III.

Soror Virginia deli termetű, olajbarna arcú, jellegzetesen szép nő volt;

setét szemű, – keményen rajzolt, sűrű szemöldökű. Szép, érett alakja a

harmincas évekre vallott; de az apácák arcán ritkán ismerhetni fel

korukat. A hófehér vásznu, ropogós-keményre vasalt fátyol mindég

fiatalít, mert a rendesen áruló részeket takarja be: a homlokot, a hamar

ráncosodó halántékot, – a nyak és az áll matrónás gömbölyödését s a

szürkülő hajat.

Ez a széles, repeső fehérség úgy száll mögöttük, mint egy óriás galamb

szárnya. Az arc köré simuló feszes része kissé előre-szorítja a bőrt,

fiatalossá telíti a vonásokat; s az élénk arcszín csattanóan vérmesnek,

– a halvány mennyeien nemesnek, a barna energikusnak és uralkodónak

mutatja viselőjét csak e sok fehér szín dús reflekszei révén. A hátul

derékig csüngő, szétterült redőzet a fej s a nyak minden kis jellemző

mozdulatát oly árulón követi, hogy a nővérek hát-megül is sorjában

felismerhetők, ha ünnepi, komoly sorokban vonulnak lassan az oltár felé

a félhomályos templomon át, hogy az Úr testét elfogadják. A bőredős,

fekete öltöny is, mely valami nyugodt eleganciát, biztosságot, ökonómiát

visz a mozdulatokba, – csak látszólag uniformizál; de nagyon is kiemeli

az egyéni árnyalatokat; – ó, lelkendező növendékfruskák az ő hév

udvarlói áhítatukban sokat tudnak erről beszélni! És mennyi sok félszeg,

magabizatlan, világtól-elvadított teremtést vonzott be ide öntudatlanul

is ennek az öltözetnek különös bája és méltósága; bár «elhivatás»-ról

bizonykodtak önmaguk előtt! S míg odakinn sután és elnyomottan jártak

bús gunyáikban, szegényes cifrájú, elszabott, önérzetgyilkos

hüvelyekben, – itt csakhamar meglelték önmagukat, belső biztosságukat és

rejtett értékeik testi kifejezését. Vannak jellemzően apácás mozdulatok;

szélesek, kicsit kenetesek, klasszikusan mérsékeltek, miket a köntös

viselése teremtett; és e mozdulatok jól esnek és jól állanak. Tán azért

is várják a suta kis jelöltnők, a «kandidáták» oly epedve a próbaévek

végét, hogy mosott, egérszín-csíkú szoknyájukat, idétlen kemény

abbégallérjukat felcseréljék végre a «ruhá»-val és lenyirt vagy

símáranyalt fejükre rátehessék az áhított velumot…

Az apácák igen kevésre szoktak emlékezni hajdani, «világi» korukból még

akkor is, ha ez túlterjedt a gyermekéveken. Nem pusztán az áhitat s a

földi dolgok köteles megvetése ennek az oka; de az itteni élet rövid

időn teljesen átalakít, új tartalmakkal tölt el, szűkkörű, de annál

intenzivebb és teljesebb új képzeletvilággal és oly sajátos, oly erős

érdeklődéssel, mely csaknem teljesen kiszorítja a régit, – a távolit és

túlbonyolultat, melyet alig is ösmertek, vagy melynek elkedvetlenülten

búcsút mondtak. A szép Virginia nővér is csak igen korai ifjúságát élte

le kinn egy szép, érseki városban, hol olasz származású apja félig

művész, ösmert templomi karmester volt és ő egy másik, ottani szerzet

apácáihoz járt iskolába. Tizennyolc éves lehetett, mikor az apja elhalt;

egy év mulva anyja újból férjhezment egy szép vívómesterhez, aki iránt a

kisleány szenvedélyes, keresztényietlen gyűlöletet érzett. Akkor

határozta el, hogy zárdába lép; még pedig messze a szülővárosától,

mostohájától és az ismerős családoktól; mert hisz rokonai nem voltak

ebben az országban. Később, mint abbégalléros jelölt sokat és forrón

imádkozott bűnbocsánatért s töredelmesen bánta az oktalan gyűlöletét

anyja férje iránt, kit hisz alig is ösmert. Csakhamar megnyugodott, a

Gondviselés eszközének tekintve ez érzést, mellyel őt hivatásához

késztette; imádkozott családja lelkiüdvéért s csakhamar teljesen

elfeledte őket. Idebenn fejlődött ki minden lelkivonása és képessége,

ebben a világban érett emberré és ez kötötte le minden szálával és

sajátosságával. Első időkben, míg még tanult és vizsgákra készült, az

öreges Kunigund mellé volt beosztva a bennlakók helyettes felügyelőjeül;

akkoriban sokat tűrt e különös teremtésnek, ki néha csúful leszidta őt

is a növendékek előtt. Mondják, az «öreg» valaha régen egy német

uradalmi erdésznek volt a leánya s özvegy, csendes apja mellett ő

tartotta rendben a tolvaj favágókat, a korhelyes vadászlegényeket és

kerülőket; s a termetes kisasszony szörnyű nyelvétől a legmarconább

vadorzó is megszaladt. Egy növendék, véletlenül földije, pletykázta ezt

talán sok évvel ezelőtt; s az ilyen történetek fennmaradnak itt

generációkon keresztül. A derék, piros nő itt is tisztaságot és rendet

tartott a rábizottak közt, annyi szentigaz; és ezért, meg hogy

óramű-pontossággal végezte köteles napi imáit, olvasóit és a

penitenciákat és mindig szabott időben áldozott, – tisztelték és

megbecsülték, bár az alárendelteknek sokszor adott alkalmat érdemek

szerzésére a béketűrés erénye által; s bár akiknek nem volt vele dolguk,

háta mögött jóakarattal mosolyogtak furcsaságán. E rettegett, hangos

teremtés lelke egyszerű volt és naiv; a nappaliban egy öreg beteg

szobapálmáját úgy ápolta, mint egy kedves gyermeket; s nagyszünidőkön,

mikor a növendékek távol otthonukban mulattak s csak néhány árva

lézengett itt, – mondják, ezekhez szelíd és engedékeny volt és a

szokatlan csendben naponta elsirdogált magában rég elhalt apácákon,

emlegetve kedves szokásaikat. Máskor elfogta valami együgyű kiváncsiság,

magához-szólított egy-egy kisnövendéket s kifakgatta a kis gyanutlant

otthoni sorsáról, szüleiről, vagyoni és egyéb viszonyaikról. Ilyen

beszélgetésekben igazi asszonnyá vedlett vissza; naiv és elfogult nénike

volt, ki célzatosan azt hozta ki a gyerekekből, hogy a világon szörnyű

lehet az élet, mindenki nagyon szegény, a házastársak veszekesznek, a

férjek verik a feleségüket, a rokonok irigyek. «Ja-ja, so ist die Welt»,

– mondta elégedetten az értesülésekkel és útjára engedte a megrémült

kisleányt; de ha ez aztán valaha válogatni merészelt az ételben,

tányérján hagyva a borzalmas nürnbergi répát, csunyán fejéhez verte:

«Otthon megennél! koplalolsz, te Fracc, te Pinkli!» Egy fokkal ilyenkor

setétebbre pirult, villámló szemekkel várta meg, míg szegényke rémülten

torkába-gyűrte az embertelen főzetet; csak akkor ment tovább, –

hangtalanul mormoló szájjal, egy olvasószemet lecsörrentve a fekete

zsinóron. Ilyen volt.

Ám a szép olasznő, Virginia csakhamar rájött, mi rejtőzik az «öreg»

káplárönkénye és zsémbelő dühe mögött: titkolt és szemérmesen gyöngéd

hajlam, melynek ő volt tárgya, a fiatal és eszes nővér. Eleinte

kacérkodott is vele egy kicsit; – később, mikor egyre kevésbbé

igénytelenné, – csakhamar terhessé is vált az esetlen hódolat, melyben a

vénebb apáca már-már felolvadt, mely élete egyetlen és legmélyebb

élménye lett. Még később, mikor testvérek és növendékek észrevették s

mulatták a dolgot, az ifjú nő elröstelte, csakhamar áthelyezését kérte

és csak gúnyt űzött az öregből a többiekkel együtt.

Miután pár évig a szokáshoz híven fiókházakban dolgozott, visszakerült

ide, a tartományi anyazárdába és hamarosan karriert csinált. Ő egyike

volt annak a néhánynak, kiket magyar születésük és tehetségeik miatt

magasabb tanulmányokra választottak ki; helybeli paptanárokkal adattak

nekik órákat és állami intézetekbe küldték levizsgázni, hogy a

törvénynek is elég tétessék. A kongregátió új, magasabb iskolákat

készült szervezni – az előbbi püspök, az országhirű egyházi kitünőség

pártolta és segítette e terveket – s Virginia valóságos oszlopa lett e

dolgoknak. Ez érettebb éveiben szenvedélyes munkakedv égett benne, tüzes

energia és tevékenység. A napi lelkigyakorlatokon kívül nyolc órát

tanított a képzőben, vezette az irásbeli dolgokat, levelezett és

érintkezett világiakkal, papokkal és alkalmazottakkal. Modorában

szereplő egyházi emberek sima fölényű udvariassága és kenetessége volt

meg, melyet ez Isten tudja honnét tanult. «Mindent a szerzetért, – a

Házért!» ez volt eszménye, erre szánta és szentelte magát. Jártas volt

az összes ügyekben és számadásokban, kezén mentek át a külső gazdaság

jelentései, a közoktatásügyi miniszter rendeletei, ő levelezett

pénzintézetekkel s a növendékek szüleivel; – s a kerti oldalon épült új

iskolaház terveit is áttanulmányozta éjszakánkint. Olyan volt a

természete, hogy valaminek, gyakorlati és megfogható dolognak egészen és

hévvel kellett odaadnia magát; és ez most a szerzet érdeke és emelkedése

volt. Egyszer, egy évig tartó betegeskedése idején meg is írta rendjének

ez országbeli történetét; s a püspöki nyomdában látott napvilágot az

értelmes kis munka. Ösmerte és szerette ezt a rendet: az öreg anyaházat

itt, e hajdani kaszárnyát zárt folyosóival, feketült szentképeivel és a

kriptával odalenn, hol elhunyt, régi testvérek pihennek Krisztusban; a

kedves templomot, melynek oltárképéről olvasta, hogy művészileg értékes;

– s szerette a környékbeli gazdaságokat is, bár sohse látta; s a kis

hegyi szőllőt a határban, hova némely ősszel kimentek és szüretet

csaptak, egy kevés mustot ittak és szent, meg hazafias dalokat énekeltek

az apácák. Szivesen gondolt egy ilyen délutánra, mikor kinn a szabadban,

Isten nyilt ege alatt mondhatta el napi imáit egy susogó levelű

szőllőlugas árnyékában és oly forró, lelke mélyéig felbuzdult szívvel

csodálta a Mennyei Atyát alkotásai szépségében. Itt, az anyaházi

fegyelem szigora alatt ritkán volt része ilyenben; de a fiókházban, hol

éveket töltött, párszor ki is rándultak a hegyekbe; ott a nővérek néha

érintkeztek is a város katholikus hölgyeivel, a zárdában tartották a

nőegyleti gyűléseket s párszor a helyi főnöknővel látogatóba is mentek,

baráti uzsonnákra egy-egy idősebb urnőhöz. – Igen, Virginia nem talált

ebben helytelent, bármit mondjanak is; mert az, «akiben a szentséget

erőszakkal kell megőrizni…!» Erős szája bosszankodva rándult el ennél a

gondolatnál. Nem, igaza van Berchtoldának, a kandidátnők új főnökének;

nem szabad úgy nevelni a nővéreket, hogy meg legyenek fosztva minden

ellenállóképességtől a kisértésekkel szemben. «A világiakkal való

tisztes érintkezés a felekezeti, katholikus összetartás nevelését

célozza!» – gondolta szigorú érzéssel. Ő tanulmányozta a rend

alapítólevelét és multját; eredetileg istenes asszonyok menedéke épúgy

volt az, mint világtól elfordult hajadonoké; s feladata épen az volt:

dolgozni, hatni, – nevelni, tanácsolni és téríteni; menteni és vezetni a

lelkeket a bűnből az üdvösség útjára.

Őt lelkesítette és áthatotta rendje igazi szelleme és beleélte magát a

gondolatba: fejleszteni, emelni befolyását és tekintélyét az országbeli

más női szerzetek közt is, melyeket mind ösmert átutazó vendégi

érintkezésből. Voltak köztük szerény kolduló-testvérek, kiknek apátnője

nagy szőrcsizmákban utazott, durva csuhában, s persellyel és feszülettel

a kezükben mentek a városba kéregetni; – s voltak rendek, melyekbe csak

régi nemes családok leányai léphettek alapitványi helyre, vagy dús

hozománnyal s ha megszálltak itt egy éjszakára, kilencágú koronás

huzattal vonták be a vendégpárnákat, a saját kelengyéjükből… Virginia

szerzete valahol középen állott; a város és néha környék kisúri

osztályából meg a szomszéd sváb falvak vallásos parasztlányaiból teltek

a sororok; hoztak magukkal egyszerű fehérnemüt s pár ezer koronát, vagy

tanítónői diploma megszerzéséhez való készséget; itt jelölt korukban

végezhették a képzőt; – de már közben és azután is dolgoztak ám

szigorúan és sokat. Volt zárdájuk az ország minden vidékén és igen sok

világi kórházban ápoltak közmegelégedésre. Ó, ennyi tér, munka és

fekvővagyon mellett többet kellene jelenteniök az egyházi életben! –

gondolta Virginia. Elsősorban gazdagabb lenni, mert ez minden befolyás

titka és a jónak is eszköze a földön; – így tudta ezt az okos nő, ki

személyére örök szegénységet fogadott s alig volt egyebe a rajtavalónál,

de a testületre, melyhez tartozott, átvitte minden becsvágyát. Miatta

örült a saját szervező-tehetségének is, és (igen, csak miatta) egyre

növekedő befolyásának. Az év kezdetén «hivatalosan» is a beteg Főasszony

titkára lett.

Ezt a Főasszonyt még a mostani öregek, a penziós sororok választották

meg valaha, de javakorukban az elődjének engedelmeskedtek, kinek

legtöbben közölük földijei is voltak, vele együtt kerültek ebbe az

országba. Egy bajor misszióból telt ez a gárda; egy régi püspök hozatta

ide őket; az, amelyik megfogadta, hogy «még a kanászok is németül fognak

káromkodni» ezen a vidéken, hol eddig csak néhány elszórt sváb falu

szerénykedett a tiszta és konok magyarság közt. Abban az időben volt ez,

mikor itt ilyenekkel lehetett fogadkozni büntetlenül. A jó püspök

fontosnak tartotta céljaira a nőnevelést; és az akkori úri osztály

leánykái, (mostani fiatal asszonyok nagyanyái) csakugyan itt kezdtek

volt németül gagyogni és itt tanulták meg a híres «Spritzmalerei»-t. A

kanászokig ugyan nem jutott el mindez a szép tudomány, de a jeles

egyházfejedelem csinos javadalmakat játszott a rend kezére az emigránsok

elkobzott birtokaiból. Az öreg házba, e hajdani kaszárnyaépületbe,

melyet szintén az ő révén kaptak, új növendékek kerültek azóta és új

sororok; minden évben felavattak egy itt-nevelt apácagenerációt, – s a

penziósok, az idők e tanui most már a balszárnyban laktak, onnét

szemlélték a dolgok folyását és imádkozva készülődtek az égi

mennyegzőre. Ezen kivül nem volt most már egyéb dolguk, mint hogy «jó

példával szolgáljanak» a fiataloknak és őrizzék a magukkal hozott

szigorú szerzetesi szellemet. És Virginia jól tudta, hogy ezt meg is

teszik, bár egyelőre némán figyelnek mindent, árgus szemekkel és

alázatba rejtett nehezteléssel. A főnökasszony beteg; tán nemsokára

Jézushoz megyen.

Az öreg soror Leona, az elhalt régi Würdige testvérhuga, mondta egyszer

finoman: «Ó, a szegény kedves Virginia valóban túlnagy áldozatokat hoz

szerzetünkért, mert csupa iránta való szeretetből megnehezíti magának a

lelkiüdvéért való harcot a földön; magára véve a hiuság és világiasság

kisértéseit. A földi tudomány sokszor a sátán útvesztője.»

És mindig akadt valaki ebben a nagy házban, aki Virginiának tapintatosan

és «csak szeretetből» visszasúgta az ilyen megjegyzéseket.