volt arányban nála a külforma szabatosságával«, hogy
»egyenetlenségeket« találni munkáiban, hogy nehézkes és szinte
dulakodva töri magát keresztül az elbeszélés módjának
szabályain és követelményein: ez előttem nem von le semmit
becséből. Igy szeretem, a maga zord természetességében, durva
őszinteségében, összerázó erejével, szaggatott formáival,
szétdarabolt lelkével. Ez teszi előttem különösen kiválóvá,
irodalmunkban egyetlenné, mert mélységes rokonszenvet érzek minden
iró iránt, a ki ment az emberi hiuságoktól s szive vérét áldozza
eszményének: a művészetnek. Kemény pedig ilyen iró volt. »Egy
izben – irja róla _Péterfy Jenő_[2] – egy nő kezét akarta
megkérni, el is indult, ott is volt, hanem a szó nem jött ki ajkán,
– valószinüleg arcza sem árulta el, mit akar. Nem kérte meg. Igy
volt a boldogsággal is. Valahányszor szemben állt vele: szótlanul
távozott előle.« Nem volt alkalmas arra, hogy boldog, s épp oly
kevéssé, hogy népszerü legyen. Ma sem az. Törpék gunyolták ki,
kisebb tehetségek lármája zajogja túl soktartalmu némaságát. De
bizom benne, el fog érkezni az a kor, mely igazságot szolgáltat s
elégtételt ad e nagy irónak. Egy nemesebben érző nemzedék,
melynek erősebb fogékonysága lesz az igazi nagyság iránt,
megilletődéssel, hálával veszi körül emlékét, s könyveit nem
tekinti közönséges földi papyrusoknak, de isten kezéből nyert
okmánynak, melynek lapjai egy halhatatlan szellem álmait és
titokzatait rejtegetik.
MÁSODIK RÉSZ
FORRADALOM 1840–1848
Széchenyi a negyvenes évekig föltétlenül megtartotta a maga
vezérszerepét. Ildomosan és munkásan járt a nemzet előtt, de a
felelősséget érezve, körültekintő óvatossággal, gyakran erős
tusakodások és aggályok közt. Hajójára nem vont föl minden
vitorlát, csak annyit, a mennyi mulhatatlanul szükséges volt, hogy a
jármű haladhasson. De csakhamar jött az idők frissebb szele s
belefútt az emberek képzeletének százrétű vásznába. És a
gálya akaratlanul is gyorsabban szeldelte a hullámokat. Kéjes öröm
hatott át mindenkit s egyszerre fölhangzott a jelszó: Több
vitorlát! Föl, valamennyit! Mily pompás érzés repülni! Mily
férfias mulatság a küzdelem!
Egy fiatal ügyvéd, _Kossuth Lajos_ volt mindennek az oka. A pozsonyi
országgyülésen »Országgyülési Tudósitások« czimén egy
kőnyomatos lapot szerkesztett, mely nagyon élénken kihatott a
közszellemre s melyért később három évi fogságot szenvedett. Ez
az idő éppen elég volt neki arra, hogy kitünően megtanuljon
angolul s alaposan megismerkedjék Shakspere hőseivel. Alkalomnak
pedig a lehető legjobb volt arra, hogy az egész nemzet rokonszenve,
szeretete osztatlanul feléje forduljon. Mikor kiszabadult,
veszedelmesebb ember volt mint valaha. Meginditotta a _Pesti Hirlap_-ot
s fél év se tellett bele: hatvan előfizetőjét ötezerre vitte
föl. Ez az organum valóságos hatalom lett az ő kezében. Szellemi
góczpont, melyben összefut a nemzeti akarat és aspirácziók minden
sugara, hogy annál erősebb fénynyel verődjék vissza a háborgó
közhangulatra. Az első hirlap volt nálunk, mely figyelemmel kisérte
az európai viszonyokat és közérdekü dolgokról tanulságosan,
szinesen, izgatón beszélt. Széchenyi aggódva nézte a rendkivüli
hatást, a nemzet vágyainak mind merészebb repülését, az izgalmat,
mit a _Hirlap_ vezérczikkei országszerte előidéztek s ellene
fordult, megtámadta Kossuthot. Egy vaskos könyvben, a _Kelet
Népé_-ben vádolta be, mint a ki mulhatatlanul vészbe fogja dönteni
a nemzet hajóját, Kossuth előbb rövid czikkben, később
terjedelmes röpiratban válaszolt a vádakra. Titánok mérkőzése
volt ez, két lángelme harcza, heves, tragikus, vészes
összerobbanás, de végre is, ennek előbb-utóbb meg kellett
történnie. Mindketten a nemzet javát akarták, de módjaik oly
különbözők voltak, mint természetök. Két elv ütközött össze
bennök. Az arisztokrata Széchenyi, a ki »szive fölött folyvást
zsarnokoskodott«, elitélte Kossuth érzelmi politikáját; a
demokrata Kossuth pedig mitsem akart hallani a hideg ész kizárólagos
diktaturájáról s szilaj pathosában az alkotmány sánczain kivül
álló Magyarország szive dobogott föl. Széchenyi fölöslegesnek
tartott immár minden további agitácziót, mindennapi, rendes
hangyamunkáról beszélt s törekvéseiben a főrendekre és
kormányra támaszkodott; Kossuth, mint a középnemesi osztály
gyermeke, szakitani akart végkép a haladást bénitó multtal, s a
felsőbbség atyáskodó, szükkeblü gyámságával szemben a nemzet
zömében kereste a szentesitő hatalmat és megváltó
biztositékokat.
Minden jel arra mutatott, hogy válság felé közeledünk. A
közvéleményben nagy volt a zavar, sok az ellenmondás, – de az
izgalomban égő kedélyek egyelőre nem érezték a veszedelmet s maga
Kossuth is agyrémnek hitte a forradalmat. Széchenyi jól látta s meg
is jósolta a mi következni fog. Többé nem hallgatott rá senki.
Vezérszerepe véget ért. A zászlót Kossuth lobogtatta, a nemzetet
Kossuth vitte. Az ő tüze lángolt a szivekben s ezt a tüzet többé
nem lehetett eloltani. Nem használt itt semmiféle ellene intézett
támadás, vagy cselszövény. Az sem, hogy a Hirlap szerkesztését
ravaszul kijátszották a kezéből s uj lap inditására nem kapott
engedélyt. Megtalálta a maga hatáskörét egyebütt, s gyujtott,
lelkesitett, érvényesült tovább. Minden bizalom feléje fordult,
minden hit benne öszpontosult, minden remény nevéhez kapcsolódott.
A közvélemény igy szólt hozzá: »Légy az uj idők apostola, az uj
eszmék történelmi végrehajtója! Tedd, a mit mások nem mernek!
Légy követelő, elszánt és merész. Ez a kor a _tiéd_!«
S ő megértette e szózatot. Lángelméjét az adott viszonyokhoz
képest használta föl. Minden beszéde fölért egy-egy
cselekvéssel. Ily értelemben egészen a _tények_ embere volt. Maga
ez a szó is tőle származik, mint Széchenyitől az _alkotmány_,
Eötvöstől a _kétely_. Tenni, cselekedni, előre törni,
fölhasználni minden kedvező alkalmat elsikkasztott jogaink
visszahóditására: ez volt programmja. _Merni_: ez volt végzete. Mit
a türelem! Elég volt belőle! Megszenvedtünk érte bőven. Századok
tanulsága áll mögöttünk. Az okoskodás, a huza-vona nem egyéb,
mint a tettek halála. Batthyány Lajos elég érthetően hangoztatta:
»Nem reformerekre, – izgatóra, vérebre, mely folyvást a kormány
fülén csüggjön, van szüksége most a nemzetnek!« Szoritani
Bécset, legyőzni Metternichet mindenáron! Ez a közhangulat.
Széchenyi hasztalan támad még egyszer ellene a _Politikai
programm-töredék_ben: Kossuth belépése a követek házába már
valóságos diadalmenet. A kor lelke rezeg hóditó szavában. Kétszer
beszél: két csatát nyer. Nem lehet legyőzni. Ellenállhatatlan.
Ekközben a Gondviselés is segitségére jön a külföld
eseményeiben. Kitör a februári párisi forradalom. Francziaország
köztársaság lesz. Az elnyomott Európa lángba borul. Kossuth
tisztán látja, hogy képped el a bécsi kormány s mennyire
készületlen az eseményekkel szemben. Most vagy soha! Ez az ő ideje!
Márczius harmadikán tartja meg hires, nagy beszédét, melyben az
egész magyar alkotmány átalakitását inditványozza, egyuttal
felolvassa a királyhoz intézendő feliratot. Ne kormányozzák
Magyarországot Bécsből, önkényüleg, hozzá nem értő,
illetéktelen emberek, de független minisztérium, mely tetteiért
egyformán felelős a királynak és a nemzetnek. A dinasztiának is ez
az érdeke, ha népei javát őszintén óhajtja. Az inditvány
végzéssé lesz s a márczius 13-iki bécsi események hatása alatt a
felső tábla is egyhangulag elfogadja. Küldöttség viszi föl
Bécsbe a király elé, ötödik Ferdinándhoz, magának a nádornak
vezetése alatt. Minő öröm! Minő fogadtatás! A bécsiek tomboló
lelkesedéssel várják a küldöttséget. Kossuth kocsiját
virágokkal boritják el, ölelkeznek, éljeneznek, könyekre fakadnak.
Csupa szeretet, exaltáczió, meghatottság mindenfelé. Kossuthnak
több izben kell beszélnie s boldog, a ki hallja, a ki kezét vagy
ruhája szegélyét megcsókolhatja. Másnap, a késő éji órákban
megvan minden! Batthyány Lajos a miniszterelnök.
Ekközben Pesten is megmozdult az ifjuság s márczius tizenötödike
lelkes tüntetések közt folyt le. Kossuth diadallal érkezett vissza
Pozsonyba és lázas sietséggel fogott a munkához. Elkészitette az
uj törvényjavaslatokat, melyeknek harminczegy törvényczikke az uj
idők szellemében egy csapásra átalakitotta alkotmányunkat.
Néhány rövid nap és, ime, csodadolgok történtek! Az
országgyülés századok munkáját végezte el. A jobbágyság
fölszabadult, Erdély egyesült Magyarországgal, közös lett a jog
és teherviselés, megvolt a népképviseletre épitett kormány, a
vallásszabadság, a törvény előtti egyenlőség, eltöröltetett a
papi tized, s a sajtó szabadon beszélhetett. Szóval: a feudalis
Magyarország összeomlott s a jog és törvény hatalmas bástyái
közt előállott az ujjáteremtett, egységes magyar nemzet.
Maga Széchenyi is – most már tagja az első független magyar
minisztériumnak – megilletődve állt e nagy eredmények előtt s
tisztelettel és csodálkozással adózott Kossuth szellemének. A
békés nemzeti ujjászületés e dicső látványa egy pillanatra
mélyen meghatotta, szinte ellágyitotta. De a következmények,
fájdalom, mégis az ő eloszolni nem tudó aggodalmainak adtak igazat.
Az volt a főbaj, hogy Magyarország és Ausztria egymás közti
viszonyát rendezetlenül hagyta az annyi téren megindult reform.
Kormányzás, hadügy, pénzügy stb. végkép össze voltak
bonyolódva. Az uj törvények életbeléptetése rendkivüli
nehézségekbe ütközött. Az udvar nemcsak szokatlannak, de magára
nézve némileg lealázónak is tartotta az uj kormányrendszert. Nem
lehetett oly könnyedén parancsolni mint azelőtt, a hatalmaskodás
törvényes korlátok közé volt szoritva s a megváltozott viszonyok
mögött Magyarország különválásának rémképe kisértgetett. S
ekkor támadt a pokoli gondolat: zavarokat zúditani Magyarországra
és a zavarban visszaállitani a régi kormányzás nemzetbénitó
rendszerét! Föllázadtak a szerbek. Jellasich, horvát bán,
megtagadta az engedelmességet s fegyverkezett. Erdélyben az oláhság
pusztitotta a magyart. Nyilvánvaló lett, hogy mindez Bécs műve.
Jellasich betört az országba. A császár nevében! A nagy
ábrándokat, az ujjászületés friss örömeit országos rémület
váltotta föl. A minisztérium, melyet már hónapok óta csak a
»kötelességérzet bilincsei lánczoltak a kormány
gályarudjához«, lemondott. Széchenyi iszonyodva látta maga előtt
a jövendőt:
– Én a csillagokból olvasok. Vér, vér mindenütt! Testvér a
testvért, népfaj a népfajt fogja mészárolni engesztelhetlenül és
őrülten. Keresztet rajzolnak vérből a házakra, melyeket le kell
égetni. Pest oda van. Száguldó csapatok dulnak szét mindent, a mit
alkotánk. Oh, az én füstbe ment életem! Az ég boltozatán
lángbetükkel vonul végig a Kossuth neve, – flagellum dei!
S ekkor, ezekben a vészes, válságos napokban kell megnézni
Kossuthot. Alakja sohasem volt magasabb, bátorsága férfiasabb,
lángesze hóditóbb. Az egyetlen, a ki nem roskad össze, de
fölemelkedik, hogy fölemelje nemzetét is. Lánglelke végigviharzik,
fölrázó szózata végigharsog az országon: Veszélyben a haza!
Kétszázezer katonát, negyvenkét milliónyi hitelt kér és az
országgyülés, mint egy ember, áll föl, megadja. Még ellenségei
is tapsolnak. S Kossuth befejezi beszédét: »Önök mindnyájan
fölállottak és én leborulok a nemzet nagysága előtt.« A roppant
khaoszban a szilárdságot képviseli, a kétségbeesésben a hitet, a
bizonytalanságban az erőt. Szenvedélyes lelke bizalmat önt a
csüggedőkbe, bátorit és megnyugtat. A merre jár: diadalut az utja.
Minden szava győzelem a lelkeken:
– Eljöttem, hogy megkérdezzem a nemzettől: meg akar-e halni
gyalázatosan, vagy élni akar dicsőségesen? Ha a magyar most nem
kél föl tömegben, a haza földét megszálló ellenség
agyonnyomására: úgy olyan gyáva, nyomorult nép, melynek neve a
világ históriájában azonos lesz a szégyen és gyalázat nevével.
Akkor a magyar istentől elátkozott nép, melytől a levegő meg fogja
tagadni éltető erejét, melynek kezei közt a televény buzaföld
sivatag homokká fog változni és hontalanul fog bujdosni a föld
hátán, alamizsna helyett pedig arczul csapja az idegen faj, mely őt
saját hazájában koldussá teendi. És hiába fog fordulni a
valláshoz vigasztalásért: az Isten, a kinek teremtési művét
gyávasága által megalázta, nem bocsátja meg bűneit sem ezen a
világon, sem a másikon… Fegyverre hát!
S elkezdődött a nagy történet: a halálra szánt magyarság csodás
önvédelmi harcza a lázadó nemzetiségek, majd a zsoldos császári
seregek ellen a szabadság nevében, az igazságért, a hazáért, a
törvényekért. Vereségekkel kezdődött. De midőn a vad katonai
hatalom már-már befejezettnek hitte borzasztó munkáját s ura lett
a Dunántúlnak, a Felvidéknek, a fővárosnak s Magyarországot az
ausztriai császárság tartományának nyilvánitotta: megfordult a
koczka, honvéddé lett minden ember, a kaszák, a fejszék
fegyverekké, a harangok ágyukká, hőssé még a gyermek is s a
diadalmas csaták hosszu sora bizonyitotta be, hogy a magyar dicsőség
nem mese. Egymásután jöttek a tokaji, branyiszkói, szolnoki,
hatvani, tápió-bicskei, isaszegi, váczi diadalok, majd a
nagysallói, komáromi fényes győzelmek, Buda bevétele… s azután
annyi dicsőségre: az orosz invázió, a világosi katasztrófa… az
aradi vésznapok…
Mért folytassam? Széchenyinek igaza volt. Ez a nagy és érzékeny
lélek magát vádolta a bekövetkezett szerencsétlenségekért. A
forradalom tulajdonképeni inditékát, legfőbb okát a működése
által fölkeltett mozgalomban látta s önvádtól tépdesve,
tévedésének tudatától marczangolva megőrült.
Most már tisztán látjuk, hogy mind annak, a mi történt, nem ő
volt az oka, de a nálánál sokkal hatalmasabb viszonyok. Ezekből
kerekedett a vész s midőn kitört: emberi erő azt többé föl nem
tartóztathatta. És ki fogná vádolni a vihart – »azért vihar,
hogy tördeljen!« – mert fákat döntöget, vetéseket gázol el,
szóval: pusztitva ront végig erdőkön, mezőkön, – ha arra
gondol, hogy ugyanekkor a kóranyagok egész özönétől tisztitja meg
a levegőt s milliónyi uj élet magvát szórja szét a nagy
természetben? Mint egyes embernek szüksége van arra, hogy
megpróbáltatásokon menjen keresztül s a szenvedések tüzein
áttisztulva jusson el az önismeret magaslataira: ugy a nemzetnek is.
Kétségkivül nagy volt a megpróbáltatás, és sok, szerfölött sok
az áldozat, de az erő, mely e roppant küzdelemben megnyilatkozott,
annyi diadal és gyász után mégis csak megmentette alkotmányunkat.
És hol van az a magyar ember, a ki sajnálná az áldozatokat s
nemzete történetét ama dicső lapok nélkül óhajtaná átadni a
jövőnek? Szakitsátok ki e lapokat a történelemből s
pótolhatatlan veszteség fog támadni. Meghal egy eszme, mely igy
örök tanulság, egy nagy tény, mely a világ bámulatát vívta ki
számunkra. Kiapad egy forrás, mely a nemzeti erők szakadatlan
megifjítására van hivatva s elnémul egy hősrege, melynek
költészetében több hatalom van, mint a fokozatos, rendes, bölcs
fejlődés összes valódiságában.
II PETŐFI 1823–1849
Senki sem várta vészjóslóbb lázzal a forradalmat mint Petőfi.
Egyéniségének tündöklő vonásai előre belevillognak a jövendők
viharába. Érzi, a mi jönni, a mi történni fog, mint a delejtű
előre megérzi a földrengést. A lángelme átható tekintetével
lát mindent, a mi mások számára láthatatlan. Maga is döngeti a
jövendők kapuját, utakat tördel s mielőtt Kossuth forradalmat
csinál a politikában: ő megcsinálja azt az irodalomban. Erről az
irodalmi forradalomról akarok egy képet rajzolni.
Lantos költészetünknek azt a korát, mely Petőfi föllépését
megelőzi s melyről itt röviden meg kell emlékeznem: szeretném a
finom megindulások korának nevezni. E kor költői rajonganak az
öszhangért s iszonyodnak mindattól, a mi nyugtalan. A természetes,
a szilaj, a féktelen érzelmek, a heves kitörések számára nincs
hely ez elegáns költészetben. Németes érzelmesség s bizonyos
lagymatag általánosságok adják meg uralkodó jellegét. Költőink
kedélye alig fog föl valamit a valóból. Énekelni tudnak, de nem
tudnak igazak lenni. Bizonyos értelemben úgy kell őket tekintenünk,
mint automatákat, kik az élők hatását teszik a szemlélőre, –
de vértelenek, hidegek, nem élnek. Meghatottságuk diskrét mint
mozdulataik, szenvedélyeik előkelően fagyosak, érzelmeik
félénkek. Nincsenek eszmények nélkül, de ezek az eszmények csak
ékes bábok; nincsenek művészet nélkül, de ez a művészet nem
egyéb, mint formacsin. Mindjobban eltávolodnak az őszinteségtől s
mindjobban közelednek a hazugsághoz.
Ments isten, hogy ez akkor népszerü költőknek – ma már csak
tekintélyes kisérteteknek – érdemeit kisebbiteni akarjam.
Erényeik kizárólag az övék, hibáik pedig kétségkivül a koré.
De ha kissé megtekintjük stiljöket, ez érdekes, tanulságos stilt,
mely költészetöknek külső képe: izlésünk föllázad s nem
birjuk elfojtani boszuságunkat. Az fáj, hogy meg akarnak bennünket
csalni. Finomak és érzékenyek, minden bensőség és mélység
nélkül. A leghaszontalanabb motivum a remegések, megindulások
egész vibráczióját kelti fel képzelődésükben, de szivök nem
érez belőle semmit. Kifejezéseikkel meg tudnak lepni, de nem tudnak
meghatni. Soha czifrább, ragyogóbb szavak nem takartak több
ürességet. Azt mondják: minden kornak megvan a maga istene. Ennek is
megvolt a magáé, de az is bizonyos, hogy ez nem volt igaz isten.
Erősen kendőzte magát s hiveitől is csak ezt várta. Az
aprólékosság volt a fődolog; a kisszerű a lényeg. Előkelő
nyugalommal mélyedtek el képzeleti világuk szemléletébe, és
semmibe sem vették az előttük czikázó életet.
E költők legnagyobb s legszámbavehetőbb része _Bajza_ körül
csoportosult. A _Zarándok_ és _Andalgás_ költője a gyöngéd és
olvadékony szellemek egész raját vonta maga köré s ambrózia,
nektár és stil dolgában jó példával járt előttük.
Sajátságos, különös látványosság! A mester egyuttal kritikus
is. Elméletben sok bölcs dolgot hirdet, a miket azonban gyakorlatban
nem követ. Prózában természetesen beszél, versben deklamál. A
tanitványok vakon mennek utána és még jobban deklamálnak. Arasznyi
körben forgolódnak és kinosan gajdolnak. A romantikus inditékok
szinte eltorzulnak a kezökben s észrevétlenül klasszikusabbak
lesznek, mintsem kivánatos volna. A szerelmet nem tudják elképzelni
lugas nélkül; indulataikhoz mulhatatlanul szükséges a gitár.
Előttük van a szabálytalan erős természet és tüneményeivel úgy
bánnak el, mintha egy alléet ültetnének:
_Falu végén_ erdő,
_Erdőben_ magány,
_A magányban_ sirdomb
Hársak alkonyán.
_Domb körül_ csörögve
Omlik a patak,
_Hársak közt_ madár zeng,
Szellők inganak.
Képzelhetjük, miféle furcsa beszéd lesz az, ha e versekben esetleg
megszólal a nép, a halászok vagy a pásztorok! A halászlegény igy
fog beszélni kedveséhez: »Szerelmem lesz nyoszolyád; párnád: hű
karom; _álomkéjbe ringatód: nyájas szivdalom!_« s a szerelmes
bojtár nem azt mondja: bolondja lettem annak a kis lánynak! hanem igy
fog szavalni: »E tündér varázsla meg, ez von engemet. Édes képe
tölti be fájó szivemet!« – De hát hol itt a művészet? Mit
bámuljunk inkább? _Kunoss_ bőbeszédűségét-e, a ki egy
»sértett« (nem meri azt mondani: megsebzett vagy meglőtt)
galambról egész kis époszt ir, vagy _Császár_ Ferencz
kétségbeejtő sonettjeit, melyekkel csak a Trissotin ostobaságai
versenyezhetnek? Vagy tán _Hiador_ ürességeinek hódoljunk s magas
szépségekül élvezzük az ilyen badarságokat: »Oh hölgy, te szebb
vagy a szépségnél magánál! Ha a halál volnék, te halhatatlan
maradnál!« Mindezek kitünő dolgok arra, hogy tisztán láttassák
velünk: mily fokú ez az eltévelyedés s hova szűkült a lira
tartalma. Valóban, semmi egyébre nem valók.
És a közönség? A közönséget elbájolta ez az illattalan poézis,
az epedések e kecses mozdulatlansága, ez a kitömött természet. A
valódi műdarab zord fenségében – gondoljunk csak itt _Bánkbán_
sorsára s a _Két szomszédvárról_, mint »kannibáli műről«
elhangzott itéletekre – csak a durvaságot látták, de
fölsikoltottak a gyönyörtől, ha kezökbe tévedt egy körbefutó
rimekkel ellátott költemény, melyet szerzője hónapokig csiszolt,
mig laposságát teljesen eltalálta. Az irók jobbjai azonban – bár
többé-kevésbbé maguk is beleestek a hibákba – erősen érezni
kezdték már a fölfrissülés szükségét. Bizonyossá vált
előttük, hogy ezek az erőszakos túláradások, ez a stil, ez a
túlfinomitott és dagályba vesző költészet sokáig nem tarthatja
fenn magát. Előre láthatólag saját pompája terhei alatt fog
összeroskadni.
Olyan ez a költészet mint egy ragyogó diszterem, egy fényes
szalón: a kiváltságosak és előkelők találkozója. A kik itt
megfordulnak: kifogástalanul vannak öltözködve, külső
megjelenésük hóditó. De a boszantásig feszesek, a megdöbbentésig
szellemtelenek. Hajuk épp oly szépen fésült és fodrozott mint
gondolataik; nyakkendőjük csokorkötésében annyi a művészet, mint
egy szonettben; arczuk oly nyugodtan, oly szenvtelenül ragyog, mint
lakkczipőik, s hangulataik harmóniája mindig velük van mint a
zsebkendőjük. Ha esetleg a lanthoz nyulnak: glacé-keztyűiket nem
vetik le. Ábrándos szórakozottság, saját nagyságuk fárasztó
érzete s a kimerülés kéjelmetlenségei sugárzanak ránk
alakjaikról. Kecses léptekkel járnak föl s alá az ékitményekkel
túldiszitett teremben, melynek levegője fűszeres és forró.
Illemesen, formulák szerint társalognak egymással, de minden
jóakaratuk és törekvésük daczára sem tudnak fölélénkülni. Ugy
érzik, mintha beszédjök nem volna egyéb, mint az az álmositó,
szellemtelen csevegés, melylyel már annyiszor megkinozták egymást
és hogy egyéniségök minden ereje áldozatul esik egy rettentő
hatalomnak: az unalomnak. A terem fojtó gőze egyformává szürkiti
mindnyájukat. Azt a ragyogó s régebben kényelmes és bő klasszikai
öltönyt is hiába szűkitették magukra, – nem ér az immár
ördögöt sem, – alig tudnak mozogni benne, – fuladoznak, – a
szorongás, a hőség, az egyhangúság szinte türhetetlen.
Mindenképen válságos állapot volt ez. Olyan fizikai és szellemi
enerváltság, melyben a kábult agyvelőket csak egy gondolat
foglalhatta el: mi fog itt történni? S hála az eredetiségek
géniuszának, csakugyan történt is valami. Valami nem várt,
hihetetlen és csodálatos. Egy daczos, erős szellem minden előleges
bejelentés nélkül, szinte durván és erőszakosan fölszakitotta a
terem nehéz ajtószárnyait s nem törődve azzal, hogy megjelenése
talán szalón-ellenes, izgatottan rontott előre. Elég volt egy
pillantása, hogy teljes egészében fölfogja a helyzetet. Az állig
begombolt, szorosra füzött, fuladozó alakokról letépte a
fojtogató nyakkendőket, leszaggatta a szűk, alkalmatlan ruhákat s a
kezében maradt rongyokat szétdobálta. Aztán oda rohant a jól
elzárt, óriási ablakokhoz, hatalmas ökölcsapásokkal darabokra
zúzta az üvegtáblákat, utat engedve isten szabad levegőjének, a
nevető rónák friss illatának.
A teremben vésztjósló moraj támadt. A fölháborodás, a
megbotránkozás általános volt. A Petricsevich-Horváth Lázárok, a
Hazuchák, a Hiadorok, a Baltások, a Bangók, az Urházyak, a
Benőfiek, Sujánszkyak és Pajerek arczukból kikelve menekültek egy
szegletbe s onnan protestáltak a hallatlan merénylet, a rendőri
kihágás, a botrány, a szentségtörés, meg a – szörnyü
légvonat ellen. A légvonat valóban kegyetlen volt. Az éles, friss
levegő szabadon hullámozta végig a termet, kioltogatta a csillárok
lángjait, belekapaszkodott a diszitmények szöveteibe, mint a
vitorlákba s megforgatta ez előkelően sápadt, a korszellem
áramlatai ellen magukat köpenyeikkel, shawljaikkal védő
pulcinellákat, harlekineket és pantallonokat. Az ijedelem, a
rémület, mind nagyobb mérveket öltött. Azt hitték, a nagy gonddal
ékitett terem boltozatai rögtön rájuk zuhannak s ugyanekkor a
költészet egész világa összeomlik körülöttük.
Az a sok rémült arcz mind azt látszott kérdeni: Ki merészli ezt?
Ki tör e szentélybe haramia módon, durván, minden illemről
megfeledkezve, nem respektálva semmi tekintélyt, nem tisztelve
semmiféle formulát s nem ismerve más jogot, mint a saját ökleit?
Ki ez a rettenetes ember? Ez a paraszt?…