legrosszabbkor?) hirtelen háttérbe szorították a hozzánk is
átcsapkodó franczia hatások. Az a nemes romantika, mely – Jókai
szerint – Lamartinetól Hugo Viktorig, Dumastól Bérangerig mindent
magában egyesített, ami eszmében szép, kivitelben merész,
érzelmekben megragadó; ami a szivet hevíti, a lelket fölemeli –
jó talajra talált a mi fogékony kedélyünkben, s mindnagyobb és
mindmélyebb hatást gyakorolt drámairóinkra. Fölcsaptunk
francziáknak, s legalább egy kis mozgékonyság, elevenség támadt
körülöttünk. Ügyesebbek lettünk a szerkezetben, fürgébbek a
cselekményben, ötletesebbek a dialógban, és abban a boldog
illuzióban ringattuk magunkat, hogy a meglepetések eszközeivel
elérjük a legmagasabb művészi czélokat. Azt azonban már
kevésbbé vettük észre, hogy Hugo Viktorban a különczködésen, a
bizarron kivül valami egyéb is van: nagy költői erőre valló
jellem- és szenvedélyfestés. Kezdtünk a képzeletből táplálkozni
s elfordultunk az élettől. Űztük a chimérákat, viaskodtunk a
hétfejű sárkányokkal s előkerestünk az emberiség lomtárából
mindenféle »erkölcsi férget«. És iróink francziákká nem
tudván, magyarokká pedig nem akarván lenni, oly általánosságokban
oldódtak föl, hogy szinte »semmik«-hez hasonlítottak.
Szigligetinek is keresztül kellett mennie a kisérletezések
tűzpróbáján. Tehetségének elég tartalma és fénye volt, hogy
egy ideig minden gond nélkül tékozolhasson. Egy föltétellel
azonban rögtön tisztába jött. Azzal, hogy a sűrű, bonyodalmas s
külsőleg erősebben kifejezett cselekmény többet ér a szinpad
számára, mint minden nagytartalmú költői mozdulatlanság. Ezt az
érdeklődő, de hamar elcsüggedő, szeszélyes közönséget előbb
állandósítani kell, hogy aztán vezetni lehessen. Számba kell hát
venni az igényeit. A külső hatás eszközei egyelőre alkalmasoknak
látszottak e czél elérésére. Szigligeti minden habozás nélkül
használta föl a franczia romantika fogásait, s első darabjaiban,
kivált a jelentékenyebb sikerű _Dienes_-ben, szinte kápráztatva az
érdekfeszítő helyzetekkel s a »belső dolgokat átugrató«
meglepetésekkel. Ily irányban tört előre mindenki. Csakhogy, mig a
többiek egyáltalában nem gondoltak arra, hogy az idegen hatások
ellen védekezzenek: Szigligeti idejekorán tudatára ébredt annak,
hogy e hatások java részét fel kell ugyan használni, de semmi
esetre sem az eredeti fejlődés rovására. A magyar szinpadnak első
sorban magyar repertoirra volt szüksége, s ebben a tekintetben senki
sem tehetett többet, mint ő. Munkabirása rendkivüli volt,
termékenysége bámulatos, leleménye kiapadhatlan. Lelkesedés vitte
a szinpadra, melynek eleinte játszó szinésze, később – midőn a
Nemzeti Szinház megalakult – rendezője, majd titkára lett, utóbb
dramaturgjaként s végül drámai igazgatójaként működött, – de
mind e tisztségekben csak úgy, mint a drámairás terén, bizonyos
veleszületett józanság, a viszonyokkal és körülményekkel
megszámolni tudó akaraterő tartotta fenn. Diadalmasan törte magát
keresztül minden akadályon s a dicsőség zaja ép oly kevéssé
szédítette meg, mint ahogy nem csüggesztette el egy pillanatra sem a
féltékenykedők és irigyek lármája. Nyugodtan ment a maga utján,
mint a ki föltétlenül bízik ereje és törekvései igazában.
Szinműirói tevékenysége csakhamar oly méreteket öltött,
melyekkel ez idő szerint nem versenyezhetett senkisem. A magyar
játékrendet majdnem félszázadon át ő látta el eredeti
szinművekkel. Neve annyit jelentett, mint a magyar dráma története;
a többieké, mint Rákosi Jenő szellemesen jegyzi meg, csak epizódul
ékelődött e mozgalmas történetbe. Oly adomány állt
rendelkezésére, melynek segítségével föltétlenül uralkodott a
szinpadon: teljesen otthonos volt a szinszerüség titkaiban. Nem
álmodozott nagy dolgokról, nem vesződött szövevényes
problémákkal, de éles tekintetét rászegezte a cselekményre és
sokszor a legegyszerübb eszközökkel jelentékeny hatásokat tudott
elérni. A tárgy, melynek föltalálása másnak gond, neki játék
volt; első feltünésekor rögtön megnyerte a maga drámai formáját
s a fordulatos helyzetek közt eleven és éltető maradt mindvégig.
Munkásságában bizonyos rendszer nyilvánul, minden ridegség
nélkül. Nem az ihlet sodorja, hanem valami számító okosság viszi
előre, mely nem akar koczkáztatni semmit, – a sikert legkevésbbé.
Főczélul az lebeg előtte, hogy a magyar dráma a magyar élet tükre
legyen s diadalmaskodjék mind ama válságokon, melyek fenyegetőleg
torlódnak köréje. Átveszi Kisfaludy Károly örökét s ez a nagy
nemzeti törzsvagyon sohasem kerülhetett volna becsületesebb kezekbe,
mint az övébe. Nem pazarolt el belőle semmit, de az erkölcsi
tőkének oly garmadájával gyarapította, melyből szükség esetén
minden gond nélkül elélhet néhány nemzedék. Sokerejü tehetsége
megpróbálkozott a dráma összes válfajaival s mindegyikben
teremtett valami jóravalót, derekasat, mely ha nem is stilje
költőiségével, vagy jellemei szabatos rajzával, de a biztos
formával s az ügyes helyzetekből kiépülő cselekménynyel mindig
hatott.
Szomorujátékai közül _Gritti_, _Béldi Pál_, _A fény árnyai_ és
a _Trónkereső_ tartották magukat legtovább a szinpadon. Ez az
utóbbi akadémiai koszorut nyert s ugy ismeretes, mint Szigligeti
legjobb tragédiája. Ebben a dicséretben azonban sok a viszonylagos.
Ha pusztán a konstrukczióra nézünk: megtaláljuk benne Szigligeti
minden jóravaló előnyét. Szinte bele látunk az iró műhelyébe,
ahol kedves össze-visszaságban, kifogyhatatlan változatosságban ott
függ a józan kombináczió minden eszköze, a szinszerüség és
külső hatás minden tiszteletreméltó szerszáma s alapul egy
egészen jól kifaragott tragikai elv, mely röviden az egész darab
lényegét magában foglalja: _hitte, hogy joga van_. Hőse Borics, kit
elégületlen magyarok feltüzelnek Béla király ellen s meghivnak a
magyar trónra. Borics azt hiszi, joga van a koronára, mert anyja,
hogy becsvágyát fölkeltse, születésének titkát, mint törvényes
fejedelmi származást fedi fel előtte s később, midőn már nem
másíthatja meg a helyzetet, megtudja, hogy származása
törvénytelen, joga képzelődés, bukása kikerülhetetlen. Mindez
jól kigondolt, szilárd szerkezetre vallana. De mindez nem a
jellemekből épült fel, hanem az esélyek erős belejátszásával
válik bizonyossá. A szenvedélyeknek csak külső körvonalait kapjuk
meg s nem a végzetes történet nagystilü karaktereinek félelmesen
teljes rajzát. A cselekmény biztosan foly, a dikczió szabatosan
árad s a dolgok külső képe kifogástalan, de megrázó költészet,
tragikai mélység és erő, a szenvedélyek mindent magával sodró
vihara nem érint bennünket sehol.
Szigligetinek nem adatott meg, hogy égjen alakjainak megteremtési
munkájában s széthasogassa enszivét, midőn azok fájdalmait
megszólaltatja. A múzsa megajándékozta a lelemény rendkivüli
adományával, a termékenység bámulatos erejével és –
megkimélte a belső megrázkódtatásoktól. Örüljünk neki, hogy
igy történt. Csak igy teljesíthette azt a hivatást, mit végzete
rárótt. A könnyed és hasznos termelésnek az a kitartó munkája,
mely ez időben egyértelmü volt a magyar szinpad népszerüségének
biztosításával, örök érdeme marad. Nem szabad kicsinyelni, annál
kevésbbé lenézni. Oly művek mint Katona Bánkbánja, kétségkivül
hatalmas alkotások, de egyuttal annyira magukban állók, hogy a
magyar szinmű fejlődésének történetében szinte különváltan
helyezkednek el. Szigligeti minden ízében saját korának embere,
anélkül, hogy hajszolná a korszerűséget vagy éppen a napi
kérdések szinvonalára ereszkednék alá. Az ő korszerűsége
tulajdonképpen abból áll, hogy szakadatlanul foglalkoztatja a
szinpadot s mind nagyobb és nagyobb közönséget hódít. Egy minden
jó sorsra érdemes nemzeti intézetet lát el kitünő matériákkal,
szellemmel, ötlettel, mozgékonysággal s válságokból vezeti
diadalra.
Vigjátékainak pompás bokrétája állandó közönséget
gyönyörködtet s a nyilván látható hatás még nagyobb
termékenységre ösztönzi. Mintha csak félne, hogy sikere
hamar-muló virág: ujabb és ujabb termeléssel jár a saját
győzelmei nyomába. Pedig csak kedélye kifogyhatatlan, pedig csak
földi gondok űzik az égiek felé. Dolgozik, mert a munka élteti s
tudja, hogy amit csinál, nem haszontalanság. Oly élénk a
leleménye, oly biztos az alakító képessége s oly teljes a
formaérzéke, hogy érintésére a legegyszerűbbnek látszó ötlet
is drámává kerekedik. Egy holtnak hitt lovag két nő
hálószobájának erkélyén megjelen: – semmiség! de neki éppen
elég, hogy technikai bravourjával mindvégig érdekfeszítő öt
felvonásos szinművet boszorkányozzon ki belőle.
Még nagyobb hasznát veszi leleményének a vigjátékban, de itt már
jelentékenyen segíti egy más hatalom is: a humor. Ez a minden
fanyarság nélküli, tiszta, természetes jókedv, mely a változó
élet minden esélyei közt vidámon tánczol és csapong, kaczag és
kaczagtat, Szigligeti kedélyének igazi napfénye. _Rózsá_-tól az
_Udvari bolond_-ig egész vágtató világa a derünek! Semmi
széleskörü, semmi komplikált, semmi mesterkélt, – minden
egyszerü, világos s természetesen bonyolódó, mint a közönséges
élet. Egy jó férj, a ki barátjával az »Angol királynő«-ben
akar vacsorálni: ugyan mi van ebben? de e miatt aztán megbomlik
minden családi béke és boldogság. Ez a _Mama_ meséje. Hanem
Mogorinét azért nem fogjuk feledni, s ha typus is: szivesen látjuk
örökös zsörtölődéseivel s mindenkit összeveszítő
nyelveléseivel az általa jószándékból szőtt fonák helyzetek
közt. Ép igy a _Nőuralom_ pompás alakjait, kik közül a férjeknek
kellene a rövidebbet huzniok s végűl az akaratos fejü feleségek
vallanak kudarczot; vagy a jellemvigjátékhoz közelítő _Fenn az
ernyő, nincsen kas_-ban Klárát, a nagyravágyó, hiú nőt, ki, hogy
lányait bárókhoz adhassa nőül, takarékos férjét a legkedvesebb
raffineriával hurczolja az orránál fogva a pazarlásig.
Mindezek, mint látható, a családi élet szűk köréből vett
tárgyak, typikus jellemek, ismert vonások, de komikumuk a formában
mintegy ujjászületik. Czéljuk alig egyéb, mint a mulattatás, de
azért mindenki számára van bennök valamely vidám tanulság. Ezen a
téren legtökéletesebb alkotása egy, a korlátnélküliségig eleven
s kápráztató leleménynyel irt bohózata: _Liliomfi_, mely
ellenállhatatlan komikumával eddigelé a legjobb magyar bohózat.
Imént a korszerüséget emlegettük, mint oly elvet, mely előtt
kisebb-nagyobb mértékben minden irónak meg kellett hódolnia. Tág
fogalom, melyet sokféleképen lehet magyarázni. Az irók egy része
jóformán a napi kérdéseket szolgálta s ebben találta a
korszerüséget. Szigligeti magasabb szempontból nézte s itélte meg
a dolgokat. Lehetetlenség volt észre nem vennie, hogy a magyar
társadalom figyelme mind élénkebben fordul a nép felé s mi sem
volt természetesebb, mint az, hogy ez irányban a szinpad is – az
eszmék egyik leggyorsabb terjesztője – megtegye a maga
kötelességeit. Korszerünek találta tehát felvinni oda a magyar
népet, elnyomott helyzetének rajzaival, jóravaló erényeivel,
szenvedéseivel, jogtalan megterheltetéseinek beszédes jeleneteivel,
meddőségre kárhoztatott értelmiségének, gondolat- és
érzelemvilágának összes igazságaival. S megalkotta a
_népszinművet_, a népdrámát. Mintha csak igy akart volna szólni a
közönséghez:
– Nézzétek ezeket a becsületes parasztokat! Mennyi őserő hever
bennök parlagon! Milyen kincs ez itt egy halomban! Úgy éreznek,
gondolkodnak, mint ti s bizonynyal erkölcsösebbek nálatok. Mi jogon
nézitek le, mért nyomjátok el őket? Csak magatokat gyengítitek,
midőn e nemes, nagy erőre rátiportok. Öleljétek inkább a
szivetekre s forrjatok össze egyetértő szeretetben!
Első népszinművét, a _Szökött katonát_ 1843-ban adták elő s a
hatás óriási volt. Annak a becsületes kovácslegénynek, kit
elszakítanak jegyese mellől s karhatalommal visznek katonának, sorsa
mindenkit meghatott. Ellenállása a nép tiltakozásaként hangzott:
»Mit akartok? Gyilkosok, haramiák lettetek-e, vagy én vagyok az,
hogy igy rohantok rám?« S mindenki jól megértette azt a dalt is,
mely a családja s munkája köréből tiz évre elhurczolt suhancznak
ajkán fölsirt:
Már mi nálunk verbuválnak kötéllel,
Elviszik a szegény legényt erővel.
A gazdagnak öt-hat fia, nem bántják,
A szegénynek, ha egy van is, elfogják.
Egymásután következtek aztán a _Két pisztoly_, _Csikós_,
_Czigány_, _Pünkösdi királynő_, _Dalos Pista_, _Obsitos huszár_,
_Lelencz_ stb. s köztük a szintén kora hangulatából kisarjadzó
_II. Rákóczi Ferencz fogsága_.
Mindezek a hódító magyarság megannyi diadalai. Nem jelentenek
kevesebbet, mint a nép géniuszának győzelmét a művészet
világában s a bárgyú német Possék és Volksstück-ök teljes
vereségét. Szigligeti ezzel az általa teremtett uj s eléggé meg
nem becsülhető műfajjal többet tett a főváros
nemzetiesítésére, mint összevéve minden törvényczikkelyünk.
Kétségkivül a kor demokratikus áramlata segítette, de ő meg egy
hosszu emberélet munkásságának legjavával segítette elő a nemzet
ügyét. A népszinmű: érdemeinek orma. Tiszta és nyugodt
lelkiismerettel nézhetett vissza megfutott pályájára. Derekasabb
munkát kevés irónk végezett. Száznál több eredeti darabot irt s
ezek közt alig egynehány idegen tárgyú, a többi mind a mi
történelmi vagy társadalmi életünkből való. Tizenhatszor nyert
akadémiai jutalmat, három izben a nemzeti szinház koszorúzta meg.
Sokoldalu tudását, gazdag tapasztalatait élete vége felé egy
világosan, kellemesen irt elméleti könyvben (_A dráma és
válfajai_) foglalta össze, mintha számot akart volna adni idevágó
összes tanulmányairól s mintha azt akarta volna vele mondani:
»Csináltam a dolgaimat, a hogy legjobb erőm és tehetségem szerint
tudtam és ujongani fog a lelkem, ha tulszárnyaltok munkában,
sikerben, dicsőségben!«
VI HULLÓ CSILLAGOK
Mindig csak ez az olcsó diadal! Mindig csak a külső siker, a színi
hatás, a korszerüség! Mikor lázad fel már a költői lélek s
mikor áll elő végre eszméktől terhes tartalmával? Hiszen jó,
jó, ha a szinpad a nemzetiség ügyét szolgálja s számba veszi a
korszükséget, a tömeg izlését, de mikor veszi már számba a –
művészetet?
Körülbelül ilyenforma tusakodáson ment keresztül ez időtájt
néhány jeles műbiránk elméje s várni látszottak azt a
halhatatlant, aki eszményeket igyekezvén megvalósítani,
»eltévelyedett gyermekeket emel lángoló karokkal az ég felé«.
Mert Szigligeti körül – korábban, későbben – jöttek, mentek,
feltüntek és eltüntek számosan, sokat igérő tehetségek, de csak
egy-kettő versenyezhetett vele s az is mulólag. Ezek közül a hulló
csillagok közül a legmerészebb futásu s legkápráztatóbb fényü
_Czakó Zsigmond_ (1820–1847) volt. Ez a fiatal és szerencsétlen
véget ért költő heves képzelmével szinte lángba borított maga
körül mindent s komor exaltaczióival egy pillanatra mindenkit
megdöbbentett. A lángész erejével hatott a közönségre.
Titokzatos magaviselkedése, különczködő lénye, szokatlan ideái,
merész beszéde uj táplálékot látszottak adni a képzeletnek.
Szelleme magukat a kritikusokat is megtévesztette, a kik a költői
erőnek valamely magasabb értékü megnyilatkozását látták benne.
Kétségkivül a rendkivüliség jegyében született. Fanyar
ifjuságot élt. Atyja a szép családi vagyont egy alchimista konyha
hókusz-pókuszaira költötte. Fia kedvetlenül segédkezett mellette
a boszorkány-üstök és retorták közt s kénytelen-kelletlen tanuja
volt annak, mikor földi boldogságának eszközei kifüstölögtek a
kéményen. Anyját korán elveszítette s árván, segély nélkül
lökődött a világba. Sanyarogva jutott Pestre s szinész lett. A
negyvenes évek elején, – 1844-ben lépett fel _Kalmár és
tengerész_, majd a következő évben _Végrendelet_ czimű
darabjaival, melyek a romantikus eszközök merész kombinácziójában
túlszárnyalták minden más kortársát s szertelenségeikkel és a
kor izgalmainak megfelelő dagályukkal szédítő hatást tettek a
nagy közönségre. Úgy rémlett, a szenvedélyek nyelvén beszél,
pedig csak a saját lelke fuldoklásait hallatta. Sokat vártak tőle s
ő túlfeszitett idegekkel dolgozott ragyogóbb dicsőség
reményében. Egy erőszakosan égő tehetség tűzijátéka volt ez,
melyben vészes képzelődés lobogtatta a ki nem forrott filozófia
fáklyáját s az eszmék helyén a nagyotmondások czifra és
rakonczátlan népe tombolt. A szertelenségek e viharát mulhatatlan
kimerülésnek kellett követnie, – e túlfeszített huroknak
pattanniok kellett. Harmadik darabja, _Leona_, a természetimádás és
pozitiv vallás közti hánykodásnak ez a zavaros tragédiája, már
láttatta azt az örvényt, hova Czakó dúlt kedélye bukni fog.
Nagyratörő képzelgéseinek, vad háborgásainak eredménye a teljes
meghasonlás lett. Főbe lőtte magát. A művészi alkotásnak csak
végzetes tüze lángolt benne, de nem társult vele teremtő nyugalma.
Becsvágya fölégette s nevét csakhamar saját műveinek romjai alá
temette. Bátran alkalmazhatjuk rá azokat a szavakat, melyeket _Riole_
tánczosnővel mondat el a _Végrendeletben_: »Művészetemet mint egy
rablót nézem, ki anyámnak, a természetnek karjaiból elragadt s
ölén annyira elferdített, hogy édes anyám többé rám nem
ismer.«
A másik kiváló talentum, kit e kor fölmutathat, gróf _Teleki
László_ (1811–1861). Voltaképpen államférfi, 1848-ban a
forradalmi kormány követe Francziaországban, majd a magyar
emigráczió feje, a kit később Drezdában elfogtak, de – a
dinasztia föltételei előtt meghajolván – csakhamar szabadon
bocsátottak. Rendkivül ideges ember. Politikai pályafutásában sok
van a Hamlet révedezéseiből. Maga is egy tragédia hőse és
áldozata. Jó, állhatatos hazafi, elveihez hű, következetes,
értök áldozatokra képes, de a tettek küszöbén ingadozó mint egy
gyermek. Éppenséggel nem a kivitel embere; végletek közt
hánykódó, szomorú, beteg lélek. Nagy dolgok nem hozzák zavarba,
azokban sokszor szinte vakmerő, de viszont apróságok, semmiségek
iszonyúan szétkuszálják, szétdúlják kedélyét. Egy részről
hős, a ki nem riad vissza semmitől, más részről szánalmas,
félénk tétovázó, a ki a saját árnyékától is megijed.
Rémképeket lát ott, a hol nincs veszedelem, gyanakodik,
bizalmatlankodik, a hol erre semmi ok. Egyik kezén a remény vezeti,
másik kezén a habozás hurczolja. Semmiesetre sem született
vezérembernek, érezte ezt ő maga is s midőn adott igérete daczára
belesodródott a politikai elhatározások válságába: a fölirati
vitát megelőzött éjjelen megrémülve saját diadala
lehetőségétől s az erkölcsi felelősségtől, mely nevét, esetleg
emlékét behomályosíthatta volna, véget vetett életének.
Ez a különös elemekből álló és sok lelki gyötrődésen
keresztülment kiváló szellem _Kegyencz_ czimmel még a forradalom
előtt írt egy hatalmas tragédiát, mely drámai suly dolgában,
sokak szerint, Bánkbán mellé helyezhető. Annyi kétségtelen, hogy
korrajzi ereje és igazságai megrázó hatásuak, de szinműi hatása
nyugtalanító, vigasztalan és kopár. Róma hanyatlási idejéből ad
egy rettenetes korképet. A hanyatthomlok vesztébe rohanó Róma
minden erkölcstelensége, szennye, gazsága, szörnyüsége együtt
van e darabban, melyet elejétől végig az iszonyodás borzongásával
kisérünk. Oly romlott a levegője, hogy Shakespere szavával élve,
szinte »égig bűzlik«, s amit teljes joggal várhatnánk: az
aesthetikai hatás gyönyörét közönséges undor mossa szét. Lehet,
hogy bizonyos korban – amitől mentsen meg bennünket a kegyes isten
– vesékig ható és gyilkos ironiájával megtenné a maga
forradalmi hatását s durvaságaival talán ugyanazt vinné végbe a
lelkekben, mit szellemes finomságaival egykor Párisban végzett a
»Figaro lakodalma«, – de annyi bizonyos, hogy ez idő szerint nem
tud megállni a szinpadon. Több izben előadták és sohasem tetszett.
Hőse, Petron Maxim, egy feltevésből, egy képzelődésből indul ki:
azt hiszi, hogy Valentinián császár meggyalázta háza becsületét
s boszúból, hogy az utált czézárhoz közelebb férkőzhessék,
ártatlan feleségét, Juliát, annak karjaiba dobja. Ezzel az
embertelen tényével kegyenczévé lesz a császárnak s most
következik az ő rémületesen czinikus munkája: egy félelmes
észszel kigondolt s teljesen biztos kézzel szőtt cselszövény,
melynek hálójába lassanként nemcsak a császár, az udvar, de
egész Róma belekerül. Mintha azt akarná mondani: Ha csak romlás
kell, itt vagyok én pusztító bosszuállásom minden hatalmával!
Hideg eszének s vad gyülöletének forgóiban pehelyként
örvénylenek alá a léha tányérnyalók, a gőgös praetorianusok,
maga a császárné, kit elcsábít, a birodalom egyetlen hőse
Aëtius, kit megölet, s végül Valentinián császár is trónjával
és életével. Boszúja azonban a tetőponton ellene fordul. Hiába
ringatja magát abban a romlott reményben, hogy rettentő munkája
után elbukott nejével még boldogan élhet: Julia megmérgezi magát
s fia, Pallad, elesik az utczai harczban. A nép ujongásaira, melylyel
czézárságát üdvözlik, keserű válaszul hangzik fel ajkán ez a
néhány szó: Ne gúnyolj, Róma! Ime, igy zúzza szét e minden
erkölcstelenséget gyülölő, de kora levegőjétől végkép
megmérgezett lelket a saját erkölcsi romlása. Nem érezünk iránta
részvétet s a darab eredeti konczepcziója, hatalmas pathosa, merész
gondolatai nem képesek rokonszenvünk számára megmenteni, mert
voltaképpen ez a Petron Maxim nem egyéb, mint egy rettenetes bestia.
_Hugó Károly_ (1817–1877), családi nevén Bernstein, szintén
merészen indult meg a maga utján s hazájául nem kisebb területet
választott, mint az egész Europát. Sok nyomoruságon ment
keresztül, mig tanulmányait elvégezhette s a szenvedések
tanulságaiból a megváltás elméletét szürte le. Csak
származására volt magyar, egyébként világszellem, a ki
reformálni akart mindent: a tudományokat, a szinpadot, az
erkölcsöket, a vallást, a filozófiát, szóval, az emberiség
egész szellemi életét. Reformatori küldetésének erejét oly
élénken érezte, hogy országról országra bolyongva mindhalálig
kereste a kedvező talajt eszméi számára. Ezt azonban seholsem
találta meg. Eleinte az orvosi pályán működött s Hahnemannak volt
lelkes híve, a ki meg is hivta maga mellé Párisba. Itt azonban
minden figyelmét az irodalmi s művészeti élet kötötte le, főkép
a szinpad. Erős és bizarr tehetség, mely nagyon merész repülésre
bontotta ki szárnyait s végül nyomorultan pusztult el. Munkái
legnagyobb részét német nyelven irta, de nem ismeretlen a franczia
irodalomban sem. (_La tirelire de Thérèse. Paris, 1859._ – _Les
mémoires terribles d’un martyre monstre. U. o._) Magyarul tudott
legkevésbbé. Darabjait rendesen mások dolgozták át a mi számunkra
s még igy is idegenszerűek. Mikor nagy szinpadi terveivel
Németországban teljes kudarczot vallott: hozzánk menekült s itt
akarta magát állandósítani, de többé nem a lángelme dolgozott
benne, csak a nagyzás hóbortja. A czivilizáczió pápájának
képzelte magát, bullákat és brévéket adott ki, barátait
lovagokká nevezte, ellenségeit anathémával sujtotta. Felhagyott
egyenes járásával s görnyedezve bolyongott az utczákon, hogy bele
ne üsse fejét az »ég csillagos gerendáiba«. Ma a költők
fejedelme volt, nagyobb Shakesperenél, holnap az orvosok orvosa, ki
bámulatos tudományával képes a holtakat is meggyógyítani. Külön
tudományokat fedezett fel, igy a hugologikát, mely az egész világot
átalakítani volt hivatva; külön művészeteket, mint minő pl. a
cantomimika, melynek segítségével egész shaksperei darabokat adott
elő egymaga. Majd a világ első énekesének képzelte magát s
botrányos hangversenyekkel gyötörte meg publikumát. Zord téli
időben, a szabad természet havas viharában versenyt kiabált a
vészszel, mint Lear a sivatagban, mignem teljesen földúlva, elméje
roncsaival ismét külföldre vándorolt és Olaszországban halt meg.
A nemzeti szinházban három darabját adták elő, fokozódó
sikerrel. Az _Egy magyar király_, mely tárgyául Mátyás korát
választotta, iszonyú jambusai daczára is megállt a szinpadon s
történeti és jellembeli tévedései daczára is rokonszenves
fogadtatásban részesült a kritika részéről.