működésű tudós _Szalay László_ (1813–1864.). Komoly
ifjúságának minden hevűlését, munkás férfikorának minden
erejét a nemzeti kultura szolgálatában lobogtatja. Egyike azoknak az
akaraterős, jellemszilárd államférfiaknak, kikre a legválságosabb
körülmények közt is bizalommal lehet föltekinteni, mert nyilván
látható, hogy életök minden napját a közügyeknek áldozzák.
Alig vannak magán-örömeik, de annál több a gondjuk és
érzékenységük a közdolgok iránt s hű osztályosai nemzetük
minden aggodalmának és szenvedésének. Pályafutásuk nem zajos, de
férfias, nyilt és áldásos. Irodalmi működését verses
kisérletekkel _(Bimbók)_ kezdte meg, de a költészettől csakhamar
átpártolt a jogi s történelmi tudományokhoz s ezen a téren aratta
a babérokat. Politikai hitvallására nézve a centralistákhoz
tartozott s Eötvössel, Treforttal, Csengeryvel föltétlen híve volt
a népképviseleti rendszernek. _Államférfiak és szónokok_ czimű
köteteiben is azoknak a külfödi jeleseknek élet- és jellemrajzát
írta meg, kik az új korban legtöbbet tettek a parlamenti
kormányrendszer kifejlesztésére. Mint publicista is ezt az eszmét
szolgálta a Pesti Hirlapba írt jeles czikkeivel. Általában az volt
a törekvése, hogy hazánk jogviszonyait összhangba hozza a
nyugateurópai elvekkel. A forradalom egyelőre meggátolta a kivitel
munkáját s az absolutizmus visszalökte a nemzetet ebbeli
törekvésében. A küzdők szétszóródtak a világban. Szalay is
Svájczba menekűlt s Mariusként borongott a multak romjain. De nem
csüggedt el, nem esett kétségbe. Munkához kezdett ujra s lelke még
lángolóbban ölelte át férfikora nemes eszményeit. Jól érezte,
hogy mint történetíró, most, e válságos időkben áll a
legkomolyabb feladatok előtt s ha valaha, most kell igazán az
igazságot szolgálnia. Belemélyedt a multak tanulmányozásába s
éles, bonczoló, rideg elmével kutatta át a történtek
szövedékeit. Nem akarta sem magát, sem nemzetét áltatni, – nem
akarta sem szépíteni, sem kiszinezni a dolgokat, de tanulságossá
akart tenni mindent, amiből tanulság volt levonható. Megirta
_Magyarország történetét_ azzal a czélzattal, hogy úgy mond el
mindent, ahogyan történt, de a tények aztán beszéljenek magukért.
A történelem lelkiismeretét akarta megszólaltatni, híven és
őszintén. Felmutatta e nemzetet _nagyobb_ válságok hosszú
sorában, a hanyatlás, vergődés, pusztulás sötét bizonyosságai
közt s fenmaradása csodáján ragyogtatta át azt a hitet, hogy ha a
multban _ily_ válságokat kibirtunk, isten segítségével s a magunk
emberségéből megbirkózunk a fenyegető végzettel ezután is. Ezen
a komoly erkölcsi alapon épűlt fel az ő nagy történelme, mely,
fájdalom, csak 1706-ig foly a megjelent hat kötetben, de
vezéreszméjét tisztán érezteti mindenütt s alkotmányunk
fejlődésének részletes rajzában a nemzeti életrevalóság
erőforrásait mutatja fel. Szalay ezt a művét okulásul s jövendő
feladatok megoldása czéljából a magyar ifjúságnak szánta, de
gyönyörűséges s hasznos olvasmánya lett az az egész nemzetnek,
öregeknek, fiataloknak egyaránt, mert hittel sugarazta be a hazafiak
lelkét akkor, mikor legjobbjaink is csüggedeztek s hitöket
veszítették a jövőben.
Ebben az időszakban már a történeti essay fejlettebb formáival is
mind sűrűbben találkozunk. _Salamon Ferencz_ (1825–1892.) ezen a
téren igazi mesterműveket teremtett. Nagy szépirodalmi műveltsége
segítette a tisztább s nemesebb formák kultuszához. Eleinte
műbirálattal foglalkozott s e nemű dolgozatai, főkép a
_Zrinyiászról_, _Csokonai Dorottyá_-járól és _Arany Jánosról_
írt tanulmányai kiváló becsűek. Nemcsak alapos tudós, a dolgok
mélyére hatoló kritikai elme, de kellemes elbeszélő is.
Főmunkája: _Magyarország a török hódítás korában_ kitünő
monográfia. Jellemző erejével, szemléltető szines leirásaival és
előadásának klasszikus magyarságával pompás szépmű is egyuttal.
Azok közé az íróink közé tartozik, a kik nem fognak egykönnyen
elévűlni s mindig élvezettel és haszonnal forgathatók. Eszmékben
rendkívül gazdag, véleményeiben határozott, világos és
meggyőző. Csak az igazság érdekli, de nem durván, hanem a _szép_
formájában. Szigorú és éles tekintettel nézi az eseményeket,
átható elemzéssel bírálja és bonczolja szét az emberi tetteket,
de soha sincs mélyebb részvét híján, mikor fajának gyengéiről
vagy bűneiről beszél. Maga mondja egyik értékes tanúlmányában
ezeket a gyönyörű szavakat, melyeket bizony sok írónk
megszivlelhetne: _Hogy jól festhessük az embert, egy kissé
szeretnünk s nagy mértékben kell becsülnünk._ Irodalmi
tanúlmányainak két kötetét a Kisfaludy-Társaság adta ki, melynek
vezérférfiaival egy sorban küzdött a magasabb és tartalmasabb
nemzeti műveltség diadaláért, úgy fogván fel az élő, működő
irodalmat, mint a leghatalmasabb politikai tényezők egyikét.
Kritikai készűltség, stilbeli tartalmasság és finomság dolgában
semmivel sem áll hátrább nála _Csengery Antal_ (1822–1880), a
kiegyezés egyik vezérembere, Deák Ferencz egyik legmeghittebb
barátja. Jeles publiczista, széles ismeretkörű s
nagytevékenységű munkása ennek a nehéz időszaknak s az első
magyar tudományos folyóíratnak, a _Budapesti Szemlé_-nek
alapítója és szerkesztője. Az angol történetíróknak, főkép
Maculaynak volt tanítványa, kinek _Anglia története_ czímű
munkáját le is fordította. S tette ezt akkor, mikor éppen
korszerűnek látszott, mikor Francziaországban Guizot azt a kérdést
vitatta: mért sikerűlt az angol forradalom? Nálunk a közelmulttal
szemben még nagy volt az elfogultság, a politikai szenvedélyek még
nem csillapodtak le, elhamarkodott, felszínes ítéletek hangzottak az
imént lezajlott eseményekről s azok szereplőiről. Elvi vagy
történetbölcselmi szempontokra nem gondolt senki sem. Az idők ránk
zúduló árjában vergődtünk és fuldokoltunk. Csengery, a ki
határozott ellensége volt minden önámításnak s nem a
népszerűséget, hanem az igazságot kereste, egy kötet politikai
jellemrajzzal – _Magyar szónokok és statusférfiak, 1851._ –
állt elő, mely hű tükre kivánt lenni a közelmultnak s minden
irány képviselőiben akarta jellemezni azt. Jellemezte is. Mély
ítélőtehetség, a szókimondás komoly bátorsága, a
szemléltetésnek s meggyőzésnek nagy ereje állt rendelkezésére
oly stil kiséretében, mely pompásan színezte és árnyalta a
dolgokat. Később, a hetvenes években, néhány nagyobb
történet-kritikai essayvel bővítve, _Történeti tanulmányok és
jellemrajzok_ czím alatt ujra megjelent ez a munka, melyet csakhamar
_Történetírók és történetirás_ czím alá foglalt dolgozatainak
gyűjteménye követett. Majd halála után, 1884-ben, sokoldalú
munkásságának java termékei _Összegyűjtött Munkák_ czímmel öt
vaskos kötetben láttak napvilágot, nyilván láttatva, hogy nemcsak
jeles tudóst veszítettünk benne, de egész életét nemzetének
áldozó hű embert is, kinek nem az volt a czélja, hogy ragyogjon, de
hogy hazájának igazán használjon.
Erős hézag támadna e fejezeten, ha az ide tartozó jelesek közűl
nem említenők fel _Szilágyi Sándor_ (1830–1899) és _Szabó
Károly_ (1824–1890) nevét. Két patriarchalis jó öreg, rengeteg
tudással, a kutatás fáradhatatlan mozgékonyságával, a munka
minden türelmével és frisseségével. Amaz egész életén át az
agitator szerepét játszsza. Minden tőle telhetőt elkövet a
történeti irodalom felvirágoztatására. Egész írói nemzedéket
nevel maga körűl, kik minden tekintetben becsületére válnak lelkes
paedagógiájának. Jó példával jár előttük. Mindig dolgozik és
mindig vidám. Tele van tisztelettel a régiség és szeretettel az
ifjúság iránt. Mult és jelen együtt élnek szivében, de tekintete
a jövőn függ. Nem zárkozik el korától, örül haladásának s
maga is halad vele. Megírja Erdély politikai és
irodalomtörténetét, okmánytárba foglalja az Erdély XVI. és XVII.
századi eseményeire vonatkozó okiratok nagy tömegét, megalapítja
a Történelmi Társulatot, mely egyike legnépszerűbb s
legtevékenyebb testületeinknek; nagy vállalatokat indít meg
(Történelmi Életrajzok), melyek az összehalmozott történeti anyag
vonzó formában tartott feldolgozásával erősen és termékenyen
hatnak ki a nagy közönségre, – szóval, élete utolsó
pillanatáig ott van mindenütt, a hol a saját szakában tenni és
dolgozni kell.
Érdemes kortársa, Szabó Károly, a legrégibb idők avatagját
buvárolja át. Megmarad a krónikák egyszerű hangja mellett, de a
tényeket oki összefüggésükben sorakoztatja egymás mellé.
Megírja a _Vezérek korának történetét_ s vasszorgalommal,
évtizedekig tartó munkával összeállítja a _Régi Magyar
Könyvtár_ két tekintélyes kötetét, mely ősmulasztásokat pótol
és régi irodalmunk ismertetéséhez nélkülözhetetlen kalauz. Nagy
lelkesedéssel gyüjti a székelység történetére vonatkozó
okiratokat s minden ízében azok közé az eredeti magyar tudósok
közé tartozik, kik a saját önálló felfogásukkal, töretlen
utakon járva, küzdenek a nemzeti tudományosságért. Kisebb
történelmi dolgozatait _Tanúlmányainak_ két becses kötete
foglalja össze.
A monográfia-írók köréből megemlítjük itt még _Fraknói
Vilmost Pázmány és kora_ czímű szép munkájával; _Thaly
Kálmánt_, a Thököly és Rákóczi kor roppant tevékenységű s
minden elismerésünkre méltó buvárát, a ki egész könyvtárra
menő kötethalmazban építette fel ama regényes és nagy idők
gazdag világát; _Pauler Gyulát_ a Wesselényi-összeesküvésről s
az Árpád-házi királyok történetéről irt művészi kivitelű
munkáival. Végül zárja be a kiválók díszes sorozatát néhány
fényes név, a történelem segédtudományaiban működő írók
legjobbjainak neve, kiket a külföld is tekintélyekül ismer, a minő
például egy _Pulszky Ferencz_ az archeologiában és egy _Henszlmann
Imre_, _Ipolyi Arnold_ és _Rómer Flóris_ a műtörténelemben.
X BESZÉLŐ SZÁMOK
Minden Demosthenesnél szebben beszél a tett, minden szónál
ékesebben a tények. Ebben a fejezetben azonban a számok fognak
megszólalni, mert nekik is van mondani valójuk. A rideg, kíméletlen
számok, melyeknek száraz beszéde a statisztika szócsövén át
ítéletként, vádként hangzik, vagy hitet ébresztő, reményeket
keltő dalaként a megtörtént haladásnak. Fölemelő vagy lesujtó,
aszerint, aminő a beszámolás eredménye.
A század elején jóformán semmink sincs, csak a szegénységünk.
Alig mutathatunk fel egy-egy kulturintézményt. Minden ebbeli
törekvés csak _jámbor szándék_, mely borongó hazafiak magányos
álmaiban él, – alvó eszme, melyet ábránd és képzelődés
szineznek. A nyelvmívelő és tudós társaságok gondolata, egy
nemzeti muzeum létesítése, a szinházak kulturhivatása itt-ott
szóbeszéd s helylyel-közzel röpiratok tárgya, de mig tettekké
érlelődnek, évtizedeknek kell elhullámozni az idők folyamán.
Lassan és kínosan megy előre minden. A révedező nemzet
lelkiismeretének kell előbb megmozdulnia, hogy nagyobb méretű
mozgalom támadhasson s valami egészségesebb fordulat álljon be. A
rengeteg mulasztás után tömérdek munkára lesz szükség, nagy
elhatározásokra, önfeláldozásra, maga-megtagadásra, hogy az ősi
virtuskodásból a valódi virtus magaslataira emelkedhessünk.
A század elején alig van még komolyan számbavehető
közoktatásunk. A Budáról 1780-ban Pestre helyezett egyetlen egyetem
négy fakultásának 1809-ben összesen 40 tanára volt: a
theologiainak 9, a joginak 6, az orvosinak 12, a bölcsészetinek 13.
Tanulóinak száma pedig 1792/3-ban 281, – 1810-ben 566. A század
elejétől 1809 végéig, tehát majdnem tiz év alatt, doktoratust
nyert összesen: 113 orvos, 32 jogász, 22 theologus és 111
bölcsész.
A humanistikai latin iskolák, a nemzeti iskoláknak nevezett
misctum-compositumok, bölcsészeti lyceumok s jogakadémiák mellett
nem volt egyetlen reál- vagy ipariskola sem. A nagy nyomorúságot
minden jóravaló hazafi szégyenkezve látta s érezte. S midőn e
bajon segítendők, a rendek 1836-ban törvényjavaslatot dolgoztak ki,
fölajánlva a szükséges költségeket az ország nagyobb városaiban
állítandó ipar- és reáliskolákra: Ferdinánd király a rendek
felterjesztésére azzal válaszolt, hogy _amennyiben a körülmények
engedik_, majd ő maga fog gondoskodni mindenről, és természetesen
nem gondoskodott semmiről.
Csak olvasni kell Bezerédy István, Deák Ferencz s Beöthy Ödön
beszédeit, melyek ez alkalommal a »gyűlöletes« királyi leirat
felolvasása után elhangzottak: akkor előttünk áll ama szomorú
idők minden kopársága, vigasztalan távlatával, vétkeivel és
tehetetlenségével.
Ma, mintegy hatvan év mulva, tengernyi küzdelem árán ugyan, de
hála isten, a magunk emberségéből más kép áll előttünk. A
budapesti egyetemen 275 tanerő működik s a tanulók száma 4588-ra
rúg; a kolozsvári egyetemen 89 tanerő mellett 833, a
József-műegyetemen 67 tanár és 36 segédtanár mellett 1248 a
tanulók száma. Egyébként ezen a téren tett haladásunkat, az
1898-iki hivatalos statisztikai kimutatást véve alapul, világítsa
meg a következő kis táblázat, mely az állami kezelés alatt álló
tanintézetek mennyiségét, tanerőit s hallgatóit összegezi:
|Tanintézet jellege|Száma|Tanszemély száma|Tanulók száma|
|Felsőbb tanintézetek|63|848|9,349|
|Középiskolák|194|3,542|54,676|
|Szakiskolak|723|4,541|105,383|
|Tanítóképzők|76|853|6,345|
|Népiskolák|17,098|27,717|2.231,558|
|Kisdedóvók|2,427|2,516|202,861|
|Emberbaráti intézetek|120|523|6,226|
|Börtöniskolák|41|51|5,074|
Vagy vessünk egy futó pillantást a jó öreg _Szinnyei József_
által nagy lelkiismeretességgel összeállított hirlapstatisztika
tanulságos számaira. A század elején 1806-ban, Kulcsár István
_Hazai Tudósítások_ czímű lapja volt az egyetlen magyar hirlap.
1830-ban 10 hirlap és folyóirat jelent meg; 1840 elején 26; 47-ben
33; 48–49-ben 86; 1850 elején 9; 1854-ben 20; 1861 elején 52.
A napjainkig terjedő fokozatos emelkedést tüntesse ki a következő
táblázat, mely kizárólagosan magyar nyelven megjelenő hirlapokról
és folyóiratokról szól:
|1861-ben|52|
|1862-ben|65|
|1863-ban|80|
|1864-ben|70|
|1865-ben|75|
|1866-ban|81|
|1867-ben|80|
|1868-ban|140|
|1869-ben|163|
|1870-ben|146|
|1871-ben|164|
|1872-ben|198|
|1873-ban|201|
|1874-ben|208|
|1875-ben|246|
|1876-ban|240|
|1877-ben|268|
|1878-ban|281|
|1879-ben|321|
|1880-ban|368|
|1881-ben|356|
|1882-ben|412|
|1883-ban|427|
|1884-ben|482|
|1885-ben|494|
|1886-ban|516|
|1887-ben|539|
|1888-ban|561|
|1889-ben|600|
|1890-ben|636|
|1891-ben|645|
|1892-ben|676|
|1893-ban|699|
|1894-ben|735|
|1895-ben|806|
|1896-ban|801|
|1897-ben|977|
|1898-ban|1107|
hirlap és folyóirat jelent meg. A szétmenő példányok száma kerek
összegben 68,343.688, – százalékban kifejezve 62:84. Csatoljuk
ezekhez a külföldről hozzánk érkező hirlapok és folyóiratok
fogyasztását is. Német nyelvű lap jön hozzánk 1571, cseh 234,
franczia 149, angol 125. Ezeknek túlnyomó része – 1297 szaklap,
676 politikai, 275 szépirodalmi és 43 élczlap.
A mi magának a könyvirodalomnak a fejlődését illeti, az egész
századról hű képet ad a _Kiszlingstein Sándor_ által
könyvészeti alapon kidolgozott bibliografiai kimutatás, melyet
szerzője szives volt rendelkezésemre bocsátani. Ime, az érdekes
táblázat, mely szintén kizárólag magyar nyelven megjelent műveket
összegez:
|Év|Megjelent művek száma|
|1801|104|
|1802|117|
|1803|111|
|1804|157|
|1805|162|
|1806|177|
|1807|145|
|1808|162|
|1809|149|
|1810|109|
|1811|106|
|1812|96|
|1813|95|
|1814|103|
|1815|113|
|1816|137|
|1817|154|
|1818|146|
|1819|131|
|1820|140|
|1821|128|
|1822|179|
|1823|112|
|1824|133|
|1825|159|
|1826|147|
|1827|184|
|1828|166|
|1829|202|
|1830|266|
|1831|251|
|1832|229|
|1833|263|
|1834|264|
|1835|292|
|1836|307|
|1837|293|
|1838|298|
|1839|285|
|1840|328|
|1841|375|
|1842|437|
|1843|515|
|1844|492|
|1845|570|
|1846|520|
|1847|502|
|1848|488|
|1849|166|
|1850|219|
|1851|335|
|1852|347|
|1853|402|
|1854|511|
|1855|508|
|1856|651|
|1857|695|
|1858|599|
|1859|546|
|1860|719|
|1861|781|
|1862|595|
|1863|627|
|1864|623|
|1865|587|
|1866|555|
|1867|580|
|1868|667|
|1869|720|
|1870|751|
|1871|934|
|1872|907|
|1873|916|
|1874|1102|
|1875|1285|
|1876|1348|
|1877|1025|
|1878|1190|
|1879|823|
|1880|961|
|1881|1343|
|1882|1226|
|1883|1146|
|1884|1459|
|1885|1206|
|1886|1816|
|1887|1048|
|1888|1119|
|1889|1187|
|1890|1345|
|1891|1366|
|1892|1327|
|1893|1398|
|1894|1427|
|1895|1407|
|1896|1434|
|1897|1435|
|1898|1660|
|1899|–|
Az irni és olvasni tudók száma tehát roppant arányban emelkedett.
Csak a közeli évtizedeket veszem fel. 1880-ban 36 százalék,
1890-ben 44:46. Szaktudományi és irodalmi társaságoknak egész raja
van a központon s vidéken egyaránt.
Mindenütt élet, pezsgés, virulás.
És mégis! – Ezzel az örvendetes eseménynyel szemben vannak a
hazai statisztikának fenyegető számadatai is, melyek közül csak a
különböző nyelvű hitközségek tételét említem itt fel: az
istentisztelet nyelve 4028 hitközségben magyar és 6073
hitközségben (köztük 3300 oláh) idegen ajkú.
Nehéz politikai viszonyok és elégedetlenkedő nemzetiségek közt, a
rokontalanság keserű érzetében s mégis gyakran magunkat tépdesve:
bizony minden talpalatnyi tért ujra meg ujra el kell itt foglalni.
Szakadatlan küzdelem és vivódás ennek a nemzetnek az élete. A
honfoglalás kezdete óta ujra meg ujra ismétlődő honfoglalás.
Harcz a jogokért, a fajért, a létért. És harcz a korlátoltság, a
maradiság, virtuskodások és előítéletek ellen. A kiegyezés
után, az alkotmány visszavívásával már-már valóságúl fogadtuk
a reményt: ez az igéret földe! S harmincz év mulva, erősen
gyarapodva az anyagiakban, megizmosodva a szellemiekben, szépen
fejlődve minden téren, föl-fölvetődik a kérdés: nem áll-e ez a
sokszor megpróbált nemzet nagyobb válságok előtt, mint bármikor?
Ime, ezer év mulva, annyi küzdelem után még mindig
bizonytalanságok közt hánykódunk.
Egy azonban bizonyosnak látszik előttem. Az, hogy _a szellemi munka
világában semmi sem történik haszontalanúl_ s mindennek, még
annak is, amit rossznak tartunk, van valami jó oldala. Az igazsághoz
vezető út nem egyszerű s a diadal valódi értékét mindig a harcz
heves vagy nehéz volta, az érte áldozott lelkesedés vagy
vesződség nagysága szabja meg. Nekünk nem vethetik szemünkre az
olcsó győzelmeket. Minden kis eredmény, melyet a szellemi fejlődés
terén felmutathatunk, _becsületes küzdelem jól megérdemelt
jutalma_.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Sebestyén Gábor is ennek a jóizű magyar nótának a
dudorászása közben halt meg. Zimankós, rideg juliusi nap volt,
mintha egy darab tél fordult volna vissza a nyár szakába. Az öreg
úr egy darabig fázdogált, aztán befűttetett a kandallóba. Mikor a
Zsuzsi lány rakta a tüzet, odaszólt neki: »Tudsz-e dalolni,
lányom?« »Tudok, nemzetes uram!« »No hát fújd el nekem azt a
nótát, hogy: Hortobágyi pusztán fúj a szél.« A lány vonakodott,
de aztán rákezdte. Fáy tört, reszketeg hangon kisérte. Mikor a
második sorhoz értek, – »Juhászlegény búsan útra kél« – az
öreg úr elfuladt s meghalt. (Bessenyei Ferencz közlése.)
[Footnote 2: A Budapesti Szemle XXVIII. kötetében megjelent
tanulmányában, mely a magyar essay-irodalomnak egyik igazi remeke.]
[Footnote 3: Két kötetes _Naplója_ a magyar memoire-irodalom egyik
legbecsesebb terméke.]
[Footnote 4: Nem érdektelen és Deák F. lovagiasságát szépen
jellemző adat az, a mit _Gorove_ István jegyzett fel róla
Naplójában. A königgrätzi vereség után (1866 jul. 9.) Erzsébet
császárné, a ki sziv szerint szerette a magyarokat s őszintén
óhajtotta a kiegyezést, lejött Budapestre, minden bizonynyal azért,
hogy meggyőződést szerezzen: milyen a dinasztia irányában itt a
hangulat? A politika vezérférfiai közül többen, kiket
elkeserített a kiegyezés huza-vonája és a Deák Ferencz egyedül
törvényes álláspontjának ismételt visszautasítása, ellene
voltak annak, hogy a császárné, megérkezésekor, küldöttségileg
fogadtassék. Deák csak ennyit mondott: »Gyávaságnak tartanám
elfordulni a császárnétól most, mikor szerencsétlenségben van,
_miután elébe mentünk akkor, midőn a dinasztia dolgai jól
állottak_.« Minden további ellenvetés elnémult s Erzsébetet,
Deák Ferencz vezetése mellett, a vezérférfiak tekintélyes
gárdája fogadta. L. _Kónyi Manó_: Deák F. beszédei. III. köt.
578. lap.]
[Footnote 5: Az anyaggyüjtés hasznos vesződségét később az
akadémia vállalta magára s a _Magyar Történelmi Emlékek_
kiadásával, mely eddigelé jóval tuljár a száz köteten,
folytonossá és rendszeressé tette.]
NÉVMUTATÓ
Abonyi Lajos 387–388.
Arany János 231, 235, 236, 239, 301–323, 325, 341, 350, 353.
– László 233.
Aranyos-Rákosi Székely Sándor 80–82.
Aristophanes 323.
Bach 288, 292.
Bajza Jenő 354.
– József 58, 61, 92–104, 117, 124, 126, 204, 235, 236, 239, 333.
Baksay Sándor 388.
Balázs Sándor 388.
Ballagi Mór 232.
Baltás 210.
Balzac 166, 177, 471.
Bangó 210.
Baróti Szabó D. 225.
Bartalus István 233.
Bartha 251, 254.
Bártfay László 58, 61.
– Lászlóné 59.
Batthyány Lajos gr. 193, 195, 286.
Belcredi 294.
Benedek Elek 233.
Benke Róza 251.
Benőfi 210.
Beőthy László 395.
– Ödön 458.
– Zsigmond 101.
– Zsolt 339.
Béranger 124, 257, 340, 342, 343.
Bérczy Károly 382–383.
Beregszászi Pál 53.
Bernát Gáspár 394.
Berzsenyi 7, 56.
Bessenyei Ferencz 121.
Bezerédy István 458.
Bogisich Mihály 233.
Boruth Elemér 354.
Burns 342.
Byron 340, 342, 405, 406.
Csapó Dániel (kecskeméti) 226.
Császár Ferencz 206.
Csató Pál 123–127.
Csengery Antal 447, 451–453.
Csermelyi Sándor 334.
Csiky Gergely 431.
Csokonai 56, 225, 449.
Czakó Zsigmond 272–274, 281.
Czuczor Gergely 83–87, 226.
Dalmady Győző 353.
Dante 342.
Deák Ferencz 292–300, 451, 458.
Debreczeni Márton 90.
Degré Alajos 379–381.
Déryné 251.
Dickens 340.
Dobsa Lajos 422–424.
Dóczi Lajos 431.
Dózsa György 154, 155.
Dugonics András 225.
Dumas Sándor 257.
Duval 124.
Egressy Gábor 251, 282.
Éjszaky Károly 431.
Erdélyi János 227, 229, 321, 334.
Erkel Ferencz 290.
Erzsébet királyné 299.
Eötvös József b. 148–165, 178, 226, 447.
Fabchich József 224.
Falk Miksa 291.
Fáy András 51, 55, 105–115, 117, 121, 122, 123, 137.
Fejér György 440.
Ferdinand (V.) 194, 458.
Fogarassi János 233.
Fraknói Vilmos 454.
Frankenburg A. 391.
Gaal József 117–121.
Garay 88–90.
Goethe 27, 96, 342, 405, 406.
Gombos Imre 53, 55.
Gorove István 299.
Greguss Ágost 320, 437–440.
Guizot 451.
Gvadányi József gr. 120.
Gyergyai Albert 72.
Győry Vilmos 391.
Gyulai Pál 233, 319, 336–340.
Haynau 288.
Hazucha 210.
Heine 342.
Helmeczy Mihály 53.
Henszlmann Imre 455.
Hiador 206, 210.
Hölty 97.
Homér 305.
Horácz 342.
Horvát Endre (pázmándi) 82–84.
Horvát István 53, 55, 58, 439.
Horváth Mihály 444–446.
Hubay József 56.
Hugo Károly 278–282.
Hugo Viktor 252, 257, 333, 342, 406.
Ilosvay Péter 208, 314.
Ipolyi Arnold 455.
Jámbor Pál VIII.
Jankovich Miklós 51.
Jászay Pál 440–442.
Jellasich 197.
Jókai 291, 355–375, 380, 392.
Jósika Miklós b. 138–146, 383.
Káldy Gyula 233.
Kálmány Lajos 233.
Kántorné 254.
Karolina Auguszta 52.
Károlyi György gr. 59.
Katona József 33–49, 263.
Kazinczy Ferencz 31, 52, 53, 56, 58, 59, 61, 92, 117, 225, 307, 433, 434.
Kemény Zsigmond b. 166–186, 430.
Kende Béláné 295.
Kende Lajos 295.
Kerényi Frigyes 100, 247.
Kisfaludy Károly 18–32, 34, 47, 54, 56, 57, 58, 60, 86, 92, 93, 105,
116, 122, 123, 137, 226, 251, 261.
Kisfaludy Sándor 250.
Kiszlingstein Sándor 460.
Kölcsey Ferencz 7, 55, 59, 61, 96, 225, 295.
Komócsy József 354.
Kónyi Manó 299.
Kossuth Lajos 190–202, 379.
Kovács Pál (közmondás gyüjtő) 224.
– – (novellairó) 121–123.
Kövér Lajos 424.
Kriza János 232.
Kulcsár István 52, 53, 224, 225, 460.
Kunoss Endre 206.
Kuthy Lajos 131–136.
Lamartine 257, 342, 422.
Lauka Gusztáv 395–396.
Leclerq 124.
Lendvay Márton 251.
Lévay József 342–346.
Lisznyai Kálmán 326, 328–333.
Longfellow 342.
Maculay 451.
Madách Imre 397–418.
Margalits Ede 234.
Márton Ferencz 387.
Mátray Gábor 233.
Matthisson 97.
Megyeri 251, 254.
Mentovich Ferencz 353.
Merényi László 233.
Metternich 3, 6, 193.
Mikes 223.
Milton 302.
Molière 61, 255, 342, 393.
Moor T. 342.
Moreau H. 340, 471.
Musset 219.
Nagy Ignácz 120, 291, 385, 394.
– István 57.
Németh 6.
Newton 35.
Obernyik Károly 282.
Pajer Antal 210.
Pákh Albert 392.
Pálffy Albert 377–379.
Pap Endre 101.
Pascal 164.
Pauler Gyula 455.
Péchy Simon 169, 180.
Péterfy Jenő 185.
Petőfi Sándor 202–220, 230, 231, 235, 236, 237, 245, 305, 311, 322,
324, 328, 330, 332–335, 340, 343, 350, 353, 370, 380, 392.
Petricsevich Horváth L. 210.
Podmaniczky Julia 143.
Poquelin 255.
Pulszky Ferencz 455.
Puskin 382.
Radákovics József 376.
Rákosi Jenő 426–431.
Riskó Ignácz 101.
Rómer Flóris 455.
Salamon Ferencz 449–450.
Salis 97.
Sárosy Gyula 101.
Schedel Ferencz 433.
Schedius 51.
Schiller 342.
Schmerling 292, 297, 298.
Schwarzenberg 288.
Scott Walter 143.
Scribe 424.
Sebestyén Gábor 53, 121.
Shakspere 35, 36, 37, 61, 170, 190, 319, 323, 340, 341, 342, 438.
Shelley 340.
Sirisaka Andor 234.
Spetykó Gáspár 333.
Sujánszky Antal 210.
Swift 390.
Szabados János 354.
Szabó Károly 453, 454.
Szakáll Lajos 226.
Szalay László 446–449.
Szathmáry Elek 254, 255.
P. Szathmáry Károly 383–384.
Szász Béla 353.
– Gerő 353.
– Károly 340–342.
Széchenyi István gr. 1–14, 29, 65, 75, 77, 106, 107, 112, 119, 184,
189–193, 196, 197, 200, 382, 433, 439.
Székács József 226.
Székely József 334.
– Sándor 80–82.
Szelestey László 332.
Szemere Miklós 102.
– Pál 51, 58.
Szigeti József 420–422.
Szigligeti Ede 255–270, 272, 419, 421, 425.
Szilágyi István 303, 306.
– Sándor 291, 453–455.
Szini Károly 233.
Szinnyei József 460.
Szirmay Antal 225.
Szontagh Gusztáv 61, 140.
– Pál 402.
Taine H. 219.
Tasso 302.
Teleki József gr. 51, 440, 442–444.
Id. Teleki László gr. 51, 55.
Gr. Teleki Lászlóné 52.
Teleki László gr. 274–278, 281.
Thackeray 389.
Thaly Kálmán 232, 353, 454.
Tisza Domokos 354.
Toldy Ferencz 52, 55, 58, 59, 61, 116, 117, 126, 226, 433–437.
– István 431.
Tolnay Lajos 353, 390.
Töltényi Szaniszló 53.
Tompa Mihály 229, 235–249, 286, 291, 326, 350, 392.
Tóth Endre 353.
– Kálmán 350–353.
Tóth László 53.
– Lőrincz 115.
Trefort Ágoston 447.
Urházy 210.
Vadnay Károly 352, 384–387.
Vachot Sándor 100.
Vahot Imre 327.
Vajda János 346–350.
– Péter 128–131, 304.
Varga Ottó VIII.
Vas Gereben 376–377.
Verbőczy 11, 180.
Vértesi Arnold 389.
Vida József 354.
Virág Benedek 56.
Vitkovich Mihály 54, 57, 58.
Voltaire 302.
Vörösmarty Mihály 7, 27, 58, 62–79, 80–83, 88, 90, 116, 117, 126,
137, 251, 304, 308, 341, 439.
Zalár 353.
Zilahy Imre 354.
– Károly 354.
Helyreigazítások.
A 121-ik lapon levő jegyzetben Fáy András neve tévedésből áll
_Sebestyén Gábor_ neve helyett.
A 166. és 177-ik lapon _Balzac_ neve hibásan van Balsacnak írva; a
340-ik lapon pedig Moreaux nevénél az x betű törlendő.
[Transcriber's Note: