a jeles publicista, ki gazdag fiatalságának egész lelkesedésével
hirdette a forradalom igazát s később, a forradalom
befejezéseként, a kiegyezés szükségét. Hirlapi czikkeivel, melyek
szellemesek, élesek, merészek és meggyőzők voltak, nagy
népszerüségre tett szert. Stilje kecsességét és könnyedségét
főkép szépirodalmi műveltségének köszönhette. Sokat tanult a
francziáktól, kiket nemcsak elegans öltözék s választékos
mozgás dolgában utánzott, de nyomukon járt a csipős beszéd s
kellemes előadás formáiban is. Regényeinek és elbeszéléseinek
nem annyira a szenvedélyek kimerítő rajza adja meg a kellő
tartalmat, mint inkább az érdekfeszítő mese, melyet biztos kézzel
megrajzolt alakok játszanak le előttünk, szinte drámai
gyorsasággal. Jól ismeri az élet szövevényeit, az emberi lélek
titokzatait s ment minden érzelgősségtől. Első regényével, a
_Magyar millionaire_-rel abban az évben lépett fel, melyben Jókai a
_Hétköznapok_kal (1846.), de könyve nem részesült semmi
tetszésben. Csak lassan, fokozatosan hódította meg a közönséget s
szépirodalmi működésének igazi sulya a forradalom utáni
időszakra esik, midőn a lapok gyors egymásutánban, sűrűn
közölték ujabb novelláit. Ezek közül jelesebbek az _Egy kastély
az erdőben_ és _A báróné levelei_ Regényei közül a
legkiválóbb és legtartalmasabb a _Régi Magyarország utolsó
éveiben_ czímű korrajza, mely a negyvenes évek társadalmi
viszonyait festi érdekesen, híven és élénken a szolnoki csatáig.
Ez a regénye egyuttal a legsubjektivebb is: a saját ifjukori
éleményeinek, benyomásainak szines tárháza. Szeretettel és
kedvvel van írva, holott Pálffy elbeszéléseit általában bizonyos
előkelő ridegség jellemzi. Szellemes, anélkül, hogy humora volna s
leleménynyel szőtt meséi csak részben kárpótolnak
kedélytelenségeért. Okos és elmés író, a ki elfoglal és
szórakoztat, gondolatokat is bőven ébreszt, de nem tud meghatni.
Francziás mozgékonyság és könnyedség dolgában jóval túltett
Pálffy Alberten egy másik írónk, az örökifju _Degré Alajos_
(1820–1898.). Atyja franczia emigráns volt, a ki nálunk
megtelepedett, magyar leányt vett feleségül s a fiát is magyarnak
nevelte. A franczia-magyar vér nem tagadta meg magát a gyermekben
sem. Iskoláit végezve, mint jurátus már 1842-ben Pesten az ifjuság
nevében Kossuth előtt tartott ünneplő szónoklatot s ettől kezdve
vezérszerepet játszott minden politikai tüntetésben, melyet a
fiatalság rendezett. Eleven kedélyű, jószívű és bátor jellemű
ifju volt, kedvencze az előkelő köröknek, öreg uraknak, nőknek
egyaránt. Csakhamar letette az ügyvédi vizsgát, de a
szépirodalomnak szivesebben dolgozgatott, mint az irodának. Néhány
pajkos vigjáték és több vidám hangú novella jó nevet szerzett
neki, – de nemsokára jöttek a forradalom viharos napjai s a
kötelesség a fiatal Degrét is, a Petőfi által alapított »tizek«
társaságának egyikét, szintén a csatatérre szólította.
Hősiesen küzdötte végig a szabadságharczot, több izben
kitüntette magát, s a világosi fegyverletétel után, huzamosabb
ideig rejtőzködve a pusztákon, a végvidékre menekült, honnan csak
az amnesztia hirére tért vissza Pestre. Ügyeit rendbehozva,
megnősült s a pajkosan-vidor, könnyelműen-kedélyes ifjuból
gondokkal birkózó, gyöngéden jó családapa lett. A párbajozó
kardot a dolgozó toll váltotta fel, az elegáns toiletteket és finom
nyakkendő-csokrokat a munkás-zubbony. Kettőzött szorgalommal
látott a dologhoz s az elnyomatás korában Jókain kivűl talán
senkit sem olvastak szivesebben mint őt, mert eleven tolla, vidám és
szellemes termékei vigasztalást, önbizalmat, bátorítást
hirdettek. Szeretetreméltó egyéniségében volt sikereinek titka.
Azok közé a kivételes íróink közé tartozik, a kik úgy írnak
mint beszélnek. Lehet akárhány jobb elbeszélőnk, de elevenség
dolgában alig mérkőzhetik vele valaki. Róla csakugyan el lehetne
mondani: franczia regényeket írt magyarul. (_Két év egy ügyvéd
életéből_, _Ördög emlékiratai_, _Kék vér_, _Nap hőse_,
_Elzárt gyámleány_ _stb._) A könnyed és ötletes társalgás
hangján, a csevegés szökellő hullámai közt délczegen és vidoran
uszik tova elbeszélése fellobogózott gályája s a kaczér jármű
födélzetéről folyton hangzik a fesztelen jókedv kaczaja, a
természetes beszéd kellemes ritmusa, mindaz, a mi a vidámság és
semmi olyas, a mi unalom. Csak a _Visszaemlékezéseim_ czímű
érdekes két kötetét kell elolvasnunk, hogy a mondottakról
meggyőződjünk. Apró, szinte egymásra torlódó jelenetekben és
képekben ott van az átalakulás korának egész nagy rajza s
ízről-ízre megismerkedhetünk benne Degré szeretetreméltó
egyéniségének minden jellemző vonásával is.
Teljes elismeréssel kell itt megemlékeznünk ez időszak egyik
legmíveltebb írójáról, _Bérczy_ _Károlyról_ (1823–1867.), a
magyar sportirodalom megalapítójáról. Komoly, mély elme,
sokoldalú talentum. Dolgozatai kiváló műgond és nemes izlés
termékei. Széchenyi mellett nyerve alkalmazást, az angol szellem
felé hajlik, nemcsak a sportirodalom művelésében, de a
szépirodalom terén is. Regényt nem írt, de számos novellája van,
melyek közül különösen kettőt kell felemlítenünk, mint
rendkívűl becses alkotásokat, tehetségének teljesen érett
gyümölcseit. Az egyik az _Életutak_ czímű tragikus erővel írt
novella, a másik a _Gyógyult seb_ czímű remek elbeszélés, melyben
nagy szívének egész érzelemvilága s gazdag költészetének minden
megható bája föltárul. Eredeti dolgozatainál azonban nem kisebb
jelentőségű Puskin _Anyéginjának_ remekszámba menő
műfordítása. Bérczy Károly Bodenstedt német fordításából
ismerkedett meg a nagy orosz költő verses regényével s a
költemény szépségei annyira megragadták, hogy vasszorgalommal
félév alatt megtanult oroszul s lefordította a rimes regényt. Ez a
munka valóban nem kerülhetett volna jobb kezekbe. Mintha csak az
eredetit olvasnók. Sehol semmi erőszakoltság, oly természetes és
nyugodt előadás, oly tiszta technika s a nehéz strófák daczára
oly kitünő és könnyed verselés, hogy részemről, én nem győzöm
eléggé bámulni fordítója mestermunkáját. Minden során
megérezni azt a nagy szeretetet, melylyel e mű szépségeibe mélyedt
s nem hiszem, hogy bármely európai nemzet tökéletesebb
fordítását birná Anyéginnak, mint a magyar. A maga nemében
mintaszerű munka s egyik elévülhetetlen emléke marad mindenkorra e
sokerejű és komoly irányú költő szépirodalmi működésének.
Sokoldaluság, lázas tevékenység jellemzi e csoportnak egy másik
tagját: _Szathmáry Károlyt_ is (1830–1891.), a ki mint tanár,
hirlapíró, képviselő, történet-, szinmű- s regényíró
évtizedeken keresztűl rendkívüli munkásságot fejtett ki. Minket
főkép mint regényíró érdekel. E tekintetben talán ő az
egyedűli, a ki hű maradt Jósika irányához s mesterét minden
jellemzőbb felfogásában követte. Ő is szivesen építi fel
regényeit egy-egy erkölcsi vagy hazafias czélzatra (_Sirály_,
_Samyl_); szivesen fordul a történelemhez s helyezi az eseményeket
Erdély romantikus szinterére (_Erdély vészcsillaga_, _Bethlen
Gábor ifjusága_). Bár elég históriai ismerete van, rajzaiban és
leirásaiban megmarad a dolgok felszinén s inkább csak a zománcz, a
szin, a külsőségek válnak nála történetiekké, nem a kor a maga
egészében, sem az alakok, kik korukat mozgatják. Ért a
meseszövéshez s az érdekfeszítő helyzetek megteremtéséhez, de
hiányzik belőle a lélektani mélység, a költői kedély magával
ragadó heve s a stil hódító bája. Harmincz kötetnyi regénye
közül legismertebb a _Magyarhon fénykora_. Művei abból a
szempontból mérlegelve, hogy az olvasó közönségben oly
időszakban támasztottak érdeklődést a mult iránt, midőn abból
kellett erőt merítenünk: megtették a maguk hazafias kötelességét
s nem csekély érdemük, hogy ma is nyugodt lélekkel adhatjuk őket
az ifjuság kezébe.
Ennek a csoportnak egyik érdemes tagja _Vadnay Károly_ is (szül.
1832.). A forradalomban honvéd-tüzér, majd besorozott közvitéz az
osztrák hadseregben. A katonaságtól megszabadulván, Pestre jött s
a Nagy Ignácz által szerkesztett _Hölgyfutár_ munkatársa lett.
Eleinte verseket irogatott, de csakhamar átpártolt végleg a
prózához s a hirlapirás vesződségei mellett nagy kedvvel és
rátermettséggel forgatta az elbeszélői tollat. Novellái és
regényei (_Téli estékre_, _Kis tündér_, _Eszter a szép
kardalnoknő_, _Eladó leányok_, _Rossz szomszéd_, _Éva leányai_,
_Hymen_, _A besorozott_, _Immaculata grófné_) gondos alkotásai egy
erősen megfigyelő s nemesen érző léleknek, a ki izlés és stil
dolgában is előkelőbb íróink közé tartozik. A változatos élet
hű, poétikus és szabatos rajzolója ő. Távol áll minden
hazugságtól és cziczomától, természetes és egyszerű, kellemes
és igaz. Erős erkölcsi érzék vezeti. Írói erényeiért nevezték
el a »tizenhatéves lányok írójának«. Ízről-ízre magyar,
abból a régi, nemes ágból, melyet meggyőződésszerűleg hat át a
fajszeretet melege. Élete java részét a magyarság fölemelésének
önzetlen munkájában töltötte el. Egy népszerű organum állt
rendelkezésére, a _Fővárosi Lapok_, melyet évtizedeken át
lelkiismeretes gonddal és eléggé nem dicsérhető tapintattal
szerkesztett. Szépirodalmi napilap volt, mely azonban az ő kezében
valóságos kultur-missziót végzett. Csoportosította a legjobb
írókat s meghódította a legintelligensebb közönséget. Szinte
nélkülözhetetlen lappá lett, mert figyelmét kiterjesztette
mindenre, a mi a magyar társadalmat érdekelte. Érdeklődést keltett
olyan dolgok iránt, a mi iránt más lapok nem tudtak érdeklődést
kelteni. Nem a nagyképűség, tudákosság és unalom volt
zászlajára írva, hanem a kellemes formák kultusza, az
ismeretterjesztés szüksége, a szórakoztatva oktatás
paedagógiája. Hozzászólt az irodalom, művészet, társadalom és
közélet minden időszerű kérdéséhez s mindig talpraesetten,
eredményesen. Generácziókat nevelt az irodalomnak, s jól
megválogatott közleményeinek gyors váltógazdaságával nagy
közönség érdeklődését és pártfogását biztosította magának
mindvégig. Vadnay 1892-ben visszalépvén e lap szerkesztésétől,
korántsem fejezte be irodalmi pályafutását. Hajlott kora daczára
teljes erejében van kiváló szellemi képességeinek s jelenleg
emlékiratainak összeállításával foglalkozik. Az emlékiratokból
egy kötetnyi _Elmult idők_ czimmel már megjelent s a honvéd-világ
és az ötvenes évek társadalmi viszonyaira nézve megbecsülhetetlen
adatokat tartalmaz, olvasmánynak pedig fölér bármely jó
regénynyel. Nemcsak a kort, melyről ir s a jelentősebb szereplők
egyéniségét ismerjük meg belőle alaposan, de magát az írót is,
minden szeretetreméltó tulajdonságával. Ha valakinek, neki elég
tapasztalata, műveltsége, emberismerete, kedélye és izlése van
ahhoz, hogy gazdag és tartalmas multjából elmondja mindazt, amit
tanulságosnak, hasznosnak és becsesnek itél a jelen meg a jövő
számára.
Ez időszak jelesebb elbeszélő-írói közül idesorozzuk _Abonyi
Lajost_ (1833–1898.) is, családi nevén Márton Ferenczet, a ki
egész életét az alföldi magyar nép körében töltve, annak
gondolat- és kedélyvilágát poétikus melegséggel tükrözte vissza
regényeiben (_A mi nótáink_, _Magduska öröksége_), novelláiban
(_A fonó krónikája)_ s népszinműveiben (_Betyár kendője_,
_Panna_ _asszony leánya_, _Siroki románcz_) egyaránt. Tősgyökeres
magyar író, – kerül minden czikornyát, egyszerű, mint maga a
nép s szívhez szóló, mint egy jó lirikus. Műveiből szinte
kiárad a puszták illata, a romlatlan magyar népélet üde levegője.
A magyar népélet köréből veszi tárgyait egy másik jónevű
elbeszélőnk is, _Baksay Sándor_, (szül. 1832.) a kinek
_Gyalogösvény_ és _Szederindák_ czímű novellás kötetei az ujabb
elbeszélő irodalom java termékei közé tartoznak. Erős
megfigyelésű, vastag nyaku kalvinista író, akinek magyarosságában
is van valami rendkivüli izmosság és makacsság, humora pedig
mélyebben szánt, mint sok neves humoristánké. Kissé vaskos, kissé
hosszadalmas s talán kissé modoros is, de mindig érdekes, s a ki
belemélyed az olvasásába, meg fogja szeretni, mert nagy szíve van
az emberi nyomoruságok iránt s thémáin keresztültöri magát
egyéniségének őszintesége s igazságainak ereje.
Csupa kedély és játsziság jellemzi _Balázs Sándor_ (1830–1887.)
elbeszélő múzsáját. Angol minták után indul, főkép Thackeray-t
kedveli, kitől a Kisfaludy-Társaság megbizásából két kötetnyi
novellát le is fordított magyarra. Eredeti dolgozataiban azonban
sokkal szelidebb és gyöngédebb, mint az angol humorista. Nem az
élet nagy problémái, hanem apróbb mizériái érdeklik, kis emberek
mulatságos helyzetei, furcsaságai, melyeket _Tükördarabok_, _Tarka
képek és Vig elbeszélések_ czímű köteteiben jóizű humorral és
sok szeretettel rajzolgat. Előadása rendkívül vonzó,
természetesen ömlő, vidám. _Égben_ czimmel írt egy jó
vigjátékot is, mely egy költői hajlamú nő háztartását
figurázza ki s műsoron van napjainkban is.
Par excellence novella-író s termékenység dolgában az előzőket
jóval túlszárnyalja _Vértessy Arnold_ (szül. 1836.), a ki már
évekkel ezelőtt megjubilálta az ezredik novelláját s azóta
néhány száz ujabbal bizonyította be, hogy még mindig van mondani
valója. Fáradhatatlan elbeszélő. Rendszeres, mindennapi szellemi
torna ez nála, – könnyen és kedvvel dolgozik, a meseszövésben
leleményes, előadásában mindig czélratörő s talán éppen ezért
sohasem unalmas. Nagy olvasó közönsége van, s akit olvasnak, az nem
dolgozott hiába.
_Tolnay Lajos_ (szül. 1837.) mint elbeszélő az angol pesszimisták
tanítványa. Szinte kedvtelve keresi az emberi gazságok, a lelki
romlottság s nyomoruságok sötét birodalmát. Regényeiben és
novelláiban a modern társadalom bűnei játszszák a főszerepet s a
magyar közélet számos ismert fajképe s hivatalos tekintélye van
bennök pelengérre állítva. A kegyetlen túlzás epés
művészetével, haragos realizmusával rajzolja elénk szánalmas
alakjaikat s kíméletlenül suhogtatja fölöttük a szatira goromba
korbácsát. Helyes. Swift is kegyetlen s borzong az ember, ha olvassa.
De rettenetes gúnyjából kiérezzük vérző szive dobogását, azt a
mélységes, nagy, igaz részvétet, melylyel az emberi nyomoruságok
iránt viseltetik. Tolnayból hiányzik ez a nagy szív. Kedélye
fanyar, hideg esze szinte kéjeleg a gyűlöletben s oly
gyönyörűséggel hóhérolja le az embereket, mintha az erkölcsi
kivégzést tartaná a leghumánusabb igazságszolgáltatásnak. Lehet
tartalmas, jelentékeny, sőt bátor író, de semmi esetre sem
szimpatikus.
Tisztább, üdébb légkörben mozog s a nemesebb realizmus híve
_Győry Vilmos_. (1838–1885.) Mint lirikus is rokonszenves költő,
mert csak azt dalolja, amit érez. Szelidség, jóság, szeretet az
egész lénye. Egyike legkitünőbb műfordítóinknak
(_Frithjofmonda_, _Don Quijote_, _Svéd költőkből_ _stb._) s az
elbeszélés terén is derekasan megállja a maga helyét. Ebbeli
műveit erős erkölcsi czélzat hatja át, de azért sohasem válik
száraz moralistává. A szépet a szépért szereti s törekvéseinek
végczélja mindig a harmónia. Iró és ember teljesen összeforrnak
benne s munkássága a maga egészében hű tükre marad tiszta
életének.
Volt a forradalom utáni korszaknak egy más elbeszélői köre is, az
ugynevezett _humoristák_, kik a tréfa, adoma, dévajság tarka
lobogóját lengetve, megelégedtek azzal, ha olvasóikat néha
megkaczagtathaták. Az irodalmi apjuk _Frankenburg Adolf_
(1811–1884.) volt, bár ez az érdemes és józan író a humornak
csak igen szerény fegyvertárával rendelkezett. De tudott agitálni,
hatni és irányítani. A fiatal írók, köztük Jókai, Petőfi,
Tompa, szivesen csoportosultak köréje, különösen mikor népszerű
hetilapját, az _Életképeket_ kezdte szerkeszteni. Művei közül
legmaradandóbb becsüek _Emlékiratai_, az _Őszinte vallomásokkal_
és _Bécsi éleményeimmel_ kerekedve teljes egészszé s bőséges
adalékokat szolgáltatva a kor történetéhez.
Minden tekintetben magasabb szinvonalon áll, sőt e kor egyik
legkitünőbb humoristája _Pákh Albert_ (1823–1867). Mindjárt
kezdetben, első műveivel kedvenczévé lett a magyar olvasó
közönségnek. Volt benne valami uj, friss és eredeti. Jóizű
életképeinek pompás alakjai, vidám hangja, intensiv humora
nevettetett és hódított. Ez az író tisztában volt magával és a
világgal. Nem szerette a haszontalan beszédet. Ha irt, mindig volt
mondani valója. Gyűlölte a szenvelgést, a dagályt, a
szónokiasságot s alaposan kigúnyolt egy csomó olyan irodalmi
erényt, a mit gyarlóságnak vagy veszedelemnek tartott. A
képmutatókat és czifrálkodókat saját fegyvereikkel verte meg, a
hogy Molière tette ezt a Precieusesökkel. Nemes ambiczióval lépett
az irodalmi pályára, nagy czélok lebegtek előtte és komoly
feladatokat akart a tréfa és szatira örve alatt megoldani.
Gyógyíthatatlan betegsége idejekorán kizökkentette a felvett
irányból s tevékenységét (ezt a szót ő humorosan s a magyar
viszonyokra alkalmazva a _tevé_-ből származtatta) más irányba
terelte. Élete megoszlott a kórágy, az orvosságos üvegek meg a
szerkesztői munka közt. Alapítója lett a _Vasárnapi Ujság_-nak,
ennek a kitünő, családias és izről-izre magyar képes heti lapnak,
melyet haláláig nagy szeretettel s lelkiismeretes gonddal
szerkesztett. Sok szenvedésen ment keresztűl, de lelke nem vesztette
el derültségét és munkakedvét. Ismeretterjesztő vállalataival
rendkivüli szolgálatokat tett a nemzeti művelődés ügyének.
_Humoros életképeit_, melyek egy nagy tehetség sokatigérő
kisérletei, halála után a Kisfaludy-Társaság adta ki két
kötetben. Ezek közül a _Fiatal óriás_, _Egy nap egy instruktor
életéből, a honszerelmesek_ stb. maig sem veszítették el humoruk
sokszinű zománczát.
A magyar mulattató irodalomnak igen eleven tollu munkása volt _Nagy
Ignácz_ (1810–1854.), ki regényeivel, novelláival,
adomagyüjteményeivel és vigjátékaival (_Magyar titkok_, _Menny és
pokol_, _Torzképek_, _Hajdan és most_, _Bors és paprika_,
_Tisztujítás_ stb.) a negyvenes és ötvenes években nagy
népszerűségnek örvendett. Humora nem mély, de annál termékenyebb
s külső eszközökben és hatásokban szinte kifogyhatatlan. Ennek a
sirva-vigadó korszaknak s egyuttal a forradalom utáni szépirodalmi
fellendülésnek egyik folytonos tevékenységben álló rugója ő, a
ki az ötletesség és vidámság örve alatt sok komoly és hasznos
munkát is végzett a magyar kultura érdekében.
Nem annyira könyveivel, mint inkább egyéniségének
különczvoltával s beszéde furcsaságaival hatott _Bernát
Gáspár_, (1810–1873.) az ugynevezett _Freskóképek és
Gazsiádák_ országszerte ismert bohém-írója. A túlzás,
torzítás, fintor és képtelenségek közt rakonczátlankodó elme, a
hihetetlen ötletek és adomák nagymestere, a ki különben maga
sohasem nevetett s előadásának komolysága csak emelte a nevetséges
hatását. Egy-két kedves népdalával (_Az alföldön halászlegény
vagyok én_) sokáig fog élni a nép ajkán is.
Ide sorozzuk a korán elhunyt s szép tehetségű _Beőthy Lászlót_
is (1825–1857.), a ki zabolátlan jókedvében és fiatalságában
úgy sziporkázta szét az életét, mint a rakéta. A vidám és
szabad szegénység bohém-kenyere mellett a humor bőséges
fűszerével látta el a sirva-vigadó nemzet asztalát s a
társas-életben csakúgy mint könyveiben egyaránt szeretetreméltó
pajtásúl fogadta mindenki. _Puncs_, _Laczikonyha_, _Cholera cseppek_
czímű munkái nagyon kapósak voltak a maguk idejében.
Legharmonikusabb alkotása a _Comédia és tragédia_, de a _Puszták
fia_ és _Goldbach et Comp._ czímű regényei is rávallanak
sokfényű talentumára.
Végül _Lauka Gusztávot_ (szül. 1818.) említjük itt fel, ezt a
manap már veterán írónkat, ki hatvan éve áll a vidám muzsák
szolgálatában és epochákat humorizált keresztűl. Kezdte bolondos,
mókás spanyol románczokon s Don Gunárosz ebbeli dévajságai nagy
közönséget kaczagtattak. Folytatta ötletes humoreszkekkel, pajkos
és pikáns novellákkal, melyeket rendkívüli bőségben írt.
Tárgyait főkép a vidéki élet különlegességeiből és
furcsaságaiból merítette, – a gyámoltalan, félszeg, esetlen és
komikus jellemek egész rajával találkozunk háromszáznál jóval
több novellájában, mely egytől-egyig derült vilagnézlete
hirdetője. Egészséges kedély, játszi elmésség, emberszerető
szív mindenütt, – sértő hang sehol. Előadása mindig élénk,
szines és fordulatos, mindig jókedvű, mulattató. A multban nyert
rokonszenvet megtartotta a jelenben is, azzal a különbséggel, hogy
ma már _más_ nemzedék nyujtja neki az elismerés és szeretet
koszorúját.
Ime, ily gazdag termést mutathat fel az elbeszélő irodalom a
kiegyezés előtti időszakban. Sokféle tehetség, sokféle irány,
sokféle forma, de egy törekvés tisztán látható: a már kimívelt
költői nyelv mellett meghódítani a széppróza számára mindazt,
mit íróink a multban elmulasztottak, főkép a jellemzetest és a
művészit.
VII AZ EMBER TRAGÉDIÁJA
Rekkenő augusztusi estén zsandárok érkeztek a csesztvei udvarházba
s a kis kastély urát, _Madách Imrét_ (1829–1864.) fiatal
felesége karjaiból s alvó gyermekei köréből a börtönbe
hurczolták. Az volt minden vétke, hogy az absolutizmus kegyetlen
napjaiban menedéket adott egy politikai üldözöttnek, a ki
különben meglehetősen visszaélt az iránta tanusított
vendégszeretettel, éppenséggel nem rejtegette magát, a számára
berendezett vadászlakból szertekalandozott a vidéken, mindenütt
feltünően viselkedve s csehvadászi minőségét erősen
kompromittálva. Mikor aztán neszét vette, hogy a hatóság nyomára
jött kilétének: egyszerűen odább állt. Azt se mondta,
befellegzett. Helyette hát elvitték a szállásadó gazdát,
Madáchot.
Nehéz évek következtek. Ez a nemes gondolkozású, mély kedélyű,
nagy ember falusi magányából, boldog családi köréből, könyvei,
tanulmányai és irásai közűl hirtelen a börtönbe lökve –
hihetetlennek tartotta, a mi vele történt. Közel állt a
megőrűléshez. Erős lelke azonban győzött a balvégzeten. A
félelmes víziók, melyek börtöne éjét bevillogták, egyuttal
világot vetettek egy nagy remekmű körvonalaira is. Halhatatlan
alkotásának, Az _Ember Tragédiájának_ első motivumai itt
születtek meg, itt forrongott s érlelődött meg az egész emberiség
sorsát felölelő hatalmas drámai költemény anyaga, melynek minden
kis részét, minden apró darabját nagy lelki megrázkódtatások
árán kellett megvásárolnia. A megpróbáltatások és szenvedések
keserves, de tanulságos előiskolája volt ez a börtön, mintha az
istenek áldozatul szemelték volna ki, hogy a saját boldogsága
romjaiból örök időkre szóló mesterművet alkosson a
művészetnek. Soha költő drágábban nem fizette meg azt a
dicsőséget, melyet teremtő lelkéből nemzetére sugárzott, mint
Madách.
A szeretett nő, az elhagyott kedves gyermekek, a csesztvei boldog
magány, százados fáival, meghitt szobáival, megannyi bűvös
álomkép gyanánt rajzanak keresztűl a rabköltő fantáziáján.
Édes és fájó illuziók, kétség és remény, balsejtelmek és
kényszerű megnyugvás váltakoznak gyors egymásutánban ama levelek
nyomán, melyeket felesége ír. Tetézi a nyomoruságot, hogy e
levelek túlnyomó része tele van keserűséggel és panaszszal,
mintha nem is Madách szenvedné a méltatlanabb sorsot, de sőt
fogsága volna a kizárólagos ok, hogy a magára maradt asszony
mostoha-helyzetben van s anyagi zavarok közt él. A birtok lefoglalva
s pénz nincs sehol. Pénz, pénz, mindig csak pénz kell az
asszonynak. Váltókért zaklatja, anyósára vádaskodik, becsmérli
az egész rokonságot, gyermekeinek a halált kivánja, fenyegetődzik
s végűl kinyilvánítja, hogy ily viszonyok között megbolondúl.
Mit érezhetett s mit szenvedhetett Madách, mikor ezeket a leveleket
olvasta! A vigasztalás bátorító hangjai helyett szemrehányás,
vád, fenyegetődzés. Egy ingadozó, tengelytelen lelkű asszonyt
látott maga előtt, a »haszontalan, de szép« Évát. Híven
őrzött, férfias illuziói közűl nem egy sorvadt el itt a börtön
levegőjén s mikor végre ütött a szabadulás órája: a költő
szivében több volt a félelem, az aggály, a kétség, a
tapasztalás, mint az öröm.
Az asszony nem sietett eléje, s a rég óhajtott, végre elérkezett
viszontlátásban nem volt istenáldás. Valami
boldogságot-pusztító, tilalmas dolog történt odahaza, melyről a
vidék már régebben suttogott. Mintha a csesztvei családi
paradicsomba kigyó lopódzott volna be: az emberek a magára maradt
asszony-hűséget birálgatták. Madách a börtönből a – pokolba
érkezett. Mikor bizonyossá lett a valóról s nagy szivére rázuhant
a legkegyetlenebb kiábrándulás: összecsomagoltatta az asszony
holmiját, befogatta legjobb két lovát s feleségét, mint valami
fölöslegessé vált podgyászt, fölpakkolta a kocsira. Még egy
jelenet következett. A hűtelen és megalázott teremtés heves
zokogásba tört ki s bocsánatért esengett. Madách egy pillanatra
összerázkódott, de aztán erélyes, parancsoló hangon kiáltott a
kocsisnak:
– Hajts!
Megtörtént. A szétdúlt édenben egyedűl maradt ez a szomorú
Ádám, ez a hazájáért szenvedett, családján eszményi szeretettel
csüngő, nagy szivű ember, lezajlott tragédiájának keserűségeit
hordozva lelkében. Egy dolog azonnal világos lett előtte: Csesztvén
többé nem maradhatott. Elmenekült anyjához, Alsó-Sztregovára. Ez
a mindig szeretett, fenkölt gondolkozású, szigorú, de jóságos
asszony volt az egyetlen lény, ki előtt szabadon föltárhatta szive
mély sebeit és fájdalmait. Vigasztalást pedig csak a muzsától
várhatott, – lelke csak úgy enyhülhetett meg, ha mind az az égő
tartalom, mi benne forrongott, egy nagy szenvedéseinek megfelelő nagy
műben nyer megváltást és megdicsőülést.