon; hogy annyi leendő tanárnőt végig a mi

szellemünkben nevelünk, elvonunk a világi intézetek szabados

befolyásától, csunya modernségétől. Ért engem, úgye, kedves nővér?

Természetesen elsősorban kívánatos, hogy többen legyünk e szerzet

ingyenes szolgálatára, hogy sok új nővérünk legyen, akik készséggel és

kedvvel jönnek közénk; s legkivált abból a társadalmi osztályból,

amelyik elmebeli képzettséget hozhat és némi befolyást, jártasságot; még

inkább, mint pénzt… Ezeket a dolgokat nem szoktuk így szóval kimondani,

kedves nővér, nem beszél az ember mindenről; de most tájékoztatni

akartam. Védekezni kell ellenségeink ellen, kik a Szentegyháznak is

ellenfelei! Abban az ujságcikkben, amit említettem, fel volt hozva, hogy

rendházunkban nincsenek fürdőszobák, intézeteinkben hiányosak a fizikai

szertárak és kisérleti eszközök és hogy a nevelés, amit itt nyújtunk,

nem elég magyaros, hazafias szellemű. Hogy mi nem szeretjük eléggé az

édes hazát, kedves nővér!… Ez… ó, de hisz ön nem is hallgat rám!

Megharagítottam valamivel? Hibáztam?

– Ej! Mit törődik ön énvelem, mit törődnek maguk mind? Velünk, szegény,

tudatlan elmaradott, egyszerű néppel; afféle régi-világbeli, igazi

szerzetesekkel, akik vagyunk? Kimentünk mi már a divatból régen, soror

Virginia, látom én jól! Mit akar énvelem? A szavaimra nem is hederít,

érzelmemet, szívem szeretetét semmibe nem veszi, látom én, tudom én rég;

az együtt töltött időkre már szégyel emlékezni; veszem én észre, azért,

hogy nem vagyok olyan tanult. Jól van, nem baj ez; Istennek kedvesek az

együgyű szívek; Isten nem parancsolta nekünk a hivalkodó, világi

tudományt, sátán csaléteke az, jól mondja Simonea nővér… Mit beszél

nekem, minek beszél? Ezért jött ide hozzám? Én, tudja, nem olvasok

világi ujságokat, amiket a zsidók írnak. Én nem értem az ön új szavait:

intézmény, társadalmi osztály, elmebeli képzettség, egészségi viszonyok,

kisérleti eszközök; a nyelvem majd beletörik. A püspök beszél igy, annak

az a dolga; én imádkozni jöttem ide, szegénységben élni és

engedelmességben; én elvégzem a dolgom, rendet tartok, ahogy csak tudok.

Egy valakinek megnyitottam a szívemet is, igen, de csalódtam; régen

látom én azt, most megbizonyosodtam! Nem így beszélt ön velem valaha,

mikor még jobban értettük egymást. Persze, «újítások, reformok», az új

soror van ezek mögött, tudom én már, eljut a hír azért énhozzám is! Az

amerikai nő, az a tudós nő, akinek a próbaidejét (ez is új szokás) hat

hónapra rövidítették három év helyett. Mert nagy, rangos családból való

(mintha Isten előtt nem mindegy volna), mert kinnjárt a tengeren túl,

(mintha rendes ember meg nem maradhatna otthon, a hazájában is), mert

harminckét éves korában szánta rá magát Krisztus urunk követésére;

tudománnyal tömött fejet hozott neki és ki tudja milyen kimustrált

szívet! És most itt…

– Kedves nővér, most már elég! – kiáltott fel a másik kitörve. Felugrott

a helyéről; szép, kissé nagy kezét sértett és tiltó mozdulattal emelte

maga elé. – Már megyek! – lihegte, mert az utolsó szavak éle elevenén

találta. – Bocsásson meg, tisztelendő testvér, hogy megzavartam imáját

látogatásommal; s még inkább, hogy akaratom ellenére az indulatosság

vétkébe sodortam. Én máskép gondoltam tisztelendő nővér; nem leszek

egyhamar terhére! Bocsánat mégegyszer, gelobt sei Jesus Kristus!

– In Ewigkeit, – no, mit akar, hova szalad már? Hisz nem úgy értettem

várjon!… Ej! – Megint hangot váltott, a rikácsoló méltatlankodásból

átcsapott a tehetetlen, alázatos ijedt kérlelésbe; két kövér karját

esdekelve nyújtotta ki a távozó után. De az vissza se nézett; ment

sebbel-lobbal, zizzenve és suhogva szállt a fehér fátyol haragosan

hátravetett szép feje után. Már a drótsövénynél járt, onnan intett a

bókoló növendékeknek, s tiltotta vissza, akik fehér keze után kapdostak,

hogy megcsókolják. Kunigunda nem kisérte tovább.

– Nézd már, te! – lökte oldalba Pável Marika a szőke Király Erzsit. – Né

te, ezek összevesztek! Csuhaj, mi lesz ebből?

Kunigunda megfordult a sarkán, mint egy pörgettyű; az arca a dűh és

szenvedély lángjában, valami egész valószinütlenűl setét biborban égett

és tüzelt.

– Ach so, – úgy, úgy! motyogta fulladozva, míg visszament az asztalához.

– Igy bánni velem, így! Nem baj, jól van! Azértse nem! Majd meglátják!

Azért sem!

Felragadott egy nagy rézcsengettyűt, mellyel kis nyáját szokta

összeterelni, megfogta és megrázta és rázta és rázta, hogy a csengő

nyelve majd kiszakadt, hogy hideglelés állt a hátába annak, aki

hallgatta. Zengett, zörgött és csilingelt oly lelketlenül, oly

siketítően és hosszan, hogy a kertben felébredtek a korán hunyó nappali

pillék és a Szűzanya lurdi fabarlangja mélyén Isten szunnyadó bogárkái;

a nagy gyümölcstermő fák pedig bólintva összesúgtak és megkérdezték

egymástól, noha nekik jómindegy volt: «Megbolondult tán valaki?»… A

leányok már régen összeálltak volt a drótsövény mentén, kiki párjához,

szepegve és néma csendben; már rég mereven álltak, készen a híg

vacsorához indulásra; s ő még mindig rázta, rázta a szegény csengőt, –

lázongó, megcsufolt szenvedélye, örökre elfojtott érzései nyomorult

martalékát és közbe maga is rikácsolt, pörölt, fejét rázva, lábaival

topogva és tiporva, mint a nekivadult, hisztériás dűh furiája: «Ihr

nichts nutzige! Ihr ausgelassene! Ihr Pinkln! – Was hab’ ich gesagt?

Sind sie stumm? Majd kinyítja én fületek? Néz-ni-meg-em-ber!» – És

senkinek nem volt bátorsága mosolyogni.