életeleme a dacz, a küzdelem. Önfejü, erőszakos, kiméletlen.
Rendületlenül bizik magában, vakon hisz eszméiben és harczban áll
a világgal. Szelleme szinte keresi, ohajtja az élet vészeit, mint a
felhők madara a nagy időket, s e sasból – előre látható –
sohasem lesz tisztességes baromfi, ezt az oroszlánt semmiesetre sem
lehet az irodalom társzekere elé fogni ló helyett. Arczára van irva
egész jelleme. Nem született szolgának, sem másolónak. Nem fog
bizonyos ütemben szökdécselni és csobicskolni mint a közkertek
szökőkutjai, de robbanni s robbantani fog mint a vulkán. Kopottas
ruhája daczára, melyen az élet tüskeszaggatásai s az alföldi sár
nyomai még jól meglátszanak, büszkén áll a terem közepén,
büszkén, sőt gőgösen, de gőgje nem egyéb, mint egyszerü
bevallása annak, hogy ő – _Petőfi_. És ez nem vonható
kétségbe. Szeme villáma nyiltan hirdeti, hogy semmit sem tart
lehetetlennek s magát inkább érezve mint tudva, harsány hangon
rázza föl a hüledező, didergő társaságot.
– Akarjátok tudni: ki vagyok? Imádom a szerelmet meg a
szabadságot. Gyülölök minden bilincset, minden képmutatást és
hizelgést. Ezzel megmondtam nevemet. Ti azt hirdetitek, hogy a
költészet szekér, mely ballag széles országutakon? Hazudtok! Sas a
költés: hol nem járt senki sem, arra indul fennen, szabadon. Ti azt
hiszitek, hogy szűk és kiváltságos világát ennek a teremnek a
falai határolják, hova csak fénymázos czipőkben lehet bejárni
illedelmesen, – holott a költészet szentegyház s oda belépni
bocskorban, sőt mezitláb is szabad. Akarjátok tudni, mi az igazi
költészet? A sziv fölkiáltása. Ti az élet habzó italától
undorral fordultok el, és ambróziáról meg nektárról fecsegtek,
– de azért deresre huzatjátok a parasztot, ha keserves robotját
nem dolgozza le. Féltitek parókáitokat a legkisebb szélfuvástól,
de nem éreztek lelkifurdalásokat, ha előttetek az inség fölzokog.
Azt hiszitek: fölkentjei vagytok a Múzsának, pedig csak cselédjei
vagytok. Félisteneknek képzelitek magatokat s nem vagytok egyebek
mint kormánybiztosok, prókátorok és táblabirák. Ti a mult
fázékony emberei vagytok, halottrablók! fölássátok sirjából a
holt időt, hogy babérokért árulhassátok, de én tégedet
üdvözöllek, te a beteg emberiségnek orvosa: jövendő! Oda
nézzetek!
S ifjui, romlatlan lelke hevétől elragadtatva, diadalmasan mutatott a
terembe nyilazó nap szabadon szétömlő sugaraira, melyek odakünn
megvilágitották, fénybe boritották az erőtől s bájtól duzzadó
természetet: az elhagyott alföldi tájakat, a messze terülő
rónát, a vadon pusztaságot, a magányosan álló csárdákat, a
délibáb rengő tavában vágtató méneket, a kutnál delelő
gulyát, a botjára támaszkodó juhászlegényt, a száguldozó
csikóst, a lovat lopó betyárt, a küzdő, szenvedő népet, a
szegénységet, a nyomort, az egész életet.
S a keresztültört ablakon beáradtak, beözönlöttek a költő
dalai, a népköltészet friss eredetiségével, természetes, könnyed
bájával, heves szökelléseivel, lengén és gyujtón mint a
napsugár. Az egyszerü, szivből fakadó s szivhez szóló dalok
egész dagálya csapkodott föl e rideg falakra, megannyi ostromló,
zengő hullám, árjain emelve a nemzeti érzés, a nemzeti ritmus
édes zenéjét. Pazarul, erős, széles tömbökben buzogtak s
enyelgésükben, játsziságukban ép oly megragadóknak tetszettek,
mint a minő impozánsok voltak akkor, ha a gyülölet és harag égő
köveit dobálták föl.
Az eszmék és álmok végtelen világa reszketett e dalok árján.
Meglátszott rajtok, hogy költőjük az érzelmeket, melyeket
tolmácsol, nem gubbaszkodó elmélkedés árán szerezte meg, de
átéli minden izében s lelke minden paránya rezeg a
fölindulástól. Tekintete, mint a villámé, hirtelen fényü, gyors,
intenziv s ha a természetre veti: széles és mély. Szeme észreveszi
a formák és szinek összeségét, a fény és árny minden
játékát; füle meghallja a nagy zajt s e különös, khaotikus
lármában tisztán az egyes hangokat. És a mit lát, hall, megérint:
elevenné lesz költészetében. Szabatosan fejezi ki mindazt, a mi az
emberi lélekben s a természetben zavaros és határozatlan.
Meglátszott rajtok, hogy költőjük nem tiporja a járt utak porát,
hogy nem fog összeférni az akadémiai tanokkal, pályáját nem
engedi kiczégéreztetni, de utlan utakon tör előre, mindig hevesen,
mindig izgatottan, mint a kit pusztitó vágyak kergetnek a
bizonytalanba, hogy valamit föltaláltassanak vele s addig űzik, mig
a költészet igazságait saját szivéből, omló vérével kell
kitépnie. Teljes, hatalmas egyéniség tünt föl e dalokban, melyeket
az indulatok örökös háborgása reszkettetett és melyekben volt
minden: öröm, bánat, boldogság, boldogtalanság, düh,
ellágyulás, de nyugalom egy szemernyi sem. Szárnyaiknak kibontott
lobogója uj időket hirdetett. Azokkal a lánczokkal, melyeket a mult
hagyott nekik örökül, fölrepültek az Olympra és egész
tündöklő mivoltában ragyogtatva a magyar géniuszt: világgá
szálldostak.
Mit törődött ez a lángelme azzal, hogy erőszakos, nyilt
föllépése ijedelembe ejti s haragra ingerli a vérszegény
kritikaszterek tömegét! Otromba zajukat csak annyiba vette mint a
legyek dongását. Edzett, nagy szive volt, alkalmasabb arra, hogy a
szenvedések lángjában szétpattanjon mint a porczellán, semhogy
megolvadjon mint a jégcsepp. Érzelmei azért nyertek felséges
kifejezést, mert erős lelkén viharoztak keresztül. Jól tudta, hogy
csak a férfias költők érzelmessége igaz. Megvetett mindent, a mi
chablon. Szilaj pegazusa ki-kirántotta magát a külidom zablái
közül, de a tartalom, a gondolat fölött föltétlen ur volt.
Szaggatottaknak tetsző merész kompozicziói közt mintha mindig az
ódai fenség magasát csapkodná. A szikrázó ötlet, a meglepő,
ragyogó ellentétek, a képek és hasonlatok egész raja, neki csak
eszközök. Nála minden érzés uj, megkapó gondolat alakjában
jelenik meg, minden gondolat mást teremt s az egészet egy villámló
szép eszme koronázza meg. Nem sokat gondolt vele, hogy
költészetének némely virágait a szél félig-nyiltukban rázza le;
tudta, hogy nincs egyetlen gondolata sem, mely végkifejlésében ne az
örökszép ideálnak hódolna.
E büszke, férfias dalok a klassziczizmus omladozó épülete körül
mintegy tüntetőleg, szakadatlanul zengettek, – távolról pedig
harsányan zugtak föl azok a szilaj énekek, melyek – megannyi
katona – aczélizomzattal, erős szervezettel, sápadtan, rongyosan,
de a század nagy eszméitől áthevülve, bátran közeledtek.
Kezökben sulyos fegyverek, léptök nehéz, zúzó, dübörgő, –
igy törtek elő vad szabálytalanságban a zörgő mélységekből s
robogásukat hallva, zord előnyomulásukat látva: ez ájuldozó
korszak lojális muzsája ijedten dobta ki kezéből hangszerét és
magukra hagyva elképpedt lovagjait, dicstelen futásban keresett
menedéket.
Ime, Petőfi föllépésének fontossága a magyar költészet
történetében. Rombolásra született, hogy teremthessen. Ő az, a ki
a mult szobaköltészetét végtelen világgá tágitja s a nemzeti
költészetet teljes diadalra vezeti. Az ismeretlenből, a homályból
szédületes gyorsasággal emelkedett a magasba és ott tünt el »a
fény birodalmában«. Ámulva nézünk most is az ür ama pontjára,
hol ez a tüneményes, gazdag fényforrás kilobbant. De, szerencsére,
eltünésének képzelete nem egyéb mint szakadatlan megjelenés a
valóságban. Hallani véljük szüntelen. E természetes, csengő,
igaz hang mindig hóditó és bájos marad. A ki elzengte őket, több
volt mint költő: ember volt, hős és vértanu. Megérdemli, hogy
csodálják, még jobban, hogy szeressék. Századok fognak elmulni, s
velök az élet és művészet sok veszendő alkotása: jelenöktől
agyonhonorált álnagyságok, halhatatlansággal czégérezett
halandók; de az ő szabad költészetének fája üdén is frissen fog
virulni az egymásra hulló romok mellett századok mulva is. Az idők
vihara csak megzúggatja ágait, de nem tördeli le; a pusztitó
villámok csak fénybe boritják, de nem égetik föl. Lombjai közt
mindig édesen fog csattogni a szerelem csalogánya, s koronájának
sudarai fölött mindig büszkén fog lebegni a szabadság sasa. A
modern kisérletezők tévelygő kirohanásai, s üres kapkodásai
után minden ujabb nemzedék vissza-visszatér majd az ő végtelenül
bájos s nemesen férfias egyszerüségeihez üdülni, vigasztalódni,
lelkesedni s belőlük uj erőt gyűjteni. Heve mindig fölrázó
erejü lesz, költészete mindig hatalom, merész pályafutása mindig
csodált és eltünése mindig rege. Bátran alkalmazhatjuk rá _Taine_
remek hasonlatát, melylyel e kiváló aesthetikus Mussét akarta
jellemezni: »Ugy vágtatott keresztül az életen mint a mezőn
ágaskodó nemes paripa, melyet a növények dús illata és a roppant
ég nagyszerü ujdonsága tágra nyilt orrlyukakkal hajt előre őrült
rohanásban, – attól lehet tartani, hogy mindent összetör s
végül magát is össze fogja törni.« Valóban összetörte. De ez
az összezúzódás a mi Petőfinknél egyuttal megdicsőülés.
Halálával uj élete kezdődik s működése most is
kinyilatkoztatás. Őt magát ép oly tüneménynek lehet tekinteni,
mint rendkivülinek azt a körülményt, hogy magyarnak született.
Mert annyi tény, hogy bár az egekig emeljük és érzései mindig
mélyen meghatnak, addig eszméi érintetlenül hagyják a
közlelkületet. Igazi nagyságát csak századok mulva fogjuk teljesen
megmérhetni. Nem a multhoz: a jövőhöz tartozik.
III ÁTMENETI ELŐZMÉNYEK
A költészet nemzeti irányának ez a fényes diadala nem történt
oly egyszerre, oly hirtelen, mint a hogy Petőfi föllépésének
rajzában föltüntettem. Voltak előzményei s nem lesz érdektelen
ezek fölött – ha kissé elterelnek is bennünket tárgyunktól –
kissé elmélkedni. Hogy oly nagyon későn ébredünk tudatára
valamely egészen egyszerü igazságnak, valamely jóravaló elvnek: ez
még korántsem bizonyitja azt, hogy az előző időszakok közül
egyik sem volt alkalmas annak befogadására. Az az elv, az az igazság
évszázadokon át mutogatta magát s egy-egy jelesebb irodalmi
alkotásban esetleg érvényesülhetett is, a mint hogy valóban
érvényesült. De itt is áll, hogy: a legegyszerübb igazságokat
legkésőbben fedezik föl az emberek.
Bajos dolog az ilyesminek phsychologiáját megrajzolni. Pedig
éppenséggel nincs törvényszerüség nélkül. Mint mindennek a
világon: ennek is megvannak a maga okai, előzetes tünetei,
hullámzásának és folytonosságának története, – csakhogy a
csörgedező ér néha homok alá tünik, a lánczszemek megpattannak s
a fejlődés vonala elvész a vizsgáló tekintet elől. A késő kor
gyermeke, ki minden történőnek okát-fokát szereti látni, gyakran
álmélkodva áll egy-egy nagy eredmény előtt s csodálkozva kérdi:
hogy’ támadhatott ez? A tények oly szétszórtak s a köztük levő
összefüggés oly kuszált, hogy – úgy rémlik – nem adhatnak
feleletet. Pedig felelniök _kell_.
Annyi bizonyos, hogy Magyarország az _erőpazarlások_ hazája. Sehol
a világon nem tékozoltak annyit, mint itt. Az erőknek egész halmaza
pusztult el, szinte nyomtalanul, az idők forgatagaiban, a szellemi
képességeknek egész raja – idegen istenek szolgálatában. Uraknak
születtünk, a kik lenéztük a parasztot, a népet, pedig
közöttünk mindig az volt a legmagyarabb és nemcsak
költészetünknek, de minden szellemi fölemelkedésünknek egyik
legtermékenyitőbb forrása. Ezzel a becsületes, jóravaló, világos
fejü, ép kedélyü magyar néppel, a ki megőrizte eredetisége
ősvonásait, tőrülmetszett nyelvet beszélt, szüzi naivitását
dalaiban és meséiben ragyogtatta, féltékeny volt erkölcseire,
szokásaira s hű a hagyományokhoz… ezzel a nagy nemzeti
erőforrással sem a politikusok, sem az irók nem törődtek.
Csak e század elején, mikor a rendi alkotmány teljesen szűknek s a
haladó idők számára elégtelennek bizonyult: kezdett a politikusok
figyelme végre a nép felé fordulni. A mi az irókat illeti:
vezérférfiaink éppen az ellenkező csapáson haladtak. S itt, ennél
a pontnál egy pillanatra megállhatunk s kifejezhetjük teljes
sajnálkozásunkat. Talán egyetlen irodalom sincs, mely az idegen
hatások befogadására fogékonyabb lett volna, mint a mienk. Egymást
váltották föl, sőt egymás mellett jelentkeztek a deák, német,
franczia befolyás áldásai s oly foku vergődések következtek,
melyeknek látványa szinte elkeseritő. Ha egy-egy jóizű régi
irónkra gondolunk, pl. _Mikes Kelemenre_, a kinek _Törökországi
levelei_ már egy század előtt az elbeszélő próza nemesebb
formáiba ömlöttek, vagy a kurucz idők költészetére, melyben a
hamisitatlan magyar kedélyvilág annyi őseredetiséggel, erővel és
bájjal zendült meg, – azután századunk első tizedeinek
vajudásaihoz fordulunk: akkor nyilvánvaló lesz előttünk az
eltévelyedés, mely szellemi hátramaradásunknak egyik legfőbb oka s
áldatlan viszonyainknak egyik legkirivóbb eredménye volt.
De hát hiába! Nem tehettünk róla. Az irók alig álltak egymással
összeköttetésben, – irodalom a szó komolyabb értelmében nem is
volt, – szellemi surlódás hiján aludtak a vágyak, az eszmék s a
kiben mégis égett az isteni szikra: magára hagyatva égett. Végre a
nyelv is csak olyan, mint az ekevas: ha nem használják,
megrozsdásodik. Igy történt a mi nyelvünkkel is. Mikor aztán
észrevettük nemzetiségünk elhanyatlását s nyelvünk silány
voltát: akkor elkezdtünk fűhöz, fához kapkodni. Eszünkbe jutottak
a görögök, rómaiak, a németek, francziák, angolok, minden
kimívelt európai nyelv, csak a magunk kincsbányája, _népünk_
tősgyökeres, érintetlenül tiszta, erős nyelve nem. Nekivetettük
magunkat az idegen formák kultuszának s nem láttuk a saját idomaink
nagy változatosságát, nem éreztük azok használhatóságát.
Rendkivül sokat vártunk mindentől, a mi külföldi s a magunk
természetes erőforrásaitól nem vártunk semmit. Ezek ismeretlenül
lappangtak és poshadtak a homályban.
Mégis! Nem tartom puszta véletlennek, de már az idők jelének, hogy
ugyanabban az évben, mikor Mikes Kelemen Levelei Kulcsár István
kiadásában napvilágot láttak, 1794-ben még egy más könyv is
jelent meg: a _Kovács Pál_ benedek-rendi pap közmondásos
gyüjteménye. Az érdemes gyüjtő egyik paptársa, _Fabchich
József_, – egyike ama lelketlen kor legszenvedélyesebb magyarjainak
– nagy lelkesedéssel üdvözölte e kis könyvet és
elragadtatással kiáltott föl a »nemzeti bélyeget« viselő
gyüjtemény láttára: »Félre, deák, görög iz! szólanak im –
magyarul!« Öt év mulva (1799) megjelent az első
népdal-gyüjtemény és századunk elején, 1803-ban, – tehát
ugyanabban az évben, melyben _Baróti Szabó Dávid_ is kiadta a
_Magyarság Virágait_ – egy váczi daloskönyv. 1804-ben _Szirmay
Antal_ jeles munkája, a _Hungaria in parabolis_, mely latinsága
daczára a legmagyarabb könyvek egyike. 1820-ban látott napvilágot
_Dugonics András_ gazdag gyüjteménye, a _Magyar Példabeszédek és
Jeles Mondások_ két kötetben. Nem érdektelen, hogy egyes megyék,
Komárom, Esztergom is sürgetik a gyüjtést, s hogy éppen Kulcsár
István buzditó közlései után határozza el az akadémia –
legalább elvben – a népköltészeti termékek rendszeres
gyüjtését. Maguk az irók is mindjobban érzik a szellemi
fölfrissülés szükségét s nem hajlandók vakon követni _Kazinczy_
rideg elveit, a ki fejedelmi magaslatáról a profán tömeget nemcsak
kicsinyli, de föltétlenül megveti. _Csokonai_, ellenkezőleg,
szivére öleli a népet s azt tanácsolja költőtársainak:
»Ereszkedjünk le a paraszt, tudatlan, egyszerü községhez, akkor
majd nem lesz annyi hallatlan ejtés előttünk.« _Kölcsey_ 1826-ban
fennen hangoztatja, hogy »a valódi nemzeti poézis szikráját a
köznépi dalokban kell keresni«. – _Eötvös_, egy évvel később,
mint _Székács József Szerb népdalok és hősregék_ czimü könyve
megjelent, 1837-ben, ki meri mondani, hogy »minden poézis a népből
ered« s _Toldy Ferencz_ 1843-ban, a lírai költés kimerülését
jelezvén, kikel a bizarr, a dagályos ellen s fájlalja, hogy »a
nyelvünkben meglevő saját mértéket és ritmust ki nem lestük«.
Ugyanebben az évben kezdi meg _Kecskeméti Csapó Dániel
Dalfüzérkéjé_-nek kiadását s jelenik meg _Szakáll Lajos
Czimbalom_ czimü verses kötete, melyet jóizű népies darabjaiért
rövid idő alatt elkapkodnak.
Mindezek szórványos jelenségek s egymással nem igen látszanak
szerves összefüggésben állani. De kétségtelen, hogy valami benső
szükség, valami erős törvényszerüség nyilatkozik meg bennök. A
fejlődés homályos ösztöne, – ellenállhatatlan vágy valami
tisztább, egészségesebb légkör után. Ugyanerre az okra vezettük
vissza _Kisfaludy Károly_ népdal-próbálkozásait és _Czuczor_
kedélyének dalos termékeit. Még csak egy-két lépést kellett
tennünk, hogy teljesen érezhetővé váljék e mozgalom nagy
jelentősége s tudatára ébredjünk annak, hogy a magunk
egyéniségének kifejtése tényleg egészen tőlünk függ. Csak
egy-két lépést! És ez az egy-két lépés csakhamar meg is
történik. Az akadémia késedelmező kezéből a Kisfaludy-társaság
veszi át a rendszeres gyüjtés munkáját s hozzá is fog rögtön a
kivitelhez. Megbizza _Erdélyi Jánost_, a jónevü költőt és a
magyar műbölcselet alapvető mesterét e gyüjtemény
összeállitásával. Dolgosabb kezekre nem is bizhatta volna, de
lelkesebb emberre sem. Hiszen ő hangoztatta, éppen a
Kisfaludy-társaságban tartott székfoglaló beszédében: »A tenger
soha ki nem fogy felhőiből, bármennyi eső esik: ilyen tenger a
nép, az élet. Ha belőle merit a költő, lesz a ki őt hallgassa,
seregestül találand megnyilt szivekre mindenkor, ha csak vesztét nem
érzi a nemzet. Tehát tanulni a népet, az életet, – beállni e
tengerbe, mint Jézus, midőn a lélek kegyelmét venné, a Jordánba:
ez a mai költő hivatása, nemes kötelessége.«
Maga is a nép fia. De bár atyja egyszerü földmivelő: házuk nem
daltalan. Már gyermekkorában vidítója, vigasztalója a nép édes
és természetes költészete. Énekek zsongják körül, mesék és
mondák foglalják el képzelődését. Korán fölébrednek benne a
költői hajlamok s végigkisérik az egész életen. Egy elv
érlelődik meg benne s válik komoly meggyőződésévé, melyhez
állandóan hű marad: a népköltészetből kell a nemzeti poézist
ujjáalkotni! Mint költő, maga is a néptől tanul legtöbbet s
legjobb költeményeit neki köszönheti. Teljesen át van hatva annak
a tudatától, hogy a népköltészet egyik főérdeme a valóság. A
mit ebben találunk, az mind igaz tény. Itt minden betü adat, a
történet, erkölcs, izlés földeritéséhez és kimagyarázásához.
Nemzetének lehető _kitudása_ a czél, melyért a népi dolgokkal
annyi szeretettel s odaadással foglalkozik. Mert a mi nálunk az idő
folytán egyszer ténynyé vált: az egyszersmind visszamutat a
lélekre, a meggyőződések mibenlétére. S csak e tények és
meggyőződések szigoru egybefoglalása emelhet oda bennünket, hogy
saját egész valónk, nemzeti méltóságunk – magunk és az
emberiség irányában – _önismeretté izmosodhassék s egész
történelmi életünk átlátszóvá lehessen a nemzeti öntudatban_.
Mély értelmü, lelkes vallomások, egészen az ő erős és merész
gondolkozására vallók. Átrezeg rajtuk a meggyőződés melege s az
a megbecsülhetetlen fajszeretet, mely Erdélyi összes szellemi
működésének főmozgatója és irányitója. A népköltészet
termékeivel úgy van, mint Linné a növényekkel: gazt, gyomot nem
ismer, csak virágot. A világhirü botanikusról följegyezték, hogy
kicsi korában, ha bölcsőjében sirt, virágot adtak a kezébe és
rögtön elhallgatott. Erdélyi élete utolsó estéjén kis fiának
egy népdalt dalolt, kis lányának egy tündérmesét mondott el, –
azután álomra hajtotta fejét s elaludt örökre.
Nagy gyüjteményének első kötete (_Népdalok és mondák_) 1846-ban
jelent meg, ugyanabban az évben, melyben _Tompa Mihály Népregék és
mondák_ czimü verses kötetének első kiadását a magyar olvasó
közönség husz nap alatt elkapkodta. S ime, e pillanatban teljesen
nyilvánvaló, hogy az izlés nem muló szeszélyből, de az uralkodó
eszmék nyomása alatt s igazán lelki szükségből fordult egészen a
nép felé. Ha most, az elmélet határozott utmutatásai s a
kisérletező gyakorlat bátor próbálkozásai közt, egy hatalmas
genie, mint a minő _Petőfi_ volt, a maga merész föllépésével s
hóditó egyénisége minden erejével egyszerre diadalt szerez ez
igazságoknak: csak azt jelenti, hogy az eszme megérett s
jószerencsénk is segitett, hogy végre csakugyan megtaláljuk –
magunkat. És sok szétszóródás után, különböző utakon járva,
különböző eszközökkel küzdve, ime, találkozunk egy gondolatban,
egy érzésben: legjobb meggyőződésünkkel szolgálni a hazát, s a
művészetek szeretetében föltétlenül tisztelni a _nemzeti
jelleget_.
Uj világ, uj élet pompázott előttünk. Eddig nem ismert erők
forrása buggyant ki s tört elő a régi poézis mohos szikláiból s
szabadon, vidáman szökdelt keresztül a máskor hangtalan tájakon.
Ütköző vizének gyöngyei fölfrissitettek mindent: a pázsit
üdébb lett, a fák lombosabbak, a levegő tisztább. Szeszélyesen
csapkodott ide-oda, szerteágazott ezerfelé s mindenütt a saját
bánatunkat zsongta, a magunk örömét ujjongta. Az elzárt s féken
tartott indulatok végre tombolhattak, a képzelődés repülhetett, a
sziv sirhatott. Nem kellett feszes formák közé szoritani az
érzést, a gondolatot: ömölhetett, kiáradhatott tetszése szerint,
a hogy bimbóba szökken a rügy s kicsordul a fák gyantája. Annyi
szenvelgés után a természetes lép előtérbe, – annyi másolás
és majmolás után az eredetiség. A vékonyhangú gitározást az
ősi ritmus érczes zengése váltja föl, a mesterkélt és festett
bájakat az egészség rózsás szine. Maga a nép – ez a büszke,
daczos, értelmes, sokerejü és nagyszivü magyar nép – lép elénk
s a maga egyszerü, de igaz dalaiban és mondáiban napnál
világosabban mutatja föl nemzeti mivoltunk egészét és
teljességét. Igen, ez _mi_ vagyunk! A mi hevüléseink, erkölcseink,
vérkeringésünk, – a mi földünk, a mi levegőnk. Hogy eddig oly
keveset láttunk belőle! Minő áldás ez a fordulat! Minő megváltó
ereje van ennek az önismeretnek! _Petőfi_ és _Arany_, kik a »naivot
és művészit, az egyénit és az egyetemest egy művészetbe
olvasztják,« nemcsak nagy költők, de éppen _azért_ nagyok, mert
diadalmas megtestesülései a nemzeti eszmének, mely koruk minden
izét áthatja.