kontemplácziók között. A hahotázó és czinizmusig menő
fájdalmakat kényszerű rideg megnyugvás kezdte fölváltani, –
valami kiengesztelődés-féle, melynek azonban túlnyomó része
pesszimizmus maradt. Egyik legjobb barátjának, Szontagh Pálnak,
1857-ben, tehát négy év mulva a lesujtó családi katasztrófa
után, egy byroni hangú verses levelet írt, melyhez később, mintegy
magának beszélve, a következő megjegyzést fűzte: »Ujra
elolvastam a Pálnak töltött mérget. Mért nem tartám azt magamnak?
Eh, mit! E méreg igazság, ha tragédia is. Az emberi természet
sohasem tagadja meg magát és Ádám a teremtés óta folyvást csak
más és más alakban jelen meg, de alapjában mindig ugyanazon gyarló
féreg marad, a még gyarlóbb Évával oldalán.«
Ebben a keserűségtől reszkető rövid reflexióban csillannak fel
először _Az Ember Tragédiájá_-nak határozottabb körvonalai. Itt
jelentkezik először szubjektivitásának általánosító
törekvése, – az a költő, a ki művész is akar lenni s a ki
büszkébb és önérzetesebb, hogysem magasabb hivatású fájdalmait
apró lirai darabokban tördelje szét. Egy nagy konczepczió kereteit
keresi, a történelemnek hatalmas és megrázó jelenetei lebegnek
lelki szemei előtt, a maga nemes fájdalmában, szomorú végzetében
az örök-ember vergődését szemléli, s csak igy támad reménye,
hogy mindazt méltó formában fejezheti ki, a mi évek óta forrong
és érlelődik lelkében: nem a maga szűkkörű, de a küzdő ember
örök tipusának világszinpadon játszódó s ujra meg ujra
ismétlődő tragédiáját.
Mindjobban megragadta a hatalmas eszme s szárnyakként röpítette,
vitte magával magasba, mélybe. A létező történelem eseményeiből
csak azokra szegezte tekintetét, melyek epokhális értékűek s az
emberi szellem fejlődésére, a szó bölcselmi értelmében,
átalakító hatással voltak, – saját szavai szerint: a
történelem főmomentumai. Ezeket drámai képekben egymás mellé
sorakoztatni akként, hogy minden részlet egy főgondolatot, egy
vezér-eszmét szolgáljon, – az ember szakadatlan bukását, –
íme, ez volt a sötét terv, melylyel műve megirásához fogott. A
nagy költemény határozottan pesszimisztikusnak készűlt. A
kegyetlen leczke, mit Madách az élettől kapott, kezdetben szinte
lehetetlenné tette, hogy a megtörtént s jövőben elképzelhető
eseményeket a filozófus nyugalmával nézegesse. Sebei sokkal jobban
sajogtak, hogysem ereje lett volna könnyű szerrel leküzdeni a
bizalmatlanságot, melylyel magányából az ember-oczeán nagy zaját
hallgatta. Játéknak, bábnak, eszköznek látta a teremtés urát,
– mely minden nemes törekvése daczára, hirhedett
szabadakaratával, lázas dicsszomjával, nagy álmaival előbb-utóbb
menthetetlenűl belebukik a sárba s csalódás, kiábrándulás,
kétségbeesés közt, szinte utálattal, löki félre küzdő
fegyverét. Mindegy: akárkinek nevezzük: Miltiadesnek, vagy
Dantonnak, Tankrédnek vagy Kepplernek. Az örök Ádám sivár
küzdelme ez.
Ha az eredetileg ennyire vigasztalannak tervezett költemény csakugyan
ilyenné alakult volna a kidolgozásban: hatása lehetne talán
megdöbbentőbb és megrázóbb, de semmi esetre sem oly költői és
fölemelő mint jelenlegi áttisztult formájában. Madách szíve a
munka édes gyönyörei közt megenyhült s a kiengesztelődés
forrása buzgott fel belőle. Nem termett haragra, gyűlöletre,
boszúra, – lénye, melynek alapvonása mindig a legnemesebb
emberszeretet volt, mind melegebb és melegebb részvéttel ölelte át
az emberiséget s a lassan-lassan visszatérő megnyugvás és hit
erejével szelidültek a zord képek, magasabb összhangba olvadt a
fő-eszme, átidomult az egész tragédia.
Igaz, hogy azért így is csak túlnyomólag pesszimisztikus maradt, de
hát, Arany szavaival: a művészet harmoniája nem mindig az
optimismusé is egyszersmind.
Madách jól ismerte mindazokat a drámai költeményeket, melyek a
világirodalomban jelentősebb alkotások s az emberiség nagy
problémáival foglalkoznak. Ismerte Goethe Faustját, Byron
Manfrédjét; de éppenséggel nem vette őket mintákul, sőt
alapeszméje, mint már a mondottakból is kitűnhetik, egészen más.
A birálókat, kik az összehasonlítás alkalmait ritkán szokták
elmulasztani, valószinűleg a forma tévesztette meg, midőn a magyar
irodalomba dicsőségesen bevonuló Ember Tragédiáját az említett
két drámai költeménynyel kezdték összemérni. Némely
külsőség, – mely itt nem nyomósabb mint pl. a klasszikus eposz
közönségessé vált figurája, az invokáczió. Az Ember
Tragédiája is mennyei prológgal kezdődik, mint Faust; a sátánnak,
Luczifernek, itt is bőséges szerep jut, mint amott Mephistofelesnek,
vagy Manfrédben a végzet szellemeinek, de azért valami erősebb
szellemi rokonságot nem igen fogunk köztük találni. Felfogás,
szerkezet, stil dolgában utánzat nélkül való, sajátos költői
alkotás ez, – nem másolt, de átszenvedett fájdalmak szülötte s
merész konczepcziójával mindig példa arra, hogy lehet formában
ujjáteremteni valamely már megelőzőleg kisugárzott gondolatot.
Madách nem azt az utat járja, melyen Goethe és Byron megtalálja a
maga remekeit, – inkább abban a légkörben szárnyal, melyben Hugo
Viktor a _Századok legendáit_ álmodja át. Lényegében közelebb
áll a franczia költőhöz mint a német és angol poétához. Ugyanaz
az eszmekör, de nem szétfolyó elbeszélő formában, hanem
takarékos drámai szerkezetben s nem csupán a megtörtént
eseményekből szűrve le a nagy tanulságokat, de az elképzelhető
jövendőkből is. Két lángelme csattogtatja szárnyait a
végtelenben. Felséges és fényes út mindkettőé. Mindkettőnek
hőse az emberiség. Az egyik költészetének és fantáziájának
álmaival ragyogja be romantikus történeteit, a másik szive
vérével irja meg – az ember tragédiáját.
Ez a jeleneteivel szétszóródni látszó, de egy erős központi
eszme által szervesen összekapcsolt költemény tizenöt drámai
képből áll. A három első szin mintegy előjátéka az eszmék e
nagy drámájának. Isten, dicsfényben trónolva, angyalainak
hódolatát fogadja. Az égi glóriában sötéten és daczosan áll a
tagadás szelleme, Luczifer, s részt követel a teremtés
munkájából. Az Ur megátkozza az éden két fáját – a tudás és
örök-élet fáit – s neki adja. Fösvényen mért osztályrész, de
Luczifernek elég egy talpalatnyi föld, hogy rontó munkáját
megkezdhesse a frissen alkotott világban. Sátáni erejével és
ravasz beszédével fölkelti a tapasztalatlan emberpár
kiváncsiságát s leveszi szemükről a boldog együgyüség
hályogát. Ádámot feszélyezni kezdi a korlátoltság és tudni
akar, Éva félti veszendő bájait, s az örök ifjuságot
szomjuhozza. Amazt az igazság, emezt a szépség lelkesíti. Két
vezéreszme – talán maga az eredendő bűn – mely kijelöli
sorsukat. Megizlelik a tudás tilalmas gyümölcsét és elvesztik az
édent. A paradicsom zavartalan gyönyöreiből a tüzkardos angyal
kiüldözi őket a küzdelmes élet sivatagába, gondok és
szenvedések közé. Elhagyták Istent s az is magukra hagyta őket. Az
elkövetett ballépést többé nem lehet jóvá tenni. Meg kell
vezekelni érte. Az ember nem szakadhat el a jótól anélkül, hogy a
gonosznak martalékáúl ne essék. Luczifer hatalmában vannak. Látni
akarják hát a jövőt, melyet nemöknek alkottak, látni mindenáron
az igazság és szépség diadalait.
Luczifer elaltatja őket s végig álmodtatja velök az emberiség
történelmét.
Sátáni világításba borított képek. Jelenetek, melyekben Ádám,
az örök ember, más és más alakokat váltogat, uj és uj
eszmékért száll küzdelembe, de küzdelmének értelme és
eredménye mindig egy marad: a bukás. Harcza nem egyéb, mint a
vágyaiban korlátlan s képességeiben tehetetlen ember lelkének
szomorú vergődése. Nemes, igaz, nagy lelkesedések, – nyomukban
sötét bűnök, elaljasodás, elteltség, kiábrándulás.
Ez a hős mindig fenkölt eszmék bajnoka, szánalmas végzete azonban
eszményi magasából szakadatlanul a porba buktatja. A legdicsőbb
elvek elhitványulnak kezében. Mellette, szintén kettős
természetével, az örök nő, a szerencsétlen, hiú Éva, kit a
végzet nem rózsalánczokkal fűz oldalához, de a gályarabok
békóival bilincsel hozzá. Együtt hurczolják sorsukat fényben,
árnyban, mindig a jobbat remélve s mindig áldozatúl esve a
gonoszabbnak. Angyal és démon váltogatják egymást a nőben is s
Madách művészetének becsületére válik, hogy a saját
tragédiájából csak néhány jellemző vonást használt fel
helyzetszerűleg, s keserű tapasztalatai daczára nem egyoldalú,
kirívó rajzban tűntette fel Évát, mint ahogy eredetileg akarta.
Nem csak felesége volt, a kit valaha szeretett s a kitől aztán
könnyelműségei miatt elfordúlt, de volt anyja is, a kit fenkölt
lényeért, magasztos erényeiért imádattal vett körűl. Éva
rajzában ez az utóbbi győzött. Mint az ember nemtője, fölemelő
géniusza, a szív elévülhetetlen igazainak hirdetője jár a küzdő
s folyton uj meg uj világot áhító Ádám oldalán s gyógyító
eszmeként vegyűl a nyughatatlan harczokba, melyeket ez a teremtő és
romboló lélek Luczifer karján haladva – végig álmodik.
Oh, ez a mindig erős és mindig gyönge Ádám, a ki önhitten indul
meg utján s azt hiszi, maga intézi sorsát, mikor végzete kergeti!
Végletek és következetlenségek közt lökődik előre. A
sátánilag berendezett szín, a díszítő szárnyfalak csak addig
kápráztatják, míg egy uj eszme élesebb sugaránál észre nem
veszi kopottas voltukat. Amiért ma lelkesedik, holnap megtagadja. Az
ördögi sugalmaknak minden tekintetben hálás médiuma. Csak alakja,
jelmeze változik, lényegében ugyanaz marad. A nagyot, a felségest,
az eszményit kergető örök-ember, akinek minden vágya a megnyugvás
s állandó refrainje mégis az, hogy »Vezess uj czélra, Luczifer!«
Szerepét mint Pharaó kezdi el, ki nagyra törekvő önérzettel
gúlákat építtet. Minden hatalom a kezében, minden dicsőség az
övé. A milljókarú lény, a tömeg, őt szolgálja; neki hódol az
egész világ. De a dicsőségével túltelt kényúr szívében mégis
űrt érez s midőn egy agyonkorbácsolt rabszolga trónja
zsámolyánál összerogy s haldokolva fölkiált: milliók egy miatt!
– mély megdöbbenés fogja el, belátja élete haszontalanságát s
szabad államot óhajt, melyben – éppen ellenkezőleg, – milliók
parancsolnak s az egyes hódol és engedelmeskedik. Megalakulnak hát a
hellén köztársaságok s Pharaóból Miltiadesz lesz. Az uj hős
híven és dicsőn szolgálja hazáját, de a rideg népuralom, a
sokfejű zsarnokság nem tűri meg a kiválót, a rendkívülit, ellene
támad, halálra itéli s kivégezteti. Más név alatt hát ugyanaz a
végzet! Bolond, a ki töri magát a mások boldogságáért! Éljünk
magunknak, keressük a kéjt, – egy percznyi üdv, bor és szerelem
többet érnek minden dicsőségnél!
A szin változik s föltárul a pogány élvek világa Rómában.
Ádám, mint Sergiolus, kéjenczek közt dőzsöli végig a napot, az
éjszakát. Előtte gladiatorok vére foly, ajkán ledér kéjhölgyek
csókja ég. Künn a városban dögvész pusztít s testvériségről,
jogról ábrándozó keresztényeket feszítenek föl. Jajuk behangzik
a szinre és Ádám lelke elborúl. Émelyíteni kezdi az »édességek
tengere« s valami keserűre vágy, a gyönyörök rózsáiból a
szenvedések töviseire, uj korra, mely uj eszmét ünnepel, a
testvériséget, az egyén felszabadulását; nemesebb világot áhít,
melynek virága a lovagerény lesz, költészete, az oltár oldalán, a
felmagasztalt női ideál. S ime, a következő színben a pogány
világ romjai fölött diadalt űl a kereszténység eszméje, – az
evangelium megteremti ezt az óhajtott uj, dicső kort. Csakhogy az
ember mindig ember marad s a legszentebb eszméket lassanként hitvány
előítéletekké aljasítja. Igy történik ezuttal is. Az égiek
felé emelkedés őrve alatt mind sűrűbben burjánzik fel a
vakbuzgóság, az élettől való rideg elzárkózás, a kasztrendszer,
az eretnekek üldözése, minden földi élvezet teljes megvetése. A
szív mennyei áhitata természetellenes és torz erények szülője
lesz, – a szent tanok, dölyfös és fanatikus papok kezében,
máglyagyujtogató eszközei ujabb romlásnak és pusztulásnak.
Ádám, ki ez idő szerint mint Tankréd szerepel, ujra kénytelen
bevallani, hogy »átkot talált« a tömeg hitvány felfogásában.
Beteljesűl, amit Luczifer gúnyos kegyetlenséggel mond neki:
Minden, mi él és áldást hintve hat.
Idővel meghal, szelleme kiszáll,
A test túléli ronda dög gyanánt.
Ádám kifárad a hiábavaló küzdelemben. Mozogjon a világ, amint
akar! A következő színben Keppler alakját ölti magára, bevonúl
csöndes dolgozó szobájába s méri a csillagvilágok útját. A
föld nem érdekli többé, de a földi gondok kötve tartják. A
tudománynak akar élni s kénytelen a babonát szolgálni. Hiába
emeli tekintetét az égre, vissza kell fordulnia a hétköznapok
nyomorúságához. Horoskopot csinál, időt jósol, jövendöl,
meghamisítja és elárulja tudását, mert feleségének, a hiú
Évának, pénz, pénz, mindig csak pénz kell ruhára, cziczomára,
kendőzésre. Mily szánalmas szerep! mily áldatlan időpocsékolás!
Im, itt a kor, mely nem küzd semmiért s a társas rend megszokott
nyomát nem bántja senki, de ez a korlátoltság, ez a törpeség ép
oly ízetlen mint a milyen kétségbeejtő. Bort, famulus! Temessük
mámorba a világ gondjait! S Keppler magában iddogálva, megálmodja
– álom az álomban – a nagy franczia forradalmat, mely hadat izen
a hagyományoknak, előítéleteknek s minden avult lomnak a
szabadság, egyenlőség, testvériség nevében. Mint Danton küzdi
végig harczát egy hatalmas jelenetben, de Robespierre árulással
vádolja s a néptömeg a guillotine alá hurczolja. Fölocsúdik. A
nagy bűnök és nagy erények kora, melyre az erő nyomta bélyegét,
még egy pillanatig kápráztatja. Mámor teremtette, ébredés
foszlatta szét, – megint csak ott űl rideg dolgozó asztalánál s
még törpébbnek és tehetetlenebbnek érzi magát a törpék és
tehetetlenek korában.
El hát a penészes foliansokkal! Ki az örömtelen, poros szobafalak
közűl az élet szabad versenyébe! Ádám mint munkás vegyűl a
londoni vásár zajába. Ember emberre gázol, mindenki árul és vesz,
üzlet az egész világ, eladó minden, a versenyzők egymás
megrontására törnek, az élet önczél, a vagyon isten. Hiuság
vására! Kutyák harcza egy koncz felett. A nagy hű-hót a halál
hallgattatja el. Tarka-barka, színektől ragyogó kép, de erkölcsi
tartalmával sivár, vigasztalan. Más ideál vonja Ádámot uj kor
felé, melyben a szabad verseny nem szülője romlásnak, nyomornak, de
egy közös munkában megizmosodott, józan nemzedék maga intézi
sorsát és dolgait. Ezt a kort tárja föl a jövő
phalanstère-rendszere. Ez már annyira anyagi és lelketlen, hogy
maguk az emberek is gépekké válnak s minden egyéni akarat fölolvad
az állam egyenlősítő kohójában. Név se létezik többé, csak
szám. Plató, a 400-ik szám, marhát őriz, Michel-Angelo, a 72-ik
szám, széklábakat farag. Nincs család, nincs szerelem, nincsenek
álmok és virágok. Iszonyúan rideg, lelketölő, rémes társadalom
ez s Ádám teljesen megutálva az anyagi világot, fölvágy a
szellemi lét magasába. Luczifer viszi magával fel az űrbe. De
földi embernek itt nincs mit keresnie. Elalél, megdermed s a föld
szellemének visszahívó szózatára uj küzdelmekre vágy. Hiszen az
élet czélja voltaképen nem is lehet más mint a küzdés maga.
Am a földön többé nincs mért küzdeni. Végtelen hólepel borít
el mindent. Az egyenlítő alatt van csupán egy keskeny lakható öv s
azon is már csak eszkimók tengenek, akiknek legfőbb vágyuk, hogy
kevesebb legyen az ember s több a fóka. Az aggastyánná rokkant
Ádám összeborzong, megelégli a látottakat, átérti küzdelmei
haszontalanságát s a szörnyű álomlátásokból megtört szívvel
– fölébred.
Ujra a történetelőtti idők küszöbén áll, lelkében végtelen
fájdalommal és daczczal. Csak tőle függ, hogy megsemmisítse
magában az egész emberiséget. Egy sziklacsúcsról a mélybe
készűl ugrani, de e pillanatban melléje lép Éva s tudatja vele,
hogy anyának érzi magát. Ádám térdre rogy az Úr előtt, ki
ismét kegyelmébe fogadja s fölemelő, vigasztaló szózatával erőt
és bizalmat keltve benne, nagy munkájának utjára igazítja. »Csak
az a vég! csak azt tudnám feledni!« sóhajt fel még egyszer Ádám.
»Mondottam, ember, küzdj és bízva bizzál!« hangzik a magasból
Isten válasza.
Ime, ez ennek a remekműnek, a gondolatok e nagy drámájának a
vázlatos meséje, melyből különben eszmei tartalma is jól
kiérezhető. A tragédia, mely az ember örökös bukását láttatja,
Luczifer vereségével végződik. Az álomban megfutott
világtörténeti pálya, az egymásra következő végletek
gyűrűzete lényegében mégis csak az emberi nem fokozatos
haladásának nagy rajza, mert az elavult, régi eszme megbuktatója
mindig egy uj, nagy eszme. Igaz, hogy ez a rajz kérdőjellel
végződik s a rettentő álomképek hatása alatt nemcsak Ádám, de
az olvasó kedélyében is marad a kételynek és bizalmatlanságnak
némi árnya, – ám a jövő nem a tudomány hatalmában, sem a
képzelődés föltevéseiben, hanem Isten kezében van.
Ő tudja csak, mi czélja a teremtés urával, a küzdő emberiséggel,
mely a jó és rossz, az igazság és gazság harczaiban edződve és
csüggedezve mégis folyton előre tör, ujabb és ujabb ideálok
felé, az eszmék rejtelmes utvesztőiben.
Madách álma nem egyéb, csak egy ragyogó szilánk amaz égi
titokzatokból, s bölcselete csupán költészete azoknak, mikről a
multak révén már van némi sejtelmünk, de a jövendőkre nézve
még nincsen, s talán sohasem is lesz, kellő fogalmunk…
VIII A JELMEZES DRÁMA
Az ötvenes évek szinműirodalma éppenséggel nem mutatott valami
nagy lendületet. Sokáig úgy maradt minden, ahogy Szigligeti
csinálta. Ez a rendkívüli termékenységű írónk föltétlenül
uralta a szinpadot. Akik körülötte jelentékenyebb sikert arattak,
túlnyomólag az ő irányát követték. Uj elem alig tünt fel a
drámában. Már pedig amit ő színre vitt és jelenített, az a
közönséges élet volt igen sok leleménynyel s a megkapó
helyzeteknek kétségkívül bőséges kizsákmányolásával, de vajmi
csekély magasabban járó költészettel.
Bizonyos egyoldaluság, egyhanguság jellemezte ezt a drámát s
alakjai és motivumai lassanként kezdtek kopottakká válni, mint
ahogy lassanként elkopik minden a világon.
De addig, mig ez be nem következett, a megtört csapáson élénk
tolongás támadt. Különösen azok részéről, kik a színi
világot, a színpad titkait közelebbről ismerték. Kiválóbb,
rátermettebb tehetség azonban nem igen akadt közöttük. A
sorompóba lépő kisérletezők túlnyomó része külsőségekbe
kapaszkodott s kellő tartalom híján a szinszerűség eszközeivel
kápráztatott. Igy támadt egy átvonuló sorozata azoknak a
daraboknak, melyeknek fölelevenítésére ma már senki sem gondol.
E gyorsan feltűnő s eltűnő írók közül csak egy tehetség vált
ki, a kinek a vigjátékhoz és népszínműhöz nemcsak egészséges
kedélye volt, de gazdag komikai tartalma is: _Szigeti József_ (szül.
1822.). Annak a régi, becsületes ízről-ízre magyar írói
gárdának egyik tiszteletreméltó tagja ő. Nagy színész s nem
kevésbbé jelentékeny színműíró. A világot jelentő deszkákon
maga a megtestesült természetesség, csupa eleven igazság s a milyen
volt a színpadon, olyannak ismerjük színműveiből is. Az élet
könyvét forgatta s kellő hivatottsággal, készültséggel és
lelkesedéssel szolgálta a művészetet. Nem tartozik parádés
embereink közé, de kevés írónk van, a ki több vidám órát
szerzett az ötvenes évek magyar közönségének mint ő. Egy darabig
versenytársa Szigligetinek. Leleményes, friss, eredeti, ötletes mint
amaz s a lüktető magyar társadalmi életnek nem kevésbbé hű
rajzolója. Népszínművei _A vén bakkancsos és fia a huszár_ meg a
_Csizmadia mint kisértet_ sokáig tartották magukat színen, de
egyéniségének igazi ereje, kedélyének őszintesége és
bensősége jóízű vigjátékaiban – _Becsületszó_, _Falusiak_
– érvényesül a leghatásosabban. Amaz a nemzeti színház
pályázatán nyert koszorút, ennek a közönség zajos és tartós
tetszése nyujtotta a pálmát. Igaz, hogy azok a szeretetreméltó
nagybácsik, kiket Szigeti alakító művészete mutatott be ezekben a
darabokban, vele talán örökre letüntek, de a régi magyar életnek
annyi színe és humora maradt ott még, hogy felfrissítésök
századvégi nyomoruságaink s eltorzulásunk közt, szinte
üdülésszámba menne. Tehetségének java része, férfikorának
legszebb virágai rejtvék azokba. Herbarium, melyet, ha kinyitunk,
kinyílik előttünk az író lelke is s eltünt tavasz fuvalma csap
meg, távoli emlékek illata leng felénk egy kevésbbé beteg
társadalom immár hallgatag világából.
Szigeti kortársai közűl még két szinműíró aratott
jelentékenyebb sikereket ezekben a mozgalmas napokban. Az egyik _Dobsa
Lajos_ (szül. 1824.). Fiatal korában maga is színész, nyugtalan,
különczködő természet, a ki különben nem tékozolja az idejét
haszontalanságokra, de folyvást tanul s az élet zajától elborítva
szivesen pihen meg a költészet édes játékai mellett.
Elbeszéléseivel vonta magára a figyelmet s csakhamar olvasottabb
íróink közé tartozott. A színészettől megválva, nagyobb
utazást tett a külföldön. Párisban egész évet töltött s szeme
előtt zajlott le az 1848-iki franczia forradalom. Ennek a
történetét nyomban meg is irta. Elnöke volt a magyar
küldöttségnek, mely akkor a Lamartine-féle miniszterium elé
tisztelegni ment. A magyar szabadságharcz hirére haza sietett. Mint
hadszervező kormánybiztos részt vett a forradalomban s ennek
leveretése után fogságot szenvedett. Színműírói működését
_Márczius 15-ike_ czímű vigjátékával kezdte meg 1848-ban, de csak
az ötvenes és hatvanas években fejtett ki nagyobb arányú
munkásságot. Teljes lelkesedéssel vetette magát az irodalmi élet
hullámaiba. A nemzeti szinházban gyors egymásutánban adták elő
komoly és vidám tárgyú darabjait, melyek közűl _IV. László_,
_Egy nő, kinek elvei vannak_ s a _Vigjáték-tárgy_ a kiválóbbak
és maradandóbb értékűek. Több izben nyert akadémiai koszorút
is. De bár írók és közönség egyformán méltányolták, darabjai
közül több letűnvén a színről, úgy érezte, mégis csak
mellőzés az osztályrésze, – és gondolt egyet, határozott,
visszavonult. A szépírót aztán a politikus váltotta fel benne, ezt
meg a mezei gazda, a ki nem akarja többé az idegeit rontani, csak
pihentetni. Visszavonulása, hallgatása mindenesetre érzékeny
veszteség drámairodalmunkra nézve. Dobsa, rhapsodikus lénye
daczára, előkelő tehetség. Van fantáziája, merészsége,
leleménye, formaérzéke s dialógjai oly tündöklők, hogy e
tekintetben fölveheti a versenyt legjobbjainkkal. Hanem abban
tökéletesen igaza van, hogy az a mesterember, akinek a keze reszket,
okosan teszi, ha leteszi a szerszámát.
A másik népszerű drámaíró, _Kövér Lajos_, (1825–1863.)
jogásznak készűlt, megyei hivatalba lépett, a forradalomban
honvéd, később besorozott osztrák katona s a kényszerű szolgálat
után foglalkozás nélkűli egyén, a ki ujra kezdhette a pályáját.
Pesten telepedett le s írói tollával kereste kenyerét. Élénken
és ötletesen írt elbeszélései csakhamar jó nevet szereztek neki.
Még ismertebbé vált, mikor a szinpad számára kezdett dolgozni.
Termékeny elme volt, könnyen szőtte a meséit s jól értett a
színszerűség fogásaihoz. E tekintetben Scribe volt a mestere, a
kitől elleste a külső hatások titkait, anélkül, hogy finomságát
is elsajátította volna. Tárgyait, mint Szigligeti, a közönséges
életből merítette, de az ő kezében még jobban eldurvult minden.
Vaskos és érdes lett, nyers és száraz. Darabjaiban lassanként
nyoma veszett mindennek, a mi meghat, fölemel, a szép gyönyörét
érezteti. Az ember annyira a valóságot látta maga előtt, hogy
szinte leküzdhetlen vágya támadt a poézis némi pihenője után.