megvan!) egy szinaranykedélyű, örökifjú, mindig erős és mindig
gyöngéd ember, a kit az isten jókedvében teremtett s
_vigasztalásul_ küldött az emberek közé. Mielőtt ezt a mennyei
követet, akit mi földi nyelven megszoktunk _Jókai_ Mórnak nevezni,
az Úr utnak indította volna, bőven ellátta tündéri adományokkal:
bűbájos képzelődéssel, ragyogó vidámsággal és hódító
beszéddel.
– Eredj, fiam, a szomorú emberek közé, akiket a lét mulandósága
bánt és hirdesd nekik a művészet halhatatlanságát. Mesélj nekik
a te külön világodról, melyet felhőtlennek alkottam. Aranyozd meg
égi fénynyel a földi nyomoruságot, emeld fel a porban vergődő
sziveket, dicsőitsd meg a szenvedést. Nézd, ott van Magyarország!
Egész föld kerekén: _most_ ott feketéllik a legmélyebb gyász, a
legsötétebb valóság. A szabadságért elesett hősök tört kardjai
hevernek szerteszét, s a letiport igazság zokogása hangzik
mindenfelől. Arra vedd az utadat. Mindig szerettem a magyart, de
fájt, hogy az maga magát nem igen szerette. Talán majd megszereti
magát – _benned_. Eredj!
S az égi vándor utra kelt. Nemes küldetésének hitlevele homlokára
volt írva. Nyugodtan lépdelt a kék levegő selymes ösvényein s a
magasság bucsuzó csillagai közül – sugaraktól csókdosva,
sugaraktól ringatva – leszállt a magyar alföld rónáira.
Igen. Ha jól emlékszem, egészen így történt. Leszállt, és a
magával hozott égi adományok segítségével azonnal biztosan
tájékozódott a földön. Más közönséges halandó talán
kétségbeesett volna annak a nagy szomoruságnak a láttára, mely
ekkor Magyarországon mindent reménytelenné szinezett, de ez az erős
ifjuságtól égő fiatal ember rágondolt nemesebb hivatására s a
_hit_ édes szózata rezdült meg ajkain. Ment, mendegélt s álmokat
szőve, regéket susogva bolygott föl-alá a borongó tömegben.
Amerre járt: fény csillant föl a szemekben, jóleső megnyugvás
áradt el a lelkeken. Itt-ott kaczagtak is az emberek s nem
keserűségből, de a lassan-lassan visszatérő önbizalom
erőérzetében.
Mert hát minden szomoruság daczára nagyon különös és furcsa
világ volt az az akkori! Olyan furcsa, hogy – szerencsére – nem
lehetett hinni a tartósságában. Az állami bölcseség ad absurdum
vitte a dolgokat. Minden erőforrását a hatalmaskodásban, az
önkényben kereste. Figyelme kiterjedt mindenre, ami az embereket csak
egy hajszállal is a multhoz kötötte s irgalmatlanúl szét akart
tépni minden köteléket, be akart temetni minden nyomot, a mi –
emlékeztetett. Leigázott, letiport tartománynak nézte
Magyarországot és teljes gyönyörrel látta, hogy egynehány millió
ember – legalább kedélybelileg – agyon van ütve s éppenséggel
nem kiváncsi arra: mi ujság odakinn?
– Ezeket ugyan visszavertük a nyomoruságuk odujába!
Csakhogy mindig kettőn áll a vásár. A tehetetlenségre
kárhoztatott nemzet boszuja egy felséges passzivitásban nyert minden
hangos beszédnél érthetőbb és lesujtóbb kifejezést. A
lemondásnak sohasem volt hatalmasabb ékesszólása, mint ez a nagy
országos némaság, – Magyarország büszke szivének e csöndes,
nemes vérzése.
– Hát jól van! Legyen a tetszéstek szerint. Mától fogva semmik
vagyunk. Meghaltunk és nem törődünk semmivel. Veletek sem.
Arassatok a parlagon, szüreteljetek a kopárban. Legyetek nagyhatalom,
az a ti dolgotok, tőlünk nem kaptok hozzá semmi segítséget. Halott
embernek halott a világa. Lemondunk az élet minden kényelméről.
Nyakunkra hozzátok a dohánymonopóliumot, a trafikot? hát nem
pipázunk többet. Accist vettek a borfogyasztásra? Jól van. Nem
iszunk bort. Bélyeget kapnak a játékkártyák? Hát ezután
egyszerüen nem kártyázunk. Puskát csak a megyefőnök engedelmével
lehet tartani? Sebaj, hát nem vadászunk. Egyik községből a
másikba csak utlevéllel lehet utazni? Itthon maradunk. Eltiltjátok a
széles szalagu kalapok viselését? Hát majd csak a szobánkban
teszszük fel. Pörölni sem szabad bélyeges papiros nélkül? No hát
akkor nem pörlünk. Vigye az ördög a jussunkat! Csináljatok tabula
rását ebből az országból. Árasszátok el idegen beamterek
özönvizével: mi nem vállalunk hivatalt. Fizetni is csak úgy
fizetünk, ha exekváltok bennünket, és akkor is ti lássátok, mit
visztek el, mert hála isten, semmink sincs, se vasutunk, se gyári
iparunk, se kereskedelmünk, se hitelünk. Csak az alattunk levő
föld, az a mienk. Szegénységünk a büszkeségünk, meztelenségünk
a pánczélunk. Keresztül mentünk a Golgothán s most itt lakunk a
Dacz-várban: a saját lelkünk mindennél erősebb bástyái közt. Ha
tetszik, menjetek neki a – fejetekkel!
Ebben a korban írta legszebb dolgait Jókai Mór. Magát ezt a kort is
ő festette meg legszebben, legszivrehatóbban az _Uj földesur_-ban,
mely azóta angol, franczia, svéd, dán, hollandi, finn nyelven is
hirdeti az ő csodás elbeszélő képességét. Ha valakinek örök
érdeme van egy porig sujtott nemzet vigasztalásában és
szenvedéseinek megdicsőitésében: neki bizonynyal örök érdeme
van. Bűbájos keleti novellái, a magyar életből vett humoros
elbeszélései, a régi s megujuló Magyarország pompás rajzai
_Erdély aranykorá_-ban, a _Törökvilág_-ban, a _Régi jó
táblabirák_-ban s főkép a _Magyar Nábob_ és _Kárpáthy Zoltán_
czimű regényeiben nemcsak szórakoztató olvasmányok voltak, de
egy-egy igazi jótétemény, mely ezrek sebét gyógyította be. Ezt a
dicsőséget senkisem vitathatja el tőle, még ellenségei sem, a kik
»magasabb szempontok« firmája alatt iparkodnak nagyságát
kisebbíteni.
Már első regénye, a _Hétköznapok_ (1846) elárulta rendkivüli
képességeit és szeretetreméltó gyöngéit egyaránt. Dúsabb
fantaziával kevés író dolgozott valaha s az életet több humorral
alig rajzolta nálunk valaki. Elevenségben, termékenységben,
kifogyhatatlanságban pedig senkisem versenyezhet vele. Csodálatos
erő, melynek minden munka játék s a bonyodalmas élet minden
titokzata nem egyéb, mint, – mese. Képzeletének egészen
különleges világa van. Akarjátok látni? Olvassátok! Beszéljek
róla? Kénytelen vagyok – tovább mesélni.
Gyerünk hát Zupp! Mi a manó? Ez bizony sár a javából.
Valóságos, hamisítatlan honi habarék. Kovász az ördögök
asztalán. Televényfekete, gyurmás, ragacsos, – maga a
legmarasztalóbb vendégszeretet. Alig lehet lépni, továbbmenni
miatta. Szerencsére egy vakmerő jármű közeledik, valami gálya
vagy hintóféle, talán I. Lajos korából. Há! micsoda pazar
látványosság! Tetején a bőr kicsinyt pettyegetett. Régi iparág,
mely a baromfi-tenyésztéssel áll összefüggésben. Alakja egy fél
görögdinnyéhez hasonlít. Nini! a kocsiajtókat először: nem lehet
kinyitni, másodszor: nem lehet becsukni, ennélfogva azok
egyszersmindenkorra be vannak jól lajfántolva. Ezt a tisztes ősi
emléket két szende paripa huzná, a harmadik csak lógos.
Összevetett lapoczkákkal támogatják egymást. A jó szándék nem
hiányzik a nemes állatokból, hanem inkább a megfelelő képesség.
Fuvarba fogott jobbágy-lovak a szegény párák. Nincsenek
hintóhuzáshoz szokva. Minden tizedik lépésnél nyugórát tartanak
s egymásra néznek szomorú szemekkel. Ilyenkor aztán a bennülők
közül egy asszonyság rákiált a kocsisra:
– Megállj, Marczi, megállj! hadd szólítok meg valakit: hol lakik
itt a faluban a tekintetes Kassay Lőrincz úr?
Mikor aztán a ziháló griffek kifujták magukat: ugyanaz az
asszonyság elszánt hangon adja ki parancsát:
– Hajts, Marczi, hajts! Sem ostor, sem ló nem a tied!
Marczi ezzel belevág az egyik lóba, mire az nekirugaszkodik. A
félrelódult rud pofon üti a másik lovat, erre az is megmozdul. A
hátramaradt lógós pedig szépen ráül a kocsis térdére s úgy
marad mindaddig, míg az mind a két lábát nekifeszítve, odább nem
tolja magától.
Igy utaznak a _Kedves atyafiak_ látogatóba Kassay Lőrincz
urambátyámhoz. Hiszen ez pompás mulatság! annak is, a ki átéli,
annak is, a ki látja és leírja. Mennyi vidám eredetiség! milyen
patriarchalis alakok! Oly egyszerűek, ismertek, igazak s mégis –
vagy talán éppen ezért? – oly érdekesek. Akár ne is menjünk
tovább, maradjunk az első portánál. Annak nyilt tornáczáról jól
szemügyre lehet venni mindent. Előttünk állanak a rétek, a mezők,
délibábos rónák, csöndes fehér házak, pusztai karámok.
Szorgalmas vizimalmok kelepelnek a holdvilágban rezgő folyam
tükrén, a fehérruhás molnár kihajol az ablakon s hallgatja a
távozó hajósok tülkölését. Ide árad a frissen kaszált széna s
jegenye-ágak illata. Odakünn a szabad pusztán jókedvű
pásztornép, gulyások, csikósok szellőparipákon, regényes,
magányos csárdákat látogatva. Idebenn a faluban napbarnított
földmivesek, izmos suhanczok, kaczkiás menyecskék, – a leveles
kapukban vidám, piros arczu lánykák állanak, a fonóházakban
kigyullad a mécses, az ablakok alatt legények leskelődnek…
Mi foly odabenn?… Mese, mese. Csodálatos és tüneményes
történetek, melyeknek hősei szertelen arányu, hihetetlen erejü,
természetfölötti emberek, a kik legalább is »burokban születtek«
s képesek minden lehetetlenségre. A nép gazdag és buja
képzelődése teremti meg őket s viszi keresztül ezer akadályon,
félelmes viszontagságok között, de mindig erős hittel és
akarattal a győzelemre. Vakmerő vitézek, bátorító álomlátások.
A földiségből jóformán csak a nevök van, minden egyéb tulajdonuk
az operenczián túli tartományokból származik, a hol rettentő
izmaiknak megfelelő lényekkel és akadályokkal viaskodhatnak. Mit
nekik egy-egy hétfejű sárkány! Fölfalatozzák reggelire. Mit
valamely bevehetetlennek tetsző vasvár! Ledöntik egy rugással.
Mérföldeket lépnek, ha kell, – táltosokon röpködnek, ha
megunták a gyalogolást, – kifacsarják a felhőket, ha szomjasak;
ha nincs egyéb fegyverük, kitépik a szálfákat, ha ez is hiányzik:
öklük buzogányával, vagy szemök villámával ölik meg az
ellenséget. De megölik. Utjok diadalmenet az elképzelt élet
álomregényében. Mindent legyőznek, de őket nem győzi le semmisem.
Még a halál sem, mert halhatatlanok.
Ime, nem is járunk rossz helyen: a népmesék birodalmában. Itt van
az a talaj, melyből Jókai mindent tudó és mindenhez értő hősei
fölsarjadnak. Képzelődése naiv és pompázó, jóhiszemű és
szűzies. Nem csoda, ha a közönséges élet fojtogató szövevényei
közül föl-fölmenekül határtalan világa szabad ormaira, a hol a
probléma neve: fény s a gondoké: illuzió. A világ összes
regényírói közt ő a legnagyobb mesemondó. Arra termett, hogy
kápráztató hiperboláival s elbeszélő tehetségének bűbájával
megigézze a hétköznapi vesződségek közt imbolygó halandókat,
– hogy elterelje figyelmöket a valóság sújtó gondjaitól s
fölemelje lelköket a gondatlanság elyziumába.
Sohasem feledem el s mindig hálás maradok azokért a fölemelő, nagy
hatásokért, melyeket művei mellett éreztem valamikor régen, kora
tavaszom első napjaiban. Az az ötvenes években írt szép keleti
rege, _Shirin_, most, késő emlékezésemben is, úgy látogat el
hozzám, mint valamely tündéri álom, lengén és bájosan, a
költészet minden varázsával és szomorúságával. Mily mélyen,
igazán, babonásan hatott rám! hogy csodáltam, hogy szerettem! Mint
irigyeltem azt a boldog művészt, _Ferhádot_, aki egy pillanatra
szinről-szinre láthatta s azután nagy szive minden szerelmét,
lángesze minden hódító hatalmát _akaratába_ vetve, emberi erőt
meghaladó lehetetlenségekkel birkózik e lányért, hogy
megérdemelje s az utolsó akadálynál, mikor már félig azt is
legyőzte, összeomlik őrülten és üdvözülten. Hogy megsirattam,
– milyen igaz könyekkel sirattam őket! Ezektől a könyektől nem
foszhat meg többé senki s bizonynyal nem én voltam sem az első, sem
az utolsó, aki lohogtam e művek mellett. Nekem csak megadatott, hogy
én is érezzem, mit ezrek éreztek akkor, – Ferhádként maguk
előtt látva a lehetetlenségeket, de nem riadva vissza tőlük s
bizva szenvedésök megváltó erejében, hitök eljövendő
diadalában.
Igen. Ez a Ferhád is egyik ősapja azoknak a későbbi hősöknek, –
a hősök egész sorozatának, kik a csüggetegség eme napjaiban
hallani sem akarnak semmiféle kislelkűségről, de – ha mindjárt a
költői hiperbola segitségével is – mindenre képesek, mindent
mernek. Ég bennök az akarat, látszólagos nyugalmukban roppant erők
rejlenek, izmaik rugalmasabbakká válnak a nyomás alatt.
Symbolumoknak tartom s megértem őket. Azzal aztán nem törődöm,
hogyan érti más s micsoda kaján örömmel szabdalja szét ezeket a
pompás legényeket a honi kritika, mialatt odakünn – idegen
nyelveken – gyönyört, elragadtatást keltenek mindenfelé s
hódítón járják be a világot. Kétségkivűl állandó typusok
ezek s baj, hogy annyira ismétlődnek. Kadarkuthy Viktortól
_(Elátkozott család)_ a _Czigánybáróig_ mindent tudó, mindent
merő hősök ezek. Fölszerelésök alig különbözik egymástól
valamiben. Amaz kitünően játszik orgonán, remekűl énekel,
elbűvölő modora van, tíz palaczk bor meg se kottyan neki, délczeg
tánczos, szemfényvesztésével bűvészeket szégyenít meg, könnyű
szerrel porba teper vad erejű athlétákat, egyszeri hallásra
megtanul egy alexandrinokban írt eposzt stb. – a Czigánybáró
pedig egyéb jeles viselkedéseit nem említve, cserebogarakat
reggelizik a menyasszonyával. Mindezek igen különös és furcsa
dolgok.
De hát pusztán ezekből állanak Jókai regényei? Semmi egyéb nincs
bennök, csak egy-egy hős, a ki lélektani salto mortalékat csinál s
játszva old meg egészen szövevényes problémákat? Talán ez a
Jókai nem is tudja, hogy a nagy orosz regényírók, vagy a
francziák, az angolok hogyan dolgoznak? Hogy náluk a regény mindig
egy-egy darab történelem, egy-egy igaz adalék az emberi lélek
titokzataihoz, egy-egy megoldási kisérlet, a szenvedélyek élet-
vagy az idegek szövettanának komoly studiuma stb.? Dehogy nem tudja!
Tudja, látja nagyon jól, – csakhogy nem akar senkit sem utánozni,
egyszerűen Jókai akar maradni. Ezt pedig csakugyan nem lehet tőle
rossz néven venni. Ezzel a világos törekvéssel szemben nem használ
semmiféle gáncs, semmiféle kritika. Végre is, az eredetiség mindig
megkövetelhet annyi tiszteletet, hogy munkáját többre becsüljék a
regényfordítók működésénél. Vagy tán a másolók, az utánzók
viszik előbbre valamely nemzet irodalmát? Nem értékesebb egy
szemernyi eredetiség, mint egy halom majmolás? És boldog isten! ki
van hibák, gyengék és tévedések nélkül? Azt hiszem, alapos
ostobaság kell hozzá, hogy valaki magát tökéletes embernek tartsa.
Nos, Jókai épp oly kevéssé áll merő hibából,
könnyelműségből és tévedésekből. A gonoszságot pedig éppen
nem ismeri. Csupa szeretet, csupa jóság. Ezért nem félünk még
démoni alakjaitól, ördögeitől sem. Nincs bennök semmi diabolikus.
Olyan mumus-félék, akik mögött ott ragyog a nagy mesemondó nagy
szive s mosolyogva mondogatja:
– No, ne féljetek, ti nagy gyerekek, akiknek én most mesélek.
Minden jól fog végződni. Czudarságok nem ülhetnek diadalt az
erényen.
S nemzeti életünket, országunk szépségeit, rokonszenves
tipusainkat, egyéniségünk eredetiségeit, szeretetreméltó
gyengéinket nem a Jókai regényei ismertették meg a világgal? Kit
olvasnak odakünn iróink közül legszivesebben? Petőfit és őt. És
hallani kell, ahogy magam is több ízben hallottam, mint szeretik,
mint magasztalják! Hát szégyen ez nekünk, nem dicsőség?
Regényeinek lehetnek bőséges hibáik – hiszen oly tüneményes
termékenység mellett, mint az övé, ez szinte kikerülhetetlen –
de mindig van bennök egy-egy rész, egy-egy kötetnyi, mely rávall a
lángelmére s melyet a világ egyetlen regényirója sem tudna
különben – jobban és fényesebben – megírni.
És ezt nem egészen én mondom, hanem mondta egy jeles aesthetikusunk
alkalomszerűen egy nagy és különböző elemekből álló
társaságban. Persze, rögtön heves disputa támadt s a vádak csak
úgy czikáztak a vita levegőjében, mint a villámlás.
Egy gömbölyű úr azonnal és erősen kifogásolta Tatrangi Dávid
képtelen viselkedéseit a _Jövő század regényében_.
– Tegye bolonddá az öregapját! fejezte be mondókáját
indulatosan.
Az akadémia természetrajzi osztályának egy tudós tagja a
legapróbb részletekig kimutatta: hogy a _Csigák regénye_ tele van
képzelgéssel és ráfogással.
– Meghamisítja a történelmet! dörögte egy dühös historikus,
aki naponkint inkunabulákat reggelizik, okmányokat ebédel s
bullákat vacsorál, de még eddig önálló munkával nem állt elő.
Egy kis köpczös, fekete szemű emberke székre ugrott s mérgesen
kiáltotta oda a Jókait védelmező aesthetikusnak:
– Maga nem ért ahhoz! maga csak bankettozni tud. Jókai nem egyéb,
mint szemfényvesztő. A magyar élet tipikus vonásainak igazságával
álczázza lélektani tehetetlenségeit.
– De csodálatosan tud elbeszélni, replikázott amaz.
– Hát írja ki róla, ha meri, előbbi állítását!
– Előbb írja ki maga, amit mondott, hogy képmutató.
– Nekem eszményeket adott, szólt most egy érzelmes hangú lirikus.
– Szamárság! mormolta, mintegy maga elé, egy kitünő
államférfi.
– Ez az igazi szó! kiáltott teljes örömmel a köpczös emberke s
boldog volt, hogy a gondolatát kitalálták, ami különben nem is
volt valami nehéz dolog.
Az érdekes és minden tekintetben magyaros összhangra való
eszmecseréből csak egy hang hiányzott és annak körülbelül a
következőket kellett volna elmondania:
– Én igazán meddőnek tartom ezt az egész vitatkozást. Végre is,
örüljünk, hogy van egy irónk, akit a világ észrevesz. S nagy
teremtő erejével, tékozló fantáziájával szemben ugyan mi haszna
lehet a kritikának? Mássá ugyan nem csinálhatja, mint amire
született. Minden költőnek az a czélja, hogy meghasson, elragadjon
s átálmodott vagy átérzett költészetével megindítsa a sziveket,
s ime, ezt megteszi Jókai is. A kritikusokból pedig első sorban az a
képesség hiányzik, hogy a művészet meghassa őket. Különös!
csak a hidegvérrel alkotott művek mellett tudnak kissé
fölmelegedni, mintha valamely politikai definiczióról volna szó.
Mindenkit a saját chablonjaik után mérnek, a saját megkövesedett
véleményeik mintájára szeretnének kiformálni. Egy formulájuk van
s ez rendesen – ők maguk. De képzeljetek csak egy nagy rétet csupa
pipacscsal, vagy akár egy kertet merő kaméliákkal. Milyen
egyhangú, dísztelen látvány volna! Hát nem az emberi szellemnek
ezerféle megnyilvánulása adja meg azt a változatosságot, mely a
törekvéseknek, az eszmék fejlődésének s minden haladásnak
állandó föltétele?
Ugyan, kérlek, jó urak, menjetek azzal a kritikával! Mert hisz
tulajdonképen mi is az a kritika? A költészet inasa, aki annak
köpönyegéből kitisztogatja a pecséteket; a múzsák szobalánya,
aki szennyes ruháikat kimossa, lyukas harisnyáikat kitatarozza s a
mellett a kisasszonyait hátok mögött mindig rágalmazza.
Okvetetlenkedő pinczér, aki egy és más sültet feltranchéroz,
porkoláb Apolló armadiájában, fináncz, aki minden átmenőt
megvizitál, – kéményseprője a Helikonnak, ki az istenek
oltárának csak a füstjével foglalkozik.
Szemére hányjátok ennek a nagy poétának, hogy Boskó-játékot űz
a lélektani igazságokkal, hogy jellemei csak csillogó helyzetek
mozgó bábjai, akik elhumorizálják a fejlődés vagy átalakulás
törvényeit s fogásaik, furfangjuk a magyar geniusznak megannyi
»huszártréfája«? Ah, csak éppen egyről feledkeztek meg, jó
urak. Nem gondoltok arra, hogy az ő felséges bohóságainak egy
forgácsa többet ér, mint a ti bölcseségeteknek egész kazalja.
Mert minden bohóságában ott ragyog a kivételes ész, a lángelme
nagy fénye, mig a ti bölcseségetekhez hasonló bölcseség annyi
van, hogy szinte közönséges. Ti gyalog jártok s boszankodtok, mikor
ő fölöttetek elröpül. Pedig arról igazán nem tehet, hogy
szárnya van. Haragusztok rája s ahol csak szerét ejthetitek:
támadjátok. Ő rendesen azzal felel ezekre a támadásokra, hogy
tovább dolgozik. S igaza van. Nincs miért aggódnia. Koszorúját nem
kell féltenie. Genialitása éppen ott kezdődik, ahol a ti
itélőképességtek – végződik.
VI MÁS ELBESZÉLŐK
Úgy volt az mindig, és úgy lesz, hogy az északi fény pompája
mellett elhalaványodnak a csillagok, – a lángelme diadalai mellett
kevésbbé méltányoljuk a kisebb tehetséget. Pedig
irodalomtörténeti szempontból minden erőnek megvan a maga komoly
jelentősége, értéke és érdeme s csakúgy mint a természetben, a
szellem birodalmában sem él és működik egyetlen talentum sem
haszontalanul. Jókai neve magában véve is külön fejezete
elbeszélő irodalmunknak s műveinek összesége, hatásaiban, egy
nagy korszakot ölel át. Úgy elbeszélni, mint ő, senki sem tudott.
Az a könnyedség, báj, az a jóizű, természetesen ömlő humor,
tiszta, gazdag magyarság, az a szinező képesség s melegség az
előadásban: kiváltságos adományok, – egészen az övéi.
Magával ragadta, megigézte velök nemzetét s a körülötte
működő elbeszélő írók szerepét derekasan megnehezítette.
Annál nagyobb érdem az ő részükről, ha mégis számot tevő
munkákat írtak, sőt meg is tudták magukat szerettetni.
Ezek közül termékenység dolgában _Vas Gereben_, családi nevén
Radákovics József, (1823–1867.) jár elől. A régi patriarkhalis
Magyarország s táblabiró-világ alapos ismerője és krónikása.
Kifogyhatatlan kedvvel rajzolja a magyar életet s szeretettel és
gonddal szedeget össze minden jellemző vonást érdekes korképeihez.
Regényei főkép a _Nagy idők, nagy emberek_, _Nemzet napszámosai_,
_Egy alispán_, _Jurátus-élet_ _stb._ ma már szinte forrásmunkák
számába mennek. A forradalom előtti évtizedek társadalmának hű
tükrei, vonzók és tanulságosak, csak fájdalom, a formájuk
nehézkes. Nem mintha Vas Gereben ügyetlen volna a meseszövésben,
vagy nem ismerné a természetes beszédet, de stiljét agyonczifrázza
s még népies előadásában is (_Parlagi képek_, _Pörös atyafiak_)
van valami fárasztóan túlhajtott, a mi éppen ezért a
mesterkéltség hatását teszi a mai olvasóra. Az ötlet, az adoma, a
kifogyhatatlan tréfa nem menti meg e sajátságos stilt, mely mint a
folyton szirtekbe ütköző patak, csak szaggatottan halad előre.
Anyaga azonban annyira becses, hogy ujabban egy jónevű könyvkiadó
czég illusztrált kiadásban adta ki összes műveit s az uj
Magyarország közönsége teljes rokonszenvvel fordult a régi
Magyarország érdemes krónikásához, a kinek korrajzait már-már
bevonta az idők patinája.