I.

Ebben a szép, nagy, öreg kertben olyan volt bizony az édes, szeptemberi

ragyogás, – ez a tisztán szétcsurgó, sűrű arany a levegőben, – akárcsak

a többi, valamennyi kertje fölött a szomszédságnak meg a városnak. A

termetes, deli fák bizony nem éltek itt szűzi meddőségben, hanem, –

miután Boldogasszony-hava tündéri éjszakáin lengő virágfátylakba

burkolózva bolondul kibálozták magukat, élték világukat, – végre

gyönyörű lakodalmat csaptak; és a hosszú, nyári csendben piciny magvakat

pólyáltak eleven szöveteik gyengéd zöldjébe. Most, hogy itt van az őszi

beszámoló és mindenkinek meg kell mutatni, mit művelt és hogy

munkálkodott Isten nagyobb dicsőségére, – most, lám, – érett, nagy

gyümölcsöket mutogatnak, citromsárga, fontos körtéket és kerek, piros

almákat, amelyek csak alig-alig csüngenek a kocsányon és olyan illattal

töltik meg az apácazárda kertjét, hogy az mindenhez jobban hasonlít,

mint a tömjén szúró és szemérmes füstszagához.

A tömjénhez, mely már-már émelyítővé áporodott odafenn a főépület

homályos folyosóin; főképen azon a keskeny és szűk úton, mely a

zárdatemplomtól a refektorium ajtajáig vezet el az óriás konyha előtt.

Ó, álmos, homályos korareggeleken milyen otthontalanul szokott

elvegyülni a köményleves és pörkölt makk-kávé, meg mosogató-üst

szagával; mikor a bennlakó növendéklányokat a reggelihez vezetik, –

mikor a hosszú misétől agyoncsigázva, kiéhezve; és kissé bódultan az

életük, a lépteik, a páros vonulás gépszerű egyformaságától, – néma

vánszorgásban elvonulnak arra.

Ilyenkor nyitva szokott lenni a zárda nagykapuja is a templomcsarnoké,

hogy világi ájtatoskodók bejöhessenek, meg a bejáró növendékek is önkét.

– Ezekre ugyan nem kötelező a napi mise, de jól tudják, hogy a

bizonyítványokban enyhítőül számít e buzgóság, és igyekeznek láttatni

magukat az oszályfőnök apácától legalább, ha csak a külső csarnokba

surrantak is be a végére, már evangeliumra s néhány csepp szenteltvízzel

érintették csak a huncut homlukukat – borzongva, felületesen és

profánul-sebtiben. De a kék-egyenruhás bennlakók ilyenkor beszívhatják

egy pillanat felére azt a friss, boldog «világi» illatot; mely a külső

levegővel beárad. Sóvárgó szemük megláthatja a város utcájának egy

darabját, felrévlik előttük álomszerűen és futtában az «élet»,

amilyennek valaha ösmerték, – tavaly, vagy tavalyelőtt, mikor még otthon

valahol a szülők házából jártak iskolába, a mamájuk keltette őket,

pörölt, ha még nyújtózkodtak, fésülte a hajukat és már «igazi» kávé

illatozott az asztalon; aztán könyvestáskával siettek végig a világos,

napos utcán, kiabáltak a fiúkra vagy vicogva könyökön-taszigálták

egymást; s közben látták. Marit a nagy piacikosárral, amint bevásárolni

megy az ebédhez… Igen, itt is, a templomajtóban lehet látni néha Marikat

kosárral, rózsafüzéres öreg néniket, néhány levett-kalapú kisdiákot azok

közül a szegény tanulók közül, kik ministrálni szoktak a templomban és a

papi konviktusba akarják felvétetni magukat. És látni lehet a bejáró

társnőket is, e boldogokat, kik a szüleik házából járnak a

zárdaiskolába, s kiket jóformán csak névről ösmernek, mert az osztályban

külön padsorokba ültetik az egyenruhásokat és a közlekedés e világiakkal

jóformán tilos nekik; csak a «felebaráti szeretet» követelte

szivességekből állhat. És a kis profánok ilyenkor oldalvást állva gúnyos

és zavart érdeklődéssel szemlélik a kimérten vonulók sorát. Az életük

nagy szabadságából, boldog és léha köznapiságából nézve akaratlanul is

tiszteletet keltő, – idegen, titokteljes és méltóságos ezek rituális

rendje, éltük és lépteik szigorúan kötött ritmusa. Kissé irigyen nézik,

mint a papnőket, beavatottakat – de csak azértis összevihognak.

Legkivált az «öreg», – a kövér, paprikavörösképű apáca mögött, kiről

tudják, hogy rettegett pásztora e sötétkék nyájnak. «Kunigunda, gummi

bunda!» – csufolják és kuncogva nevetnek a háta mögött. Igen, hisz ők

nem tartoznak rettegett uralma körébe. Ó, hogy gyülöli őket. Nem is néz

vissza rájuk, úgysem nyomozhatná ki a bünöst és nincs is hatalma

fölötte; de nagy arca egy árnyalattal sötétebben vöröslik a méregtől és

tömzsi marka keményen szorítja az olvasó faragott halálfejét.

«Rén-detlenek! Fraccok! Pinklik!» – pattog érdes, szinte férfias

hangján, rossz, svábos kiejtésével. Testes nagy alakja úgy áll háttal a

nagykapú felé, hogy elfödje a kilátást, az utcát, – reggeli fény,

mozgalom, szabadság veszejtő ingereit. «Si-étni!», – recsegi egyre, míg

az álmatag-léptű sort felszívja a szűk folyosó. És jaj annak, aki

ilyenkor egy halk szót súg a szomszédja fülébe, aki csak egy jellel is

megszegi a reggeli szilenciumot. Ha kisnövendék, okvetlen térdelni fog

büntetésből a refektórium közepén; ha nagyleány, perceken át kell

hallania e rekedt káplárhang csattogó zsémbelését, – idegekig-ható,

meg-megújuló árját a pulykamérgű pirongatásnak jóreggelre a makkávé

mellé – a szilencium nyomasztó csendjébe.

És azzal elkezdődik a nap: leckék, munkaórák, gyakorlatok, –

hitmagyarázat, karban imádkozás, litánia az ájulásig, hideg kövön

térdepelés – és pontosan úgy, mint tegnap és holnap nemkülömbül. Ó,

igen, az Öreget valahogy meg lehet szokni és ima közben messzire

szárnyalhat a gondolat; de ez a szörnyű egyhangúság… mikor úgyis oly

rettentő hosszúak az ifjúság üres napjai, oly súlyos a várakozás, oly

türelmetlen a vágy az élet után…

De lám, a kert, – édes, illatos és szép. Oly jó lejönni ide; elhagyni a

kínosan tiszta nappali-termet, a homályos folyosókat, kikövezett

udvarokat; elmenni az új iskolaépületek, meg a kertész háza előtt, végig

a nagy veteményágyak unalmas, hosszú útján a pöszméték között; és végre

ideérni a drótsövény-kerítette lombos világba, hol nem kell a szörnyű

páros sorban vánszorogni, – szét lehet széledni a lombos, kanyargós

útakon, sőt elbujdosni a kertpalánk alján az orgonák zöld sűrűjébe. Itt

délutánonkint, míg szép az idő, néhány órán át akár fogócskát

játszhatnak a kis elemisták, meg a polgári iskolások és magukban

elbolyongva vagy összeállva titkolózhatnak és ábrándozhatnak a nagy

képezdész «kisasszonyok».

Mert itt a füvek bizony nem illatoznak ájtatos tömjént és halotti

füstölőket és a fák is egy cseppet sem szégyellik magukat, noha a zárda

kertje ez. A nyári csend hónapjaiban feldajkálták piciny magzatjaikat és

most, hogy újra ősz van és megjöttek a lármás; szegény kis

emberszüzecskék a lombok alá és szipogva siratják még az otthoni, pihés

fészket,… most lám a citromsárga, nagy fontos körték már olyan készen,

túléretten csüngnek a kocsányon, hogy csak egy piciny szellőcske kell

és…

«Puff!» – «Nézzétek, mekkora! Jé!» «Ha most otthon lennék, felkapnám és

beleharapnék, szlihüpp! Jaj, csak úgy csurogna a lé!»

Három apró csitri hagyja abba erre az eseményre a «síróiskolát»; mert

ilyenkor szeptemberben ez a játék járja itt hagyományosan. A gyerekek,

kivált ha először vannak itt az idén, összeülnek egy kerti padon és

sorjában egymásután végigemlegetik, elkántálják az otthonmaradt

boldogságot, drága kis múltjukat és versenyt rínak édes, mély, –

csodálatosan asszonyi és ösztönösen keresztényi gyönyörűséggel… Ám egy

nagy, csurgólevű, túlérett körte leesett! Azt ott kell szépen hagyni a

földön, vagy pedig jelenteni Kunigund nővérnek és odavinni hozzá. Igy

aztán felkerül az aszalóba vagy a konyhába, talán befőtt lesz belőle egy

kevéske cukorral télire a betegek számára; igen, mert ez a rend… és azt

csak az ördög sugja az embernek, – hogy ilyen érzéki kívánsága legyen, –

és majd égne érte a pokolban vagy a tisztítóhelyen eleget; volna neki

nemulass, aki le nem győzné magában; – de hát még Kunigunda nővér mit

művelne, tán még a vörösnyelvet is feladná az ember hátára és hogy

ordítana, jaj!… Ha fel lehetne venni titokban, – igen de már hárman

látták és talán más is észrevette; az a Wester Janka biztosan beárulná,

mert az egy sorornak a rokona; és két képezdésznő kisasszony is ott a fa

mögül nézi őket és nevet… És ha nem is tudná meg senki, az utolsó

ítéleten úgyis kisülne, mert akkor minden bűn kisül és szégyelhetné

magát, na nem igaz? A meggyónt vétkek is napvilágra jönnek akkor majd,

csakhogy az úgy lesz megcsinálva, hogy a meggyóntakért nem fogja érezni

az ember a szivében a szégyellést. Na nem igaz?

… És lassan, remegve, léptenkint közelednek mégis a csábos pont felé.

Ott sárgul a pázsiton, – micsoda inger, milyen veszejtő, drága, bűvös

igérete minden földi örömnek, vétke a kivánságnak, sóvár kisértése az

inynek!… Ó ártatlan fagyümölcs! Mily óriássá növelt, mily jelentőssé

dagasztott, mily ártóvá mérgezett itt fantázia és tilalom! Fának magva,

Isten gyümölcse, most már igazán a Sátán mosolyog zománcos szineid

szépségében; magadra vetted a világ bűneit!…

«Na Wasz iz? Vegyeteg, megegyetek! Na,… mit mondta? Ejnye! Ihr dumme

Gräd’ln!»

A három kis tettenért hátrarezzen fagyos rémülettel. Mi ez? – Csakugyan

ő, a rettentő Kunigund’; hátulról közeledett feléjük; és megállt kezében

a szemenkint pergő olvasó, megállt szája az örökös, hangtalan

mormolásban; nézte a kicsiket és nagy, egyszerű, piros képén egy ritka

vendég, valami furcsa, szégyellős mosoly; kicsit profán, kicsit anyás

talán, – valamit megértő, messzire emlékező… A másik percben

bosszankodásba rejtőzik félszegen, ügyetlenül. Hisz a kicsik alig

hisznek a fülüknek, oly reszketve, ijedt-kedvetlenül közelednek a

gyümölcs felé. A nővér elfordul, valamit mormog még; testes alakja

kemény vonalaival szokatlanul szaporán tűnik el az út kanyarulatánál; a

kijárat felé megy.

«Meg szabad enni?» kérdi egy körfésüs szöszke az ijedtségtől még

halványan. «Ez igaz?» Egy csoportban állnak bizonytalanúl és reszketve;

kezükben a szép gyümölcs.

Wester Janka közelükbe lép. Eddig mereven nézte őket; nagy, igéző szemei

beteges tekintetével; sápadt arcát egy nyitott földrajzi könyv takarta

el, ahogy magolt belőle, «Nem, ne egyétek meg, én legalább nem

tanácslom! A nővér csak próbára akarta tenni az önmegtagadásotokat. –

Gyertek velem, ott lenn, a palánknál egy nagy fa odvában van a mi

osztályunknak egy lurdi szobra; első áldozáskor vettük. Az ő

tiszteletére; a Boldogságos Szűzmáriának ajánljátok fel ezt! Tegyük oda

neki, jó? A menyországban tízszeresen vissza fogjátok majd kapni! Az

oltárhoz nyúlni persze nem szabad nektek, mert az a polgáristáké, mi

vettük a selymet, a szentképeket. De ha valamit áldozni akartok,

ideadhatjátok!»

«Igen, jó lesz – mondja a körfésüs reszketve a felindulástól, boldogan a

megtiszteltetéstől. – Igenis, és nekem van egy szép Jézus-szíve képem,

csipkés szélű, én azt is felajánlom! – teszi hozzá hirtelen,

fellelkesülve a gondolaton, hogy odaát a mennyországban tíz csipkésszélű

képet kap helyette. És megindulnak a szép, érett gyümölccsel – a nyurga

kamasz lány magasra tartva viszi elől, mint áldozati kelyhet. S a vén fa

odvában majd boldogan fogják fellakmározni falánk hernyók és apró

kukacok a lurdi szűz fehér lábai előtt. Mert Istennek az ő legalábbvaló

teremtményeire is egyképen gondja vagyon.