A két felnőtt leány a fatörzsnek dőlve összenevet.
– Láttad?
– Mi leli az Öreget? Csuda történt? Megbolondult?
– Dehogy. Nézz csak az útra! Ki jön ott?
– Ahá, Virginia, akkor már értem! A szerelem a tigrisből galambot
csinál.
– Ugyan hagyd, úgy utálom már az ilyet!
Hullámos barna hajú, nyúlánk, különös szépségű leány mondja ezt és a
másikhoz simul. Az sima arcú, telt okosszemű szőke nő asszonyos
keblekkel és csípőkkel. Mindketten utolsó évesek.
– Na lám csak, kis feleség, – mulat a gömbölyű, sötétszőke. – Két
esztendővel ezelőtt a szép Soror Bernarda után szaladtál.
– Igen, az akkor volt. Az ember éveken át itt vergődik bezárva és hát
van szíve, – vagy képzelőtehetsége, ahogy te mondod. Akarva-nem akarva
magára szedi ezeket a hülyeségeket. De te idejöttél tavaly és alaposan
rendbehoztad a fejemet.
– Rendbe ám, feleség, érdekes unokafivéred, a festő, a múlt nyári
szünidőn. A potré, a lugas, a holdvilág, a falusi nagybácsi kertje… meg
amit Páris felől a fejecskédbe hazudozott.
– Hagyj békét, Erzsi, igazán. Ezen a nyáron tudod, hogy nem voltunk már
jóban Viktorral; csak ízetlenkedtünk, bosszantottuk egymást. Mindennek
vége. A papbácsinak is feltűnt; figyelmeztetett, hogy a jó rokonok békés
szeretetben élnek. És most – ő ugyan írt nekem egyszer a bejáró barátnőd
címére, de én nem is válaszolok. Vége.
– Mindennek vége. Lám. Cornélia, te szép, forró kis fáta, jól csinálod.
A tizennyolcadik év és már multad is van – hév majdnem-csókok a lugasban
és egy tavalyi nyár és egy hűtlen szeszély. Persze, Kapossy érdekes pap,
ha nem is szép; a szeme tüzes és setét, mint Savonaroláé – a reverendát
palástszerűen összefogja a térde fölött, ha előad és olyan hévvel beszél
Pestalozziról, erről a szegény jó férfidajkáról, mintha ő törte volna
össze a kígyó fejét, mikor a koldusgyerekek orrát mennyei szelídséggel
kifújta… Mint ahogy tán igaza is van, tán csakugyan ezek a komoly dolgok
a világon, – csak ép egy apácazárdában nehéz az ilyesmit megtanulni, itt
beleful minden nagy dolog ezer érdekes, furcsa, hecces kicsiségbe…
– De hogy téged érdekelnek ezek a dolgok Erzsi! Ezt bámulom. Egy olyan
okost, mint te, aki úgy ismeri az életet! Én a te helyedben nem is
tudnék megmaradni itt, bejáró volnék. Hogy birod ezt az egyforma
unalmat?
– Olcsóbb az anyámnak, ha bennlakó vagyok, azonkívül valakinek a
megnyugtatására szolgál, hisz említettem egyszer. És hát Istenem, engem
itt sok minden csakugyan mulattat; tudod, érdekes dolgok mindenütt
vannak, ha az ember tudja csak úgy nézni, – maga nem mászik bele nagyon.
– Igen, de te egyszer belemásztál. Az életbe…
– Az élet, kicsim!… Azt hiszed, az tán mulatságosabb, ha az ember leány,
házileány kivált?… Mikor a hat felsőt kijártam, még élt az apám, otthon
tartottak, elvittek bálokba; a ruháimat házivarrónő varrta, de azért jó
volt, hecc volt; apa kollégái, meg a bátyám tiszttársai udvaroltak;
kaptam néha éjjeli zenét; ha takarítás közben kiráztam a portörlőt az
ablakon, rendesen ott fenszterlizett valamelyik udvarlóm; estefelé néha
kihajoltam egy-egy kézcsókra, a városban pletykáztak. Na, – ez
egyszer-kétszer egész jó hecc, de aztán mindig ugyanaz. Mindössze egy
vénülő patikus kért meg, szegény lány voltam. Két évre rá meghalt apa;
az anyám nyugdíja kevés, de ő okos, tevékeny; kis családias kifőzőbe
fogott, nőtlen emberek kaptak nálunk ebédet, vacsorát, – jól és olcsón.
Esténkint néha ottmaradtak, éjfélig elzongoráztunk, elbolondoztunk, Na,
akkor eredt csak meg a kisváros nyelve! Szörnyűség, hogy miket mondtak
rólunk; szegény anyu hogy sirt, mikor csak egy kis része a fülébe
került… Akkor ismerkedtem meg a képviselővel, igen; az anyám
nyugdíjügyében mentem el hozzá valami közbenjárást kérni; felvettem a
szép, feszes barnabársony ruhát; beszéltem, mókáztam neki; akkor hecc
volt nekem az egész, unatkoztam, húsz éves voltam. Egy szép, sötétpiros
rózsát megdicsértem a kertjében, másnap a kertésze hozott egy
szekérderéknyit. Satöbbi… Láttam, hogy bolond; a gazdag felesége évek
óta beteg, alig kelhet fel a karosszékből és a képviselő szép ember,
világlátott, okos – sokat tanultam tőle bizony. Tudja az Isten, valahogy
komolyba kezdett menni, én is megkozmásodtam, – ő meglepőnek és
érdekesnek találta az egyéniségem; – azt mondta, nem akar rosszat, nem
teszi tönkre az életem; egy öregedő, kedves ideálista! Igy küzködtünk,
regényeztünk, a kisváros persze pletykált, anyám elrémült. Akkor ővele
együtt sütöttük ki ezt a tervet. Hogy tanuljak tovább, legyek független,
tanítónő, állásról ő majd gondoskodik. A hat felső után harmadévesnek
vesznek fel és akkor csak két év a diploma; egy már letelt; tíz hónap
múlva kész vagyok; akkorra épül fel az új városi iskola otthon, mindjárt
igazgatónőnek ülök bele; hisz ő az alapító, ő szerezte meg az
államsegélyt. Ha akarsz, kis bogár, jövő ilyenkor ott taníthatsz a
fennhatóságom alatt. Mire az iskolánk «kifejlődik» polgári osztályokkal,
akkorra mi is elvégezhetjük a felsőbb-képző osztályait magánúton. Igen,
nagyobb fizetés, nagyobb függetlenség, – az jó. Az ember nem fogadhat el
úgy pénzt valakitől, – ha szerelmes bele, akkor még kevésbbé. Egész jól
van ez így; azalatt tán vele is történik valami, sikerül szanatóriumba
dugni szegény asszonyt. Most vagyok huszonkét éves; az még nem öregkor,
szivem, csak ti, tizennyolcévesek hiszitek öregnek; ó, őhozzá képest,
szegényhez túlságosan is fiatal vagyok. Ha tudnád, milyen kedves
leveleket ír; olyas Kármán Fannija stilusban, sok-sok hasonlattal.
Nagyon mulatságos. – Igy csak ki lehet húzni még ezt az egy évet; és
hogy az idő gyorsabban múljon, az ember figyeli ezt a sok itteni, bolond
figurát. Nem más ez, hidd el, mint az élet kicsiben; ázalagok egy csöpp
vízben, ahogy egy divatos író mondja.
A karcsú barna leány felsóhajtott.
– Igazán, Erzsi, nem győzlek bámulni téged; a józanságod, a nyugalmad, a
kedélyed. És milyen meglepő kifejezésekkel beszélsz Nem minden huszonkét
éves ilyen okos, ne hidd; és tán nem is azon múlik, hogy évekig voltál
otthon házilány. A bölcsességre születni kell. Jaj, mennyit lehet
tanulni tőled! – Igaz, hogy én sohasem laktam városban, a pap-nagybácsim
falujából mindjárt a zárdába hoztak és már öt éve vagyok itt és
szünetben is mindig falun… De azt hiszem, én amúgy is olyan született
gyámolatlan vagyok; nálunk, románoknál, azt mondják, sokszor ilyenek a
nők. Szegény anyácskám is, aki olyan fiatalon halt meg, hogy nem is
ösmerhettem; mondják, ő sem tudott még ruhának valót vásárolni sem
magának; szégyelt boltba menni, iszonyú zavarban volt, hogy most neki
alkudni kell; társaságban elsírta magát; sokszor valami presbiteri
gyűlésre mentek a városba; kiszaladt a sok vendég közül, leült a kert
végén, ahol csendben lehetett. És én őrá hasonlítok belül, bár külsőleg
ilyen hosszúra megnőttem, mint a boldogult apám, meg fivére, a
nagybácsi… Én nem tudom, hogy leszek egyszer önálló, hogy fogok kosztot,
lakást fizetni, pénzt összeadni, kivonni. Nézd, igazán, én nem tudom még
körülbelűl se, hogy mennyi például tíz korona, mit adnak azért? Nekem
ezért fog kelleni a végin apácának maradni, ha nem fogod majd pártomat.
Itt legalább tudom mit kell csinálni, – csengetnek, ott van az étel,
csengetnek: párbaállni, idemenni, odamenni, kelni, feküdni, mint az óra.
– És mennyire unod mindezt közben, kis bolond!
– De mennyire! Csakhogy én néha mindent unok, a levegőt unom, amit
mindig be kell szivni!… Vajon fog nekem jönni valami az életben? Mert
nekem készen kell, hogy jöjjön; én nem tudnám úgy intézni, igazítani a
szerelmet, mint te. Engem helyedben most megölne a féltékenység; azután
meg folyton a pletykáktól, meg a jövőtől rettegnék. Jaj Istenem… domnye
Zeu!
Dünnyögve, lustán beszélt: szép ifjú alakjával bágyadtan dőlt vissza a
fának.
– Hát így persze nem lehet, nem lehet élni fiam – mondta a másik
csendesen, elgondolkozva. – Vérszegény volnál? Itt az sem csoda; de
semmi, én is voltam így pár évvel ezelőtt; az embert a saját fiatalsága
gyötri és az ilyenből baj is lehet, ha az ember nem áll a sarkára
egyszer, nem fogja fülön az életet. Élni, nézni, játszani vele, amíg
lehet, úgyis elég rövid lesz tán az egész; – és semmit nem venni túl
tragikusan!… Az a vén pap ott a káposztaágyak közt a nagy szürke
paraplival, a kis kedves öreg Szelényi tata, – az, látod egy igazi
bölcs! Az már igazán csak nézelődik a világon. Az nem szerelmeskedik,
nem akar lilaszin-övet, elmotyorog a fizikaszobában a műszerei közt,
sétál a nagy szivarral, mosolyog és figyeld meg, minden érdekli, mindent
tud, ami itt történik és semmin meg nem botránkozik.
– Igen! Te is afféle vagy.
– Ne felejtsd, barátnőm, hogy ha én itt figyelek, szimatolok, – ezt
főleg azért teszem, hogy a tapasztalataimat és ezeket a zárdai hecceket
aztán leírjam – éjjel, titokban, izgalmak közt; ceruzás levélbe,
irkalapra, Budapestre, – haha, egy kedves, okos úriembernek, akit –
roppant érdekel mindez mint pszichologiai furcsaság, vagy elbűvöli a
stilusom, a «világnézetem», satöbbi. Nem, az igazi «bölcs
szemlélődés»-nél még nem tartok; de hidd el itt csak ilyenformán lehet
kibirni. – Vagy úgy, mint Pável Marika; aki fülig belejátszsza magát
mindenféle regényekbe, folyton szerepel a zárdai pletyka-listán. Nézd
meg őt, hát ő mit látott az «élet»-ből? Az özvegy apja állomásfőnök
valami lehetetlen helyen; ő nyolc éve van itt. És ezalatt minden
paptanárral volt kis ügye; minden megrovási kalandban benne volt,
bejárta éj idején az összes épületszárnyakat és tilos vidékeket csak
úgy, heccből; volt inkviziciók hősnője, vannak itt szövetségesei és
szerelmi vetélytársnői; soha kinn a «világ»-ban ilyen mozgalmas, nagy
élete nem lehetett volna, – kivéve tán, ha valami színi növendék. De így
érdekesebb. Tudod mit csinált tegnapelőtt? Megy a folyosón
zongoraleckére, kottával a hóna alatt, szétnyílt kendővel, pirosan, mint
a rózsa. Persze, hogy került egy emeletet a házikápolna felé, ahol a
beteg Főasszonynak szokott ilyenkor Fóth Jóska misézni, – a szép nagy
hittanár, mert Marikának csak testes és széparcú férfiak tetszenek.
Találkoztak és összemesolyogtak és akkor Marika hozzálépett, megállt
szorosan mellette és felnézett rá; az meg lehajolt és ugyanegyet
gondoltak és csattanva, pirosan megcsókolták egymást; – aztán lihegve
elfutott. Mit szólsz? Nem nagyszerű? Fényes vasárnap délelőtt a
zárda-folyosón, a Főasszony szobája előtt Marika nagyot csókolt a
káplánon; és nem dültek rá a falak, szent Vince feketült képe alatt a
mécses nyugodtan tovább pislogott… Igy kell itt élni, fiam, ha nem
akarsz bepókosodni! Azért pártoltam a Kapossy-heccedet; de ha te csak
titkon hevülsz és álmodol és a csillagokat bámulod a háló ablakából mert
nagy Ö-d az ekliptika elhajlásáról beszélt aznapi órán. Még annyira sem
mentél, hogy te nyújtsd oda a könyvet óra végén a leckét kijegyezni;
mikor is jelentős kis feljegyzéseket felejthetnél a lapok közt, tördelt
sóhajokat, izgató félszavakat, ceruzával írt szíveket s két elmosódott
név benne; mikre aztán félértelmű válaszokat kaphatnál a margóra, vagy
okot adnál, hogy óra után magához szólítson Ő a tanáriba, lelkedre
beszélni óhajtván – komoly rezgésű, vagy kissé el-elfuló hangon,
rejtegetve izgatott kiváncsiságát: «De kisasszony… nézze kedves
kisaszszony!…» Zavarba jönne, te elsirnád magad, ő arcodhoz hajolna és
megfogná a kezed… na?
– Ugyan, – Erzsi! Ez olyan buta így, olyan gyerekes és… szégyenletes…
olyan kis ravaszkodás!
– Pedig biztosítlak, hogy lényegében nem más a híres «élet»-ben sem; a
férjvadászat például. Csak az eszközei mások; így persze nagyon csitris,
– inkább apácák meghódítására kipróbált, biztos módszer; Szidu meg Gidu
él vele.
– Az a két csacsi most a fiatal Emerika után szalad; mindíg közös az
ideáljuk. Minap az üres rajzteremben ott láttam virítni ezt az apáca
nevet a nagy falitáblán pompás rondírással, szöllőindákkal és levelekkel
körülcifrázva; ez a kettő vonult oda és egy óráig pingálta, mert a kis
Emerikának valami korrepeticiója következett ott két megbukott
polgáristával.
– Igen ezek is értik a módját, Szidi meg Gizi! Fogadok, hogy az egyik
egy év múlva férjhez megy az apja első segédjéhez, aki átveszi a
patikát; a másik, na annak még jó, ha nem lesz majd gyereke a jegyzőtől
a falun, hol tanítani fog. Hanem te, menjünk innen kicsit odébb
diszkréten; itt idilt zavarunk!
Nevetve intett a kövér Kunigunda és a vendége, egy magas, barnaarcú
apáca felé és odébb húzta a másikat a veteményes irányába.
– Nagy heccek lesznek itt az idén! – magyarázta neki, míg a drótsövény
alján elhaladtak. – A főnökasszony úgy látszik nagyon beteg; ha majd
meghal, új választás lesz, bejönnek mind a fiókházakból, egész országból
a fogadalmas testvérek, akiknek halálfejes jelvényük és szavazati joguk
van. A szavazás előtt itt fognak bőjtölni egy hétig és szentséget
imádni. De azt hiszem, már is folynak a rejtett korteskedések, forr és
zizeg ez a kis hangyaboly, bár kívülről alig venni észre valamit. Ugy
látom, fontos dolgok vannak szóban. Mit gondolsz, miért jön ez most
vizitbe ehhez a buta vén Kunigundához, noha máskor nevet érzelmein?
– Jézuskám! – Mi mindent tudsz!
– Nézd, ott megy Helénke; bizton a nagynénje betegágyához hivják. Furcsa
lehet itt a Főnökasszony húgának lenni! Ni, most ért a káposztákhoz, –
Szelényi tata megállítja, kérdezősködik, – ezt vártam! Neki mindenről
tudni kell… nézd, a nagy szivarját. Minap a Vegytaniban segitettem neki,
valami újonnan érkezett ásványt határozott meg, mert leesett róla a
cédula. Hát nem kiégette a reverendáját egy csepp sósavval? Mi az neki?
Jár vele nyugodtan tovább; úgyis annyi már a hasán a folt, meg az
ételpecsét! – Hanem ez a kis bajor nő, ez a Helénke szegény, azt hiszem
szintén nagy dolgok központja, a jámbor. Tudod, hogy vagy százezer
koronányi vagyona van és árva; csak egy gyámja él München közelében, meg
a Főnökasszony. Úgy látom, addig akarnák megdolgozni, míg ő életben van.
Kivált az öregek szörnyen körülveszik.
– Hogy apáca legyen? – Szegény! Ez borzasztó!
– Ki tudja? Hátha jó lesz neki; attól függ, milyenféle! – Igaz is, én
már akartam belekötni, összeismerkedni vele, csak nehéz most hozzáférni.
Annyit tudok, hogy eddig nem volt zárdában, egy német kisvárosban világi
iskolába járt, a gyámjánál lakott. Na, – majd meglássuk!