pathetikusan rakonczátlankodó stil, mely a visszásat, a torzot
dicsőíti: mindent megcsiklandoz, mindent megsebez, ami álerény,
korlátoltság, hazugság vagy butaság. A regényben szakadatlanul
sziporkáznak a gúnyos és tanulságos reflexiók röppentyűi. Csak
úgy találomra, lássunk egyet-kettőt. Ime, a népszerűségről:
»Mi más nemzeteknél a legnagyobb fényűzésnek tartatik, mire csak
a természettől leggazdagabban megajándékozottak számolhatnak, –
az nálunk mindennapi kenyérré vált s Pyrhus követei, kik
elbámultak, midőn a római szenátust látva, mintegy királyok
gyülekezetében gondolák magukat, mit mondanának, ha tapasztalnák,
miként országunk határai között a népszerűeknek egy egész
népét birjuk, kik közül népszerűségben egyik a másikat
felülmulja, anélkül, hogy közülök a legnagyobb rész valaha azon
veszélybe jöhetne, hogy Aristidesként polgártársai a miatt
számkivettetnék, mert mindenkitől a legerényesebbnek tartatik.
Tudja mindenki, én nem vagyok szerfeletti magasztalója honi
állapotainknak, sőt olyakat is mondtam már életemben, mik által az
isten földi szavával – mi alatt, mint tudva van, a nép szava
értetik – ellentétbe jöttem, noha ildomos férfinak az isten
szavát legfölebb csak magyarázni kellene; azonban a népszerűségre
nézve Magyarországnak felsőbbségét nem tartom kevésbbé
tagadhatlannak annál, melyet Anglia pamutszöveteire nézve bir s mely
nem annyira a kelme minőségében, mint a gyártási ár
csekélységében fekszik. – Mutasson nekem valaki országot, hol a
népszerűség kevesebbe kerülne! Máshol szükséges, hogy egész
életedet hazádnak szenteljed, néha éppen meg is kell halnod,
testedet, véredet kivánják, hogy érettük nagy nevet cserélhess
be; nálunk, ha a marhahús tizenkét krajczárba kerül s inditványt
tészsz, hogy tiz krajczárra szállíttassék le, – elérheted
népszerűségedet. Minek felkonczoltatni öntestedet, ha czélod
elérésére elég a szegény marhát, mely nem is a tied, olcsóbban
vágatni ki! Ezen intézkedéseknek, melyek, mint a penny-kiadások
Angliában a tudományt, úgy nálunk a dicsőséget mindenki által
megszerezhetőnek tevék, köszönhetjük, ha a népszerűség, mely a
világ minden részeiben, mint tudva van, könnyen arisztokrácziához
vezet, _nálunk a legdemokratikusabb instituczióknak egyike_ stb.
stb.« – »A külföld gúnyosan szól alkotmányunkról.
Nemességünk adómentességét említik. Mintha bizony minden
polgárosodott népnél nem lenne szokásban, hogy _az elaggott
katonák közköltségen tartatnak_ s mintha nem volna természetes, ha
a magyar nemzet is nagy rokkantját, ki századok előtt érte
küzdött, szintén ingyen tartja s vajjon a nemzet elvénült
rokkantja nem nemességünk-e?«
Ez a Swift félelmes modora, gyilkos udvariassága. S így foly ez
gyér megszakításokkal végig az egész regényen. Minden aproposnál
öldököl a gúny. Az iró szinte kéjelegve forgatja vészes
fegyvereit s az irónia, humor, sarkazmus vivótőrével rostává
lyuggatja a régi megye össze-vissza tatarozott avatag rendszerét,
melyben az igazságért küzdő egyént megrugdalják, földesúri
önkény világgá kergeti a becsületességet s az erkölcs nem
létezhetik. Mit bánom én, hogy a regény cselekménye háromfelé
ágazik s érzelmes jelenetei kirínak az alap-tónusból; hogy a czim
szerinti hős voltakép egy keserű vélemény megtestesítése,
tiszteletre méltó automata, akinek igen kevés köze van az eleven
élethez; – szóval, hogy a _Falu Jegyzőjének_ is bőven vannak
hibái! de mikor egészében véve szinte egyedül álló, valóban
»korszakos« alkotás. Nagy igazságokért száll sikra s a művészet
igaz fegyvereivel küzd az új Magyarország érdekében. Ha túloz:
túlzásainak alapja is az igazság. Ezek a szolgabirák, esküdtek,
táblabirók, Porvár és Garacs kitünőségei, pompás torzképek, a
régi megye »történelmi haldoklásának« utolsó
különlegességei, s a művészi szempont, mely mindvégig uralkodik a
kaczagtatóan siralmas történeten, nyilt bizonyítéka annak, hogy
igazi, teljes szatirát csak az a költő képes irni, aki, mint
Eötvös, egész szivével öleli át az embert s minden
gúnyolódásának forrása a legtisztább – szeretet.
Szeretetből áll egész lénye. Nagy szive nyilatkozik meg legkisebb
költeményében is s minden gondolatában, melyek egytől-egyig a jót
és igazat szolgálják a szép formájában. Bensejéből,
meggyőződéséből fakadók, – ezért csak oly kedvesek és
értékesek nekünk, mint a francziáknak Pascal gondolatai. E nagy
irónak nyilvános élete sem egyéb, mint az emberszeretet nemes
tanainak folytonos gyakorlása. Alig él magának, de annál többet,
szive minden dobbanásával nemzetének. Ezer disszonanczia közt
összhang a főtörekvése, mert maga is az összhang embere.
Pályafutásának vonala oly tökéletes, mint egy köré. Fiatalon,
első munkájában, a _Karthausiban_, az egyén jogaiért küzd s
utolsó nagy politikai műve _A XIX. század uralkodó eszméinek
befolyása az álladalomra_ szintén nem egyéb, mint lángelméjű
törekvés az államhatalom korlátozására az egyéni jogok és
szabadság megvédése érdekében. A költő, államférfi és
filozóf így forr egygyé benne s műveiben. Széles látkörű,
egyirányú, komoly iró, aki a pillanatnyi szükségleteket is
általános nézőpontokból tekinti és mérlegeli. A jelen nem
kápráztatja, nem teszi önhitté, sem elfogulttá, mert a jövőnek
dolgozik. _Végrendelet_ czimű versében, melyet még a forradalom
előtt irt, működése jutalmául s dicsőségeül eszméinek
győzelmét kéri a gondviseléstől. S a kegyes ég megadja neki,
amiről nemes szive álmodozik. Megéri azok teljes diadalát. A
megyés társadalom összeomlik s helyébe lép a nemzeti
önkormányzat, a népképviseleti rendszerre fölépített parlament.
Az »istenség edénye«: az egyén, egy új korszak jogkörébe lép s
az új erőtől duzzadozó magyar nemzet megindul nagy czélja: a
magyar államiság felé. S e dicső politikai és társadalmi
átalakulás nehéz munkáiból Eötvösnek még bőven kijut a maga
osztályrésze. Nemzete fölemelkedésének nemcsak lelkes
szemlélője, de hű tényezője, sőt bizonyos tekintetben egyik
végrehajtója. Földi ember kivánhat-e hálásabb végzetet?
Nyugodtan halhatott meg: oly gazdag életet hagyott maga után, mely
mindig egyik örök forrása marad a nemzeti fejlődés hatalmas
folyamának.
XIII A MAGYAR BALZAC 1815–1875
Sohasem feledem el azt a szomorú találkozást. – Verőfényes őszi
dél volt s a régi Athenaeum épülete táján egy üveges tekintetü,
szinte bambán haladó alakot láttam, a kiről tudtam, hogy _Kemény
Zsigmond_, mert ilyen élőhalottan akkor csak ő járt széles
Budapesten. Erélytelen, bizonytalan mozdulatokkal jött velem szembe s
én önkéntelenül meglassitottam lépéseimet. Végtelen tisztelettel
és fájdalommal néztem e nagy roncsot, mely tönkrement idegzetével
s szivszaggató közönyével gépileg mozgott előre, mintha nem is a
valóságban, csak álomban járna. Nekem, a ki személyesen nem
ismertem őt, mindennél titokzatosabbnak, sphynx-szerübbnek tünt fel
e pillanatban, mert romalakját látva, mély meghatottsággal
gondoltam ez imbolygó porhüvely egykori gazdag tartalmára. Ime, az
ember-oczeán sivatag hullámain egy végkép leszerelt, magában
hánykódó gálya, mely tele van India kincseinek – emlékével. Egy
vázhajó, mely az élet nagy vizén a halálnál szomorítóbb
gondolatokkal, sejtelmesen libeg föl-alá s hangtalanul,
lélektelenül, szinte félelmesen vonul el a verőfényes emberi
jelenségek közt. Könyek szöktek szemembe s ezek a könyek egy dús
világ összeomlását, egy lángelme pusztulását siratták…
Most is előttem áll e kép s a fájó gondolatok egész raját kelti
fel lelkemben. Az iró pályafutását és vívódásait is magam
előtt vélem látni s az sem sokkal vigasztalóbb látvány, mint
ahogy sohasem kellemes szemlélni valamely sziv vérzését, valamely
agyvelő vészes lobogását. Ez a mi nagy regényirónk pedig olyan
ember, a kit roppant benső tüzek és szenvedélyek égetnek föl, a
kinek hatalmas esze van, oly hatalmas, hogy kénytelen neki odadobni
áldozatul a szivét is. Világa éppenséggel nem az a nyájas,
öszhangtól és derütől ragyogó világ, melynek »méla akkordjai«
boldog álmokba ringatják a boldogtalan halandót: zord idők szárnya
csapkod itt mindenfelé s letarolja az emberi ábránd szelid
ékitményeit; nagy és rejtélyes szakadékok tátonganak; bizarr
formákba csorbuló sziklatömbök könyökölnek egymásra;
villámtól szaggatott szálfák merednek a zivataros ég felé s vad
zuhatagok zaja, szivettépő sirámók hallatszanak minden felől.
Komor, zárt birodalom. Néha egy-egy sas rebben fel az ormokról s ha
ember téved ide: lelkére rögtön rárajzolódnak e magába zuhanó
természet dult szinei és hangulatai. Oh, ezek a képzelgő bolondok,
ezek a gyarló, törékeny emberkék! erény, hűség, jóság
révedező áldozatjai! derültebb sorsra s igaz részvétre érdemes
elitéltek, kiket elfordithatatlan fátum sodor a pusztulásba! Micsoda
félelmes játék ez a Kemény költészetében! Mintha csak hallanám
az iró fenyegető monológjait:
– Csak járjatok az erény utjain, csak szőjetek álmokat az
üdvről, boldogságról. Az élet oly szépnek látszik, az álmok oly
vidámok, s a mit ohajtunk: mindig kellemes. Csak törekedjetek utána.
Majd úgy is megteszitek azt a lépést, melyet nem akartatok. Egyet,
kettőt… a többi jön utána. Magától, mint a romlás. Velem is
csak igy történt. Oh, az én elhibázott életem!
Ez az utóbbi felkiáltás gyakran fordul elő Keménynél s
önkéntelenül is eszünkbe villan, hogy e különös ember századok
előtt játszó történeteiben – bár ott látjuk amaz idők minden
mozgató eszméjét – mégis csak valamely subjektiv
szerencsétlenség elemei zajlanak és fuldokolnak. Az egyes
részleteknek néha oly erősen sajátos szinök van, hogy szinte
lehetetlenség arra nem gondolni: ime, Kemény regényeiben a
tulajdonképeni hős nem Gyulai Pál, Kassai, Péchy Simon stb., hanem
ez a belső életet élő, titokzatos szenvedélyek közt vergődő
lélek: a _boldogtalan iró maga_. Annyira féltékeny a saját emberi
gyengeségeire, – nagy eszét érezve, annyira szégyenlős az
életet követelő megindulások miatt, hogy mindezt rég lezajlott
korszakok fátyolával burkolja el, történeti személyek álarczában
jeleníti s tőlünk távol eső szenvedélyek összeütközésében
rajzolja meg. Csak a forma objektiv, s ez annyiban tökéletes is,
amennyiben megveszteget. Az elhitetés művészetének nemes furfangjai
mögött azonban ott tombol az iró fájdalma, csakúgy, mint
Shakspere-é, fia elvesztése fölött, Hamletben.
Gondoljuk csak el, hogy Kemény voltaképpen kettős életet él. Egyet
napvilágon, a közügyek szolgálatában, komolyan, tartalmasan, egy
másat éjjel, az erinnisektől tépdesve, viziók és
halluczinácziók között. Minket művészi szempontból ez az utóbbi
élet jobban érdekel s az iró életének ez kétségkivül a
csodásabbik része is. A magányos órák, az iróasztal, – ez az a
büvös retorta, a hol leszürődik a nappali zaj, a valóság
keserűségei, a kérges tapasztalat, s a képzelet, ez a nagy
vegyész, kedvére formálja és idomitja a dolgokat. Ellenállhatatlan
kényszer űzi az irót ide s valami önkinzó, sötét gyönyör hatja
át, midőn maga mögött érzi a küzdő életet. Ez immár a
látományok birodalma. Álmok suhannak át a nagy éji
csöndességben. A közélet salakjából tündéri képek rajzanak
föl s a fantázia démonjai törnek elő. Szárnyuknak olyan zaja van,
mely igen hasonlit a »sohajtáshoz«. Nedves szemükből harmatcseppek
hullanak, melyek a könyek hatását teszik ránk; meggyujtják a
szivet, mint Ariel a nápolyi király hajóját, a nélkül, hogy az
tulajdonkép égne és zátonyra vezetik az álmodó életet minden
veszedelem nélkül. Ez az a percz, midőn tisztán látjuk, hogy az
erényt az aljasságtól csupán körülmények választják el, midőn
félve sejtjük, hogy tetteink fölött vad fatalizmus uralkodik. Az
elmélyedés, az önismeret kinos órái ezek, melyekben nem titok
többé, hogy bűn és erény egyformán szerencsétlenség. Nem azért
születtünk, hogy boldogok legyünk. Az élet sivár föld. Az ember
beveti, de ha mi virág, ha mi gyümölcs terem rajta: csak vakeset
műve. Mikor a vihar fürdik az örvények közt s merő tajték a
keskeny láthatár: a vészbesodort hajón tolongás támad s a babona
hatalma erőt vesz a tengerészeken. Valaki bünös, azért a vész.
Bele kell lökni a tengerbe! s beledobnak egyet, a kire gyanu van. A
hajó rögtön megkönnyül, a vész lecsillapul. A sima vizlapra
derült ég ragyog, mert e »jó ötleten ég és tenger nevet«. Ha
élted tenger s kebled vészbe dől: _főbünös a remény_! Lökd a
habokba! Mily szép, ha dobogó szivünket – egy nagy elszánást
vetve rá – egyszerre összezuzzuk!
Ime, Kemény hangulatai, világnézlete, – regényeinek alaptónusa.
A kik ide beléptek: Lasciate ogni speranza. Az iró nem tehet róla:
képzelete úgy van alkotva. Kételyen épiti fel egész költői
birodalmát, melynek alapja mégis valóság. Nem tud hazudni: magát
adja úgy, a hogy ismeri magát. Pedig jól ismeri. Az éj csöndjében
vesékig ható tekintettel fürkészi át lelke szövetét s a
legtitkosabb redőzet sem marad figyelmen kivül. Az ember, ez az ő
állandó problémája, s a fölötte lebegő fátum, ez az ő mindig
jelenlevő kisértete. Rendkivül finom idegzete van, mely minden kis
érintésre megmozdul és rezegni kezd. Csodálatos dolgokat lát és
csodálatos dolgokat hall. Szeme rákapcsolódik a tüneményekre,
füle tisztán megkülönbözteti a természet nagy zajának egyes
hangjait. A vonagló arczon meglátja az utolsó rezdülést, a bogár
zizegése ugy hat rá, mintha »aczél pengene«. Nyitott szemekkel, de
álmodozva jár a tömeg közt, mint a hogy Kelet-India völgyei
fölött alva röpül az albatrosz. Csakugyan olyan ő is, mint ez a
különös madár, mely változatlan, méla szárnycsapkodással
egyenlő irányt tart, mig a karcsu pálmafák s a magas templomok
kúpjába ütközve, földre hull, – de midőn a komoly valóság
ellenhatását egy perczig érezte, ujra szárnyra kel s folytatja
légi áloméletét. A költészet nála nem hiábavaló időtöltés,
de valódi lelki szükség. Rá van utalva. Egyedüli menedéke,
vigasztalása. A »szervezet bilincseiből _ideiglenesen_ menekült
lélek« boldog pihenője. Ebben formálja egészszé »csonka
életét«. Magányt kedvelő, zárkózott szive – mint a mesebeli
virágok – az éj csókjára fölpattan s nemes illatával dúsan
árad a csillagok felé. A földi ember gyöngéd és tiszta
ölelkezése ez az égiekkel. Van benne valami mélyen megható, mint
minden ujjászületésben és megtisztulásban.
Azok az alakok, melyek ilyenkor Kemény képzeletéből kilépnek s
valamely történet szálait kezdik szövögetni és bonyolitani,
magukon viselik ugyan a históriai jelmezt s minden gondolatukkal,
tettökkel korukhoz tartozók, de idegeik túlfinom
érzékenységével, hangulataik folytonos hullámzásával s
szövevényes szenvedélyeikkel mégis csak egy modern élet-dráma
tragikus hősei: a költő sötét világnézetének tolmácsai. A
nappal néma és zárkózott Kemény, a ki a szónak egyáltalán nem
embere, éjjel beszél. A mi szivében összetorlódik, az a sok finom
és erős érzés, e megváltó perczekben alakjainak ajkára tódul.
Ezek elmondják mindazt, a mit maga az iró – úgylehet, átélt
helyzetekben – elmondani nem tudott. Ezekben megvan a biztosság, az
olvadékonyság. Értik a sziv beszédét, föltárják valójukat, nem
szégyelik a suttogást. Kiömlenek, mint a habjaival nem biró patak.
Lázonganak, tombolnak, követelnek s ha mit magukba vissza akarnak
fojtani: az is hallhatóvá lesz, kitör belőlük sötét
monológjaikban. Mennyi szenvedés, – édes és fájó emlékek
rezgése, kegyetlen önbirálat, tépő vád, emésztődés, lemondás
van itt a sorok közt elrejtve! Az elfojtott szenvedélyek heves
zokogását halljuk. Ezek az alakok, a kik itt az árnyban elvonulnak
előttünk s csak az egymás kezére és arczára hulló könyek
árulják el összetartozásukat, örök tiltakozásként vegyülnek a
szerencse és boldogság közé. Alkotójuk fölszabadult lelkének
minden érzékenysége átömlik beléjük és a daczoló erők
energiájával örökitik a mulandó fájdalmakat. Ki tudja, milyen
mélységes tragédiák, a hallgatag élet mily örvényei zajlanak e
költői álmok mögött, melyekben haldokolnak az illuziók, de
melyekben halhatatlan a – művészet!
Kemény regényei történeti regények. A kor, melyben irni kezdi
őket, a nemzeti fölbuzdulás kora. Mindenki lelkesedik s várja az
eszmék, az idők diadalát. Csak Kemény töpreng s a múltból nem a
dicsőség képeit mutogatja föl, de a nemzeti visszaesés,
elhanyatlás _okait_ ragadja ki. Első irodalmi kisérlete egy
tanulmány a mohácsi vészről, utolsó nagy regénye (_Zord idő_)
szintén e gyászos korhoz vezet. Nem az optimizmus szemüvegén
keresztül nézi a dolgokat: inkább kételkedik, aggódik. _Gyulai
Pál_ czimü regénye közvetlenül a forradalom előtt jelenik meg és
senki sem vádolhatja azzal, hogy a korhangulatok hirdetője. Az ebben
szétáradó pesszimizmusból bőven marad következő regényei
számára is, melyek már a forradalom utáni időszakra esnek. A XVI.
és XVII. század közéletének megrázó tragédiái játszódnak le
előttünk az egyének nagy szenvedélyeinek rajzában. Mögöttük az
iró a maga zordságával, de egyuttal művészetének erős
tudatosságával is. Fölfogása nyilvánvalókká teszi azokat a
méreteket, melyek elődeitől megkülönböztetik. Nála a
külsőségek megmaradnak külsőségeknek s nem akarják pótolni a
lényeget. A krónikák, a foliánsok nem rideg lapok, melyeken holt
penész ül, de eleven életről szóló titkos irás, melynek
betüiből a képzelet a történeti igazságok világát építi föl.
A művészben nem kevesebb itt a becsvágy, mint a történetiróban az
igazság szeretete. Annyira lelkiismeretes, hogy képes nagy utat tenni
egy romvár megtekintése czéljából, melynek kapuját néhány
sorban le akarja irni regényében. Nagy figyelemmel vizsgálja meg a
tárgyakat s ha van lélek bennök: beléjök hatol, belefurja magát
titokzataikba. Innen az erő rajzaiban, gyakran azonban az
aprólékosságig menő részletezés, a megerőltetés is.
Nagyon hálás föladat volna, bár mindkettőjüknek megvan a maguk
külön, egymástól egészen elütő, sajátos világa, párhuzamot
vonni közte és _Balzac_ közt, mert bizonyos tekintetben mi is
elmondhatjuk Keményről, hogy a »természet és társadalom nagy
történetirója s a szenvedélyek geografusa«. Szárnya, mint azé,
az erős képzelődés; eszközei, mint amazéi, szintén alapos,
gondos tanulmány, mélyreható vizsgálódás; az emberi növényt ő
is »gyökereivel együtt« rajzolja, mint az, s »föld alatti«
élete nem kevésbbé érdekli mint a »föld feletti«. Jól ért
ahhoz is, hogyan kell »a társadalom és emberiség titkait kitalálni
és kibeszélni«. Formái szintoly nehézkesek, hézagosak; munkája
szintúgy nem pihenés, de lelki megrázkódtatás. Mindez azonban
túlvág a mi hivatásunkon, mely ezuttal nem egyéb, mint körvonalait
láttatni Kemény hatalmas egyéniségének s alkotó erejét
éreztetni némileg.
Az ő emberei alapjukban véve jók, de révedezők. Hibáik forrása,
bukásuk oka nem a bűn, hanem tévedéseik. Emberek, a kik akarnak
következetesek lenni s nem tudnak, – valamely jószándékból
eredő ballépés letériti őket a rendes utról s a katasztrófa,
mely rémes gyorsasággal sújt le rájuk, aránytalanul nagyobb, mint
elkövetett hibáik. Vergődő lényükkel szemben ott leskelődik a
pusztitó fátum, zavaros szenvedélyeikkel szemben a közömbös, de
vaderejü végzet. Föl-föltünik előttük a boldogság, mint egy
szép álomkép, de a hova eljutnak, az a romlás. Ha Eötvösnél
»istenség edénye« az ember, Keménynél a »kárhozat edénye«.
Hangulataik vészjóslók, kedélyök förgeteges, álmaik sötétek,
monológjaik démoniak, kiábrándulásuk teljes és végzetük
öldöklő. Rendkivül idegesek, érzékenyek. Akár az iró maga.
Minden csekélység hat rájuk, különösen nő-alakjaira, a kik nem
csak érdekes lények, de tüneményes problémák is. Finomak,
fénylők és talányosak. Megérzik a láthatatlant, megsejtik a
bekövetkezőt. Éppen beleillenek ebbe a szokatlan világba, melynek
még gyöngédebb elemei is aggasztók. Olyan virágok ezek, melyek
pompázva nyitják szirmukat és dúsan illatoznak a viharokat rejtő,
rekkenő levegőben. Félelmesen szépek és elszomoritóan bájosak.
Szinte érthetővé lesz, hogy a férfiak, kik körülöttük járnak,
nem ismerik az élet derüjét. Árnyakként sötétlenek mellettük.
Ritkán nevetnek, de ha nevetnek, az iszonyú. Arczuk eltorzul,
vidámságuk sanyarú és kietlen. Nem tudnak igazán jókedvüek
lenni. Kaczagásuk legtöbbször röhögés, – érdes, tompa zaj,
mint a hantok omlása. Sivatag temetői tréfák, mintha »csontvázak
bokáznának«. Humoruk zörgésében van valami a koporsó-deszkákkal
való hajigálás zajából.
Kétségkivül rideg ez a világ s bizonyos tekintetben egyoldalú,
egyszinű is. Az élet nem egészen és nem mindig ilyen. De ki tehet
róla, hogy Keményt csak az örvényesebb része érdekli? Nincs
érzéke a közönséges méretek iránt; szereti a mélyet, a
misztikust, a megrázót. Nemcsak költő: filozóf és államférfi
is. Történetet ir: a küzdő emberi lélek történetét s
eredményül szomorú tanulságok szürődnek le megfigyeléseiből.
Egy-egy mondatba lehet őket összegezni: »Vannak indulatok, melyeket
első mozzanataikban nem sejteni, annyi, mint később nem érteni és
rögtön nem érteni, annyi mint állandóan kárhoztatni.« –
»Rögeszméink gyakran vétkesebbé tesznek minket és
szerencsétlenebbé mást, mint bűneink.« – »A belső
meghasonlást csak az idézi elő, ha tetteinkben hiányzik a nemesség
s ha azok a jog szinével birván, helyeseltetnek a sokaság által, de
elitéltetnek egy egyén: önmagunk által.« stb. stb.
Ily megdöbbentően tartalmas eszmékkel tele van a Kemény
költészete, de a megdöbbenés még nem vigasztalás. Az ő emberei
egy-egy ily alapeszme nemesen érző hősei, kiket túlhajtott
erényük vészbe sodor s a viszonyok hatalma összetör. Gyulai Pált,
első regénye hősét, a fejedelme iránti ragaszkodás és hála;
Jenő grófot (_Ködképek_) a boldogítani-vágyás jóindulata; a
Mikes fiukat (_Özvegy és leánya_) a rajongó gyöngédség; Péchy
Simont (_Rajongók_) a vallásos buzgalom; Verbőczyt (_Zord idő_) a
hazaszeretet döntik végpusztulásba. Kegyetlen erkölcstan. Tehát
csakugyan báb vagyunk, hitvány játékszerek a sors kezében s az
egyén minden nemesebb tartalma daczára csak szalmaszál a
kényükre-kedvükre dühöngő viszonyok forgatagában? Hol itt a
költői igazságszolgáltatás? Az iró részvéte az emberiség
iránt? Lelkünknek hát, ha még oly nemes, nincs annyi hatalma, hogy
akaratával tisztán, ellenmondások nélkül diadalt arathasson?
Nincs! mondja Kemény. Hiábavaló erőlködés minden. De ez
aránytalan küzdelem nagy látványa már magában véve is elég
arra, hogy láttára részvétet érezz, borzongj és
összerázkódjál, mert a mi előtted foly, tényleg nem más, mint
saját nemednek története, – _az ember tragédiája_.
Kemény részvéte nem érzelgésből áll, hanem a dolgok lényegének
lelkiismeretes, – roppant megfigyeléssel és tanulmánynyal járó
– fölmutogatásából. Alakjaiban az emberi lélek természetrajzát
tárja fel hiven, részletesen, és – legalább az előadás
módjára gondolva – meghatón. Csak egy példát hozok fel. Mikor a
koránérett lány-gyermekekről beszél. »Vannak gyermekek, kik
mintha egy más világból emlékeket, tapasztalásokat és érzéseket
hoznának magukkal, midőn még a betüket alig ismerik, már nagyok s
értelmesek. Ezek a csodálatos lények – ugymond – kiknél a
növés lassabban halad, de az arcz jellegén, a gyermekévek
fátyolán át már egy későbbi életkor kiképzett formái
láthatók; ezek a kecses és komoly, vidám és méla tündérek, kik
bábjaikkal a költészet nyelvén beszélnek, gyermekjátékaikba az
ifjukor ábrándjait vegyitik és kicsiny székeiken szótlanúl ülve,
mig az érettkorúak társalgása foly, bár ügyelni sem látszanak,
mindent felfognak, éreznek és megitélnek; ezek az égből leszállt
és a földet egy percz alatt ismerő angyalok, kiknek mosolya körül
is egy rejtélyes felleg lebeg: – nem szoktak sem hosszasan élni,
sem, ha beteg fejecskéiket és forró arczukat vánkosaikra hajtják,
hosszasan szenvedni. Életök meseszerű, természetök talány,
kimulásuk véletlen… Ilyen volt a kis Ameline.«
Nem tudom, érzi-e más, de én kiérzem e sorok közül az iró –
szive dobogását. Ez nem a fecsegés kedves művészete, hanem a
lélekbuvár mély megilletődése. Annyira megfigyeli a dolgokat, hogy
nem maradhat meghatottság nélkül. S a milyen éles szeme van s
erősen bonczoló elméje a lelki tüneményekhez, ép oly biztosan és
tisztán meglátja a külső természet minden apró részletét. Egy
szempillantásra észreveszi, hogy a hegyi uton ügető ló
»madárhusu, kisded, szikár, borzas s kopott szőrű, de kiformált
izmu mokány ló«. S meg lehetünk róla győződve, hogy a mit leir,
olyan hű kép, mely mögött a komoly megfigyelés s a lelkiismeretes
tanulmány karöltve járnak. A természetet egyszerübben és
igazabban egy regényirónk sem tünteti fel, bár jelenségeire mindig
hull valami az iró egyéniségének hangulataiból. Ime, egy bájos
és tartalmas kép a késő őszről: »Esős, nedves napok után
majdnem kánikulai meleg állott be. A hő lég szikrázott és
csillogott, mintha az év elvétette volna szokott rendjét és
augusztus közepére akarna visszalépni. A verőfényes lankán
pásztorgyerekek szedtek piros mezei epret, az ut szélein minden
nagyobb kövön hemzsegett a kutó, mintha élő kláris-gyöngyök
pörgenének szét s gyülnének megint sürü csomókba össze.
Nemcsak a kőrisbokor és kökény, de a cseresznye is virágba borult;
a gyümölcsfák rügyei megindultak s a második nyár – ez a magát
fitogtató kimerültség – annyi termést s áldást igért, hogy
hinni szerettük volna, miként fogadkozásából csakugyan teljesithet
valamit.«
S ugyanaz a lelkiismeretesség, mely legapróbb leirásában jellemzi
őt, jellemzi hatalmas korrajzaiban, tanulmányaiban is. Csak a
_Széchenyiről_ s a _Két Wesselényiről_ irt remek essaykre utalunk.
Ezek nemcsak kitünő arczképek, de a megujuló Magyarország
történelmének legszebben megírt lapjai. Közvetlen hatásúak mint
egy-egy jó regény; eszméktől terhesek, mint maga az a kor, melyet
festenek, s a tények és események mélyeig világitók, mint
általában Kemény szelleme. Róla igazán el lehet mondani: nagy a
nagyokban és nagy a kicsinyekben.