ez a modoros poézis, mely üres czifrálkodásaival ma már csakugyan
nem egyéb, mint irodalomtörténeti kuriózum. A múzsa is
alkalmazkodott a kor divatjához: ropogós, fodros szoknyát viselt,
kendőzte magát, kihivó, hetyke, ledér mozdulatokkal járt az
utczán s teljesen megfeledkezve égi származásáról, beállt
markotányosnőnek. Igy történhetett meg, hogy minden tehetség és
egyéniség nélküli emberek, a kiknél a dalköltés nem benső lelki
szükség kiömlése volt, csakúgy kápráztattak ezekben a napokban,
mint erőszakos furcsaságaikkal valamikor régen az ugynevezett
debreczeni iskola mesterkedői.
Itt van például _Szelestey László_ (1821–1875), a ki eleinte
Petőfire esküszik, de aztán Lisznyai Kálmánt jobban megérti.
Első kötetével _(Érzelemvirágok)_ nem bájol el senkit, de a
_Kemenesi czimbalom_-mal meg a _Falu pacsirtájá_-val nagy port ver
föl. Csupa cziráda, csupa sujtás. Felbokrétázza magát a
Kemenes-vidék szólamainak, főkép szavainak pántlikáival s
rikító izléstelenségével az egeket hasogatja. Ember legyen a
talpán, a ki ma megemészti. Lelkesedése szinte félelmes, mint a
delirium. Egyébként lengedező, hajlongó nád ember, a ki
kötetről-kötetre változik, mindig másokat mimel és sohasem jut
– magához. Ma Petőfiért rajong, holnap Lisznyait utánozza,
azután meg Hugo Viktort. Későbbi kötetei, a _Tündérvilág_,
_Pásztor-órák_ csak változást jeleznek, nem haladást. A _Rab
álmai_-nak országos sikere pedig politikai okokra vezethető vissza.
Izetlen szatirája, száraz és nyers humora, kietlen hangulatai ma
többé nem hatnak meg senkit. Összes költeményeiből egy-két dal
maradt meg a nép ajkán _(Balatonon jár a hajó – Ez az utcza
végig sáros)_, mint rendesen csak az szokott megmaradni, amiben van
némi igazság.
Ide tartozik _Spetykó Gáspár_ is, a ki régebben kedvelt híve volt
Bajzának s annak élettelen idealizmusát szolgálta, később azonban
szakított a mester tanaival és a mátravölgyi tájbeszéd
különlegességeiben kereste a magyar művészet titkait.
_Gyöngyvirágok_ czimű kötete annyira vidékies, hogy szinte
odatapad a mátravölgyi rögökhöz. _Hegyháti dalok_ czimű
kötetével ennek az iránynak hódol _Csermelyi Sándor_ is, de,
dicséretére legyen mondva, később legalább észreveszi
tévedését s _Lirai költeményei_-vel és _Legujabb versei_-vel
jóvá teszi az első próbálkozás bűneit.
Petőfi szaggatott idomú, apró rhapszódiái, a _Felhők_ szintén
alkalmas minták voltak arra, hogy ez időszak pongyolaságra
különben is nagyon hajlandó poétáit végkép megtéveszszék. A
nagy költő villámló gondolatait természetesen az utánzóknál
kopár ötletek váltották fel, a forma összetörésében azonban
alaposan túl tettek rajta. Csak a különben tehetséges _Székely
József Szeszélydalok_ és _Kalárisok_ czimű köteteit kell
végiglapoznunk, hogy fogalmat nyerjünk arról, hova fajult és mi
mindenre vetemedett ez a líra. »Dahomeji fantázia!« kiált fel
rémülten Erdélyi János. Az. S az ürességekért és
izetlenségekért éppenséggel nem kárpótol bennünket a költőnek
az a hazafias vallomása, hogy annyira magyarnak érzi a természetét,
még az – _atyját is megverné!_
Túlvágna e munka keretén kitérni ez időszak minden egyes
verselőjére, kik Petőfi nagy egyéniségét teljesen félreértve a
vidékiességben keresték a népiest, a duhajkodásban a genialitást.
Csak jelezzük ezt az irányt. Ma szinte bajos megérteni, hogy ez a
poézis hathatott, de viszont megnyugtató látni, hogy szerepe
csakhamar lejárt. Az uj múzsa lobogós ingujjban, röpködő
csikós-jelmezben, czifra pruszliban, árvalányhajas kalapban,
pattogó karikással s nem kevésbbé pattogó szitkokkal, a
rakonczátlanságok szilaj paripáján belenyargalt az alföldi
puszták délibábos ködébe s miután lelkes rohamában magyar
mentének nézte az alkony-eget, aranygomboknak a csillagokat, égi
szabómesternek az atyauristent: a politikai élet komoly
fellendülésével – hála isten – úgy elveszett a szemünk elől,
mint az a mámor, melynek gőze megteremtette.
IV KÜLÖN UTAKON
Volt azonban egy másik, kevésbbé exaltált csoport, mely nem hódolt
az uralkodni kezdő uj divatnak, sőt a művészet követeléseit
mindig tiszteletben tartva nyiltan szembeszállt azzal. A népiest
elfogadták ők is, de nem esküdtek rája föltétlenűl. Ideáljuk a
nemzeti műköltészet volt. Bizonyos konservatismus, mérséklet és
korlátoltság jellemezte őket. Kevesebb tehetséggel, de annál több
igyekezettel és szivóssággal küzdöttek elveikért s ha nem is
győztek, de nem is buktak el.
Ezek között első sorban _Gyulai Pál_ (szül. 1826.) érdemel
figyelmet. Akkor még fiatal, tettvágyaktól égő elme, a ki azonban
nagyon jól ismeri tehetségei körét és tartalmát. Meg is marad
mindvégig abban a körben, melyet mindjárt eleinte gondosan
kiczégérezett és bekerített magának. Ez a kör aránylag nem
terjedelmes, de nem is szegényes. A fődolog az, hogy az övé. Egész
élete abból állt, hogy szeretettel és gonddal kutassa át minden
zigét-zugát. Nincs itt egy rögöcske sem, egyetlen fűszál sincs,
mit a tulajdonos alaposan nem ismer. A közepén egy kissé ósdi
stilben épült udvarház áll, de benne minden ragyog a
tisztaságtól. Régi fák árnyalják, melyeknek lombjain vidám
napsugár játszik és madarak énekelnek. A kertben virágok, az
utakon padok, – odább a méhes, a kut, meg egy tavacska is. Minden
kellemes és világos. A hol a szabad természet valami
szövevényeset, valami szabályellenest akarna létesíteni: a gondos
kertész ollója bizonynyal rögtön megakadályozza. Itt rendnek és
átlátszóságnak kell uralkodnia. Igy kivánja a gazda, a ki
féltékeny és büszke erre a kis birodalomra. Boldogan sétálgat
benne föl-alá s ilyenkor jóságos mosoly játszadozik az arczán, a
lelkében meg valamely költemény ötlete motoszkál. És sohasem
sétál tovább, csak a keritésig. Az persze aztán nagy baj, ha a
keritésen túl, odakünn a szabad mezőkön valami rakonczátlankodás
történik. Ez rögtön kizavarja őt megszokott nyugalmából.
Ilyenkor az arcza haragos lesz, szeme villámlani kezd, fölkapaszkodik
a palánkra s apró ökleivel megfenyegeti a csendháborítót,
miközben maga csinálja a legnagyobb lármát.
Az ő nagysága voltaképpen kicsinységekben áll s ereje bizonyos, a
szó nemesebb értelmében vett korlátoltságban rejlik. Van néhány
igen szép verse (_Horaczius olvasásakor_ – _Szeretnélek még
egyszer látni_ – _Margit szigetén_ stb.) egypár megható rajza
_(Egy régi udvarház utolsó gazdája)_, melyekből igazi poétai
lélek sugárzik ki, de általában véve képzelődése vékony,
leleménye nagyon csekély. Ha thémákat, hangulatot, szint készen
kap, akkor nagyon ügyesen tudja formába önteni. Ritkán eredeti s
épp oly kevéssé termékeny. Maga irja egy helyütt: »a múzsa is
csak asszony s csak azt fogadja kegyébe, a ki teljes szivét, egész
életét neki áldozza«. Ő maga azonban nem követte ezt a jó
tanácsot: nem volt elég becsvágya és szerelme hozzá. Inkább
kritikusnak született. Az analysis, a pepecs az ő igazi eleme, az ő
valódi birodalma. Itt nemcsak úr, de művész is. Föltétlen ura
anyagának s művésze a formának, melyben korrajzzá vagy
jellemrajzzá, emlékbeszéddé vagy tanulmánynyá idomítja anyagát.
Prózája a legjobb s legnemesebb, mit e nemben fölmutathatunk. Nagy
irodalomtörténeti monográfiái – Vörösmarty életrajza, Katona
Bánk-bánja, a Kemény Zsigmondról, Eötvös Józsefről stb. írt
essay-k – nemcsak kitünő studiumok, de stíl dolgában valódi
mesterművek, melyekkel ujabb aesthetikusaink közül legfölebb a
_Beöthy Zsolt_ mindig tartalmas és fényes prózája versenyezhet.
Polemikus és éles bírálatai miatt sok kellemetlensége volt.
Kortársai nem nagyon hizelgően nyilatkoznak róla. Egyik elnevezi
»jégverésnek az irodalom kertjére«, a másik epébe mártott
tollát emlegeti és elfogultsággal vádolja. Szeretni csakugyan
kevesen szerették; inkább boszankodtak rá és féltek tőle.
Eszével, kitartásával, szivósságával a vezérségig küzdte fel
magát. Azon a polczon, melyet sikerült elfoglalnia, igen sokat
tehetett volna s ő maga valószinűleg nem látja: mi mindent
mulasztott. Annyi bizonyos, hogy irói gárdát nem nevelt maga
körül, a kik pedig rideg elveinek zászlóját követték: csakhamar
kedvetlenűl, csüggedten, fáradtan dőltek ki mellőle. Irodalmi
diktatorságának kétségkivűl voltak diadalai, de ezeket nem merném
a szeretet győzelmeinek nevezni. Nagyságából egy kellék
mindenesetre hiányzik: a nagy szív.
A nemesebb ízlés fejlesztésére nézve rendkivűl nagy
szolgálatokat tett ez áldatlan napokban _Szász Károly_ is (szül.
1829.). Sokoldalú tevékenysége szinte kápráztató. Petőfi
költészetének őszinte dicsőítői közé tartozik minden
elfogultság nélkül. Szellemét és utmutatásait nem fogja fel
egyoldalulag. Nemcsak a népiesen nemzeti költőt látja benne, de
felismeri e nagy szellem európai értékét is. Petőfi rajongott
Shakspereért, szerette Dickenst, Byront, Shelleyt, csodálta Hugo
Viktort, erősen hatott rá Hegesippe Moreau és szerette, sőt
pompásan fordította is Bérangert. Mintha közelebb akarta volna
vezetni nemzetét a nyugati míveltség és izlés világához. Mindez
nyilván láthatóvá teszi, hogy az a költő, ki egykor
világszabadságról álmadozott, a világműveltséget sem vetette
meg. Már maga az a tény, hogy Vörösmartyval és Aranynyal
összeállt egy magyar Shakspere létesítése czéljából: fényesen
bizonyítja ebbeli törekvéseit. Tágítani akart minden korláton,
mely akadályozni látszott nemzete szabad fejlődését.
Beszélhetnék én itt bőven Szász Károly eredeti költői
működéséről, mely egészében véve egy minden szépért lobogó
lélek megnyilatkozása. Nem teszem, mert működésének van
jelentősebb része is: _műfordításai_. Mint eredeti író: nagyon
gazdag termést mutathat fel lírában, eposzban, drámában egyaránt.
De szolgáljuk az igazságot és mondjuk ki bátran, hogy ránk nézve
fontosabbak azok a sok szeretettel, műgonddal s nagy bőségben
átültetett idegen virágok, melyekkel irodalmunkra s közönségünk
izlésére a lehető legjobbkor nemesítőleg hatott. E tekintetben
senkinek sincs nála nagyobb érdeme, és senkisem termett rá jobban,
hogy ezt megcselekedje. Tudás, izlés, lelkesedés, rendkívüli
könnyedség és hajlékonyság a technikában, szinte játékká,
élvezetté tették neki ezt a hasznos és minden tekintetben
tiszteletreméltó vesződséget. A világirodalom legkiválóbb
szellemei vonulnak el előttünk az ő működésében. Felhangzik a
hatalmas Nibelungi Ének s érczes ütemei közt egymás után tünnek
fel: Shakspere, Molière, Dante, Hugo Viktor, Byron, Lamartine, Goethe,
Schiller, Béranger, Heine, Moor, Longfellow, Horácz s még számosan.
S nem rímeiket hozzák magukkal, hanem a lelküket. Az emberi
szellemet és tudást mélyítő, termékenyítő tartalmukat.
Gazdagságukat, kincseiket a mi szegénységünk rideg tüzhelyéhez.
Azóta mintha jobban látnánk, többet érnénk s nemesebbek volnánk.
_Neki_ tartozunk érte hálával.
Rokonszenves, meleg kedélylyel társúl az előbbiekhez s egyvívású
törekvések és benső barátság révén mintegy triaszt alkot velök
_Lévay József_ (szül. 1825.) a magyar Burns, mint őt régebben
nevezni szokták. Én nem hasonlítom hozzá, mert nem akarok levonni
semmit az eredetiségéből. De különben sem tartanám szerencsésnek
a párhuzamot, mert nagyon sok bennök a teljesen elütő vonás.
Kétségtelen, hogy Lévaynak kedvelt poétája a skót-költő s ezt
azzal is bebizonyította, hogy egy kötetnyi verset fordított tőle. A
természet gyermekét szereti benne, a hogy Petőfi a szabadság
dalnokát szerette Bérangerben. Utánozni azonban nem utánozta
sohasem. A nyájas szerelem, a komoly barátság, a vidám társas
élet, a mindig hű természet igazszavú költője ő. Egyszerű és
őszinte lélek, minden czifrálkodás és hamisság nélküli poétai
szív. Szelidsége, jósága szinte lesugárzik arczáról s kiragyog a
verseiből. Kedélyének még hullámzásában is van valami kellemes,
édes ritmikusság, mely közelebb áll a békéhez, mint a
háborgáshoz. A Petőfi-kór láza érintetlenül hagyja. Önérzetes,
de egyuttal szerény és alázatos. Nem akar többnek látszani, mint a
mennyinek érzi magát. A szabálytalanságoktól csakúgy irtózik,
mint az álságtól. Összhang és tisztaság a jelszava.
_Költeményeinek_ első gyüjteménye 1852-ben jelent meg, melyet
1856-ban _Ujabb költeményei_ követtek. Akkor állt elő velök,
mikor legtöbb szükség volt az őszinteségre. És Lévay nem
restelte bevallani, hogy éppenséggel nem bájolja el az a lírai
handabanda, mit a Petőfi-utánzók dulakodása támaszt körülötte.
Szivére hallgatott s zengte, amit érzett. Mély és igazi honfibú
fakasztotta fel ajkán a _Babiloni vizeknél_ czimű elégia megható
strófáit, még mélyebb s igazabb érzés a szabadságért rajongó
_Mikes_ halhatatlan énekét. Ez az utóbbi azok közé a versek közé
tartozik, melyekből egy is elég, hogy költője nevét örökítse.
De Lévay kedélyéből tisztán és üdén áradt a szívhez szóló
dalok egész raja s köztük több olyan, melyet országszerte énekel
a nép. _(Száraz ágon bús gerlicze turbékol, – Ha meghalok,
szellő legyen belőlem.)_
Irodalmi pályafutásának félszázados fordulóján áll, de
hanyatlást eddigelé nem mutat. _Összes költeményeit_ 1883-ban adta
ki két kötetben, _legujabb verseit_ pedig 1897-ben. Érdemei és
népszerűsége daczára sohasem törekedett elhagyni
szülőmegyéjét, melynek köztiszteletben részesülő főjegyzője.
Távol az irodalmi élet meglehetősen szeretetlen központjától,
megőrizte lelkének nemesebb értelemben vett naivitásait,
kedélyének gyermeteg vonásait. Azok közé a költőink közé
tartozik, a kik első sorban a maguk kedvteléséből dalolnak s nem
törődnek a dicsőséggel. Dalolnak, mert jól esik, mert boldogít.
Nem a Kisfaludy-társaság és nem az akadémia lebeg előttük (bár
érdemes tagja mindkettőnek), hanem az erdők, a mezők, a hámorok
meg a vadásztanyák. Azért szeretik a poézist, mert poézis s egy
dal, melyet szív szerint zenghettek el, többet ér nekik a dicsőség
minden tapsánál és koszorújánál. A régi költői gárdának
egyik legtiszteletreméltóbb alakja. Azt hiszem, nincs is ellensége.
Szeretetből, gyengédségből áll egész lénye s szinte elképzelem,
hogy a Sajó partján bolyongva mily édes megnyugvással, sőt
hálával gondol arra, hogy a »völgyben« maradhatott. Irigylendő,
boldog ember! Bizonynyal részvéttel nézi a mi fővárosi
dulakodásainkat s bár családtalan: álmainak élve, ideáljainak
szolgálva, a szabad természet keblére dőlve, nyugodt lélekkel
nézhet vissza megfutott pályájára s teljes megelégedéssel
gondolhatja el, hogy az életből nem éppen a legrosszabb
osztályrészt választotta magának.
Ennek a csoportnak legalább időrendiség szempontjából egyik
különálló s kiváló költői tehetsége _Vajda János_
(1827–1897) is. Zárkozott, szomorú ember, aki nem annyira a
világgal, mint magával áll örökös és vészes harczban. Nincs az
a fanatikus középkori askéta, aki korbácscsal és törödelemmel
jobban sanyargatta volna testét, mint ahogy megmérgezett
képzelődése tüzes vasaival ő sanyargatta, gyötörte lelkét. És
szinte kéjelgett, tombolt ezekben a vad fájdalmakban, ezekben a
képtelen gyötrődésekben.
Mit a világ! A körülötte létezőt félreismerte, kicsinyelte,
torznak látta és megvetette. Neki külön, kivételes világa volt,
egy lehetetlen, rettentő világ, amelynek bizarr teremtési
proczesszusa mindent szétrobbantással fenyegető, kolosszális
tüzijáték képében ott foly le előttünk az _Alfréd regénye_
czimű poémája első fejezetében. Ha látni akarjátok Vajda
képzelő tehetségét s azokat a kínszenvedéseket, melyek azzal
együtt járnak: olvassátok el ezt az égő, világokat felforgató
rhapsódiát; nézzétek meg ezeket a lángban, vérben hömpölygő
képeket; ezeket az emberiséget elseprő és uj teremtés jogát
követelő rémes viziókat s köztük a költő fuldokló szivét…
Szeretem ezt a poétát, a maga nagy erejével, mély megindulásaival
és viharos pathosával. Zordságában sok van a fenségesből. Röpte
méltóságos, komoly és merész, mint a sasoké. Egész lényében
annyira külön álló, egyedüli, hogy szinte megdöbbent.
Költészete a borongó ég, a zúgó oczeán, vagy a roppant nagy,
komor hegyek hatását teszi rám. Azért szeretem, mert nem
közönséges, nem hétköznapi, de ritka, rendkívüli, szertelen. Nem
tartozik azok közé a költők közé, kik thémákat dolgoznak ki; de
azok közé, kiket egy-egy probléma összeráz s alkotásaik nagy
része a fájdalom túláradása. Lírájában a tragédia elemei
zajlanak. Duzzad az erőtől, ég a szenvedélytől s keserűségében
néha úgy tud süvölteni, mint a vihar vagy Shakspere hősei.
A Petőfi utáni korszaknak kétségkívül legönállóbb,
legtartalmasabb lyrikusa. Van benne valami tüneményszerű, valami
rendkívüli. Talán a diabolikus, talán a szertelen, de bizonyos,
hogy az a sajátosság kizárólag az övé. Heves indulatok, erős
szenvedélyek megrázó hangú költője ő. Minden költeménye
egy-egy szilánk égő agyából, egy-egy darab vérző szívéből. Az
ő glóriája csakugyan oly fény, mely egy tövissel koronázott
homlok körül ragyog. Magát dúlja föl, hogy teremthessen. S ha
meghat, ha megráz, ha megdöbbent: meg lehetünk róla győződve,
hogy ennek a lelkünkben támadó hatásnak keserves árát az ő
szíve százszorosan fizette meg. Tépelődő, vivódó, magát
emésztő lélek. Szomjuhozza a nagyot s kis emberek tépdesik meg
koszorúját. A művészet áldó és engesztelő világában a
legzordabb utakat kereste, a hol minden lépését vér és köny
jelöli. Dicsőségének valóságos martirja. A mulandó élet csak
arra való volt neki, hogy az örökkévalók után törhessen.
Költői vagy művészi becsvágy sohasem lobogott tündöklőbben és
vészhozóbban, mint az övé. »Forogni körbe nem tudott, nem akart,
hát örökké társtalan, boldogtalan« maradt. A harmónia, mely
életéből teljesen hiányzott, mintegy kárpótlásúl, vigaszúl,
annál bűvölőbben jelenik meg egy-egy kiváló remekében. Aránylag
keveset dolgozott, de a _Virasztók_, _Luzitán dal_, _Tavasz felé_,
_Gina emléke_, _Váali erdőben_, _Nyári les_, _Húsz év mulva_,
_Üstökös_, _Harmincz év után_, stb. stb. czimű költeményei a
magyar líra legszebb termékei közé fognak tartozni mindenkor. Nem
népszerű költő, mert félelmesen komor és fenyegetően
elégedetlen. Mint egyik kortársa írja róla: olyan
keresztesháborúbeli vitéz; előbb levágja az embert, aztán
megénekli. Indulatos, zord, lázadozó természet. Pesszimizmus a
szárnya, felhő a levegője. A forradalom utáni lírát erős
bölcselmi tartalommal mélyítette s új hangokkal gazdagította.
Olyan dolgok bántják, amiken nem lehet segíteni. Ha a maga
nyomorúságairól beszél: az egész emberiségen elkövetett
igazságtalanságok vérzik meg szivét. Nem az én feladatom:
megillető helyét kijelölni a magyar líra történetében. Én csak
egy véleményt akarok róla mondani, mely az ő egyénisége nagy
arányaihoz mérve kisszerűen és tán közönségesen hangzó, de
amelylyel én mégis maradandóságát akarom apostrofálni: _nem lehet
őt mély megindulás nélkül olvasni_.
Vidorabb, játszibb, érzelmesebb és lágyabb természet _Tóth
Kálmán_ (1831–1881.), aki a Petőfi-láz fiatalos hevületeiből
elég gyorsan és szerencsésen kibontakozva, még jókor megtalálta a
saját ösvényeit s dalaival úgy, mint általában egész irodalmi
működéseivel jótékony hatást gyakorolt oly korban, midőn erre
nagy szükség volt. Gyermeteg, poétai kedély, tele révedezésekkel
és álmokkal. Az isten is dalolásra teremtette s a forradalom után
alig van költőnk, ki annyi kedves nótával édesítette volna meg a
sirva-vigadó magyar keserűségeit, Petőfi, Arany, Tompa együttvéve
nem irtak annyi dalt, mint ő. Fütyörészve haladt végig az
életúton, kalapjában bokréta, szívében a jókedv rózsabokra,
arczán a mindig szerelmes ember boldog mosolya vagy csillogó könyei.
Igazi lírai temperamentum. Minden kicsiség hat rá, kedélye minden
érintésre megrezdűl. A szerelem, a szeretet költője _(Szerelmi
vadrózsák)_, ábrándos, szűzies érzelmek romlatlan szívű, naiv
troubadourja. Csapongó, szeszélyes, könnyed, túláradó és
következetlen. Nincs mélység nélkül (_Minek is van a szív s a
szívben szerelem?_ – _Halál_ – _Elégiák_ – _Eskü_ stb.), de
állandó szenvedélye csak egy van: lobogni. Eszményképei
változnak, érzése mindig egy marad: a szerelem. A búzavirágszemű
kis leányhoz, a sápadt asszonyhoz, Erzsikéhez stb. írt
költemények a tüzes és bájos, a gyengéd és heves dalok egész
szerelmi zenekara. Hirtelen támadó, röpke impressziók termékei.
Igénytelenek s kedvesek mint a mezei virágok, ezért is váltak oly
gyorsan népszerűekké. Élnek ma is, és azt hiszem, még sokáig
fognak élni a nép ajkán. Meg-megzendülnek csillagos éjben a
pusztákon, föl-föl sírnak az erdők árnyában, a karámokban, a
fonókban. Nem kevésbbé népszerűek s méltán, Tóth Kálmán
hazafias költeményei. A _Ki volt nagyobb?_ – _Szilágyi Erzsébet_
– _Előre!_ – _Kik voltak a honvédek?_ – s az _Aradi
vértanúkról_ írt költeményei országszerte megtették a maguk
hazafias hatását. A honszeretet tiszta forrásából fakadva: lelkes
és igaz érzések tolmácsolói, költőjük emlékét híven védő
énekek.
Lirikus volta daczára Tóth Kálmán a gyakorlati téren is sok
szerencsével oldott meg némely feladatokat. Irodalmi vállalatai, a
_Fővárosi Lapok_ és a _Bolond Miska_ kedvencz lapjai voltak a magyar
közönségnek. Amaz szépirodalmi napi lap, mely a régibb s ujabb
irókat jóformán egytől-egyig munkatársai közé számította s
változatos, élénk és tanulságos tartalmával – különösen
_Vadnay Károly_ szerkesztése alatt – évtizedeken át kitünő
szolgálatokat tett a magyar közművelődés ügyének; emez első
politikai élczlapunk, mely a kiegyezés előtti időszak fonák
rendszerét tette nevetségessé ezerféleképen. Tóth Kálmán a
vígjátékirás terén is sikerrel működött. Darabjai közül _A
király házasodik_, meg a _Nők az alkotmányban_ számot tevő
vigjátékaink közé tartoznak. Mindvégig kedvencze volt a magyar
közönségnek, különösen a nőknek, a kik szerették gyengéd
érzelmességét, álmodozó kedélyét, szelid melancholiáját s
mindig frissen ömlő, szívhez szóló dalait, melyek az immár holt
költő síri álmaihoz élő dicsőséget zengenek.
Számos jónevű s szép tehetségű lirikusról kellene még itt
bővebben megemlékeznünk, de, fájdalom, terünk szűk volta nem
engedi részletes ismertetésüket és méltatásukat. Csak
fölemlegetjük őket, mint az ötvenes és hatvanas évek költői
gárdájának kiválóbbjait, kik nagyrészt szintén Petőfi és Arany
hatásai alatt indulnak meg, de megvannak egyéni érdemeik is a szép
szolgálatában. Ezek: _Mentovich Ferencz_, főkép _Száraz lombok_
czímű kötetével; a mélykedélyű _Tóth Endre Zengő bokor_,
_Ujabb költemények és Harangvirágok_ czimű gyüjteményeivel;
_Thaly Kálmán_ lelkes történeti énekeivel s hazafias dalaival;
_Szász Béla_ longfellowi motivumaival s meleg családi lirájával;
_Szász Gerő_ nemesen szónokias pathosával s eszményekért rajongó
lelkesedésével; _Tolnay Lajos_ Arany hatásai alatt írt kitünő
szerkezetű balladáival s lírájának erős tartalmával; _Dalmady
Győző_ gyengéd szerelmi dalaival s érzelmes hazafiságával;
_Zalár_ értékes elbeszélő költeményeivel, szárnyaló ódáival
s egy-két szép dalával; a korán elhunyt _Tisza Domokos_ és _Bajza
Jenő_ szenvedő fiatalságuk sötét varázsával; _Zilahy Imre_ és
_Károly_ a Sturm und Drang korára emlékeztető háborgásaikkal;
_Szabados János_ komoly múzsájának hazáról és szerelemről
zengő énekeivel; _Boruth_ könnyed és friss népdalaival; _Vida
József_ dévaj kedélyével; _Kuliffay Ede_ keresetlen
egyszerűségével s végül _Komócsy József_ vidám, borongó és
szerelmes lelkének változatos hangjaival.
Működésük méltatása külön fejezetet érdemelne s nem az én
lelkesedésemen múlik, hogy rokonszenvem és szeretetem virágaiból
nem köthetek koszorút a számukra, de midőn nevöket ide jegyzem,
annál több tisztelettel és hálával gondolok mindannyira.
V JÓKAI Szül. 1825