kietlensége rendesen visszahatás kezdetét szokta jelezni. A goethei
bölcs tanítást (Greift nur hinein in’s volle Menschenleben) sem
lehet a szélsőségekig követni. Van egy vonal, melynek az
átlépése oktalanság. A költészet érdeke tiltja. Bizonyos
valóságok iránt lassanként kivész belőlünk minden érzék.
Megvetjük, vagy a legjobb esetben közömbösen nézzük őket. Hiába
akarja az író elhitetni velünk, hogy ilyen az élet. Nem vagyunk
hajlandók elfogadni, annál kevésbbé megkedvelni. Egész lényünk
fellázad a szürkeség ellen, mely abból fölszáll és kiárad.
Unjuk ezt a lelketlen egyformaságot, ezt az örökös hétköznapi
hangulatot. Semmi emelkedettség, semmi szokatlanság, mindig csak ezek
a szürke kabátok, ezek a nyárspolgárias élczek. Az utcza, a
kávéház, az otthon ugyanezeket a dolgokat kolportálja. Nem
üdülés a számunkra, csak bosszantó folytatás. Laposnak látjuk,
fárasztónak érezzük és magunkban a pokolba kivánjuk.
Körülbelül így történt ezuttal is.
A szem színeket óhajtott, a lélek változást, a szív az élet
merev rajzaival szemben emelkedettséget és szabadon csapongó
költészetet. Egy kis édes, meleg romantikára volt szükség, mely
nem a közszólamok szerszámaival dolgozik, de a rajongás és
lelkesedés rózsáit dobálja szét maga körűl. Olyan alakokra, akik
nem hálósapkában jelennek meg, hanem lovagjelmezben és baretben.
Tolluk lengedez, festői köpenykéjük könnyedén fekszik vállaikon,
vagy pompás idomaikon a chiton művészi redőzete hullámzik s
lényük minden porczikája tiltakozik a szűrszabók test- és
lélekszorongató realizmusa ellen.
Ennek a kivánatos visszahatásnak a kezdeményezője, _Rákosi Jenő_
(szül. 1842.), közvetlenűl a kiegyezés előtti évben, 1866-ban
lépett fel. Akaraterős, energikus, komoly gondolkozású ifjú volt.
Mögötte küzdelmes évek, gondok és sanyaruság. Elszegényedett
szüleinek kilencz gyermek számára kellett a mindennapi kenyeret
beszerezni. Érett elméje korán felfogta a szomorú helyzetet s
könnyíteni akarván a szülői terheken, elhagyta otthonát. Bátran
és elszántan nézett a fenyegető sorsharag szemébe s megkezdte a
harczot ellene. Vándorútra kelt, mint a mesék tévelygő gyermeke, s
valami homályosan elképzelt czél után törekedett. Olyan fény
vonta, melyet egyelőre nem látott, csak sejtett. Az idegen kenyeret
hétköznapi munkával kereste és sokszor talán könnyeivel sózta
meg, de azért álmainak fátyolára ünnepnapok rajzolódtak. Edzett
lelke volt a gondok elviselésére s kedélyének elég ereje és
hatalma, hogy azokat megszépítse. Égi adományokkal járt a földi
nyomoruságok közt, ismeretlenül a zavaros tömegben, mint valami
mesebeli bujdosó királyfi, akiről végül kitudódik, hogy tenger
kincse s pompás birodalma van.
Valóban, a mi ezután következett, az már nem volt mese, bár a
mesék öregapjáról, _Aesopus_-ról szólt. Ennek a romantikus,
szárnyaló s édes dikcziótól áradó darabnak a szinrehozatala
drámairodalmunk ünnepnapjai közé tartozik. Mennyei mannaként
hullott a színházlátogató közönség kiszikkadt kedélyére. S
nekem úgy rémlik, jóval több volt mint pusztán hatásos darab.
Színszerűségének kecses könnyedsége mögött ott ragyogott a
költői tartalom gazdag ornamentikája. Sokban elütött az eddigi
színművektől, jóformán hadat izent a megelőző iránynak. A
költészet tündérvilágának egészen uj utjait nyitotta meg s a
fásulni kezdő kedélyekből a lelkesedés egészen friss forrásait
buzogtatta. A rabszolgavásárból Xanthus portájába kerűlt dadogó
és szűkszavú Aesopusban mintha maga a fiatal szerző lappangott
volna, átélt küzdelmeinek emlékével, de egyuttal azzal a merész
elhatározással s művészetének erős tudatával, hogy meg fogja
hódítani a dicsőséget.
Nyelvet, Apolló! nyelvet – nyelvet! Ah,
Üdvözlégy szent Olymp lakója – oh –
Karon ragadlak, mert félek, elszállsz,
Félek, lehelletem elárul és
Szárnyul pártolva hozzád –
Ellebbensz, a miként jövél, – oh hagyd,
Hagyd fognom kezedet, hagyd látnom arczod,
Honnan Auróra mosolyát lopá,
Hagyd részegűlni szemeden szemem
S engedd magasztalnom szépségedet…
Nem úgy hangzik ez, mintha Aesopusban a költő beszélne valami égi
jelenéshez, – a dicsőségszomjas ifjú a költészet
istenasszonyához, kit képzelete lebűvöl a földre s akihez első,
édes vallomása zendűl túláradón és szerelmesen?…
A rontó bűbájnak vége van. Aesop, a szép Erota láttára, mintha
villám találná, összerázkodik, idegzetén vihar czikáz keresztül
s »boldogságának első hirnökéűl« megjelen ajkán a »hangzatos
beszéd«. Többé nem dadog, nem hebeg. Szabadon, igézetesen foly
ajkairól a szó diadalmas árja, megannyi zengő hullám, mely
virágokat sodor habjain. Gondolatai, érzései a költői allegória
és mese szines mezét öltik magukra, – csapongók, szellemesek,
olvadékonyak és szívhez szólók. Emelkedettebb stíl melege hatja
át őket, dúsabb és pompázóbb élet tüze lüktet bennök s ez a
mesés poézis csakhamar felűlkerekedve a régi formákon,
győzelmesen vonul fel a szinpadra. Az ismeretlen nevelő, a hajdani
gazdasági írnok, Rákosi Jenő egyszerre ünnepelt, híres ember lett
s nem kisebb férfi mint b. Kemény Zsigmond vette pártfogásába.
Meghivta lapjához, a Pesti Naplóhoz. És itt nyomban kiderűlt, hogy
Rákosi nemcsak a jámbusokhoz ért, de a politika nagy mozgalmaihoz is
elég éles szeme van s ha kell, hát kitünő publiczista és
hirlapíró. A bécsi rovat élénk tollú vezetője fokról-fokra
emelkedett s végigharczolva a kiegyezés roppant vitáit, később
_Reform_ czimmel külön lapot indított. Az uj Magyarország
legtehetségesebb írói gárdája csoportosult köréje s ettől a
pillanattól kezdve aranynyá vált, amihez hozzá nyult. Tenyerén
hordozta a szerencse, – nyomában járt a siker, de boldogulásának
s emelkedésének igazi rugója tettekhez szokott akaraterejében s
gyakorlati eszének komoly és józan munkásságában rejlett.
Felvirágoztatta a keletkező uj népszínházat s későbbi lapjával,
a _Budapesti Hirlap_-pal óriási, eddig hallatlan lendületet adott a
magyar hirlapirodalomnak.
Nemcsak a költészetben, de a praktikus életben is jobban szerette a
töretlen mint a járt utakat. A küzdelem csak fokozta erejét, az
akadályok csak kitartóbbá tették. Az álmokat is csak úgy találta
igazán kedveseknek, ha valóra válthatta őket. Aesopuson kívül
még számos színművet írt, melyek közűl kiválóbbak _Régi dal
régi gyűlölségről_, _Ötödik László_, _Krakkói barátok_,
_Szerelem iskolája_, _Két királyné_, _Endre és Johanna_ stb., de
első darabja sikerének fényét egyikkel sem tudta elhomályosítani.
Az volt az ő legszebb álma, gazdag romantikájának legragyogóbb
virága. A kik ez irányban követték, _Éjszaki Károly_, _Dóczi
Lajos_, _Toldy István_ s részben _Csiky Gergely_, működésükkel
már a kiegyezés utáni kor irodalomtörténetéhez tartoznak s bár
siker dolgában versenyeznek vele, voltaképpen mégis csak folytatói
annak, mit ő merész lélekkel megkezdett.
IX KOMOLY MÚZSÁK
Ennek a rendkívül termékeny korszaknak megvolt az az átható ereje,
hogy a szépirodalmon kívül, melyet gyümölcsözővé tett,
virágzásba borította a tudományok némely ágát is. Megkezdődött
a nemzeti törekvéseknek, az eszmék vegyi bomlásának az a nagy
forrongása, melyből egy uj, munkásabb Magyarországnak kellett
előállania. A szépirodalom terén lángelmék vezettek, tehetség
tehetség nyomába lépett, szinte torlódás támadt, – mig más
részről a komoly múzsák szolgálatába csak egyesek szegődtek s
inkább a jövendők számára egyengették az utat, mintsem
jelenüktől várták a babérokat. De szellemi pezsgés, tanultság,
akarat dolgában immár nem volt hiány. A megujhodott és
kipallérozott nyelv teljesen alkalmasnak bizonyult a tudományok
mívelésére s vezérférfiaink egy részében megvillant az eszme:
lerakni végre az alapokat az önálló magyar tudományosság
számára is.
Mindez majdnem természetszerű eredménye volt a megelőző nagy
szépirodalmi fellendülésnek, ahogy virágzás előzi meg a
gyümölcsöt érlelő nyarat. Voltaképpen a szellemi fejlődésnek
ilyen képe lebegett Széchenyi előtt, midőn az akadémiát
alapította s ilyen az akadémia előtt is, midőn működését
megkezdte.
Az akadémia vezérférfiai közűl azonban talán senkit sem hatott
át a magyar tudományosság iránti lelkesedés annyira, mint egy
német származású, temperamentumos kis embert, a tudós társaság
titoknokát, _Toldy Ferencz_-et. (1805–1875.) Családi nevén
Schedelnek hítták. Orvosnak készűlt, de Kazinczyék, később az
Auróra-kör lelkes írói gárdája, melynek előkelő tagjaival
baráti viszonyban állt, még idejekorán elhatározó befolyást
gyakoroltak rá s teljes vonzalmát az irodalom felé irányították.
Nagy készültségével, erős akaratával s rendkívüli
munkabirásával egyike lett a küzdő magyarság legbátrabb
harczosainak s a nemzeti eszme leglelkesebb híveinek. Mozgékony,
agitáló természet, heves és polemikus, – a mások véleményével
szemben nem igen türelmes, de annál határozottabb bajnoka
Kazinczyék nyelvujításának s magának a mesternek és
izlésnemesítő, nemzeti műveltséget hirdető irányának
föltétlen követője. Jóformán egyenes szellemi utódja, a kit csak
kora sodor egy lépéssel előbbre, midőn az Auróra-kör lobogója
alá szegődik. Irodalmi pályafutását műbirálatokkal, kritikai
dolgozatokkal kezdi meg s mind jobban-jobban belemélyed
tanulmányaiba, melyek egy-egy jelentősebb írónk munkásságát
ölelik fel teljes részletességgel s arczképét rajzolják meg
hiteles adatok világítása mellett. Semmi sem kerüli el figyelmét,
– szerkeszt, gyűjt, kutat, buvárkodik szakadatlanul, éjet-napot
összetesz, hogy a multak együvé halmozott irodalomtörténeti
anyagából valami rendszeres egészet alkothasson. Bátorító és
lelkesítő tanulságot akar felmutatni nemzetének. A régi korszakok
elfeledett romjai közűl összeszed minden használható követ s
emberfeletti erővel és kitartással hozzá fog egy merészen gondolt,
nagyszabású emlékmű fölépítéséhez: megteremti a _magyar
nemzeti irodalomtörténetet_.
Ezen a téren nemcsak uttörő, de alkotó. Évek hosszú során át
gyűjtött s rendezett anyagából isten segítségével s a maga
vasszorgalmával megépítette azt, amit akart. Végre-valahára
láttuk a művet, mely szellemi fejlődésünk nagy történetét volt
hivatva föltárni. Itt volt minden, amit a viharos századok
folyamában magyar elme gondolt és teremtett. A lomból kiásva, a
penészből kihámozva, az avatagból tovább ható életre keltve.
Huszonöt éven keresztűl magyarázta, jóformán egyedül,
nyelvemlékeinket s adta ki codexeinket, legendáinkat, meséinket
stb., hogy kellő alapokat vethessen a még csak terveiben létező
irodalmi pantheonnak. Eltemetett, soha számba nem vett érdemek iránt
senkinek sem volt több kegyelete mint neki. Behorpadt, ismeretlen
sírokat koszoruzott föl a hála és elismerés pálmájával s boldog
mosolylyal osztogatta a halhatatlanság babérait. Árnyak jártak
körülötte, kiknek beszédét ő jól értette s meg tudta értetni
másokkal is. A mi egykori hevüléseink és törekvéseink sírból
felhangzó beszéde volt az. Nem éltünk lomhán, nem éltünk hiába.
Tettünk mi is, amennyit lehetett.
A magyar szellem energiája és munkája is hozzájárult az
általános haladás diadalaihoz. Nincs okunk szégyenkezni a
multakért, annál kevésbbé a jelenért. Eddig csak a politikai élet
tusáiról hallottunk, – ime itt van belső küzdelmeink érdekes és
tanulságos rajza is. Egy irodalomtörténet, mely a vérbe borúlt
századok csöndes dolgozó szobáiba enged bepillantani s a létért
való szellemi küzdelem nemes erőfeszítéseit világítja meg.
Talán nem mindig az igazságnak megfelelő hűséggel, sokszor
tévedés, még gyakrabban elfogúltság kiséretében, de állandóan
azzal a hazafias czélzattal, hogy számot tevő nemzet vagyunk a
művelt népek sorában s a barbárság könnyelmű vádjaira minden
írónk élő tiltakozás, nyilt czáfolat.
Toldy Ferencznek, a kiváló tudósnak, ebbeli érdeme elévűlhetetlen
s egyuttal a legszebb, legmaradandóbb emlék, mit magának
alkothatott. Ugyanazzal a kegyelettel, melylyel ő viseltetett nemzete
szellemi munkásai iránt, koszorúzta meg a nemzet is az ő áldásos
működését s véste fel nevét a nemzeti hála pantheonjának
márványába.
Soktartalmú, széles ismeretkörű s minden tekintetben aesthetikus
írónk _Greguss Ágost_ is (1825–1882.) jelentékenyen hozzájárult
a magyar tudományos irodalom emeléséhez, különösen az
essay-irodalom nemesebb formáinak kifejtéséhez. Erős kritikai elme,
finom bonczoló tehetség, emellett költői hajlamú ember, sőt
néhány mélyérzelmű lírai darabjában s verses meséjében igazi
költő. Nagy műgonddal dolgozó munkása annak a kicsiny, de lelkes
körnek, mely a magyar tudományosság megteremtését tűzte ki
törekvései czéljául. A németektől alaposságot és
lelkiismeretességet tanult, a francziáktól ízlést. Egyike azoknak
a ritka tudósainknak, kik a tudomány nyelvét éppenséggel nem
tartják valami kizárólagos abrakadabrának, de szeretik az
eszméiket érthetően, szabatosan, világosan és kellemesen
kifejezni. Nagy tudásával igazi szeretet párosul: gyönyörködtetni
és tanítani másokat. Ebbeli dolgozatai – különösen _a
balladáról_ szóló könyve, továbbá _Tanulmányai_-nak két
kötete s a _Shakspere pályája_ czimű akadémiai koszorút nyert
munkája – mintaszerűek. A filozófia, széptan, társadalmi
tudományok s irodalomtörténet köréből vett tárgyai szinte
átmelegűlnek és meglelkesednek élénk, szines és világos
előadásában. Oktat és élvezetet szerez. A magyar aesthetikai
irodalomnak egyik legérdemesebb, alapvető munkása, ki a szépet
csakugyan a szépért szolgálta teljes életében.
Mi sem volt természetesebb, mint az, hogy a széptudományok
mívelése mellett, ezekkel mintegy karöltve a történeti irodalom is
erősebb fejlődésnek indult. Ennek a hagyományaira, multjára,
jogaira, ősi alkotmányára annyira féltékeny nemzetnek most, midőn
válságból ujabb válságba lépett, nagyobb szüksége volt, mint
valaha a történeti eseményekből leszűrt igazságokra és
tanulságokra. A század első tizedeiben költészetté lett maga a
történelem is. Horvát István, ez a soktűzű és szédítő
előadású történetíró csakúgy lelkesített szines rajzolataival
és merész feltevéseivel, mint akár Vörösmarty a maga
Zalánjával. De ezen a téren immár kevésbbé volt szükségünk a
fantazia kicsapongásaira, mint az _egészséges önismeretre_. Ezt
pedig csak a kritikai módszer segítségével szerezhettük meg.
Széchenyi föllépése után nem sok értelme lett volna a nemzeti
gyengék takargatásának, sem a hizelgő áltatásnak, melylyel
korábban szívesen honoráltuk a buskodó és tétlenkedő
hazafiságot.
Tanulság kellett, okulás az átéltek és tapasztaltak árán.
A fejlettebb nyelv, a míveltebb izlés, a szélesedő szellemi
látkör s a mind sűrűbb társadalmi, politikai és irodalmi
érintkezés meghozta ezen a téren is az üdvösebb fordulatot. A
történeti kutatás iránya komolyabb lett, a módszer határozottan
javult. A régi iskola hívei jóformán a minden szigorúbb kritika
nélküli anyaggyűjtésre szorítkoztak, mint pl. _Fejér György_,
(1766–1851.) a kinek roppant munkája, a negyven vaskos kötetre
terjedő _Codex diplomaticus_ tudományos életünknek egy külön
oklevéltárát tartalmazza.[5] Az ujabb módszer követői azonban az
anyag nemesebb formákba öntött földolgozására vetették a
fősulyt.
Ezek közűl az elsők sorában kell felemlítenünk _Jászay Pált_
(1809–1852.) és _gr. Teleki Józsefet_ (1790–1855.). Amaz hosszas
búvárkodás után két nagyobb szabású munkához fogott, melyeknek,
fájdalom, mindegyike töredék maradt, de így, csonka voltukban is,
alapvető, becses művek, valódi hivatás fényes termékei. A nemzeti
hanyatlás tulajdonképeni okait minden magyar történetíró a
szerencsétlen mohácsi veszedelemben kereste s találta meg.
Általános volt a meggyőződés, hogy azóta korhadunk és
pusztulunk. Abból a korból kellett hát levonni a legkomolyabb és
leghasznosabb tanulságokat. Ezt akarta megcselekedni Jászay Pál,
midőn még a forradalom előtt, 1844-ben, kiadta _A magyar nemzet
napjai a mohácsi vész után_ czímű munkájának első s egyetlen
kötetét. Meg akarta rajzolni azt a kort híven, teljesen, a
legapróbb jellemző vonásokig, de a nagyméretű terv kivitele
fölülmulta erejét. Csak öt hónap történetét irhatta meg. Ezt
azonban oly gondosan és szépen, annyi színnel és erővel, hogy
szinte magunk előtt látjuk a régi dúltság megrázó jeleneteit s
úgy olvashatjuk könyvét, mint valamely szomorúan regényes
történetet, melynek mégis mindenben igazság az alapja. E zavaros
és lázas képek rajza mellett ő maga sem nyugodt, – előadásában
sok az idegesség, helylyel-közzel a szónokiasság, mely hatásra
törekszik, de mindezek a tulajdonságok csak rokonszenvesebbé teszik
írói egyéniségét. Ezzel s a szintén töredékűl maradt másik
művével _(A magyar nemzet napjai a legrégibb időtől az arany
bulláig)_ uj irányokat jelöl meg. A történetirás kilép a
krónikák szűk köréből, megszűnik közönséges följegyzések
lajstroma lenni s lesz belőle, a mi voltaképeni hivatása: a gyarló
ember számára az _élet mestere_.
Gr. Teleki József, az akadémia egykori tudós elnöke, élete java
részét szintén egy nagy történelmi munka megirására fordította.
Harmincz évi előtanulmány és búvárkodás után kezdett a
_Hunyadiak korá_-nak kimerítő, részletes feldolgozásához.
Tizenkét kötetre tervezte, méltó emlékeűl a nagy nemzeti
hősöknek, kiknek szobruk nem volt a hazában. A roppant
monográfiából hat év alatt (1852–1857.) kilencz kötet jelent
meg. A széles alapokra épűlő korrajz tüzetesen beszámol minden
adattal, minden apró törmelékkel, melyet az író, hatalmas
hőseinek megmintázására, összehordott s ebben a tekintetben
készlete gazdagságát és bőségét nem lehet eléggé bámulnunk.
Alaposság, igazságszeretet, hazafias felfogás dolgában minden
tiszteletünkre érdemes munka. Talán terjedelmesebb, mint kellene,
stilje is túlterhelt és hosszú mondatokban ömlő, de jellemrajzai
hívek s a korviszonyok rajza erős és éles elmére vall. A lelkes
grófot halála megakadályozta műve befejezésében. Mint a
tudósokkal gyakran megtörténik: kissé elszámította az életet.
Annyi szeretettel s gyönyörrel mélyedt el ama diadalmas kor
tanulmányozásába, – oly lelkiismeretes gonddal kutatta át a
forrásmunkák és oklevelek rengetegét, hogy akközben egy jó darab
élet szállt el fölötte s a fáradhatatlan kutató elől elrabolta a
feldolgozó szükséges éveit. De végzett munkája csonkán is teljes
dicsőségét hirdeti.
A történelmi tudományok gyors fellendüléséhez nagyban
hozzájárultak az átalakulás korának erős politikai mozgalmai, a
forradalom eredménytelensége s a kiegyezés előtti időszak
válságai. Az aggódó hazafiság hivő lélekkel ragadta meg a
történelmi jogok s hagyományok mentő horgonyát. Fényes
tehetségek léptek a kidőltek nyomába s mind többen és többen
foglalkoztak a multtal a – jövő érdekében. Bátorítóan,
sokoldalulag és eredményesen.
Ezek között kiváló hely illeti meg a forradalmi kormány
kultuszminiszterét, a szabadságharcz után külföldre menekült
_Horváth Mihályt_ (1809–1878.), a ki számüzetése éveit Belgium
és Svájcz szabad levegőjén is elnyomott nemzete vigasztalására
és oktatására fordította. A történetírás terén nem volt
ujoncz, sem műkedvelő. Becses és formás tanulmányaival már
ifjukorában akadémiai koszorukat nyert s még a forradalom előtt
megirta a _Magyarok Történetét_ négy kötetben, mely későbbi
átdolgozásában nyolcz kötetre bővűlt. Külföldi tartózkodása
alatt pedig két hatalmas munkát fejezett be, melyek mintegy
kiegészítői előbbi nagy művének. A _Huszonöt év Magyarország
történetéből_ (1823–1848.) Széchenyi korát öleli fel teljes
részletességében, a _Függetlenségi harcz története_ pedig a
forradalom rajzát adja három vaskos kötetben. Mindkét mű Genfben
jelent meg először s a hatvanas évek legkapósabb olvasmánya volt.
Az ifjabb nemzedék úgy forgatta, mint a bibliát: áhitattal és
okulással. Horváth Mihály könyveiben hazája teljes, kimerítő
történelme állt előtte s a legujabb kor átalakulásának hű képe
– világosan és érthetően. A mi a közvetlen multban történt –
a nagy válságot – mint szükségest, mint kikerülhetetlent
magyarázta s nem a krónikás história modorában, de a
történetirás nemesebb formáiban s művészetével. A száraz
adatokat lélek melegíti át, az események szines és könnyed
elbeszélés árján haladnak tova. Tények sorakoznak egymás mellé,
de oki összefüggésben s a részeket, eredményeket szervesen
összekapcsoló lánczolatban. Nem filozófiája a történeteknek, de
egy igazságért lángoló lélek revelacziója. Hű beszámolás
mindarról, a mi a magyar faj életrevalóságát, gyarlóságait s
erejét láttatja. Szókimondó, bátor előadása nagy és tanulságos
korszakoknak, nemzeti erényeknek és bűnöknek. Látköre széles.
Mindent számba vesz, a mi mozgató rugója az eseményeknek. Nem marad
meg pusztán a politikai mozzanatoknál, de kiterjeszti figyelmét
valamennyi kulturtényezőre s egységes képben mutatja fel e sok
viszontagságon keresztűlment, folyton küzdő nemzet hősies
történetét. A tér, melyet átbuvárol s kutató, munkás
szellemével bejár, roppant kiterjedésű. Monografiái egy részét a
_Kisebb Munkák_ foglalják össze négy vaskos kötetben, más
részök önálló kiadásokban jelent meg, mint _Zrinyi Ilona_, _A
kereszténység megalapítása Magyarországon_ stb. Olyan tudós volt
ő, a ki élete utolsó perczéig kötelezettségeket érez nemzetével
szemben s legjobb tudásával és tehetségeivel fizeti tartozásait.
Nagy érdeme s népszerűségének egyik titka is, hogy alaposságával
és pártatlan felfogásával az előadásbeli kellem párosul. Az
élet számára dolgozott s nemes munkásságával nemzedékek lelkét
termékenyítette meg.