nem érdektelen fejezetét egy fiatal erdélyi főúr, _báró Jósika
Miklós_, aki korábban részt vett az olasz és franczia hadjáratban,
kitüntette magát a Mincio melletti ütközetben, országot-világot
bebarangolt, sokféle ismeretséget kötött, azután kapitányi
ranggal kilépett a hadseregből és megnősült. Romantikus hajlamú,
kalandszerető ember volt, aki a bécsi és párisi zajos élet után
most egyszerre szurdoki magányába szorulva, nem tudta, mihez fogjon.
Feleségével, kitől később el is vált, nem volt boldog, a
gazdálkodáshoz nem értett, – unatkozott. Előkelő
semmittevéséből csak a politikai mozgalmak mindjobban erősödő
zaja riasztotta föl. Irt két röpiratot, de ezek, mint afféle
dilettáns-munkák, hatástalanok maradtak. Idejekorán megérezte,
hogy nem termett a politikára. De ha már belekezdett az irásba, a
dologba, hát folytatta. Igazi belső szükség ösztökélte rá.
Könnyíteni akart a lelkén, mely tele volt homályos vágyakkal, föl
nem használt tehetségekkel és tépő önváddal. Visszagondolt
elprédált ifjúságára, átélt kalandjaira, gyermekkori
benyomásaira, – atyjára, ki a Báthoriakkal állt rokonságban, s
jó lovas, kitünő vadász és nagy gavallér volt; az ódon, ősi
kastély egykor lármás és érdekes jeleneteire, azokra a typikus,
komoly és különös alakokra, akik ott gyakran megfordultak; a
sötét fegyvertárra, melynek szablyái, buzogányai, sisakjai
hallgatagon is nagy és rejtelmes dolgokat beszéltek neki. S ime, a
körülötte zsongó regényes történetekből szinte készen állt
eléje az az irodalmi forma, mely legalkalmasabb volt tehetsége
megnyilatkozására: _a történeti regény formája_.
Megirta _Abafi_-ját, melyet a »Figyelmező« szigorú kritikusa,
Szontagh, a következő szavakkal üdvözölt: »Uraim, le a
kalapokkal! Egy művet van szerencsém bemutatnom, mely körében
elsőrendű, legjobb, mióta e nyelv zeng.« S az eddig ismeretlen
erdélyi mágnás egyszerre országos hirű ember lett, akiben az
irodalmi közvélemény tényleg a magyar regény megteremtőjét
ünnepelhette. Abafi meg is érdemelte a lelkes tapsokat, az elismerés
koszorúját. Nemesen gondolt, jól megalkotott, kerek és érdekes
történetet, melynek különös bájt az adott, mi e műfajban
eddigelé hiányzott: a művészi forma, az erősen kidomborodó
jellemek, a történeti szin, az élénk leirások, a cselekményt
hömpölygető – tehát nem hiábavaló – ötletes és fordulatos
beszéd, szóval mindama jó tulajdonságok, melyek egy
világtapasztalatokban bővelkedő élesen látó elme munkájának
eredményei. Fokozta a hatást a mű erkölcsi tartalma s szubjektiv
szinezete is. Mert ez a regény nemcsak egy előkelő erdélyi
ifjúnak, Abafi Olivérnek, elképzelt története, hanem egyúttal az
iró lelki átalakulásának diszkréten igaz rajza is. Abafit az
elhanyagolt nevelés, a könnyelmű hajlamok léha és korhely életbe
sodorják, de eszményi szerelme fölébreszti minden jobb érzését,
alvó tehetségeit, erélyét, akaratát s ezek segítségével
diadalmaskodik az erkölcsi romláson. Daczára az erkölcsi
czélzatnak, melyet Jósika a művészi czél fölé látszik helyezni:
mai napig ezt tartják legjobb regényének. Annyi kétségtelen, hogy
nálunk valóban az első regény volt, melyben erősebb képzelődés,
magasabb izlés, művészibb tudás nyilvánult, s így rendkivüli
hatása szinte kimaradhatlannak, természetesnek tűnik fel.
Érdekfeszítő, könnyedén kedves, újszerűen formás olvasmány
volt, nyilván arra hivatva, hogy lándzsát törjön e műfaj
korszerűsége érdekében s olvasókat hódítson társadalmunk
felsőbb rétegeiben is, hol eddig a magyar költészet termékeit
legtöbbször csak a közöny és lenézés aprópénzével fizették.
Ez a regény egy immár ismeretlen világot tárt föl a magyar
olvasóközönség előtt: a romlatlan, hamisítatlan nemzeti életet.
Mert Erdélyben még nem fakultak el a krónikák lapjai s éltek a
hagyományok, a mondák. Itt még mindig a régi magyar módi járta
nyelvben, erkölcsben, szokásokban s Jósika ezek közt nőtt fel.
»Nemzetsége, rokonsága viszontagságait tudva, tudta egész Erdély
történetét.« A körülötte hullámzó eredeti, szines és gazdag
élet, a mult emlékeinek őszinte kegyelete, valóságos
kincsbányája lett költészetének.
Abafit aztán gyors egymásutánban követték Jósika többi
regényei. Eleinte a jobbak, az erdélyi nemzeti fejedelmek korából
regényesített történetek (_Zólyomi_, _Az Utolsó Bátori_), majd
Magyarország történelmének nagy és küzdelmes epizódjai (_A
csehek Magyarországon_, _Zrinyi a költő_, _II. Rákóczi Ferencz_,
_Egy magyar család a forradalom alatt_ stb.), az Anjou-korbeli
romantikus rajzok (_Klára és Klári_, _Magyar kényurak_),
váltakozva a novellák egész rajával, könyvtárnyi sokaságban,
harmincz év alatt körülbelül százhuszonöt kötetre szaporodva.
Rendkivül termékeny iró volt. Képzelő tehetsége szakadatlanul
működő, leleménye szinte kifogyhatatlan. Korán hozzászoktatta
magát a sanyarú munkához, s jól tette, mert az egykor kényelemben
élő világfinak később nem annyira a dicsőségért, mint inkább a
kenyérért kellett dolgoznia. A forradalom, melyben tevékeny részt
vett, megfosztotta vagyonától, s in effigie harminczöt társával
föl is akasztották. Szerencsére, második nejével, báró
Podmaniczky Juliával, ki minden bajában hű osztályosa volt,
idejében külföldre menekülhetett. Eleinte Brüsszelben, később
Drezdában telepedett le, ahol kizárólagosan tollával tartotta fenn
magát s ahol aztán a folytonos erős és gyakran kényszerű szellemi
munkától megtörve, hetven éves korában meg is halt.
Jósika kétségkivül új korszakot nyit a magyar regény
történetében. Annak igazi megteremtője, atyja. Föllépéséig csak
regények vannak, de nincs regényirodalom; csak kisérletek vannak, de
nincs mestermű. Ő az első, igazán rátermett talentum, ki e
műfajban komoly és nagy hatásokat ér el. Munkájához nem nyúl
készületlenül, minden tekintetben föl van szerelve hozzá, s bár
kezdetben a formát Walter Scottól kölcsönzi: elég erős
egyéniség arra, hogy eredeti és sajátos tudjon maradni. Ugyanazok a
motivumok, mégis más érzés, más világ. Regényei – mint amazéi
– történeti regények, de lényegük, hivatásuk valami egyéb,
mint a történeti fejlődés felmutatása s a zord lovagi erkölcsök
ünneplése. Itt is bőven szerepelnek a romantika indítékai és
eszközei: a várak, várurak, kalandorok, rablók, eszményi
nőalakok, lovagias szerelem, cselszövő gonoszság stb., de czéljuk
egyelőre nem más, mint érdekfeszítő jelenetek kiséretében
bizonyos általános erkölcsi és lélektani feladatok
lebonyolítása. A részletek aprólékosságig menő rajzai és
kifestései, a terjengésre hajló leirások, itt-ott maga a
cselekmény, sőt a jellemrajz is emlékeztetnek a mintára, – de
Jósika soha sem mélyed el a történelemben annyira, hogy onnan
konstruált alakjaiból a kor uralkodó és mozgató eszméinek minden
vonása visszatükröződjék. Regényeinek inkább csak szinezete
történeti. Megelégszik bizonyos külsőségekkel, – az igaz, hogy
ezek a külsőségek aztán annál ragyogóbbak. S mindezt tudatosan,
készakarva csinálja így. Az »Abafi«-hoz irt utószóban nyiltan
czéloz erre: »A magyar regényirónak azon kell lenni, hogy olvasót
szerezzen, s így inkább a _külső élettel_ kell bibelődnie, mely a
nagyobb résznek izléséhez szól, mint a belsővel, mely csak a
műveltebb gondolkozó olvasót mulattatja«. Tisztában van magával,
a közönséggel, de még a czéljaival is. Nem művész a szó
magasabb értelmében, de rendkivüli érzéke van a regényes iránt s
jól tudja, mivel hathat, mivel hódíthat. Leleményességét pazarul
kihasználja, termékenysége gyakran könnyelműségre csábítja.
Ezek a körülmények sodorják aztán az angol mintáktól a franczia
romantikusokhoz, akiknek eszközeivel még könnyebben, de kevésbbé
rokonszenvesen dolgozik. A rémletes, a kápráztató, a borzalmas, az
idegrázó lesz nála is műelvvé, – sanyarú életviszonyok közt,
mindig munkában égő nagy tehetséggel lejtőre lép s többé nem
emelkedik, csak hanyatlik. A haladó idő elszárnyal fölötte, a
megváltozott izlés elfordul tőle, – meg kell érnie, hogy
népszerűségét ragyogó elmék homályosítják el, beteg és
szenvedő lelkének szomorúságára, de a magyar regényirodalom
dicsőségére, mely első fényét az ő tündöklésétől kapta.
XII A KARTHAUSI KÖLTŐJE 1813–1871
Ebben a nagy és forrongó korban, a küzdő magyarságnak e megváltó
történetében önkénytelenül egy sajátságos tünemény ragadja
meg figyelmemet. Egy látvány, mely szinte megbűvöl, megigéz.
Nézem az idők emelkedő árját, a sokfelé ágazó törekvések egy
czélra törését, a szellemi élet roppant folyamának özönlését
és kiáradását, s amint nézem, helylyel-közzel egy-egy magasra
ágaskodó hullám gerincze ütközik szemembe. Hogyan támadt? ki
tudná megmondani! Valami csodálatos őserő lökte a magasba.
Megjelenik s gazdag és súlyos tartalmának egész tömegével zuhan
az alföld reményzöld, de puszta rónáira, melyeknek füve
kaszálatlanul szárad el tövén. Az élet nagy zaját viszi magával,
a magyar szellem titokzatos erőit hömpölygeti, a lelki derékségnek
nemcsak szimboluma, de ténye.
Így látom csodásnak _báró Eötvös József_ megjelenését is.
Huszonhárom éves, mikor _Karthausi_-ját megirja, egy regényt,
melyet a fájdalom evangéliomának szokás nevezni, s mely egészében
véve csakugyan a század szenvedő lelkének jajkiáltása. Az
emberiség szive sir föl benne a lirai szubjektivitás teljes
közvetlenségével. Innen az a magával sodró mély hatás, melyet
nemcsak a magyar közönségre, de külföldi olvasóira is gyakorol.
Regény, melyben legkevesebb maga a – regény. Nem is azért van
irva, hogy szórakoztasson, hanem, hogy megragadjon. A gondolatok
egész oczeánja, melyet az érzelmek vihara folyton zúgat és
hullámoztat. Szinte egyhangú és fárasztó, de nagy és természetes
özönlés. Túláradása egy irigylendően tartalmas ifjúságnak,
mely szabadulni akar a saját kinszenvedése terheitől. Azért ömlik,
hogy megkönnyebbüljön. Nem törődik a forma törvényeivel, melyek
bizonynyal korlátoznák, de föltétlenül szabadon árad, csak a sziv
törvényeire hallgatva. Egy lángelme vérzése, mely a megváltás
munkájára tör; bánat és részvét, mely az egész emberiséget
átöleli az egyénben.
Ezer meg ezer kifogást lehet tenni ellene, ahogy tényleg tettek és
tesznek is. Ez a történet mesének is vékony, hát még
cselekménynek! Minduntalan elvész a szem elől, mint a gyalogút,
mely kalászos szántóföldeken vezet keresztül. Miféle
szentimentális, tengelytelen lélek ez a regényhős, ez a fiatal
franczia gróf, Gusztáv, akit menyasszonya, Julia, egy semmi emberért
megcsal és elhagy! Még csak vére sem forr fel a sérelem miatt, –
de átengedi magát széparányú fájdalmainak, tovább is csak
imádja Juliát s midőn Párisban az erkölcsi sülyedés lejtőin
újra találkozik vele: eltipor érte egy igazán hűséges
leányszivet s végkép meghasonlásba jövén magával és a
világgal: beáll barátnak, karthausi lesz. Ezek a jellemek
tulajdonképen nem is jellemek, csak elvont eszmék imbolygó
silhouettjei, átsuhanó árnyak, minden akaratra s összeütközésre
alkalmatlan, törékeny bábok, passziv szenvedők. Hát még ha a
köréjük torlódó reflexiók tömegére gondolunk, melynek
terhétől itt minden egyéb összeroskad! S különös, ez a regény
azért mégis csodálatos mű marad. Minden szerkezeti hibája
daczára, jelentősebb értékű, mint akárhány jobban megépített
elbeszélés, egyszerűen azért, mert lángelme munkája. Jósika még
dicsőségének delelőjén áll, mikor a _Karthausi_ megjelenik, s
ime, a multak szines történetétől a közönség szinte lázas
elragadtatással fordul a jelen martirológiájának e szomorú
rajzához, mely körül századának vivódó gondjai, a lét
problémái, az emberi végzet nagy kérdései vetődnek fel s
elfogadja ezt a tépelődő, fiatal filozófiát, mert maga is fiatal
és tépelődő. Nem fél ezektől a sötét hangulatoktól, melyeknek
megvan az a veszedelmük, hogy talán népszerűsítik az
érzelgősséget, de teljes lélekkel élvezi a gondolatok és
érzelmek e pompás és komoly játékát, ezt a mélyreható
tartalmat, mely tele van meglepő újdonságokkal s kiapadhatlan
költészettel. A körmondatok élességével vésődik be minden
eszméje az emlékezetbe s nyugtalanságot idéz elő a szivekben, sőt
elégedetlenséget, – de hát baj ez? Hisz éppen arra van
szükségünk, hogy a létező állapotokkal szemben
elégedetlenkedjünk s az önvád és szenvedések poklán keresztül
megtisztuljunk és fölemelkedjünk. Hadd kapkodják hát ezt a
veszedelmes könyvet! A hosszú tétlenség kényszerű nyugalma után
hadd elmélkedjenek s gondolkodjanak ezek a pihent agyvelők s
nyerjenek szélesebb látkört, mint aminőt a mult szűk világa vont
köröttük. Csak hadd járja át szivüket a fájdalom árja, a
szeretet édes érzése, a hit malasztja, s önösségük rideg
gubójából kinyomakodva: hadd lelkesüljenek végre hazáért,
emberiségért, mert aki másoknak él, boldog, s csak az önző
boldogtalan!
Ime, így olvad össze a Karthausi hangulata kora közérzésével. És
most már előléphet a kritikus, és szétszedheti tetszése szerint e
ragyogó munka szövedékeit, – ez nem fog változtatni a dolgok
lényegén s a mű becsén. Kétségkivül tele van hibával és
tévedéssel, mint forrása: az ifjúság, de nem kevesebb benne a
fény s költészet, mint sugalmazójában: a géniuszban.
Van Eötvös Józsefnek egy költeménye _(Én is szeretném…)_, mely
élénken megvilágítja az ő poétai törekvéseit, sőt irodalmi
működésének valóságos kis programmját adja. Megható
nyiltsággal mondja el ebben a versben, hogy ő is szivesen dalolna
kimért, zengő sorokban a szép természetről, kedvese szemeiről,
Tokaj tűzboráról, de nyájas képzeteiből fölveri a komoly
valóság, s neme keserveire gondolva, dala nem édes susogás, de
századának jajsikoltása lesz. Lelkét égő kinokkal tölti el az az
érzet, mit ezrek hallgatagon tűrnek s _a gyáva kort nem akarja szebb
emlékeivel gúnyolni_. Így válik az ő költészete kora néma
szenvedéseinek hallható hangjává, – egy könynyé, mely milliók
fájdalmát sirja el, egy villámmá, mely a sötétben tévelygő
tömeg előtt fölgyujtja az éjszakát.
Más helyütt még részletesebben irja körül nemes feladatát: »Van
az irónak – úgymond – egy magasabb feladata, mint hogy bizonyos
mennyiségű fehér papirt fekete karczolással töltsön be; ki ezt
érzi, azt egy pár kedvező birálat vagy azon művészi élvezet,
melyet művei alkotásában talál, ki nem elégíthetik. A költészet
kedves játékká aljasul, ha a kor nagy érdekeitől különválva,
nem a létező hibák orvoslása, nem az érzelmek nemesítése után
törekszik. – Tiszteletünket, szeretetünket csak az érdemli,
_kinek Isten szivet adott, hogy embertársai szenvedését
megérthesse;_ ki nemesebb emberi czél után fáradva, hogy erősebben
hathasson, azt, mi a művésznek legdrágább, műve szépségét is
föláldozza; – kinek könyvében nem szép mű, hanem szép emberi
tett fekszik előttünk…«
Azt hiszem, ez eléggé világosan van mondva s nyilván láttatja,
hogy Eötvösben – legalább elméletileg – a humanista fölibe
kerül a költőnek. De, szerencsére, minden theoria szürke s nála
sem érvényesül a kimondott elv ridegen. Regényei kétségkivül a
koreszmék szolgálatában állanak; mögöttük ott forrong a küzdő
nemzeti élet, a mult válsága, a jelen tanulságai, de, nemes
irányzatosságuk daczára, végső czéljuk mégis csak a művészet.
Hiába állítja föl elméletét a történeti regényről, teljes
meggyőződéssel hangoztatván, hogy annak »azon általános
művészi és erkölcsi feladatokon kivül, melyeket, ha az iró szem
előtt nem tart, minden regény puszta időtöltéssé aljasul, még
egy különös kötelessége jutott s ez: _népszerűsíteni a
történetet_ –«: azért éppen az a regény, melynek előszavában
ezt hirdeti, a »_Magyarország 1514-ben_« maga czáfolja meg
legfényesebben a kimondott tételt s bizonyítja be, hogy az a
»különös kötelesség« bizony nem ide tartozik. Az eszmék
agitátora, szerencsére, nem tudja Eötvösben végkép legyőzni a
művészt.
Ime, ebben a regényében a multhoz fordul, de a mohácsi vészt
megelőző nemzeti hanyatlás korát, a Dózsa György
parasztlázadásának véres jeleneteit azért festi meg oly élethiven
és részletesen, hogy tanulságaival saját kora lelkületére
hathasson. A szivtelen nemesség s a fölizgatott nép szenvedélyeinek
összeütközése, mely végeredményében a mohácsi katasztrófához
vezet: intő példa itt, korszerű szózat a jobbágyság
fölszabadítása érdekében. Államférfi és filozóf sohasem
használta nemesebb czélokra az irodalmi formákat, mint Eötvös.
Nagyon jól tudta, hogy a regény rendkivül alkalmas eszköz a
társadalmi és politikai eszmék terjesztésére, sőt
megérlelésére, s amiket _Reform_ czimű röpiratában már eleve
elmondott: regényeiben csak kiszinezte. Ez a forma tetszetős volt s
szárnyat adott az igének. A _Magyarország 1514-ben_ távol áll
attól, hogy népszerűsítse a történetet, de bizonyos dolgokat
annál alaposabban megértet. Egészében véve hatalmas korkép,
melyben főleg a nép fia, a parasztlázadás vezére, Dózsa György
van kitünően megfestve. Ez a fukar szavú, féktelen szivű,
erőszakos s lénye alapvonásaihoz mindvégig következetes ember
igazi húsból és vérből való alak, történeti érdekű hős, és
Eötvösnek talán legművészibben megépített jelleme. Holott ő
éppen a jellemrajzban gyenge. Alakjai többnyire nehézkesek, sokat
elmélkednek, beszélnek és tanácskoznak, de mozgásukban hiányzik a
szenvedély karaktere s az életelevenség. És valljuk meg: sok
bennük a szónokiasság is. Azért alkotvák, hogy az iró eszméinek
szócsövei legyenek, vagy a sok helyről összehordott történeti
adatokat ügyesen sorakoztassák. Beszédjeik részben pompás
országgyűlési beszédek, melyeket egyelőre csak regényben lehet
elmondani. Mögöttük ott áll a kitünő iró és államférfi,
akinek komoly czéljai vannak az egyénnel s nagy álmai vannak az
emberiségről.
Ez az erős irányzatosság, mely főkép a _Nővérek_ czimű
regényében boszulja meg magát, ahol már egész paedagógiai
értekezések ékelődnek a különben is novellányi történet
szélesen rajzolt részleteibe: kétségkivül a művészetet
rövidíti meg. Tömérdek a leirás, rengeteg a magyarázat s mindezt
még fárasztóbbá teszi a folytonos körmondatosság, ez a mindig
komolyan és ünnepélyesen hangzó beszéd, mely
közbe-közbecsapkodó mellékmondataival húsz-harmincz soron alul nem
igen tart pihenőt. Eötvös gondolatainak természetes formája az, de
képzelhetjük, elbeszélés számára mily alkalmatlan! Szinte
egyedül álló, egészen elszigetelt stil, melynek csak a roppant
tartalom ad létjogosultságot.
Van azonban egy regénye, mely kivétel, nem mintha nem volna ez is
irányregény a szó nemesebb értelmében, de mert ebben a művész
lép előtérbe teljesen. Ez a _Falu Jegyzője_, – a régi
Magyarország nagy és minden időkre szóló szatirája, Eötvös
lángelméjének legdiadalmasabb terméke. Egy darab igazi történet a
harczoló költészet kegyetlen világításában. A megyei rendszer
egyeduralmának kétségbeejtő rajza, ázsiai állapotainknak
kiméletlen fölmutogatása, és kigúnyolása a népképviseleti
kormányzás eszméjének érdekében.
Oh, azok a régi jó idők, midőn bőven volt minden, ami kellett! s a
helyi életben összezsugorodott lélek hazájául csak a megyét
ismerte, alkotmányul csak a kiváltságos osztályok szocziális
érdekeit! Midőn az emberek nagyravágyása oly szűk térre
szorítkozott, mint a kör, mely életük szinhelye volt s náddal
födött, vályogból rakott házaikban megannyi kiskirályként
pipázták el gondatlan éveiket! Enni, inni volt a fuladásig, –
beszélgetni is lehetett a ház előtt elmenőkkel – mulatságot is
rögtönözhettek a tőlük függő emberek boszantásából és
megalázásából, és szellemi táplálékul ott állt a szoba
polczán a – kalendárium! Szinte vágytalan volt az élet. Kissé
egyhangú, kissé korlátolt ugyan, de tétlen és biztos, s így nemes
emberhez illő. Ezeknek a nemzetes betyároknak a kemény koponyáit
legfölebb csak a jégverés aggodalma foglalkoztatta koronként, mert
sok mindent a pokolba kivántak, de a lábon álló gabonát mégsem
kivánták oda. Házuk unalmát hébe-hóba egy-egy vendéglátás
epizódja zavarta meg. Ilyenkor aztán vidáman sürgött-forgott az
asszony, kinek összes világát »udvara, konyhája, csuprokkal és
serpenyőkkel gazdagon megtömött kamrája« tette ki, s járta a
duhaj tréfa, az eszem-iszomság, a vadkergetés, agarászat, kártya,
napokon át… A megyékben pedig ezalatt szerte-széjjel égre
kiabált a közigazgatási mizéria s a visszaélések, bűnök és
garázdaság szabadon burjánoztak mindenfelé, a magyar
táblabiró-politika nagy dicsőségére.
Ezt a minden reformtól, minden köztehertől iszonyodó, pipáiban és
agaraiban élő, rakott asztalt és telt poharakat imádó különleges
táblabiró felekezetet, – a haladni nem akaró és nem tudó régi
Magyarországot rajzolta meg Eötvös egy megye képében. A _Reform_
irója kitünően, a legapróbb részletekig ismeri a valóságot, s
komoly studiuma rettentő szatirává idomul regényes előadásában.
Jóformán nem is kell egyebet tenni, csak leirnia, amit
állapotainkról tud. Olyan hahota támad belőle, mely metsző
hangjával egy egész nemzet lelkiismeretén keresztülsivít s
belenyilallik minden agyvelőbe. Hallatlan! Hisz itt az emberek még
azt sem igen tudják, hogy az ország régen túl van a török
hódoltság korán. A jobbágyok nyögnek, az urak basáskodnak. Ebből
áll az élet, a világ, a történelem. A közállapotok semmiben sem
különböznek a közutaktól, melyek járhatatlanok. »Vándor! Ha
Taksony megye tiszai járásába igazságot jöttél keresni s Garacs
helységéhez közeledel: vesd le saruidat! – Nem azért mondom, mert
e falu Nyuzó Pál főbiró úr lakhelye s így, főkép, ha
járásában tartózkodol, neked szent hely, melyet így kellene
megtisztelned; nem is azért, mert szent Ágoston szerint még vallási
tárgyaknál is, minő a bőjt, legjobb azon helynek szokását
követni, melyen tartózkodunk s Garacson az egész világ mezitláb
jár: de ha minden magasabb szempontokat mellőzök, legalább azért,
hogy jó erős bagaria csizmát húzhass lábaidra, mik nélkül őszi
időben, mint most, nehezen mehetsz végig az utczán.«