szellemi életének története, csak kezdete volt a gyüjtés
munkájának, mely azóta folyton foly s melynek eredményeit itt
röviden összegezzük. 1850-ben jelent meg _Ballagi Mór_ kétkötetes
példabeszédes és közmondásos gyüjteménye; a következő évben
Erdélyi, ismét a Kisfaludy-társaság megbizásából, uj kötettel
állt elő, a _Magyar közmondások könyvével_; 1863-ban pedig _Kriza
János_ (1811–1875) erdélyi unitárius püspök lepett meg
bennünket pompás gyüjteményével, a _Vadrózsákkal_, mely a
székely nép gazdag kedélyvilágát tárta föl előttünk, nemcsak
dalokban, de hatalmas szerkezetü, ó-zamatú balladákban is. Majd
következtek _Thaly Kálmán_ rendkivül becses gyűjteményei, a
_Régi magyar vitézi énekek_ két kötete (1864) XVI., XVII., XVIII.
századi kéziratokból összeállitva, és később (1872) az
_Adalékok a_ _Thököly és Rákóczi kor irodalomtörténetéhez_
szintén két kötetben. E közben (1871–72) a Kisfaludy-társaság
_Gyulai Pál_ és _Arany László_ szerkesztésében ujra
három-kötetes népköltési gyüjteményt bocsátott közre, miután
már előbb, 1866-ban, meginditotta magyar forditásban a hazai
_nem-magyar ajkú népköltészet tárát_ (tót, magyar-orosz, román
népdalok) szintén három kötetben. Megemlitjük itt az ujabbak
közül _Kálmány_ Lajos nagy gyüjteményét, az alföld –
különösen Szeged vidéke – népköltészeti termékeiből.
(_Koszorúk az alföld vad virágaiból_. Két kötet. 1877. _Szeged
népe_. Három kötet. 1881.) Mások, mint _Fogarasi_ János,
_Bartalus_ István, _Mátray_ Gábor, _Szini_ Károly s legujabban
_Bogisich_ Mihály és _Káldy_ Gyula régi énekek és népdallamok
gyüjtésével szereztek kiváló érdemet. Népmesegyüjtőink közül
legyen elég _Merényi_ László (_Eredeti népmesék_. _Sajóvölgyi
és Dunamelléki népmesék_. 1861–63.), továbbá _Arany_ László
(_Eredeti népmesék_. 1862.) és végül _Benedek_ Elek (_Magyar mese-
és mondavilág_. Öt kötet. 1894–1897.) működésére
rámutatnunk. A közmondások gyüjtése körül ujabban _Sirisaka_
Andor (_Magyar közmondások könyve_. 1891.) és _Margalits_ Ede
(_Magyar közmondások és közmondásszerü szólások_. 1897.)
fáradoztak. Ez az utóbbi érdemes gyüjtemény a megelőző gyüjtők
összes anyagát földolgozza s történelmi alapon csoportositja.
Ime, nagyjában itt van az egész termésünk. Sok szeretettel és
gonddal összehordott, bőséges anyag, melynek kritikai rendezése és
minden tekintetben megfelelő földolgozása azonban még a jövő
munkája. Egyelőre csak az orosz czár rendelte el, hogy arra termett
emberek, birodalma népkincseit – dalokat, mondákat, meséket,
közmondásokat stb. – szedegessék rendszeresen össze, hogy aztán
mindazt egy óriási gyüjteményben a saját költségén kiadhassa
és megajándékozza vele nemzetét, mely tudvalevőleg éppen nem
tartozik a – kisebbek közé.
IV A VIRÁGOK POÉTÁJA 1817–1868
_Tompa Mihályt_ sokáig szokás volt együtt emlegetni Petőfivel és
Aranynyal, mintha tényleg valamely szétbonthatatlan irodalmi triászt
alkottak volna. Nem alkottak. Petőfi és Arany kiegészítik egymást
a nemzeti költészet megteremtésének dicső tényében és egymás
mellett élnek a halhatatlanságban, – Tompa csak kortársuk, hivök
s költészetével egészen más kategóriába tartozik. Előbb lép
föl, mint amazok s kezdetben teljesen Bajza hatása alatt áll.
Éppenséggel nem árul el semmi eredetiséget, csak jóval később,
midőn Petőfi a maga hatalmas szellemével uj irányokat jelöl meg,
bucsuzik el Bajzáék hideg általánosságaitól, megfagyott
formáitól és indul a saját egyénisége keresésére. Jóformán
lépésről lépésre követni lehet ezen az uton, mely nem
akadálytalan és nem ment a tévedésektől sem. Itt-ott egy-egy
forduló, egymást keresztező dülők zavarba hozzák. Hiányzik
belőle az a merészség, hogy útlan utakon törjön előre s jó idő
telik bele, mig az erejének s hajlamainak megfelelő, saját
ideáljaihoz vezető ösvényt megtalálja. De megtalálja. És ez nem
közönséges érdeme. Igaz költői erő nélkül sohasem bukkant
volna rá. Mert ez a kisérletező kor könnyen megőrölte a
talentumokat s Petőfi és Arany mellett kiváló költővé izmosodni
éppen nem volt olcsó dicsőség.
A sok sanyaruságon keresztül vergődött fiatal poéta 1845-ben azzal
a szándékkal jött Pestre, hogy ügyvéddé legyen: diplomaszerzés
helyett azonban a _Népregék és mondák_ czimü kötetét rendezte
sajtó alá. Ezt a gyüjteményt közönség és kritika osztatlan
tetszéssel fogadta. Mindenkinek jól esett a Bajzáék jóvoltából
agyonszükitett lira sürü sohajtozásai után egy kis honi íz, egy
kis természetes beszéd. (_Árvalányhaj_, _Jávorfa_.) A könyv czime
uj programmot igért. Tartalma nem idegen románczok és balladák
érzelmes utánzása, de a mi világunkból kiszakított rokonszenves,
vonzó tartalom. Összeségében véve a Duna és Tisza közti
felvidék mondákban leggazdagabb részének kiszinezése, a
sajómelléki nép regéinek költői földolgozása. Várak,
szakadékok, tavak, községek, romantikus sziklatömbök stb.
keletkezésének mesés történetei. Bőséges és rendkivül
változatos anyag, melyhez csak megfelelő alakitó-képesség kellett
volna. Vagy ugy beszélni el mindent, a hogy azok a mondák a nép
ajkán élnek, vagy a költői képzelem és lelemény segítségével:
jobban. De Tompa tehetségén boszút áll az Athenaeumék rideg és
feszes formalizmusa: nem birta magát elszakítani modoruktól, mely
megölte a stilt és szárnyát szegte minden merészebb
képzelődésnek.
Ne feledjük azt sem, hogy akkor már közkézen forgott Petőfi
_Helység kalapácsa_ és _János vitéze_. Két mű, mely nyiltan
hadat üzent minden klasszikai szenvelgésnek s az elbeszélésnek
egészen uj hangjait zendítette meg. Amaz a szatira ostorával
vagdalkozott, emez a népmesék bájait ragyogtatta. Egészséges,
üde, sajátos termék mind a kettő, a könnyed, ötletes,
természetes előadás minden varázsával. Azok, kik a koreszmékből
egyetmást megértettek, sok üdvös tanulságot vonhattak volna le a
széles tenyerü Fejenagy s a világgá bujdosó Kukoricza Jancsi
történeteiből is. Tompán egyelőre nem látszik nyoma sem ezek
hatásának. A Népregék éppen nem vallanak népies költőre, sem
valami szembeszökő eredetiséget nem árulnak el. A maguk korában
bizonyos érdeket adott nekik a tárgy ujszerüsége. És érdekesek a
Tompa egyéni tartalmának megismerése szempontjából is, a mennyiben
már itt találkozunk allegorizáló hajlamaival,
természet-szeretetével, melancholiájával, sőt biblikus vonásaival
is. Szerkezet dolgában azonban, egyszerüen, elhibázott alkotások.
Mai szempontból: sok bennök a czifrálkodás, a pipere, sok a
részletező, a magyarázó, a mellékes, és szerfölött kevés a
_naiv_. A mesén kivül – költői értelemben – alig van valami
mondani valójuk és talán éppen ezért fárasztók. Egy-egy édes
hangulat, egy-egy romantikusabb részlet vajmi kevés kárpótlás a
bennök hiányzó művészetért.
Csak azt akarom éreztetni, hogy Tompa első nagy sikere más okokra
vezethető vissza: tulajdonképen a korhangulat eredménye. Egyelőre
semmi uj vonással nem járult az elbeszélő költészet stiljéhez,
ha csak nem tekintjük azt a bizonyos modort, mely nála
tökéletesebb, mint társainál. Már az is jellemző, hogy e közt a
nagy tömeg néprege közt alig van egy-kettő, mely magyar ütemekben
szólal meg, túlnyomó része jambus. Nyilt bizonyítéka annak, hogy
érdekes anyagához nem találta meg a korszerü külső formát sem.
De hát Bajzáék hatása alól nem lehetett oly könnyen menekülni s
Tompának is munkájába került, mig azokat lerázhatta magáról.
Lassanként azonban lerázta. A következő évben, 1847-ben, egy
jóizü kurucz tréfáját, _Szuhay Mátyást_, Arany
tüneményszerüen fölbukkanó _Toldija_ mellett, elismeréssel
koszoruzta meg a Kisfaludy-társaság, mely aztán csakhamar tagjai
sorába is beválasztotta. S innen lehet számitani emelkedését
fokról-fokra. A kisebb elbeszélések terén szeretettel működött
ezután is s második gyüjteményében, a _Regék, beszélyek_-ben
(1852) már jóval kerekebb kompozicziókkal s tisztább, jellemzőbb
formákkal találkozunk. (_Vámosujfalusi jegyző_, _Özvegy és fiai_,
_Muszka tréfa_, _Egy házasság_, _Pali története_ stb.) Uj hang is
csendül meg bennök koronkint: a kellemes, minden fanyarság nélküli
humor hangja. Előadása tömörebb, biztosabb, czélratörőbb,
szóval: a fejlődés nyomai nyilván láthatók.
Ezt a gyüjteményét két év mulva (1854) ismét egy kedves
regekötet követte: a _Virágregék_, Tompa legnépszerübb könyve,
mely azóta számos kiadást ért s mely után nevezzük mi is őt a
– _virágok poétájának_. Azt hiszem, neki megfelelőbb, nemes
lényéhez illőbb czimmel nem is ruházhatnók föl. A természet, a
virágok, kert és mező szüz gyermekei, – ezek voltak az ő
világa, ezektől nyert gonddal és kórral küzdködő kedélye
»ifjuságot, szint, életet«. A szegényes keleméri paplak kis
kertjét pompázó virág-szőnyeg borította, – felesége gyöngéd
keze ültetett el minden apró palántát s dédelgette, ápolta a
kényeskedő kedvenczeket. Ez a kertecske maga is kész költemény
volt, regebeli tündérmagány, melyben minden átlelkesült s a
bimbók sziromzatából álmok bontakoztak ki fénylőn és
játékosan. Másutt is nyilottak rózsák, ibolyák, liliomok, – az
izsóp, zsálya, levendula, méntafüvek egyebütt is virultak, – de
sehol úgy, mint itt. Ezek jóval többek voltak holmiféle
közönséges hétköznapi virágoknál. Mindegyik egy-egy élő
gondolat volt, mozgó, beszélő, cselekvő lény. Tudták, hol vannak
s a közöttük révedezve járó költő előtt bizalmasan felfödték
minden titkukat. Rejtélyes, halandó tekintetnek eddig ismeretlen
életök szabadon föltárult. Gyöngéd és kecses mozdulataik, ajkuk
finom illatbeszéde nyilván elárulta, hogy ők voltaképpen valamely
édes igézet szülöttei, – levélzetbe öltöztetett érzelmek,
pajzán és bájos ötletek, ragyogó jelviségek. Kissé kaczérak,
szeszélyesek, idegesek, – megannyi elégedetlenkedő nőcske, a ki
szórakozásból mimeli az emberek háztartását, szokásait és
hevüléseit. Szépségük valamely erény, gyöngéjük valamely
gyarlóság. Kiváncsiak, szerények, nagyratörők, gőgösek,
ármányosak, mint az emberek. Vannak közöttük liliomszerüen jók
és pipacsszerüen gonoszok. Tudnak szeretni, gyülölni, szenvedni és
főkép – meghalni. Egész erkölcsi világunk ott forog mulandó
életök jeleneteiben. Velök érzünk, velök álmodozunk. Közéjük
vegyülve, elborit bennünket a költő szivéből rájuk áradó
szeretet s rég odaveszett emlékek visszaszálló illata.
Egyiket-másikat szinte hajlandók volnánk megszólitani:
– Ej, ej, kedves Rezeda nagysád, mikor önt még Rézikének
hivták! milyen boldogitóan naiv idők is voltak azok!
– Hát kegyed, tisztelt Rozmarin asszonyság – egykor: bájos Róza
– mióta hordoz pápaszemet s lett ily tudós nénikévé?…
– Maga is itt van, édes Árvácska s még mindig olyan érzékeny?
Nem látja, hogy a világ mennyit haladt az első szentimentális
regény megjelenése óta s hogy a nők ma már biczikliznek és
kaszinóba járnak?…
Ah, valóban, a világ nagyot haladt és a nők csakugyan biczikliznek
és kaszinóba kezdenek járni, de a _Virágregék_ bájos meséit
még, hála isten, nem érte hervadás. Ez a könyvecske mindig szines
és illatos gyüjteménye marad az egykor átérzett gyöngéd
megindulásoknak, Tompa álmodozó, mély költészetének.
Már ezek a regék is nyilván láttatják, hogy Tompa elbeszélő
művészetének tökéletesebb formáit ott kell keresnünk, a hol azok
a líra tartalmával erősebben érintkeznek, sőt mintegy
összeforradnak. A hol a mesélni való kevés s az elbeszélés anyaga
lirai rajzra vagy genre-ra alkalmasabb: ott könnyebben boldogul,
biztosabban alakit. Nála az elbeszélés rendszerint egy-egy hangulat
története s elevenebb drámai formát csak akkor ölt, mikor ez a
tárgy s helyzetek mozgalmasságánál fogva szinte kikerülhetetlen.
Igy tömörül pompás jelenetté – egy egyfelvonásos vigjáték
anyagát rejtve magában – a _Három a daru_ czimü életképe; igy
válnak művészi alkotásokká, elégiákká finomodó történetekké
az _Árverésen_ és az _Öreg szolga_ czimü költeményei, ezek a
mélyen átérzett, nagy erővel s nemes ideálizmussal megrajzolt
képek, melyeket azonban már csak egy hajszál, vagy annyi sem,
választ el a lira birodalmától.
Igen, Tompa első sorban lirikus. Lirikus a javából s ha akar, sem
tud egyéb lenni. Kedélye rendkivül fogékony minden benyomás
iránt, gondolatai szivén szürődnek keresztül, elmélkedése
érzés. Magányos életén rejtélyes és borongó álmok kisérik
át, lelkét néha szenvedély és kétely hullámoztatják, de
vigasztalásul mindig ráhajol e háborgásokra a vallás és
melancholia. Képzelete gyöngéd, majdnem nőies. Van humora, mely
fénynyel vonja be a földi nyomoruságokat (_Az én lakásom_) s
dalai, melyek a nép érzelmi világát a legnemesebb formákban
ragyogtatják (_Télen, nyáron pusztán az én lakásom_). Indulat
ritkán zavarja föl, de annál gyakoriabbak ellágyulásai. Egészen a
sziv embere. Meghat, mert ő maga is meghatott. Midőn már teljesen
megtalálta magát: tisztább és mélyebb bármely dalköltőnknél.
Kedélye oly gazdagon s kristályosan árad, mint a bérczi patak s ha
mi zajt ver: az az álmok édes, dallamos zaja. A nagy és titokzatos
természetnek százszor ellesett hangjai csendülnek meg s
viszhangoznak ki ez igaz költeményekből. Mintha hallanók, hogy
könyek peregnek a fák leveléről s szélsirám zokog át a lombokon.
A virágok ez édesszavu poétájának lelke is egy magában nyiló
szép virág: szelid bánat közt hullatja szirmait…
A forradalom vihara elzúg fölötte a nélkül, hogy lantján
érczesebb ütemek zendülnének meg. A vészkürtöt nagy kortársa,
Petőfi, fujta helyette. Ő nem született sem harczra, sem
harsonázásra. Rövid ideig tartott tábori paposkodása után s a
schwechati csata dicstelen emlékével régi bajának gyógyitása
végett Graefenbergbe vonult. Azután… merész ábrándok, nagy
diadalok és vereségek után jött az országos csend s lassanként
minden sziv bezárult, mint éjszálltakor a virágok. És Tompa szive
ekkor nyilott ki igazán pompázón és tündökletesen, mint egy
rejtélyes, dús sziromzatú éji viola, melynek ez a roppant gyász a
levegője s az a sok csendesen hulló köny a harmata… Romok,
sirhalmok közt fénylett és illatozott legfelségesebben. Maga is
szenvedő, – tört bimbókat sirató, sebektől sajgó szegény
virág, a ki saját fájdalmainak mély érzetéből a költészet
enyhítő balzsamát harmatozza nemzete még vérzőbb sebeire…
Költőink közt egy sincs, ki ezekben a szomorú napokban mélyebben
meg tudta volna hatni a sziveket, mint Tompa. Az elfojtott harag, a
nemes elkeseredés, a lesujtott milliók gyásza sohasem nyert
magasztosabb kifejezést, mint az ő búgó elégiáiban, komoly,
képekbe öltöztetett, szózatos panaszaiban. A _Gólyához_ irt
költemény, még mielőtt nyomtatásban megjelent volna, kéziratban
bejárta az egész országot s utána – körülbelül tizenöt éven
keresztül – gyors egymásutánban következtek a szebbnél szebb
allegóriák, melyeknek politikai vonatkozásai ma már ugyan
helylyel-közzel megfakultak, de melyeknek túlnyomó része ma is
megbizható adalék a forradalom utáni kor közhangulatának
történetéhez. Tompa mintegy rátermett erre a műfajra. A képek,
hasonlatok, példázatok állandó eszközei az ő művészetének s
kedélyének érzelmes hangja és meleg szinei csak fokozzák annak
mély harmóniáját. Ebben az áldatlan korban, midőn, ugy rémlett,
egy hős nép végkép »bevégzé zajos történetét« s a
villámtól lesujtott bátor keselyűnek még ki sem hült fészkén
»csipogva fürdött a szemtelen veréb« – ebben a korban
legjobbjaink némaságra voltak kárhoztatva. De azon a
»virágnyelven«, melyen Tompa tudott beszélni, el lehetett mondani
mindent. Igaz, hogy voltak érte kellemetlenségei s országos hatásu
költeményeiért két izben rövidebb fogságot is szenvedett, de
nagyobb baja nem történt s gondolatainak továbbra is megtalálta a
kellő formákat. A _Pusztán_ czimü bátor hangu s megrázó erejü
költeménye mellett csak hármat említek föl, mint ez érdekes
cziklus legtöbb fényü darabjait: a _Levél egy elutazott barátom
után_ cziműt, mely az Amerikába bujdosott Kerényi Frigyeshez van
intézve és Tompa mély kedélyének egyik legpoétikusabb
megnyilatkozása; továbbá a hatalmas pathoszszal megirt _Ikarus_-t,
mely az ismert mithológiai jelenetben a magyar forradalom
merészségét dicsőiti s végül az _Uj Simeon_-t, ezt a fölséges
biblikus allegóriát, mely az alkotmány már-már remélhető
ujjászületésének, a szabadság visszatérésének nagy ünnepét
aposztrofálja. Ezekben, a politikai vonatkozások mellett, melyek
immár, hála isten, megszüntek aktuálisok lenni, van valami örök
emberi, a minden idők számára kiható központi eszme, mely sohasem
veszitheti el a maga aktualitását.
Tompa költészetében az uralkodó hang az elégiák hangja. Borongó
és elmélkedésre hajló kedélye a mulandóság képei közt révedez
legszivesebben. A pillanat gyönyörét és örömeit kevésbbé érzi,
mint a visszaemlékezés édes-bús fájdalmait. Az ősz
melancholiája, hervadozó tájak, elvirult élet, csüggedt lombok,
midőn a »természet arczán kigyúl a haldoklási pir« – ezek az
ő állandó, de hangban és formákban folyton megujuló motivumai. Az
a nagy természet-szeretet, mely költeményeiből kezdettől végig
kisugárzik, őszinte, igaz szeretet, a szenvelgés vagy modorosság
legkisebb árnya nélkül. Oly benső viszonyban állanak egymással,
mint két egymást mindenben megértő jóbarát. Együtt örülnek,
együtt zokognak, – de legtöbbször zokognak. Az _Őszi és Alföldi
képek_, a _Tornáczomon_ czimű mélabús poéma, a _Sirboltban_
czimü hatalmas elégia, a gyermekei kora halálát elsirató
szivszaggató énekek s az _Utolsó versek_ tisztafényü strófái s
még annyi sok más, mind maradandó alkotásai Tompa nagy költői
erejének s mélységes szivének. A ki elzengte őket, dalosuk ott
pihen a hamvai temetőben, maga is »egy elburkolt, szomorú kép,
várva nagy értelmét bús tele titkainak« – siri ágyát
körülülik a virágok s virulva, hervadozva igy suttognak egymásnak:
– Ez az alvó poéta valamikor nagyon sok szépet mondott rólunk.
Legyünk hálásak érte. Illatozzuk be álmait s szirmainkat hullassuk
a szive porára.
V A DRÁMA FORRONGÁSA 1814–1878
Mikor Balaton-Füreden az ott nyaralgató magyar közönség
áldozatkészségéből egy kis szinház épült: az immár kész
épület homlokzatára szerettek volna valamely rövides, jellemző
föliratot helyezni. Kisfaludy Sándort kérték föl, fogalmazzon
egyet. A költő ezt a két szót vésette oda:
– Hazafiság a nemzetiségnek.
És ez a két szó, a mily röviden, ép oly híven fejezi ki jobbjaink
fölfogását a szinpad hivatásáról. A szinpad deszkái másutt
jelenthették a »világot«: nálunk egyelőre csak a »hazát«
jelentették. Nemzetiségünknek egyik mentsvára lett ez, oltár,
melyen az áldozat tüze égett, templom, a hol szárnyra kelt a
hóditó eszme: nyelvében él a nemzet! Igy fogták föl a hazafiak,
kiknek filléreiből fölépült Pesten a Nemzeti Szinház s 1837-ben a
németnyelvü Thalia nem nagy örömére _Vörösmarty_ lelkes
prológjával, az _Árpád ébredésével_ szerencsésen meg is
nyilott. Igy szinészeink is, egy _Lendvay_, _Egressy_, _Bartha_,
_Megyeri_, _Benke Róza_, _Déryné_,[3] kik silány keresetük száraz
kenyere mellett a művészetnek igazi fölkentjei s a magyarságnak
valódi apostolai voltak. És igy főkép az irók, kik a szinpad
számára dolgoztak. Irányukat már jeleztük Kisfaludy Károly
méltatásánál. Az ő halála után Vörösmarty lobogtatta a
zászlót, a kit nagy költői hirneve egy ideig a drámairás terén
is födözött és a ki a szinmű bizonytalan formáját költői
tartalommal akarta izmositani. De, fájdalom, ez a költői tartalom
nem igen nyilvánult egyébben, mint a nyelv költőiségében, a
ragyogó dikczióban. Ez pedig vajmi keveset lenditett a dráma vajudó
ügyén. Bizonyos jelenetek, képek tetszettek és hatottak,
földobogott a sziv a dallamosan és szépen ömlő magyar beszéd
hallatára, de a pompás jambusok közt hiányzott a helyzet s a
szóvirágokon nem tudott keresztültörni semmiféle egészséges
cselekmény, a mi a dráma életét hirdette volna. Nagyrészt
dialogizált történetek szerepeltek a szinpadon, szaggatott, laza
szerkezettel, szintelen alakokkal s terjengős, fölösleges
beszéddel. Az emberek mozogtak és fecsegtek, a nélkül, hogy tettek
volna valamit. A hogy régebben az elbeszélés formáját az
áradozás és okoskodás tette nehézkessé: ugy szoritotta le s
bénitotta meg itt is a cselekmény szárnyait a deklamáczió. A
vigjátékban még csak pezsgett valamelyes fölszines élet: a komoly
szinműben jóformán semmi. Az ugynevezett költői hatás egészen
költőietlen módon kezdett megnyilatkozni: a közönség unatkozott.
Ebben az időben aratta legfényesebb diadalait a franczia romantika.
Hugo Viktor darabjai átalakitották a szinpadot. Egész Európa
tapsolt az uj szellem győzelmeinek. A Borgia Lukrécziák, Angelók
hóditva járták be a világot. Hozzánk is eljutottak s egy
körülményt rögtön megvilágitottak: hogy azok a merész
szellemtől áthatott idegen szinművek jóval érdekfeszitőbbek mint
a mieink. Történetök nem elbeszélés, hanem előttünk folyó,
megjátszott, cselekményes élet, s ha túlzás az egyik főhibájuk:
kárpótlást nyujtanak érte a hatásban, mely elvitázhatatlan. Ennek
az izgalmas kornak határozottan megfelelőbbek. Levegőjük izzó,
alakjaik szertelenek, helyzeteik kápráztatók, bonyodalmuknak erős
az érdeke. Oly eszközökkel dolgoznak, melyek a sikert szinte
kétségtelenné teszik és biztositják. Nem fog ártani, ha kilessük
a furfangjukat s fölhasználjuk technikájuk előnyeit.
Szerencsénkre, épen ez időtájt, ott lenn az Alföldön, Nagyvárad
városában, egy apró gyermekember – aki különben az iskolában
nagyon jól tanulgatott – szabad idejét arra használta föl, hogy a
könyvei üres lapjait teleirogatta versekkel s bábjaival maga által
komponált szindarabokat játszatott el. Az eleven eszű kis fiú
órákig térdelt bábszinészei mellett s órákig beszélt helyettük
mindenféle bolondos, ötletes, furcsa dolgokat. Egyszerre végezte a
drámairó, a szintársulat meg a néző közönség munkáját.
Szülei nem sokat törődtek ebbeli szenvedélyével, – végre is,
minden gyerek játszik. Atyja, Szathmáry Elek, ügyvédember volt, s
klienseivel meg a pöreivel vesződve, épenséggel nem sejtette, hogy
Jóska fiának ez a minden másnál kedvesebb játéka voltaképen egy
komoly és nehéz pályafutás kezdete. Mikor a gyermekszobába
lépett, bizonyára nem látta, hogy ott kettecskén mulatnak: a kis
fiú meg a Múzsa. Csak arra gondolt, hogy fia kitünően tanul, s
épen ezért nagyon jó lesz papnak. Erre a pályára azonban nem
lehetett ráfogni: nem volt semmi kedve hozzá. Ráfogták hát a
mérnökségre, s a Kőrös-szabályozás munkálatainál rögtön
alkalmazták is. Hét évi gyakorlat után meg kellett volna szereznie
a mérnöki oklevelet. Evégből az atyja felküldte Pestre. Itt aztán
az volt az első dolga, hogy átment a budai szinházba, megnézte
Kántornét, Megyerit, Barthát, s miután pompás játékukat teljes
lélekkel megélvezte: mérnökséget, diplomát, mindent feledve,
beállt a halhatatlan koldusok közé, havi tizenkét forint
fizetésért kóristának, tánczosnak.
Hogyan? Az ős Szathmáry-család nagyreményű sarja bohóczkodó
komédiás? Mikor ezt a lesujtó hirt atyja meghallotta, rögtön
levelet irt a fiának, hogy ezentúl ne merje a nevét viselni,
egyébként pedig, ha legközelebb felmegy Pestre, az lesz az első
dolga, hogy – agyon fogja lőni. Thalia lelkes ifjú papja minden
habozás nélkül letette az ősi családi nevet s egy, azóta sokkal
ismertebb és dicsőségesebb nevet vett föl: _Szigligeti Eduárd_-nak
nevezte magát. Ha jól emlékszünk, Francziaországnak is volt egy
Poquelin nevű polgára, akiről az atyja szintén azt hitte, hogy
szinészkedésével szégyent hoz az ő szeplőtelen hirű
kárpitosságára, s aki aztán csakugyan kénytelen is volt nevét a
ma már nem egészen rosszul hangzó _Molière_ névvel
fölcserélni…
Szigligeti szinészkedése különben csak tisztességes ürügy volt
arra, hogy közelebb férkőzhessék a szinpadhoz. Erősen érezte
magában a hivatást, s leküzdhetlen vágy sarkalta: előbbre vinni a
magyar szinköltészet ügyét. Meg akart ismerkedni ennek a festett
világnak minden titkával, a technikai külsőségek s szinszerűség
összes furfangjaival, melyek – különösen azokban az időkben –
a szinmű életrevalóságának nem épen megvetendő kellékei voltak.
Csak ezek segítségével lehetett visszahódítani azt a
közönséget, mely már-már elidegenedett a szinháztól s torkig
volt a hosszadalmas és áradozó deklamácziókkal.
Mert mit használt állandó szinház, jó szinészek, s micsoda
nemesebb missziót végezhettek, ha nem volt annyi eredeti termelés,
amennyiből meg lehetett volna alkotni a nemzeti játékrendet?
Hálátlan viszonyaink közt ki gondolt arra, hogy szinköltésünknek
– ha igazán meg akar izmosodni – teljesen nemzeti talajból kell
kisarjadnia? Utánoztuk a németeket, de a másolat mindig silány
fegyver arra, hogy megverjük vele az eredetit. A német szinház
virágzott, a magyar tengett. A nagy lelkesedéssel megnyitott nemzeti
szinház közönsége rövid idő alatt annyira megcsappant, hogy a
lapok már komolyan kezdtek beszélni a sok fáradtsággal létesített
intézet bezáratásáról.