irónak, Fáy egyéniségének teljes tartalmát is visszatükrözi.
Szülőföldéig terjed láthatára, s művészete voltaképen abból
áll, hogy jó példával menvén előre, megkedveltesse a munkát
magyarjaival. Maga is ott van mindenütt, a hol dolgozni kell. Mint
nagy kortársa, Széchenyi, kinek valóban szellemrokona, csak a
folytonos tevékenységben és közhasznúságban találja örömét.
Széchenyit a nemzet napszámosának nevezik, őt tréfásan a nemzet
mindenesének. Nincs az a nagy munka, amitől visszariadna s nincs az a
kicsiség, amit megvetne, ha egyszer czélszerűségét,
közhasznosságát fölismeri. Tetőtől talpig a gyakorlati
munkásság embere. Egyforma hévvel s kitartással buzdít minden
téren, hol reformokra van szükség. Létesíti az első hazai
takarékpénztárat (ez idő szerint Budapest legvirágzóbb
pénzintézeteinek egyike), melynek mintájára aztán országszerte
megalakulnak a többiek; lankadatlan buzgalommal fáradozik a
nevelésügy javításán, nevéhez kapcsolódik a protestáns
felekezetek egyesülése, az életbiztosítás ügye, s mig az
országgyűlésen egynémely főúr konyha-latin nyelven ellenzi a
magyar játékszin fölállítását, azt mondván: »si adhuc
haberemus Schillerum, Goetheum, Ifflandium«, s még szerte az
országban nem igen van több tekintélye a szinésznek, mint a
kötéltánczosnak vagy a medvetánczoltatónak: addig Fáy szóval,
tollal, tettel mindent megmozgat a Pesten fölállítandó nemzeti
szinház érdekében, ami aztán dicsőségesen létesül is. De
ugyanekkor ráér _Hasznos Házi Jegyzetek_ czimen könyvet irni,
melyből megtanulhatjuk, hogyan lehet jó fekete tintát készíteni s
hogyan lehet a ruhafoltokat eltávolítani, – sőt ráér arra is,
hogy czigány-szótárt szerkeszszen.
S mindezt nem valami testpusztító s lélekemésztő lázzal
cselekszi, de az egészséges munkabirás magyar szivósságával,
kedélyesen adomázva, verejték helyett csak mosolyt láttatva. A
régi, jóízű, patriarchalis és művelt magyar táblabirák
fajtájából való, kik a nemzetnek ingyen napszámosai voltak s
egész életüket a köznek szentelték. Nem hiúságból, de valódi,
nemes, nagy emberszeretetből. S ha esetleg jutalomra vágytak, az
legfeljebb annyiból állott, hogy polgártársaik elmondják róluk:
»A tekintetes táblabiró úr becsületes, derék ember!« Fényes és
nyilvános jellem volt. Beleillett volna a legtisztább erkölcsű
republikába, és lelki származására nézve csakugyan a Franklinok
szellemi családjához tartozott. Sem életében, sem
képzelőtehetségében nincs semmi szövevényes. Egyszerűségében
van igazi nagysága. Könnyen és egészen megismerhetjük munkáiból.
Első művétől, a század elején megjelent _Bokrétá_-tól utolsó
könyvéig, a napvilágot csak ötven év mulva látott _Hulló
virágok_-ig mindig az a szeliden feddő, erkölcsre oktató, munkára
ösztönző, hazafias magyar áll előtünk, akinek nincs semmi
titkolni valója. Egyenes, őszinte, mert meggyőződéseit mondja el.
Az iró és ember teljesen összeforr benne. Jóságos, vidám, bölcs,
szereti a szépet, becsüli a közhasznút és mindenek felett imádja
hazáját. Összes gondolatai egy eszmény köré fonódnak, egy
eszményt karolnak át: a művelt, gazdag és szabad Magyarországot. S
ez az eszmény csodálatos erővel és varázszsal hat rá, mint egyik
érdemes kortársa, _Tóth Lőrincz_, szépen mondja róla: már ifjan
éretté teszi s érett korában is fiatalon hagyja. A késő utód
előtt szinte érthetetlen csodaként: virág és gyümölcs együtt
mosolyognak e dús életfa ágain, mely a magyar irodalom kertjének
nemcsak dísze, de egyik nemes büszkesége is.
IX A TANÍTVÁNYOK
Olyan kitünő mester, mint Kisfaludy Károly, nem maradhatott
tanítványok nélkül. Mindazok, kik köréje csoportosultak,
tisztelettel hajoltak meg tudása és izlése előtt s kisebb-nagyobb
mértékben mindnyájan tanultak tőle. Széleskörű ismeretei,
mélyreható itélete, nagy és czéltudatos tevékenysége, minden
erőszakoltság nélkül biztosították számára az elsőséget.
»Soha nem hallottam – jegyzi föl róla Toldy Ferencz – valami
módszeresb előadást, pedig hallottam itthon s a külföldön eleget,
mint amilyet egy izben a történeti drámáról rögtönzött
előttünk, midőn Vörösmarty a maga _Salamon király_-át közölte
vele.« Kereste, s mint láttuk, meg is találta az új csapásokat
mindenben, különösen a drámában és az elbeszélésben. Az Auróra
zsebkönyvet, mely kezdetben egészen Kazinczy irányát szolgálta,
csakhamar a modern törekvések irányítójává tette. Irodalmi
végrendelete is az volt, hogy az ifjú gárda támogassa teljes
lélekkel a reformokat. Társai, kikkel együtt harczolt, továbbra is
vezérszerepet játszottak: Toldy a fejletlen magyar tudományosságot
akarta magasabb szinvonalra emelni. Bajza a kritika fegyvereivel
küzdött az átalakító elvek érdekében, Vörösmarty pedig
ragyogó művészetével tört új utakat. És voltak bőven kisebb
rangú tanítványok is, akik mind az ő szellemében működtek
tovább, de működésükön erősen meglátszott Fáy András hatása
is.
Ezek közül első sorban a pesti társaskörök egyik legkedveltebb
emberét, a derék _Gaal József_-et (1811–1866.) említem, ki
_Peleskei Nótárius_ czimű bohózatával országos hirű iró lett.
Pályáját apróbb elbeszélésekkel és rajzokkal kezdte meg, melyek
leggyakrabban az alföldi népélet s betyárkalandok világából
merítik tárgyukat. Szines, élénk, újszerű dolgok. Frisseség
árad ki belőlük, kedves, természetes humor ömlik el rajtuk. Nem
kevésbbé hatottak a régi s újabb városi életből, a magyar
kalandos lovagkorból szőtt novellás meséi, melyek közül
különösen a _Badacsonyi Lenka_ tetszett a közönségnek. Irt egy
kétkötetes regényt is a tatárjárás korából, _Szirmay Ilona_
czimmel. Ebben felette vonzó a régi nemesházak komoly rajza s az a
jótékony humor, mely a mellékalakokat szinezi.
Erősebb s jelentősebb sikereket aratott a drámai téren. Eleven és
derült temperamentuma mintegy utalta a vigjáték-irásra. Ismerte a
szinszerűség titkát, tudott helyzeteket teremteni s ügyesen,
ötletesen szőtte a dialógot. Könnyedség, mozgékonyság,
elmésség voltak az erényei. _A király Ludason_ agyonkaczagtatta a
közönséget. Még közvetlenebb hatása volt a _Szerelem és
champagnei_ czimű vigjátékának, mely a magyar társasélet komikus
különlegességeit vitte szinpadra: a mi zsirunkon élősködő
nyárspolgárt, aki azért magyarfaló, az együgyű prókátort, a
falusi gavallért, a divatmajmot. Természetesen, e mulattató s
részben szatirikus tartalmú műveknek nincs abszolut művészi
értékük, csak viszonylagos becsük. A kor szempontjából azonban
megbecsülhetetlenek. Különösen a _Peleskei Nótárius_, melynek egy
életrevaló czélzatosság a tengelye: a világtól való
elmaradottságot teszi nevetségessé. Gondoljunk csak e napok
küzdelmeire, Széchenyi lelkes katonáira, kiknek a nemzeti haladás
útján minden talpalatnyi földet harczczal kell elfoglalniok: akkor
nyilván látható, hogy e szinművek többé nem irodalmi játékok. A
Peleskei Nótárius különben ma is a legjobb bohózatok egyike.
Korában több volt: iránymű. A magyar szinpadon ez időben egy
különös műfaj örvendett közkedveltségnek: a német bohózat.
Ezeket sűrűn ültették át nyelvünkre s gyors egymásutánban
adták Budán is. Rendesen alszerű komikumukkal, tündéries
motivumaikkal s egymásba bukdosó kusza jeleneteikkel hatottak. A
zenekiséret még furcsábbá tette őket. Szellemük teljesen idegen
volt, és iróink tünődtek is, hogy lehetne leszorítani a
szinpadról? de nem igen találták meg a módját. Gaal megtalálta. A
Peleskei Nótárius egyszerre háttérbe szorította ezeket az
izlésrontó ostobaságokat. Már maga az is nagy előnye volt, hogy a
főalakot – a Gvadányi József népszerű könyvéből vett pompás
typust – mindenki ismerte. De még jelentősebb erénye volt, amiben
különbözött tőle. Gvadányi Nótáriusa a régi jó időket
követeli vissza: Gaal éppen ezek ellen kél harczra, midőn hősében
és Baczur Gazsiban, a fokosok fénykorából vett jurátusok
typusában, a maradiságot gúnyolja. Itt nem a nótárius úr, az új
társadalmi viszonyokat nem ismerő Zajtay uram diadalmaskodik: hanem a
haladni akaró Magyarország. Laza szerkezete daczára: rendkivüli
mozgalmasságával, mulatságos helyzeteivel, jóizű alakjaival s
nemes czélzatosságával, a kor egyik legmaradandóbb becsű terméke.
»Oly zajos és osztatlan tetszését nyeré meg a nagyszámú
közönségnek – irja róla Nagy Ignácz – minővel nemzeti
szinházunk megnyitása óta egy eredeti szinmű sem dicsekedhetik.«
Magába rejti azokat az elemeket is, melyekből később a népszinmű
áll elő. Fokozták e darab hatását a beleszőtt jó magyar dalok
is, melyek közül különösen egy népdal, a »Hortobágyi pusztán
fúj a szél…« kezdetű vált kedveltté és közkeletűvé.[1]
Verseket bőven irt Gaal a feledés számára; egy szatiráját azonban
nem feledték el ma sem. Ez az _Ólmos botok_. Egy kortesvezér
monológja, mely korfestő tartalmával s jellemző stiljével
mindenkor a magyar szatirák jobbjai közé fog tartozni.
Népszerű irója volt ez időszaknak _Kovács Pál_ is. (1808–1886.)
Azért szerették, mert mindig vidámnak látták. Az életnek –
különösen a nemesi középosztály életének – csak derűjét
kereste s nézegette. Ötletes, dévaj és szeretetreméltó volt. Még
ha akart sem igen tudott szomorú lenni, vagy esetlenné vált ebben a
nem neki való elemben, mint ezt szomorújátékai bizonyítják.
Félszázadon át mulattatta a magyar közönséget s nem fáradt bele.
Elpusztíthatatlan kedélylyel és kifogyhatatlan változatosságban
irogatta humoreszkjeit, melyek a folyóiratok, almanachok kedveltebb
darabjai közé tartoztak s ártatlanul, pajzán tréfáikkal bevitték
a derűt mindenüvé. Úgy képzelem az öreg urat, aki különben
népszerű orvos egyúttal és ebben a minőségében is sok házhoz
járatos, mint egy jókedvűen bolygó bonvivánt. Az a mulatsága,
hogy megáll minden nyitott ablak előtt s virágot dobál a szobákba.
A családok irójaként ünneplik. Romlatlan lelkű, tiszta izű,
magyaros. Egészen a Kisfaludy és Fáy iskolájából való; mindig
szivesen látott vendég az irodalom asztalánál s a házi körben
egyaránt. A vig elbeszélés s a vigjáték terén aratja ő is igazi
sikereit. Szűk körben mozog, de itt tisztán meglát minden
részletet, minden tréfásat és humorosat. Humorának azonban nincs
mélysége, komikumának nincs bensősége. Tartalma mai szempontból
nem egyéb, mint bizonyos külsőségek eleven játéka. Szinte
csodálkozunk azon a közönségen, melyet ezek a felszines tréfák
megkaczagtattak. Azóta mennyivel kényesebbek, finyásabbak lettünk!
Az izlés még a nevetésben is megváltozott, s az egykor hires
»Farsangi kalandok«-ban ma már nem igen találunk többet, mint egy
érdekes irodalomtörténeti reliquiát. Megszünt kaczagtató
olvasmány lenni s lett belőle – a többi mással egyetemben –
tanulságos adalék a kor izléséhez.
Sokban elütő tehetség s az előbbieknél kevésbbé szűkkörű és
patriarchalis e kornak egy lázongó, heves indulatú irója, _Csató
Pál_. (1804–1841.) Szabadságra törő lelkét idejekorán kitépi
az irodalmi kaptafák nyűgeiből. Észreveszi, hogy a hazai minták
kissé bizonytalanok, ingadozók, s hogy nem egészen haszontalan
időtöltés a művészet fejlettebb formái után vágyakozni, ha
mindjárt a szomszédba kell is értük fáradni. Úgy látja, hogy
Kisfaludy és Fáy András körén túl is van valami, sőt sok van,
ami figyelemreméltó s hasznos dolog. Bajzáék merevségében és
makacsságában megsejti a vaskalaposságot és nagyképűséget. Bár
pályafutását köztük kezdte meg, s eleinte maga is hódolt a régi
iránynak: életviszonyai s vérmérséke csakhamar más utakra
terelik. Szivesen, sőt nagy kedvvel olvassa a franczia irókat,
különösen Duval-t és Leclerq-et, kiktől sokat tanul is; ügyesen
(s nálunk először) fordítgatja Béranger chansonjait. Már a
harminczas évek elején értekezést ir a vaudevilleről, a franczia
játékszin ez üde termékéről, e soktüzű, röpke drámáról,
melynek mintájára a mi nehézkesebb mozgású vigjátékainkat is át
lehetne alakítani. Ebben a genreben ir egy dalos bohózatot (_A
tolvaj_), melynél azonban _Kis Babet_ czimű bájos coupletja magában
véve is többet ér. – Csató tehetségében megvolt a becsvágy,
hogy nem szeretett a mások által letaposott úton járni.
Ösztönszerűleg kereste az újat s törekedett rá. _Megházasodtam_
czimű vigjátéka, mely _Fiatal Házasok_ czimén sokáig tartotta
magát a szinpadon, határozott haladást jelez e műfajban. Rendkivül
élénk, a bohózatosba csapkodó cselekményét nem a megszokott s
már-már agyonismételt alakok görgetik le, de a szalon-élet
előkelő typusai, akik pompásan tudnak fecsegni s egészen friss
jelenségek a szinpadon. Épp így novelláiban, melyekben nemcsak
elmés és leleményes, de annyiban újszerű is, mert megszólaltatja
a mélyebb érzés, a szenvedélyek hangját. Van lélektana. Beszéde
nem üres dialogizálás, hanem az indulatok jellemző erejétől
reszkető beszéd. Ez az átnemesített, erős és finom stil, melyet
franczia formák után mivelt ki, kétségkivül egyik legfőbb
dicsősége. A _Fiatal sziv_ s a _Szerelemmel nem jó játszani_
cziműeket sokáig mintaszerű novellákul ünnepelték. Nemcsak jó
művek voltak, valamivel többek is: derék fegyverek a század
harczában. Ezek a mesék, ezek az alakok már döntögetni kezdik a
viszonyok s társadalmi rangkülönbség által emelt korlátokat. Az
iró forradalmi szelleme nyilatkozik meg bennük s hatásuk is
mélyebb, mint a csak szórakoztatásra készült elbeszélő
termékeké.
Csató mint hirlapiró sem tartozott a szelidebb fajta emberek közé.
Harczra született lélek, nyilt ellensége minden szűkkeblűségnek
és igazságtalanságnak. Saját nyomorának érzete edzi meg a
küzdelmekre s a maga igazaiban az elvek igazát akarja védelmezni. Az
Athenaeum félelmes triászában irodalmi zsarnokoskodást lát, az
Akadémiában részrehajlást és pajtáskodást. Pártfészkeknek
nevezi őket s elborítja mindkettőt a gúny özönével. Erős, vad
támadásokat intéz ellenük s midőn azzal vádolják, hogy »lelke
szabadságát eladta árverésen a legtöbbet igérőnek«:
szekerczecsapásokkal válaszol a »bunkós modorra«. Előveszi
Bajzát, ezt a »szűk és kiapadt képzeletű költőt«, Toldyt, az
»akadémiai pletykák és cselszövények nagymesterét« s
végigvagdalja rajtuk a szatira korbácsát. Nem kiméli Vörösmartyt
sem, – senkit, aki közéjük és hozzájuk tartozik. Mindenesetre
nagyon kellemetlen ember s annál veszedelmesebb, mert elmés s
bizonyos fokig igaza is van. Számolni kell vele, lehetetleníteni
kell. Ez meg is történik. Kiadják egy korábbi reverzálisát,
melyben Csató föltétlen tekintélyül ismeri el Bajzáékat s
teljesen meghódol előttük. Ezzel véget ért az évekig tartott
kegyetlen polémia s Csató a közvélemény erkölcsi megvetésének
áldozatjaként maradt a csatatéren. Jobb sorsra méltó emléke is
sokáig olyan maradt, aminőnek győztes és engesztelhetetlen
ellenfelei jónak és igazságosnak látták »megállapítani«.
X KÉT RHAPSOD
I
»A te fiad vagyok, oh természet, te legékesebb minden anyák
között, – én, hozzád leghivebben ragaszkodó! Nincs senkim, ki
elvonna tőled, nincs semmim, mi hűtelenné tenne hozzád: élni
akarok kebleden és halni karjaid között… Te vagy mindenem, egész
egyetemedben!«
Nem lehet meghatottság nélkül olvasni e prózában elrebegett
himnikus sorokat, melyeket a nagy reformkorszak zajában, több mint
félszázad előtt, egy révedező, nemeslelkű rhapsod, _Vajda Péter_
(1808–1846.) énekelt. Mint a jognélküli osztály: a parasztság
szülötte, sanyarúsággal kezdte pályafutását, s orvosnak
készülődvén, kenyérkeresetből iró lett. Irt nyelvészeti,
filozófiai, társadalmi, történeti és természettudományi
munkákat és álmodozva járt a tömegben, mint egy bibliai pásztor.
Különleges, pogány világa volt, melyet sokoldalú tudása és
kápráztató fantáziája saját kényére alkotott. Imádta a
természeti erőket, gyűlölte a szolgaságot, rajongott a
függetlenségért s az emberi méltóságot a lelki szabadságban és
nemességben kereste. Rhapsod volt, akinek egész lénye szinte
fölolvadt a szeretet pantheizmusában. A korviszonyok miatti
elégedetlensége nem volt egyéb, mint költői átérzése azoknak a
politikai és társadalmi visszásságoknak, melyek a reformkorszak
intéző embereit nagy és komoly küzdelmek sorompóiba
szólították.
Azok harczoltak, Vajda álmodozott. Képzeletében fölkereste a távol
keletet, a kasztok, a páriák hazáját, a Memnon szobra tündéri
tájait s szelid vonatkozásokkal a hazai viszonyokra, bűbájos keleti
regéket regélt a nyugoti miveltség kapuját döngető magyarnak,
sokszor oly általánosságban, hogy szereplőinek még neve sincs.
Hiába zúgott körülötte a hullámos, követelő élet: őt nem
riasztotta fel álmodozásaiból. A valóságban alig talált valami
neki tetszőt, de az erdők árnyaiban, a virágos mezőn, a rét
bársonyában, a szabad ég alatt, nap, hold, csillagok fényénél
mindig megtalálta, amit keresett. Csak a természet egyházában
érezte magát igazán boldognak és szabadnak. Mikor itt bolygott a
faunok, sylvánok és nayádok birodalmában: himnuszok és
dithirámbok reszkettek ajkain s lelke túláradt a megilletődéstől
és exaltácziótól. Az ember csak annyiban érdekelte, amennyiben a
természethez tartozott, de arra már nem gondolt, hogy az emberben is
a természetet keresse. Nyelvben, tudományban, költészetben a
legvakmerőbb újítók egyike, de forrongó és soha ki nem forrt
elméje arra mégis gyönge, hogy megfigyeljen és elemezzen, hogy az
elbeszélést, mint műfajt, az új idők szellemének és izlésének
megfelelő formává idomítsa s a mindjobban bővülő, háborgó,
ütköző nemzeti életnek tükrévé tegye. A tudomány és
költészet közti mesgyéken járva s örökös vizióktól
elborítva, nem jutott el a művészet tiszta magaslatáig, de tovább
dalolta, mindvégig lelkesedve zengte erős ritmusban ömlő s fényben
csattogó ódáit a naphoz:
»Üdvöz légy keleti pompádban, szemvidámító, szivüdvözítő,
lélekvilágosító nap! Énekkel köszönt a madár, csillámával a
harmat, döngéssel a méhe; illatoznak tiszteletedre a rózsák,
csevegnek a források, szállonganak a pillangók: én dallal
köszöntelek, szivem érzelem-árjából merítve s lelkem
gondolataival fonva őket…«
S e prózában elrebegett himnuszokat, melyeket Vajda Péter több mint
félszázad előtt, a nagy reformkorszak zajában elzengett: ma sem
lehet meghatottság nélkül olvasni…
II
Amily szent rajongással csüngött Vajda a természeten s imádta az
erdők magányát: oly mértékben volt világfi az elbeszélő próza
egy másik népszerű művelője, _Kuthy Lajos_. (1813–1864.)
Divatosan öltözködött, előkelő társaságokba járt, estélyeket
adott, politizált s programmjából nem maradtak ki a szerelmi
kalandok sem. Érdekes, szellemes és különös ember volt, aki
bútorait Párisból hozatta és franczia irók művein nőtt magyar
speczialitássá. Mindjárt első műveivel hatott és hódított. A
közönség szinte leste az ő novelláit, melyeket kezdetben
előnyösen jellemzett a kerekdedség, újság, elevenség. Ezek a
novellák nem jelentek meg feszes diszmagyarban, de a franczia
eleganczia, izlés, könnyedség öltönyét vették magukra. Kecsesek,
formásak voltak és stiljük is változatos, hajlékony, fordulatos.
Kuthyt azonban csakhamar megzavarta a siker, elfordult mintáitól, s
új műelvnek, a képzelődés szabadságának karjaiba vetette magát.
Itt domborodik ki aztán az ő szertelen egyénisége, itt kezdődnek
az ő irodalmi tombolásai és kicsapongásai, fényes tehetségének
minden hazug művészete, a borzalmas, a képtelen utáni vad hajsza,
kéjelgő tobzódás mindabban, mit a fölzaklatott vér és a
paroxizmusban lüktető agy összeseper, szóval, az őrület játéka,
melyet oly komolyan csinál, hogy szinte hisznek benne és
valószinűnek látják. Sőt egy nagy közönség tapsolja meg e
félszeg ideálizmust, e bizarr konczepcziókat s e vakmerő,
lehetetlen szineket, talán azért, mert egészen szokatlan, egészen
érthetetlen.
S Kuthy tovább halad a végzetes úton. Felkutatja s átolvassa a
romanticzizmus minden valamire való termékét, hogy tápot szerezzen
vad képzelődéseinek. Előtte nyűzsög az ébredező, mozgalmas
nemzeti élet, melyet szinről szinre lát s mely korábban egy-két
novellájában föl is csillámlik, de egészében ott hagyja
fölhasználatlanul s inkább a nyers fantázia maszlagával bódítja
magát is, meg a közönséget is. Jóságos Isten! Micsoda világ ez!
Valóban a borzalmak és szertelenségek birodalma. Itt nincs józan
ember, elvetemedett gonosztevők és kötözni való bolondok kergetik
egymást föl-alá, az indulatok szóviharában fuldokolva, mignem
vért tajtékozva, halált lihegve össze nem roskadnak. Végük
rendszerint őrülés, szivrepedés, mérgezés, legyilkolás,
vizbeugrás, levegőbe röpítés, s megrázóbb hatás kedveért
gyakran tömegesen, halmozódva.
Senkinek sincs oly körmönfont magyarsága, tősgyökeres
szólásmódjai, mint neki, de mindezek faragatlanul, szögletesen, s
ami legrosszabb: vaktában vannak összehordva, mintha csak a szél
seperte volna össze őket rend, kapcsolat és észnélküli
mondatokká. A vonagló idegek beszéde ez, egy rhapsod lélek
halluczinácziói szavakká tördelve, stil, mely valósággal meg van
veszve. Ime, izelítőül egy kis mutatvány:
»A táncz rohamába sodródék mult, jelen, jövő, ifjú vágy,
fennremény, költői szerelem, meddő élet, tarolt szabadság, hon,
isten, baráti sziv. Minden érzelem kelt és haldoklott, előteremtve
s kiirtva, öröm és keserűség korában. Az öntudat s feledés
szivhabokban bukkant le és föl s örvényei fölött magasztosult
kedély hadarta szines lobogóit, nyomva, emelve, ragadva s
hátralökve a sülyesztett észt…«
Ezt a prózát csak versei mulják felül, melyeket bizonynyal ő maga
sem értett s melyekre vonatkozólag egy kortársa nem rossz
indulatból, de annál jellemzőbben kérdezi: »Láttatok-e
tündéreket csizmában? Hallottatok-e Aeolhárfát befalazva zengeni?
Éreztétek-e a forró nap hidegét? Olvassátok el Kuthy verseit, s
mindezeket látni, hallani és érezni fogjátok«.
Utolsó nagy munkájában, a _Hazai Rejtelmek_-ben, melyhez Sue
Mystères de Paris czimű regénye szolgáltatta a mintát, ugyanazok
az ismert motivumok adják meg a dolgok lényegét. A rémes, a
szertelen járja itt is. A regény hősének, dr. Márknak, egész
emberirtó gyára van, mely törvénytelen gyermekeket,
álörökösöket, hülyéket, némákat, holdkórosokat készít és
szállít nagyban és kicsinyben. Pedig a negyvenes évek magyar
társadalma sokkal egyszerűbb volt, hogysem e szörnyűségeket, mint
a valóságból vett tényeket, csak némileg is igazolhatta volna.
Tőlünk egészen idegen, s Kuthy által is csak irói deliriumában
elképzelt rejtelmek voltak ezek, melyeknek lazán összefüggő
jelenetei közé azonban szines és eleven alföldi rajzok ékelődnek
(_Délibáb_ – _Hortobágy_ – _Szállító parasztok_ –
_Beszterczei lápvidék_), e nemben java termékek s még most is
megélvezhetők.
A forradalom lezajlása után, az önkényuralom szomorú éveiben, az
egykor ünnepelt iró hivatalt vállalt, s ezzel eljátszotta
népszerűségét a hazafias magyar közönség előtt. Megszünt
létezni, mielőtt meghalt volna, de maga az izlés is fordult egyet s
csakhamar nyilván látható lett, hogy Kuthy nagysága tulajdonképen
divat dolga volt. Káprázat szülte, kiábrándulás mosta szét.
XI A REGÉNY NEMESEBB FORMÁI 1794–1865
Költészetünk virágzásának ez a szép kora nem lett volna teljes,
ha egy, nálunk eddig meglehetősen elhanyagolt műfaj, a szépprózai
elbeszélés továbbra is parlagon hever. Vörösmarty megteremtette a
költői nyelvet, de elbeszélő prózánk stilje áradozó,
mesterkélt, szintelen és erőtlen volt. Iróink csak szükségből s
el-elvétve mivelték a prózát. Voltak ugyan rátermett
tehetségeink, de magát az elbeszélést Kisfaludy Károly könnyed
és természetes humora daczára sem tudta magasabb szinvonalra emelni,
Fáy Andrásban pedig a művészetet legtöbbször elnyomta a
didaktika. Szerencsére azonban, az eposz, bevégezvén a maga hazafias
misszióját, már a harminczas években kezdte divatját mulni, s
mindjobban érezhetővé vált a szükség, hogy helyét az a műfaj
foglalja el, mely a körülöttünk nyűzsgő élethez közelebb áll.
A hexameterek rohamaiban kifárasztott izlés a modern eposz, a regény
felé kezdett fordulni s a pathetikus gondolatok ünnepélyes
hömpölygése után a jellemző leirást, a közönséges élet
apróbb vonásait és a természetes beszédet áhította.