téveszthette el hatását s ügyesen szőtt cselekményével, nemes
erkölcsi tartalmával, szabadságot lehelő pathosával tisztességes
sikert aratott. De legjobban tetszett egy polgári drámája, a
_Bankár és báró_, melyet Hugó Károly egy franczia novella után
készített s mely ma már elavult, szinte természetellenes stilusa
daczára még mindig tartja magát a szinpadon. Három, minden
tekintetben nemesen érző lélek tragédiája ez, kiket
elfordíthatlan végzet oly válságos helyzetbe sodor, hogy
mulhatatlanul pusztulniok kell. Az arisztotelesi hármas egység szűk
keretében oly megrázó történet zajlik le előttünk, melynek
művészi kombinácziója, az érdeket lépésről lépésre fokozó
ereje, jellemeinek igaz bensősége s megható egyszerűsége nyilván
láttatják: minő kiváló drámairói tehetség omlott össze Hugó
Károly tébolyában.
Czakó, Teleki, Hugó jobb sorsra érdemes lelkesedésükkel esetleg
nagy dolgokat vihettek volna végbe, de, fájdalom, egyik sem termett
arra, hogy drámairodalmunk fejlődésében valamely uj epochát
nyithasson. Egyet azonban nem lehet tőlük elvitatni: becsvágygyal
törekedtek nemesebb tartalomra s a költői és színi hatást
iparkodtak egymással kibékíteni, öszhangba hozni.
Népszerűek voltak még e korban _Obernyik Károly_ (1816–1855)
darabjai. Java részük politikai és társadalmi jelszavakból épült
fel. Legjobban tetszettek a _Főur és pór_, meg az _Örökség_;
legtovább tartotta fenn magát egy történeti drámája, _Brankovics
György_, melyből Egressy Gábor előadó művészete feledhetetlen
remeket alkotott.
Még számosan próbálkoztak meg a szinpaddal, de Szigligeti
termékeny muzsájával senki sem versenyezhetett. Körülötte gyors
egymásutánban szikráztak fel s lobbantak ki a tehetségek: ő
nyugodt fénynyel ragyogott tovább s a kiégett meteorok közt
diadalmasan futotta meg hosszú pályáját.
HARMADIK RÉSZ
I FORRADALOM UTÁN
Halálos némaság mindenfelé…
Egy vitéz nemzet kezéből hullott ki a fegyver, egy jogaiért küzdő
hős bukott el s a katonai önkényuralom minden kimélet nélkül
gázolt a vonagló óriás roncsolt tagjaira. Rátipródott, mintha ő
győzte volna le. A hazafiak legjava üldözött gonosztevőkként,
agyonhajszolt vadakként bujdokolt bozótok, lápok, erdők
sűrűjében, vagy elrejtőzve lappangott félreeső udvarházakban,
– más részök menekült Törökországba, elvitorlázott
tengerentúli tartományokba. A börtönök megteltek. Senkisem tudta,
mit hoz a következő pillanat. A bizonytalanság Damokles-kardja
lebegett minden fej fölött. A főváros megszünt a szellemi élet
központja s megszünt magyar lenni. Az irodalom szinte eltünt a föld
szinéről. Egy közvádló éppen harminczkét irót szánt a
halálra, jóformán az egész akkori magyar literaturát.
Szerencsére, megmenekültek a haláltól, csak egy-kettő szenvedett
börtönbüntetést. Sok zaklatás után Tompát is szabadon
bocsátotta kassai auditora, kegyes bucsuszavakat intézve hozzá:
– Also jetzt sind sie frei, de több _gólya_ nem csinálni…
Katonáéké meg a Gutgesinnteké volt a világ. A nagy csöndességben
szombatonként az ujépület roppant kaszárnyájának udvarából
dobpergés, puskaropogás hangzott ki: főbe lőtték Batthyány
Lajost, halomra gyilkolták a gyanusakat, kompromittáltakat. A
rémítés programm lett, az akasztófa és golyó állandó hatalmi
segédeszközök.
Visszazökkentek a régi, vad idők, a Karaffáék és Kobbék kora.
Nem volt kevesebbről szó, mint Magyarország teljes
megsemmisitéséről, melynek, úgy hitték, végre csakugyan ütött
az órája. Az erőszak kényére-kedvére működhetett. Többé nem
is csinált semmiféle titkot terveiből. Egészen nyilt kártyákkal
játszott. Megtámadta, elkobozta az összes jogokat. Utját állta
minden nemzeti kulturának, megakadályozott minden szabad mozgást. A
letörött nemzet-roncsok közül gőgösen és szemérmetlenül
emelkedett fel a százados ábrándok és törekvések immár testet
öltött fantómja: az egységes császárság, nem népeinek
jólétére, hanem az absolutizmus pallosára támaszkodva. Lábainál
ott hevert a széttagolt Magyarország: külön Erdély, külön a
Bánát, Horvátország és egy csomó kerület…
Ha valaha – gondolták magukban – most bizonynyal el lehet bánni
ezzel a hamvába roskadt magyarral. Az egységes birodalom
megteremtésére sohasem járt kedvezőbb idő. Diadalmas méretekben
látták maguk előtt a jövendő nagyság hatalmas épületét, a
szétbonthatatlan Ausztriát, melynek Magyarország legfölebb csak
előszobája lett volna, a hol adót fizetnek és sarczokat hajtanak
be. Nagyon csalogató, délibábos kép, szerfelett elbájoló
látvány volt, – gyönyörü tündérpalota a híg levegő habjain
ringatózva. A vérengző katonai diktatura sulyát azonban nem birta
meg. Haynau-ék vasléptei alatt csakhamar leszakadt a pompás
épületnek egy tornyos oldalszárnya. Eközben a másik részbe, most
már óvatosabban, behurczolkodott a polgári absolutizmus.
Schwarzenbergék eszeveszettségeit Bach rideg józansága váltotta
fel. A hadi törvényszékeket és vérbiróságokat a bürokratizmus
jeges szabályossága, a germanizáczió, a zsandárrendszer, a
törvényellenes intézkedések és eljárások egész sorozata.
A magyar társadalomnak csak egy fegyvere lehetett az idegen invázió
hatalmaskodásai ellen: a szenvedőleges magatartás, a passziv
ellenállás. S ebben a félelmes daczban, ebben a hozzá nem
férhető, hallgatag és méltóságos tűrésben, mely erejét a
jogtalanul felfüggesztett törvények tiszteletéből merítette,
összeforrott, egygyé lett a nemzet egészen. Nem zajongott, nem
zugolódott, egyszerűen beállt néző közönségnek. Elfojtott
keserűséggel, kétségbeejtő közönynyel s vérig boszantó
humorral szemlélte az uj gazdálkodás fonák rendszerét, vad
képtelenségeit, – ezt a politikai khaoszt, melynek jégverésétől
»oda lett az emberek vetése«, – sőt maga is segítette a
kalászba szökkenő termést tönkretenni: »Lássuk hát, uram, mire
megyünk _ketten_!« Bármit akart a hatalom: csak erőszakkal
hajthatta végre. Minden lépése nehézségekbe ütközött.
Támogatásra sohasem számíthatott. A hivatalos apparátus roppant
erőfeszítésekkel, szakadatlanul működött, hogy tekintélyének
és hasznavehetőségének legalább a látszatát megmentse.
Hasztalan!
Az eredmény mindvégig önáltatás és hazugság maradt. Ez a
nemzetiségétől megfosztott nemzet a maga jószántából, önként
nem adott semmit a hatalomnak. Az adóktól kezdve a közszolgálatok
minden nemét végrehajtással, zsandárral, karhatalommal kellett
tőle kicsikarni. A reakczió garázdálkodásaira, toporzékoló
dühöngéseire egy nagy, néma összeesküvés volt a válasz, –
gyülöletre megvetés – s lett volna ez a végzetes rendszer
elméletileg bármily hatalmas: ily körülmények közt a gyakorlatban
mulhatatlanul hajótörést kellett szenvednie.
Hiszen a szigoruságban és ellenőrzésben annyira túlhajtottak
mindent, hogy szinte nevetség volt. Az emberek egy része folyton
rendőri felügyelet alatt állt s a mindenható policzia még az
öltözet, kalap- és hajviselet kellő ellenőrzéséről sem
feledkezett meg. Megtiltották a pörge kalapok, a tollak viselését.
Vidékről a fővárosba csak útlevél segítségével lehetett
bejutni. Az akadémia alapszabályaiból kitörölték azt a
paragrafust, mely kötelezővé teszi, hogy az akadémia magyar nyelven
művelje a tudományokat s az uj alapszabályok értelmében az
akadémia tagjait a cs. k. főparancsnokság nevezte ki.
Mindezekre a furcsaságokra azonban a magyar társadalomnak megvolt a
maga visszatorló válasza. A nők nem álltak szóba egyetlen
katonatiszttel sem; a fiatalság gúnydalokat csinált a
»tollszedegető« hatóságra s előkereste a forradalom előtti
köcsög-kalapokat; a nemzeti szinház diszelőadásán, melyet az
osztrák himnuszszal kellett megnyitni, csak a himnusz eljátszása
után jelent meg a közönség; Erkel operáját, _Hunyadi Lászlót_
pedig a tragikus sorsu történelmi hős lefejezésének
évfordulóján adták elő, – a hatóság aztán törhette a fejét:
mért van ezen a napon diszelőadás a nemzeti szinházban? A
publiczisták, költők, írók elkezdtek virágnyelven beszélni,
melyet semmiféle idegen czenzor nem érthetett meg, de a magyar
közönség nagyon is jól megértett. A viszonyok nyomása alatt
valóságos művészetté fejlődött a szimbolizmus.
Jókai keleti regéi, Tompa allegoriái, Falk Miksa vezérczikkei
minden fennakadás nélkül jutottak a nyilvánosság elé. Chinai és
japáni ügyek ismertetéséből értesültünk a hazai dolgokról. A
közönség mesterileg tudott olvasni a sorok között. Egy-két lapunk
volt s csak lassan támasztott érdeklődést az irodalom iránt, de ez
az érdeklődés aztán napról-napra fokozódott. _Szilágyi Sándor_
különböző szépirodalmi vállalatokkal, emléklapokkal,
röpivekkel, almanachokkal, albumokkal állt elő s folyton kijátszva
a hatóság argus-szemeit, maga köré gyüjtötte a szétszóródott
irói gárdát. _Nagy Ignácz Hölgyfutárja_, egyetlen szépirodalmi
közlönyünk ez időben, szintén jó szolgálatokat tett a nemzeti
ügynek és főkép a fiatalabb tehetségeket csoportosította.
Lassacskán aztán oda értek a dolgok, hogy az irodalom szeretetének
örve alá rejtőzött minden politikai demonstráczió.
A passzivitás politikájának, e hallgatag és nemes magatartásnak
éltető ereje egy igazán nagy ember volt: _Deák Ferencz_. A jelszót
mindjárt kezdetben ő mondta ki. Megértette az egész nemzet s ment
utána. Ez a nagy és bölcs ember a megelőző idők eseményeiből
leszűrte a komoly tanulságot s egy pillanatig sem ringatta magát
csal-álmokba. Tisztán látott a khaoszban s biztosra vette, hogy az
abszolut hatalom kevély, de rozoga épülete előbb-utóbb össze fog
omlani és mulhatatlanúl vele pusztul Bachék, Schmerlingék minden
államboldogító találmánya, a jogfosztogató rendeletek, patensek,
diplomák összes sorozata, mert tartalmuk nem az igazság, hanem a
tévedés meg a hazugság. Mikor az összbirodalom emberei ragyogó
szinekkel festették előtte: minő boldogság vár Magyarországra, ha
beleolvad Ausztriába, – mosolyogva válaszolt:
– Mennyivel nagyobb a mennyei boldogság, mégsem akar senki
_meghalni_.
– De hát annyi bevégzett tény után csak nem kezdhetünk mindent
ujra Magyarországon? erősködött az osztrák miniszter.
Deák a rosszul begombolt kabátra hivatkozott, melyet az ember, ha azt
akarja hogy rendbe jöjjön, mégis csak kénytelen ujra begombolni.
– Levágjuk a gombot! válaszolt a miniszter erélyesen.
– Akkor aztán éppenséggel nem lehet a kabátot begombolni,
válaszolt Deák nyugodtan.
Imponáló nyugalom volt jellemének egyik leghódítóbb alkatrésze.
Az erő felséges nyugalma. Nagy, világos elméje, mely mindig az
igazságot szolgálta, egyszerü szavakban, ötletes hasonlatokban,
találó adomákban az államférfiúi tudásnak, bölcseségnek
roppant mélységeit tárta föl. Magyarország közéletének sohasem
volt egy alakja sem, a kit jobban megértettek volna, mint őt.
Gondolatait oly szabatosan és becsületesen fejezte ki, hogy azokhoz
nem férkőzhetett a kételynek, a félreértésnek még csak árnyéka
sem.
Mindig egyenes uton járt és mindig emelt fővel, nyilt arczczal
haladt előre. Nagyságának valódisága nem szertelenségeivel és
rendkivüliségeivel hatott, de, mint a hatalmas dómok, arányainak
felséges öszhangjával. Ha irt, ha beszélt: semmi hatásvadászat,
semmi hangjáték, semmi ellágyulás, semmi taglejtés, semmi
éreztetése a roppant szellemi fensőbbségnek. A természetes
beszéd, a közönséges társalgó hang eszközeit használta, de ezt
aztán úgy használta, hogy beillett művészetnek. Mikor közvetlen a
kiegyezés előtt Belcredi miniszter a már megejtett ujonczozáson
kivül még egy másodikat akart elrendelni, Deák hideg méltósággal
adta tudtára: nem lehet. És mért nem, ha szabad kérdenem?
kiváncsiskodott a miniszter. Egyszerüen azért nem, válaszolt Deák,
_mert nálunk Magyarországon az anyák évenkint csak egyszer
szülnek_.
Meggyőződéseitől egy pillanatra sem lehetett eltántorítani.
Törvény és igazság vértezte föl. A tizennyolcz évig tartó
abszolutizmus minden hullámcsapása az ő sziklaalakján törött meg.
Ő volt ezeknek a kisérletező s gyorsan változó időknek
legszilárdabb pontja a birodalomban s csak ő rá lehetett –
épiteni. Nyugodt méltósággal vezette a nemzet passziv önvédelmi
harczát, ezt a sok áldozatba kerülő, hozzáférhetetlen,
törvényes forradalmat, melynek végre is győzni kellett. Várt és
résen állt. Kezemben van egy Kende Lajoshoz intézett levele (Kende
Béláné urnő szivességéből) 1856. május 8-ikáról keltezve,
melyben kimenti magát, hogy feledhetetlen barátja Kölcsey
síremlékének leleplezési ünnepélyén nem lehet jelen, de a
»dicsőült« szavaival, keble mélyéből sóhajt fel az egek
urához:
»Áldd meg isten a magyart,
Jó kedvvel, bőséggel!
Nyujts feléje védő kart,
_Mert_ küzd ellenséggel.«
A »mert« szó alá van húzva.
Ekközben a dinasztiára rossz idők kezdtek járni. Közeledett az a
vihar, mely a fonák rendszer »pajtáját« összeomlással
fenyegette. Az ötvenes évek vége felé már erősen érezték a
végzetes kormányzás gonosz eredményeit. Az olaszok fegyvert
ragadtak szabadságukért. Ausztria vereséget szenvedett. Lombardia
elveszett.
Bécsben nagy volt a zavar s kénytelen-kelletlen tettek néhány
lépést a kiegyezés felé, mely azonban, kellő öszinteség hiján,
balul ütött ki. A császárság nem engedett az egységes birodalom
eszméjéből, mely Magyarországot közönséges tartománynyá
sülyesztette; Deák Ferencz pedig nem engedett a negyvennyolczadiki
törvényekből, melyek nemzetének önállóságát és
függetlenségét biztosították. Ujabb s fenyegetőbb vészfelhőknek
kellett feltornyosulniok az »egységes« birodalom egére, hogy a
kiegyezés eszméje megérlelődjék s politikai szükséggé váljon.
Nem jótékony, békés napfény, de baljósló vihar érlelte meg.
Az 1861-ben összehivott országgyülés nagy reményekkel fogott
munkájába, de a Deák Ferencz feliratára érkezett fejedelmi leirat
– Schmerling miniszter büszke ópusza – mereven visszautasította
a magyar országgyülés jogos kivánságait.
Erre egyhangulag fogadták el Deák Ferencz második feliratát az
államférfiúi bölcseségnek s szeplőtlen hazafiságnak ezt a soha
el nem évülő, lángelméjü remekét, mely a következő szavakkal
végződött:
»Lehet, hogy nehéz idők következnek ismét hazánkra, de a
megszegett polgári kötelesség árán azokat megváltanunk nem
szabad. – Ha tűrni kell, tűrni fog e nemzet, hogy megmentse az
utókornak azon alkotmányos szabadságát, melyet őseitől
öröklött. Tűrni fog csüggedés nélkül, mint ősei tűrtek és
szenvedtek, hogy megvédhessék az ország jogait. Mert amit erő és
hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét
visszahozhatják, de amiről a nemzet, félve a szenvedésektől, maga
lemondott: annak visszaszerzése mindig nehéz és mindig kétséges.
Tűrni fog a nemzet, remélve a szebb jövendőt és bizva ügyének
igazságában.«
S tűrt nemes megadással tovább. Tűrte a törvénytelen hatalom
kemény jármát, alkotmányellenes garázdálkodásait, kémeit,
finánczait, s annál állhatatosabban ragaszkodott a –
törvényesség alapjaihoz, erős hittel várva, hogy a kik
önállóságunkat a saját szabadságuk érdekében akarták
eltörölni, végre befogják látni, hogy »egyik nemzet szabadsága a
másik szabadságának ellensége nem lehet«.
És csakhamar el is jött az az idő – Schmerlingék minden
elméletét halomra döntő s magát a trónt is megrendítő vihar
alakjában. Ausztria háboruba keveredett Porosz- és Olaszországgal.
A császári seregek csúfos vereségeket szenvedtek. A nagyhatalom
koronájából két drágakő hullott ki: Schleswig-Holstein és
Velencze, – s nyilvánvaló lett, hogy a megalázott boldogtalan
Ausztriának nem a fegyveres erőben, de népei megelégedésében és
jólétében kell a boldogulás eszközeit keresnie. A kiegyezés most
már politikai szükséggé vált s Deák Ferencz, elveihez mindvégig
hiven, a szerencsétlen háború után sem követelt többet, mint az
előtt.[4]
Az önkényuralom romjai közül büszkén és győzelmesen emelkedett
föl a szenvedésekben megedződött ifju Magyarország, az
alkotmányát visszanyert szabad magyar nép s teljes erővel indult
meg államisága nagy utján a jövendők felé. Jeles, kiváló, erős
vezéremberek egész raja munkálkodik azon, hogy ez a nemzet mentől
hatalmasabbá váljon s mentől jobban megizmosodjék. Mégis e
korszaknak valódi hőse, élő lelkiismerete Deák Ferencz marad s
tekintetünket az ő nemes egyéniségének arányaira kell vetnünk,
ha azt akarjuk, hogy »a nagyok szemléletében kifáradt szemünk –
megnyugodhassék«.
II ARANY 1817–1882
Aranyék már szinte megöregedtek, mikor egyszer csak váratlanul a
szalontai bogárhátu házikó tetőzetén vidám gólya kezdett
kelepelni s megszületett a kis _Arany János_. A gyermek anyja, Sára
néni, örült is meg röstelkedett is a késő istenáldás miatt.
Hónapokig nem mutatkozott az utczán. Mit szólnának a szomszédok!
Minden gondja a kis fiucska volt, a ki szépen fejlődött s a szülői
szeretet gyengéd vezetése mellett okos, pompás gyermekké serdült.
Atyjától, az egyszerü földmivestől, megtanulta a betüket,
anyjától az imádkozást. Aztán isten nevében ráfogták az
iskolára. Jól megállta a helyét, kivált társai közül, s
csakhamar egész Szalonta ismerte a kis poétát, a ki rögtönözve
tudott rimelni s mindig készen volt valamely eredeti, talpraesett
ötlettel. Kellő jártasságra tett szert a latin nyelvben, szivesen
olvasgatta a klasszikusokat, a magyar poéták közül Csokonai volt a
kedvencze. Tanulmányai folytatása végett, nem minden felszerelés
nélkűl, ment át a debreczeni kollégiumba, a hol aztán fordítások
révén megismerkedett Tasso, Milton, Voltaire munkáival s később
megtanulta a nyugati nyelveket is.
De kissé egyhangúnak találta a kollégiumi életet. Álmok
bolygatták. Szeretett volna művész lenni, festő, szobrász,
szinész, – de mindenesetre valaki a múzsák szolgálatában.
Szinész lett s egy megbukott társaság kóbor és korhely
csapatjával regényes sanyaruságok közt felbolyongott
Máramaros-Szigetig. Itt aztán megelégelte a költői
kiábrándulást s szétfoszlott illuziók meg egy csomó csalódás
árán alaposan kiábrándult a művészi élet minden
romantikájából. Különben ahhoz, hogy prózai józanságát
teljesen visszanyerje, hozzájárult egy álomlátás is. Azt álmodta,
hogy az anyja meghalt. Ettől a pillanattól fogva nem volt maradása s
gyalogszerrel visszatért Szalontára. Atyját megvakulva találta,
anyja pedig megérkezése után rövid idő mulva csakugyan meghalt. A
komoly érzésü és gondolkozású gyermekifjura mindez oly erősen
hatott, hogy még a költészetről is le akart mondani. Az élet
gondokkal terhelte meg fiatal vállait s kötelességeket rótt rá.
Kenyér után kellett néznie. Segédtanitó lett a szalontai
iskolánál, később városi irnok, aljegyző s ebben az utóbbi
minőségében meg is nősült.
És ezzel körülbelül be is fejeződött volna az életrajza, ha
esetleg nem születik olyan költőnek, a kinek – hála isten! –
volt még némi tennivalója nemzete számára is. Egy jó barátja,
Szilágyi István, folyton ösztökélte, nógatta, hogy dolgozzék s
Arany megfogadta a jó szót, visszatért a múzsákhoz, dolgozott. A
negyvenes évek közepén, 1845-ben víg eposzra hirdetett pályázatot
a Kisfaludy-társaság. Arany _Az elveszett alkotmány_ czímű
eposzával pályázott s megnyerte a jutalmat. A dicsőség azonban nem
volt teljes, mert az egyik biráló – nem kisebb ember, mint
Vörösmarty – nyelvére és verselésére azt a megjegyzést tette:
»olyan mintha irodalmunk vaskorát élnők«. A kemény szó a szeget
a fején találta. A hexameterekben irt _Elveszett alkotmány_ kitünő
szatirája a szájhősködő hazafiságnak s a megyei
korteserkölcsökből kisarjadzó visszaéléseknek, de egészében
véve nem egyenletes munka s formája éppenséggel nem szerencsés.
Mintha Vajda Péter _Magyarország_ czimű szatirájának szélesebb
és szövevényesebb rajzát kapnók meg benne, a mivel különben nem
azt akarom mondani, hogy Aranynak nem volt bőséges alkalma a
közvetlen életből meríteni. Sőt ellenkezőleg. Mintegy boszut
akart állni azokért a vad kicsapongásokért és izetlenségekért,
melyeknek a saját megyéjében minduntalan szem- és fül-tanuja volt.
Igazi szatirát írt, a hogy az akkori megyei életről nem is igen
lehetett egyebet írni. De a Vörösmarty megjegyzése gondolkodóba
ejtette, folyton a fülébe csengett, s azt hiszem, becsvágyára is
erős hatása volt.
Két év mulva ismét pályázatot hirdetett a Kisfaludy-Társaság egy
a nép ajkain élő történeti személyről irandó költői
beszélyre s Arany megirta a magyar költészet egyik soha el nem
évülő remekét, _Toldi_-ját. A koszorút, melyet e művéért
kapott, a Kisfaludy-Társaság kötötte ugyan, de az egész nemzet
osztatlan elragadtatása tűzte homlokára. Az igénytelen falusi
nótáriusból egyszerre országos hirű költő lett s Petőfi volt az
elsők egyike, a ki Homér-Arany Jánost ezt a »tenger mélységéből
egyszerre kibukkanó« tűzhányót, ujongó örömmel üdvözölte.
Petőfi szivből fakadó, gyönyörü episztolája különben más
tekintetben is érdekes. A kor szempontjából körvonalozza a
népköltő valódi hivatását s egyuttal Arany költészetét is
találóan jellemzi. Ez a szilaj, önérzetes s a maga erejében és
igazaiban föltétlenűl bizakodó szellem szinte hódolattal hajtja
meg zászlóját Arany muzsája előtt. Mélyen meghatja előadásának
nyugodt és biztos művészete, hangjának nemesen-férfias
egyszerűsége, mely oly tiszta mint a »puszták harangjának«
csengése. »Más csak levelenként kapja a borostyánt, – neked
rögtön egész koszorút kell adni!« mondja lelkes levele kezdetén a
pályatárs őszinte örömével, a végén pedig minden
féltékenység nélkül buzdítja: »Mit én nem egészen dicstelenűl
kezdék, végezd te, barátom, teljes dicsőséggel!« Ez volt első
találkozásuk, s e két nagy, egymást mindenben megértő és
kiegészítő szellem a legbensőbb barátságban forrott össze.
Arany ekkor már teljesen tisztában volt a maga költői
programmjával s ezt _Toldi-ja_ bizonyíthatja legfényesebben. A
Petőfi által tört csapáson indult meg, de a művészi
öntudatosság és készültség erősebb fegyverzetével. A
népköltészetre támaszkodó nemzeti műköltészet volt jelszava s
ebbeli felfogását érdekesen világitják meg egy Szilágyi
Istvánhoz irt levelének következő sorai: A népköltő feladata nem
az, hogy elvegyüljön a durva nép között, hanem hogy tanulja meg _a
legfensőbb költői szépségeket is a népnek élvezhető alakban
adni elő_.
Szinte örül a lelkem, mikor ezeket a sorokat olvasom. Ezzel a
néhány szóval jóformán megmérhetem azt a haladási fokot, a hova
Kazinczyék óta eljutottunk. A mester és hivei még nem fogták fel
úgy a művészeteket, mint az emberi társulás egyik leghatalmasabb
tényezőjét, sőt a kiváltságos izlés bálványaira esküdtek, –
s ime, néhány évtized után, a demokratikus elvek alapján előáll
egy valóban nagy költő, a ki a népet nemzetnek tekinti s
fajszeretetének egész melegével karolva át, föl akarja ragadni
költészete nemesitő regióiba! Ez a világosan és szabatosan
kifejezett elv érvényesül _Toldi_-ban is. Nagy, komoly és szinte
átlátszó tartalom a lehető legegyszerűbb alakban. Mintha egy
nemesebb formát öltött népmese hangjai ütnék meg fülünket. A
művészet egészen uj benne, de azért a költeményben semmi sem
tetszik ismeretlennek, szokatlannak, ujnak előttünk, – annyira a
miénk. Azt hiszszük, ezt a történetet – oly végtelenül
egyszerű – magunk is csak igy irhattuk volna meg. Az illuzió
teljes, mert a miből támad, az a költészet mindenben természetes
és igaz. Minden nagyítás nélkül mondhatjuk első rangú
alkotásnak. Ez a tizenkét énekes kis eposz, Ilosvai Györgynek, egy
XVI. századi krónikásnak silány monda-töredékeiből remek
egészszé konstruálva, oly tömör és formás, mintha egy hatalmas
arányú, pompás épületet látnánk magunk előtt, melynek minden
köve márvány, minden vonala harmonia s összesége maga a
tökéletesség.