részletezésekbe bocsátkozni. Csak jelzem a tartalmát. Egy rengeteg
erejü pórsuhancz története, ki érzi, hogy nagyokra termett s
lerázva magáról a bénító viszonyok jármát, hősies kalandok
után bemutatja vitézségét a királynak is, a ki ezért lovaggá
üti s maga mellé fogadja. Ennyi az egész. De hogy van mindez
elbeszélve! A mindenki által megérthető művészet legegyszerűbb s
éppen ezért legfelségesebb nyelvén, – a legtisztább,
legtősgyökeresebb magyar nyelven. Ha klasszikusan népies nyelvről
lehet beszélni: akkor ez az. Nem oly pompázó és merész mint a
Vörösmartyé, de jellemzőbb, igazabb, teljesebb és melegebb. Alig
van sora, melyben ne lepne meg bennünket a körmönfont, tiszta
beszéd valamely naiv és mégis művészi ékessége. S mindez oly
pazarul, oly frissen ömlik mint a zuhatag, – keresettségnek,
mesterkéltségnek, szenvelgésnek még csak árnyéka sincs sehol. A
komoly, erős s minden tekintetben alapos nyelvtudást a művészi
előadás ily bájos és természetes formáiban nem mutatta fel még
eddig nálunk senkisem s ép igy nem mutatta fel a költői
kompozicziónak ily tökéletességét sem. A legaprólékosabb
vonásokig lelkiismeretesen kiszámitott s mégis minden
erőszakoltság nélküli, népies s mégis művészien szabatos, a
fukarságig takarékos s mégis oly teljes szerkezet ez, melyet,
Madách szavai szerint, »csak hódolat illet meg, nem birálat«.
Minden apró részlete oly szerves összefüggésben van egymással,
hogy szinte szétbonthatatlan. Vasnál szilárdabb lánczszemekként
kapcsolódnak egybe. Sehol epizód! Sehol henye részek! Minden a
cselekménybe olvad fel, még a tájrajzok is. Minden apróságnak
tetsző mozzanat szerkezeti titkokat rejt magában s megannyi komoly
inditék a cselekmény tovább fejlésére vagy a jellemek
megvilágítására. S milyen hatalmasak, igazak és plasztikusak ezek
az alakok, – ez az öt-hat ember, a kiknek sorsán megfordul a
mindvégig előtérben álló hős története! Szobrok, a kiket, ha
egyszer láttunk, sohasem feledünk. Az álnok szivü bátya, a
gyöngéden szerető édes anya, a hűséges Bencze cseléd, a
gyermekeit sirató szegény özvegyasszony, a cseh Mikola, a dolgok
szövedékein átlátó bölcs király, s mindezek fölött az araszos
vállú, érczidomú, hatalmas Toldi Miklós óriás erejével s
megható gyöngédségeivel! Ha szerencsésebb nemzet költője irta
volna e művet: tapsolna hozzá az egész világ, de nekünk igy is
nagy vigasztalás, hogy a művészetek elfajulásának e szomorú
korában oly munkáról beszélhetünk, mely végtelen
egyszerüségeiben a művészet legmagasabb s legörökebb törvényeit
mutatja fel.
Arany távolról sem gondolt arra, hogy a Toldi-mondából trilógiát
készitsen, de hevenyében megirta _Toldi Estéjét_ is, mely az ősz
és világtól elfeledt hős utolsó napjait s végső diadalát
énekli meg. Más a légkör, más a hang, – a vén Toldit a
hanyatlás humorának bizonyos nemes patinája vonja be – de
művészet dolgában ott áll, ha nem magasabban, a hol az első rész.
Petőfi kéziratban olvasta e költeményt s lelkesen unszolta
barátját: »Ha a fejét és lábát megcsináltad, ird meg a derekát
is.« Arany ekkor kezdett először a tárgyról gondolkozni, de, nem
lévén a saját választása, erősen huzódozott tőle. Egyszer
aztán mégis hozzá kezdett, de a munka éppenséggel nem ment
könnyen. A költő, kiben a hagyományok tisztelete nem volt kisebb
mint a művészet szeretete, a két előbbi rész számára elég
anyagot talált Ilosvaiban, de azok felhasználásával mind jobban
fogyott az alap s úgy rémlett előtte, hogy, ha szabadon komponál:
koczkáztatja az _epikai hitelt_. Erre pedig nagyon kényes volt. Lelke
szinte belegyökerezett a multba, s történelmi vagy mondai támasz
nélkül nem akart egy lépést sem tenni. Hozzá fogott többször,
ujra meg ujra próbálgatta s megint csak abbahagyta. Azután
életében is változások álltak be. A forradalom után tanár lett
Nagy-Kőrösön s egyéb költői munkák mellett a professorság vette
igénybe minden idejét. Majd 1860-ban a Kisfaludy-társaság
igazgatójává választotta s Pestre költözött, a hol szintén
egyéb költői munkák mellett a hivatalos teendők s a _Szépirodalmi
Figyelő_, később a _Koszorú_ szerkesztése vonta el Toldi-jától.
Néhány év mulva pedig az akadémia választotta titkárul s ez a
nagy megtiszteltetés még több dolgot és gondot rótt rá. Egy kis
»független nyugalomról« álmodozott. Ez azonban nem mutatkozott
sehol. Tudjuk, hogy ezt legtöbbször a pékek és fűszer-kereskedők
érik el. Költők ritkán, vagy akkor, mikor már nem veszik semmi
hasznát. Eközben családi csapások is érték s »kórral, bajjal«
küzdködve, sokára, – az első Toldi megjelenése után
harminczkét év mulva – látott napvilágot a regényes eposzszá
szélesedett középső rész: _Toldi Szerelme_.
Az a sok tusakodás, vajudás, bú-baj, tervek változtatása,
meg-megujuló poétai aggályok, melyeknek kiséretében _Toldi
Szerelme_ lassanként megszületett: semmi esetre sem váltak
előnyére a nagy eposznak. Szines és ragyogó rajzokban reszket
előttünk a romantikus lovagvilág minden elképzelhető diszlete, de
a részletek e sokaságában Toldi alakja minduntalan háttérbe
szorul, sőt gyakran egészen elvész a szemünk elől. Azt a régi,
takarékos kompozicziót, mely még az epizódokat sem türte meg, itt
a korrajzi kitérések s mellékesemények tékozló uralma váltja
fel. Arany művészete itt is tündöklik s egy-egy részletben
mintaszerű, homéri helyekkel találkozunk, de nem tehetek róla, _ez_
a Toldi nekem nem a régi Toldi, a hogy egy szobornak sem szokás
legvégül csinálni a derekát. De Arany úgy fogta fel a dolgot, hogy
ezzel az egy munkával még _igazán tartozik_ s megirta, mert nem
akart adósa maradni senkinek.
Pedig, ha valaki, ő bizony busásan megfizetett minden vett jóért, a
mi sokszor talán nem is éppen volt _jó_ neki. Zaklatott élete és
sokoldalu elfoglaltsága daczára állandóan hű maradt a
költészethez s roppant sokat dolgozott. Összegyüjtött műveinek
tizenkét hatalmas kötete áll előttünk, szakadatlan munkásságról
tanuskodó pályafutásának maradandó emléke. Büszkén
tekinthetünk végig a remekművek e nagy birodalmán, mely egyuttal a
magyar szellem legnemesebb erényeinek foglalatja s minden parányában
a – mi dicsőségünk.
Arany a magyar epikai költészetnek egészen uj világát alkotta meg.
A képzelet szabad és pompázó magasából leszállt a történelmi
élet egyszerű költészetéhez, megható igazságaihoz. Oda, a hol az
események többé nem ábrándok, de adatokon, okmányokon, mondákon
alapuló valóságok. Rendkivüli alkotó képességének elég volt a
hagyományok néhány szála, hogy tündéri szövetet szőjjön
belőle. De erre a néhány szálra okvetetlenül szüksége volt. Amit
Ilosvai hitvány soraiból csinált, az – csoda. Pedig azokból
csinálta. Abból a penészbe sülyedt kontár krónikás versből
merítette lelkesedéséhez a – bizalmat. S a _Toldi_ egyes énekei
fölé mottóul odaírt XVI. századi naivitásokat éppen ezért nem
lehet bizonyos megilletődés nélkül olvasni. Az ember áhitattal
látja köztük Arany nagyratörő s mégis nyugodt szellemét, azt a
merészen-biztos kezet, mely e törmelékekből, e romokból a naiv
eposz egyik legmonumentalisabb palotáját építi föl.
Epikai alkotásai, még a kisebbeket sem véve ki _(Keveháza, Szent
László füve, Hamis tanu stb.)_, mind igazolhatják azt az
állításunkat, hogy Arany múzsája csak a történelem vagy a
mondák levegőjében érzi magát egészen jól és biztosan. _Murány
ostroma_ (1848) Széchy Mária ismeretes kalandját énekli meg; a
_Nagyidai czigányok_ (1854) kétségbeesett kaczaj a forradalom
csodáira; a Byron formái után készült _Katalin_ egy Majláth-féle
történeti monda művészi fölépitése; a pazar komikummal
fűszerezett _Jóka ördöge_ alapja egy török népmese, a _Bajusz_
egy adoma feldolgozása; a töredékül maradt _Bolond Istók_ erősen
szubjektiv tartalmával szintén belefogódzik legalább egy
közmondásba (Bekukkant, mint Bolond Istók Debreczenbe) s végül itt
van a hún mondakörből nagyszabású trilogiának tervezett epopéja
első része, _Buda halála_ (1864), melynek motivumait a költő az
»idők vén fájának egy régi levelén találta«.
Ez az utóbbi az Arany nagy és komoly epikai talentumának
legérettebb gyümölcse. A trilógia szempontjából csak expoziczió,
de azért magában is kerek egész. A költő _hún regé_-nek nevezi,
az olvasó azonban egy hatalmas történet megrázó jelenetei közt
bámulja azt a művészetet, mely a gyér hagyományból ezt a
fenséges idomu mesterművet tudta megalkotni. Van benne valami
meghatóan kezdetleges, mely különben csak látszik annak,
voltaképpen nem az, – jóval több: az egyszerűség fensége.
Mintha _Buda_ és _Etele_ vészjósló viszályaiban az ős nemzeti
élet nagyarányú alakjai, szilaj erkölcsei, vad szenvedélyei
nyomakodnának fel előttünk – közöttük az ármánykodó,
fakósárga arczú, gonosz _Detre_, az egymásra gyülölettel támadó
asszonyok, a keserü _Hilda_ és az izzó indulatu _Gyöngyvér_. Csak
néhány alak, egy tragikus összeütközés történetének szigorúan
kimért keretében, de biztos, erős kézzel megrajzolva. Vérökben
ott lobog a bekövetkezendő vész üszke. Minden szavuk, minden
lépésük egy-egy rugó a cselekmény tovább fejtésében. A
fejedelmi testvérpár ellentétes vonásai a jövendők előre vetett
árnyaiként szökkennek szemünkbe. Az idősebbik, Buda, könnyen
sértődő, ingadozó, gyámoltalan. Maga is érzi gyarlóságait s
éppen ezért megosztja az uralkodást öcscsével, Etelével.
Csakhamar megbánja s a gyanú zöldszemű szörnye pusztulásba
kergeti. Etele sem ment az emberi hibáktól. Nemes királyi
tulajdonságai daczára enged indulatainak, hallgat a nagyravágyás
szavára s ezek oly tettre ragadják, melyre az égiektől nincs
bocsánat: párbajban, de félig orvul, megöli bátyját. Eddig a
trilógia expozicziója. A második részből _(Ildiko)_ és a
harmadikból _(Csaba királyfi)_ csak érdekes és erőteljes
töredékek, meg a mese váza maradt fenn.
Arany ezzel a trilógiával nemzeti naiv eposzunk hiányát akarta
pótolni. Ha valaki, ő bizonyára rátermett, hogy ezt
megcselekedhesse. A hajdankor igriczeinek, regőseinek és
hegedőseinek eléggé nem sajnálható mulasztásait szerette volna
helyreütni, s bár sejtette, hogy az eposz ily formában ez idő
szerint nem igen válhatik többé korszerüvé: komoly odaadással és
lelkesedéssel foglalkozott nagy tervével. »Ha későn, ha csonkán,
_ha senkinek_: irjad!« És a mit megirt belőle: nyilván láttatja,
hogy ez epopéja csonkán maradása örök veszteségünk. A ki a
csodaszarvas regéjét a művészi előadásnak annyi elevenségével,
a régies nyelvnek annyi bájával tudta megirni; a ki a jellemzésben
oly erős, a szenvedélyek rajzában oly biztos, mint Arany volt:
fölül kerekedett volna az időkön – s korszerüség ide vagy oda!
– hatalmas szerkezetű trilógiáját minden idők számára alkotta
volna meg.
Kisebb elbeszélő költeményeit méltatva, külön kell
megemlékeznünk egy rendkivül bájos népies beszélyéről, az
_Első lopás_-ról, mely a maga nemében igazi kis mestermű s a
legnemesítőbb hatású költői termékek egyike, melyeket valaha
poéta-ember a nép számára irt. Egyszerű falusi történet, erős
erkölcsi czélzattal, de egyuttal az objektiv művészet minden
fényes tulajdonságával. Arany költői egyéniségének egész
valója, rokonszenves lényének minden jósága megnyilatkozik e kis
műben, – szinte kiérezzük belőle a teljes embert, azt a
művészt, a ki egy hétköznapi történetet mesélve lehajol a
néphez s az elesettet, a védtelent, a gyámoltalant fölemeli a
megtisztulás és ujjászületés átjobbitó forrásaihoz. És külön
kell megemlékeznünk _balladáiról_ is, melyeknél tökéletesebbeket
e műfajban senkisem teremtett nálunk. Irtak azelőtt is balladákat,
de azok csak krónikás énekek, terjengős lirai mesék voltak.
Hiányzott belőlük a lélek: a tömör szerkezet meg a cselekmény
drámaisága. Arany itt is a népköltészeti termékeket vette
mintákul s a skót meg az ó-székely balladák alapján megteremtette
a valódi _drámai dalt_. Gyulai Pál méltán nevezi őt a ballada
Shaksperejének. Egy-egy nagy történetet – egész tragédiákat –
igy tömöriteni, elrendezni, megformázni; a szereplő egyéneket
erős drámai akczióban, plasztikus mozgásban, a vágtató események
árja közt legjellemzőbb vonásaikkal feltüntetni s kedélyünket az
előadás erélyével művészileg meghatni: ehhez Arany ért
legjobban. A ki ezen a téren követni akarja: csak utánzója lehet s
csak gyöngébbet alkothat. Szereti a komor, sötét tárgyakat,
melyekben a rejtélyes játszsza a főszerepet s a képzelődés
csapkodó fénye világitja meg az egyes részeket _(Ágnes asszony,
Bor vitéz, Éjféli párbaj, Ünneprontók)_. A történeti
tárgyúakban a szűk keret daczára gyakran egész korszakok képe
elevenedik meg előttünk, – gondoljunk csak _Ötödik László_-ra,
a _Tetemre hivás_-ra, _Pázmán lovag_-ra, a _Welszi bárdok_-ra, de
főkép _Szondi két apród_-jára, melyben játszva küzdi le a
legszövevényesebb szerkezeti akadályokat. Nem csoda, sőt egészen
természetes dolog, hogy egyik kiváló aesthetikusunk, _Greguss_
Ágost, Arany mintaszerű balladáiból szürte le e műfaj
elméletét. Beszédesebb, világítóbb és teljesebb példákra nem
talált volna sehol sem.
Mit mondjak lirájáról, a melancholia és humor e csodásan gazdag
dalvilágáról! A Petőfi utáni kor lirai handabandái közt mily
nemesen egyszerű, fenségesen komoly, szivetrázóan megdöbbentő
hangok ezek! Mily változatosság a tárgyakban, mily őszinteség és
igazság a hangulatokban! Talán nem hat könnyedén és közvetlenül,
de ha átengeded lelkedet e vívódó sziv nagy fájdalmainak, érezni
fogod mélységeit és melegét. Nem szenveleg semmit: az igazat
dalolja. Benső szükségből árad ki s istentől nyert tehetségeit
sokoldalú tudással mélyíti szakadatlanul. Nem játékból ír.
Czélja nem a pompázás, a külső hatás, de az igazság keresése.
Maga mondja egy Erdélyi Jánoshoz intézett levelében: Ha valami, a
költészet _meggyőződés dolga_; vezérczikket lehet írni
meggyőződés nélkül, de jó verset nem. Izről-izre át van hatva
hivatásának komolyságától s nem az olcsó tetszés számára
dolgozik. Elmélyed a költészet édes-fájó titkaiba s önzetlenül
szolgálja a múzsákat. A szépet a szépért szereti, a munkát a
munkáért becsüli. Magányos világa elég gazdag arra, hogy hitet,
vigasztalást, megnyugvást találjon benne. Midőn millióknak teremt,
bizonynyal millióknak él. Meg-megzendűl öröme, bánata, de főkép
nemzetének, fajának gyásza és dicsősége az, ami ihleti. Ez az a
»szent«, az a »magasztos«, mely besugarazza álmait s ott lebeg
működésének egésze fölött is. A _Dalnok búja_, _Őszszel_,
_Rachel siralma_, _Széchenyi emlékezete_, _Rendületlenűl_
halhatatlan énekek, a magyar hazafias lira legtartalmasabb darabjai,
koruk lelke lüktet valamennyiben. A _Dante_, _Gondolatok_, _Honnan és
hová_, _Fiamnak_, _Kertben_ stb. czimű költemények megannyi
mértföldmutatói egy roppant látkörnek, melyet a bölcsészet, lét
és vallás problémái határolnak.
De mindegy, bárminő genre áll előttünk, komoly vagy humoros, óda
vagy népdal: Arany sohasem tagadja meg önmagát. Mindig egy szilárd
jellem, egy erős, nagy egyéniség kifejezése az. Itt is szivesen
hajlik a tárgyias felé, érzéseit szereti képekben feltüntetni,
kedvvel részletez, de szive dobogása tisztán keresztűl csendűl a
rimeken. Tud álmokba ringatni, meghatni, tud mindenhez, csak ahhoz
nem, hogy amit ír: lángész munkája. Szerény és férfias.
Nyugodtan halad a maga külön csapásán s megvet minden léhaságot
»Józan, okos mérték« a mértéke. Egyetlen költőnk, akinek
lantján nem zendűl szerelmi dal, talán azért, mert Petőfi tüzes
dithirámbjai után fölöslegesnek tartja erre vesztegetni az idejét.
Különben sem közlékeny. A magánéletét érintő részleteket
szivesen formálja objektiv képekké s el-elburkolja. Fél a
piacztól, s a politikai és irodalmi dulakodások láttára
magányába menekűl a régi jóizű magyar poétákkal foglalkozik,
sok tudással s gonddal írt elméleti tanulmányokban vitatja meg a
magyar költészet szükségeit, fordítja Shakspearet és főkép –
Aristophanest, akinek maró szatirája mintha korára illenék.
Szakadatlanúl kezében van a toll, mert váltig azt hiszi, hogy még
mindig – tartozik valamivel. Pedig már jóval megelőzőleg csak a
nemzet volt adósa neki. S adósa is maradt. Azzal a »független
nyugalommal«, melyről még teljes erejében, reménykedve,
vágyakozva, álmodozni mert. Most már föltétlen nyugalom az
osztályrésze, de osztályrésze egyuttal a halhatatlanság is. Minden
időknek egyik legnagyobb költője marad s a magyar költők közt
bizonynyal ő lesz mindig a legnagyobb – művész.
III LÍRAI DUHAJKODÁSOK
A forradalom utáni magyar lírának, nem számítva ide természetesen
a multból átvett örökséget, sokáig nem volt határozott
karaktere. Petőfi nagy egyénisége és tüneményes lángelméje
szinte szédítőleg hatott a kisebb tehetségekre. Ezek az ő
fényében vergődtek s nem bírva sem tudását, sem izlését: a
népies fintort, a hazafias duhajkodást, az izetlen, pőre
handabandát tették meg művészeti elvnek. Ezekben a komoly időkben
az ő szerepök nem volt sokkal komolyabb, mint valamely
gyászszertartáson rosszul alkalmazott kocsmai nótázás. Zsinóros
és sallangos érzelmek, mély honfibút szenvelgő üres hazugságok,
a belső és külső formák teljes elhanyagolása, sőt megvetése:
íme, ebből állt művészetök. Ráadásul a népies örve alatt
becsempészték még a vidékiességet is. És jóformán
föltétlenül, kényükre-kedvükre garázdálkodhattak, mert kritikai
ellenőrzés alig volt s a közönség egy jó nagy része – nem
lévén más vigasztalása, mint az irodalom – rokonszenvezni
látszott czifrálkodó hazafiságukkal, léha erényeikkel. Végre is,
ha egy csoport író összeáll s minden erejét arra használja föl,
hogy bolondokat csináljon: megcsinálhatja. De sohasem teheti ezt
büntetlenűl. Petőfi maga mondta ki azt az egyszerű, de mély
tartalmú axiómát: »az idő igaz és lerontja, ami nem az«. Arany
János pedig, mikor az éktelen csimpolyázás zajában végkép
elvesztette fejedelmi türelmét, iszonyú megvetéssel dobta
közéjök azt a megjegyzést, hogy a »költő s… czipészinas nem
egy«.
Valóban nem. De Arany sokkal komolyabb művész volt, hogysem e
felszines és czéda lelkekre hatást gyakorolhatott volna. Akiben,
kivételesen, volt tartalom, az úgyis az ő csapásán haladt, – a
túlnyomó, lelketlen rész azonban vidáman hanczurozott tovább s
hányta a czigánykereket a költészet berkeiben. Szent Kleofás!
milyen karaván, és milyen látványosság! Odakünn az utczán a
zsinór, a sujtás, a czifraszűr, a fokos, a krinolin volt a módi,
– az irodalomban a nagyokatmondás divatja járta meg a káromkodás.
Poéták egész raja támadt, kiknek legnagyobb része czigány és
boroskancsók mellől lépett az életbe s a szomorú napok
láncz-csörgésére hetyke sarkantyúpengéssel válaszolt. Tompa
allegorikus biztatását: Fiaim, csak énekeljetek! nagyon is
megfogadta ez a mámorban fuldokló nemzedék s csakhamar olyan
észbontó cziterázás támadt mindenfelé, hogy maguk Apollo
leglelkesebb papjai is megsokallották. A veréb versben csipogott, a
tyúk rímekben kotkodácsolt. Sohasem volt Magyarországnak annyi
kadenczia-faragója, mint ezekben a lármás napokban. Eszeveszett,
folytonos tüntetésekkel s bolondításokkal tarkázott
összevisszaság volt ez. Mindenki ivott, tánczolt, deklamált. Én
még jól emlékszem a Lisznyai Kálmán és Vahot Imre szavaló
körútjára. Bejárták az egész országot verssel és dikcziókkal,
csak úgy, mint Reményi a maga bolondító hegedűjével s a hazafias
szavalatokat nyomban követték a még hazafiasabb dinom-dánomok.
De talán mégsem szabad őket teljesen elítélni. Kétségtelen, hogy
ezekben a napokban a közönség minden mozgalmat a politikai
tüntetések szempontjából mérlegelt és méltatott. Az irodalomban
nem a művészi szépet kereste, hanem a hazafias czélzatot.
Szerfelett olcsó eszközökkel lehetett nagy hatásokat elérni s a
lázas és reménykedő napok hangulata felette alkalmas volt arra,
hogy fiatalabb verselőinket végkép megtéveszsze. A közizlést
szolgáló e kisebb tehetségek rögtön magukra öltötték a tömeg
minden czifrálkodását, mint a patakviz fölveszi annak a
környéknek a szineit, melyen áthalad. Túlhajtottak mindent, főkép
a magyar erényeket, de ez hazafias rajongásból, közös politikai
mámorból történt. A napok hangulatának éltek és kétségkivül
hatottak is.
Ezek közt a különczködő és különös lények közt, kiknek nagy
részét immár a feledés fátyola borítja, a legtehetségesebbek, de
egyuttal legsujtásosabbak egyike _Lisznyai Kálmán_ (1823–1863).
Vékony, czingár legényke – mint Jókai írja róla – hősi
taglejtésekkel, bendegúzi méltóság az arczán. Egyszer divatosan
fodrozott hajfürtökkel, jaquemar-keztyűvel, de hozzá világoskék
delivörös hajtókájú pitykés dolmányban, másszor meg párisi
divat szerint kicsípve, de borzasan, nyakkendőtlen s fokossal a
kezében. Kisebb baja sohasem volt, mint halálos betegség s kevesebb
pénzre sohasem volt szüksége, mint ezer forintra. Finom, kellemes,
szeretetreméltó ember, egész lénye csupa kedély, pajzánság és
játsziság. Bohémebb költője nincs ennek az egész korszaknak. A
pompázás, a szóvirágok – tulipánok, pántlikák, liliomtej és
szivkalácsok tömegétől alig látunk valamit igazi tartalmából. A
nagyotmondások korát éltük, de olyan nagyokat senkisem tudott
mondani, mint ő. Petőfinek, akit imádott, egyszer azt mondta: Te
felhőket eszel és isteneket hánysz! Versei legnagyobb része ma
egyszerűen – lehetetlenség, de akkor sokan a költői
eredetiségnek kápráztató megnyilatkozásait látták bennök.
Különösen _Palócz dalai_-ban, melyekben a jó palóczok sajátos
szavai s népi szertartásaiknak szines rajzai szerfelett érdekeseknek
tetszettek s az ujság hatásával hatottak. Azt hitték, hogy Lisznyai
a költészetnek eddig nem ismert kincsbányáira bukkant s az ott
felfedezett nemes érczekből nábobi módon pazarolhat. Egyes
darabjait lefordították németre és francziára is, de csakhamar
nyilvánvaló lett, hogy ez az egész palóczkodás nem egyéb mint
szeszélyes költői játék, ártatlan gyermekkori reminiszczencziák,
minden komolyabb tartalom nélkűl. Ami kedves bennök, egy-egy tiszta
dal (_Édes hazám…_ _A szécsényi kisasszony_ stb.) az éppen
azért szép, mert nem a palóczkodás révén lesz azzá, hanem mert
Lisznyai gyermeki kedélyének őszinte kiáradása.
Egyébként pedig fegyelmezetlen lelke, habzó vére, rakonczátlan
természete vitte, mint a vágtató paripa, tüskön-bokron keresztül.
Jobb sorsra érdemes tehetsége szétröppentyűzte magát ezerszínű
dalrakétákban. Az exaltáczióra föltétlenül hallgatott, az
izlésre legkevésbbé. Minden igazság eltorzult a kezében.
Realizmusa nem volt egyéb, mint a művészet vidékiessége.
Költészetének gyümölcsei olyan aranyalmák, melyeknek belseje –
hamu. Petőfi bájos és jellemző egyszerűségeivel szemben ez az
üres pompa szinte leverő hatású. Határozott visszaesés. A
természet nagy költője örök mintákban mutatta fel, hogy kell
egy-egy képet az igazság erejével s a hangulat szineivel
meglelkesíteni. Lisznyainál oly túlzásokra találunk, melyek a
lirai hagymáz határait érintik. Ime, egy nyáréji hangulat rímes
különlegessége:
Linglanglong – harang bong,
Lityilütty – madárfütty,
Lilola – fuvola,
Lomblengés – csengés,
Lágy zsongás, zsibongás,
Pötyögés, pityegés,
Cziczergés, perczegés,
Zizzentő kis szecskő,
Sziniszin, czinczinczin,
Ityimpinty, lintyimbinty.
Ümmögés, mümmögés,
Kakmukpukk, ufmakmukk,
Kirikvakk, kvakkvakkvak…
Aki ilyeneket le tud írni s ezeket szépségeknek tartja: az lehet
nagyon szeretetreméltó bohém, de azzal csakugyan nem lehet vádolni,
hogy művésznek született, ahogy egymásután megjelenő kötetei
_(Új palócz dalok, Dalzongora, Madarak pajtása)_ nem is emelkedést,
de fokozatos hanyatlást jeleznek.
Lépten-nyomon lehet érezni, hogy ebben a korban – annyi
viszontagság, kétségbeesés, reménykedés korában – az írók
túlnyomó részét nem a magasabb művészet eszményei
lelkesítették, hanem a magyarság fenmaradásának gondolata. Ebből
magyarázható ki még az is, hogy a vidékiességet, a mi bizonynyal
veszedelem, mert modor, a költészet egyik frissítő elemének,
ujító forrásának képzelték. Irtózatos tévedés volt, de
részben hazafias elfogultságból történt s ez talán némileg
mentheti. Nem szeretek a saját felekezetemről kicsinylőleg
beszélni, de ma, midőn ezek a tévedések oly tisztán láthatók s a
verses kötetek egész garmadáját olvashatjuk végig abból a korból
minden meghatottság nélkül: a szomorú szüret eredményéről
kötelesség rövidesen beszámolni.