János_ volt (1812–1853.). Könnyen, sokat és sokfélét dolgozott.
Tehetsége kevésbbé jelentékeny, de mozgékonysága és agitátori
szelleme annál becsülendőbb. Nemes és naiv kedélyét a legkisebb
hazafias ténykedés is rezgésbe hozza. Ott van mindenütt, ahol
lelkesíteni kell. Nem mulaszt el egyetlen számbavehető alkalmat sem,
hogy ápolja, ébren tartsa korának hazafias buzgását, s a magyar
társadalom tevékenységének minden mozzanatára van egy-egy ódája,
dithirambja, vezérczikke vagy dala. Mint nagy mintaképe,
Vörösmarty: lelkesedésével ő is a mult dicsőségéhez fordul, s
bár előadásának formája erősen krónikás, de szines és meleg
képekben rajzolja meg történelmünk majd minden érdekesebb
jelenetét. Nagyobb szabású eposzaival kevesebb a szerencséje mint
apróbb történeti elbeszéléseivel, melyeket abban az időben
tévesen tartottak és neveztek balladáknak. Ahogy nem igazi eposz
_Csatár_-ja és _Szent László_-ja, épp oly kevéssé balladák az
_Árpádok_ darabjai. Krónikás képek és képsorozatok ezek,
melyeket helylyel-közzel lendületes páthosz melegít át, s
legtöbbjének ezért volt élénkebb hatása a hevülékeny nemzeti
szellemre. _Kont_, a kemény vitéz, harmincz társával, nem hajtva
térdet a zsarnok Zsigmond előtt: az ellenálló Magyarországot
personifikálta. Inkább a halál, mint a szolgaság! Ki nem értette
volna meg e lelkes szózatot a forradalom előtt s még inkább utána
sokáig! Soha sem volt a hazafias rhetorikának nagyobb jelentősége a
magyar költészetben mint e korban, mely főkép a páthosz
levegőjéből élt.
De van Garaynak egy költeménye, mely diadalmasan túlélte korához
tapadó társait s munkásságának alkalmiságából megmaradt minden
idők számára. Ez az ő _Obsitos_-a, az ő _Háry János_-a. Egy
kiszolgált vén baka pompás genre-je, mely a népéletből
művészileg ellesett jellemző vonásaival, rajzának eleven szineivel
s előadásának természetes és üde humorával halhatatlan alkotás.
A Falstaffok magyar rokona. Annyira és oly kedélyesen hazudik, hogy
végre maga is hiszi mindazt, amit elmond hűséges hallgatói, a
potrohos biró meg a falu legényei előtt. Csak a diáktól fél, aki
furcsán s nagyokat prüsszent a merész harczi kalandok hallatára,
mikor Háry János – bár lovon soha sem ült – huszárként
szerepel s kétszázan ütköznek meg kétszázezer francziával,
kiknek vezérét, a nagy Napoleont, természetesen ő maga fogja el.
Mária Lujza sirva kéri a vitézt: ereszsze foglyát szabadon, mit a
lovagias Johannes Háry meg is tesz. A császártól két aranyórát
kap emlékül, melyeket kapitányának és hadnagyának ajándékoz,
utólagosan sajnálva, hogy legalább egyikét nem tartotta meg, mert
most ezt a történetet »hihetik is, nem is kigyelmetek«. De a
hallgatóság hiszi, mi pedig teljes gyönyörrel tapsolunk e vidám
hazugságoknak, melyeket az a szerencsés sors ért, hogy
örökéletűek, mert művészetük igaz.
Végül emlékezzünk meg egy meleg kedélyű, szerény
bankhivatalnokról, _Debreczeni Márton_-ról (1802–1851.), ki távol
a világ zajától, a nemzeti mult emlékein merengve, Vörösmarty
hatása alatt, titokban zöngette lantját s megirta a _Kióvi csata_
czimű tizenhat énekes hőskölteményét. Senki sem sejtette, hogy a
_Bányász Szótár_ s a _Bányászati Tudományok Rendszeré_-nek
tudós irója, ki e művei révén a külföld előtt sem volt
ismeretlen, egyúttal költő is. Nagy, hexameteres eposzát, mely
szintén a honfoglalás köréből veszi tárgyát, csak halála után
fedezte fel egyik barátja, gróf Mikó Imre, aki aztán az ötvenes
években ki is adta. Szenzácziószámba menő feltünést keltett, de
többé nem hathatott. A klasszikus eposz immár végkép bevégezte
pályafutását, a hexametereken robogó hősök visszatértek régi
pihenőikre s mögöttük becsapódott az idők vasajtaja.
VII BAJZÁÉK 1823–1851
Már Kisfaludy Károly kezdte sokallani a magyar Parnassus körüli
tolongást s éppenséggel nem volt hajlandó, mint Kazinczy tette,
eszményi, meleg ölelésekben részesíteni a hivatás nélkül is
babérok után kapkodó »istenfiak«-at. Nagyon jól érezte, mert
erős érzéke volt hozzá, hogy kissé tisztázni kellene az eszméket
s irányítani a közönség izlését. E tekintetben ő maga minden
telhetőt elkövetett az Aurórában, az ott közzétett művek gondos
és czélzatos megválogatásával. Jelentősebb eredményeket azonban
nem érhetett el. A purifikálás nagy munkája az Auróra-kör egy
más tagjára, _Bajzára_ maradt örökül.
_Bajza_ (1804–1858.) kritikusnak született. Tanult és eszes ember,
aki prókátori tudását jól használja fel az irodalomban is.
Szintoly éles tekintettel ismeri fel szellemi életünk minden
hiányosságát és hézagosságát mint közvetlen elődje, Kisfaludy
Károly. Sőt erősebben lát. Jobban elemez, szigorúbban itél.
Tettel viv, nem sopánkodással. Kissé erőszakos, sokak iránt
kiméletlen, sőt kegyetlen, de ez nem baj! Hatalmas organum áll
rendelkezésére: az általa teremtett Kritikai lapok, majd ugyancsak
az ő szerkesztésében megindult tekintélyes folyóirat, az
Athenaeum, melynek társlapja is van: a Figyelmező. Mögötte áll az
akadémia, körülötte munkatársakul az irók legjava: oly erős
katonaság, oly kitünő hadi készletek, hogy szinte biztosra veheti a
diadalokat. Immár tényleg el is mult az az idő, hogy hazafiságból
minden gyarló művet dédelgetni kell. Ez most már annyit jelentene,
mint elhitetni a magyar olvasóközönséggel, hogy derekabb munkákra
nem számíthat. El kell riasztani, le kell törni a hivatlanokat.
Irányt kell adni a szétfolyó törekvéseknek, bővíteni,
teljesebbé tenni s tökéletesíteni a műfajok körét,
tartalmasabbá, kényesebbé formálni a közönség izlését,
szóval: előbbre menni, haladni.
Tehát kritika kell! Kérlelhetetlen, kemény, részrehajlatlan és
igazságos kritika. Ki kell irtani a hizelgést, a bálványozást.
Barátainkat, rokonainkat nem kell csak ölelgetnünk, hitsorsosainkat
csak dicsérgetnünk, nagyjainkat csak magasztalnunk s ellenségeinket
csak üldöznünk. Ha örökké csak melléktekintetek rabjai leszünk
s az igazat soha sem merjük nyiltan kimondani: »khinai penész«
fogja bevonni s megenni nemzetiségünket, nyelvünket, tudományos
életünket… Mindezek kétségkivül igen szép és bátor
elhatározások elméletben, és szinte kár, hogy a gyakorlatban nem
egészen így sültek el. Az Athenaeum hatalom lett, s az eszmék
tisztázására, az ismeretek terjesztésére s az irodalmi izlés
fejlesztésére bizonynyal sokat tett, de nem szolgálta mindig az
igazságot, a méltányosságot még kevésbbé, és gyakran
nagyképűleg alkalmazott nagy mértéket kis tehetségekre s
megfordítva. Hatalmát bizonyos rideg kiméletlenséggel gyakorolta s
az ellene támadókat felségsértőknek tekintette. Mindent
meglátott, ami odakünn történt, kevésbbé, ami saját hasábjain
ment végbe. Sokszor ágyúval lövöldözött apró verebekre s
rengeteg pörökbe bonyolította magát kicsinységek miatt. Szeretett
a mások háza előtt seperni s elfeledte a maga háza táját teljesen
tisztán tartani. Bizonyos klikk-rendszer jellemezte, mely czélul a
harczot tűzte ki s ebben rettentően jeleskedett is. Az összecsengő
fegyverek aczélából sok eleven szikra pattogott ki, de nem maga a
jótékony s mindent átható világosság.
A jeles és harczias szerkesztő, Bajza, ki nevét már az »epigramma
theoriájával« s más polemikus irataival korábban ismertté és
félelmessé tette, számos talpraesett tanulmánynyal állt elő itt
is. Ha valaki kritikai rátermettségéről meg akar győződni:
olvassa el érdekes töredékeit a regényköltészetről. Nagy
buzgalmat fejt ki a szinügy körül, de hangsúlyozza, hogy a mi
viszonyaink közt a hazafiúi szempont előbbrevaló a művészetinél
és a franczia romantikus szinművek hatása alatt nemzeti drámát
sürget. Észreveszi azt is, hogy dalköltésünk rendkivül szegény s
»bennök a poétai léleknek csillámait is ritkán találhatni«;
megvetéssel beszél a »fülkinzó, unalmas troubadourok«-ról, kik
»goethei és schilleri nagyság érzetével keringenek parányi
körükben«; elitéli az »üresen csillogó szógőzt«, melyet
nálunk a »romlott izlés s a német miszticzizmus lelketlen
utánozása szült«. Goethet és Kölcseyt állítja fel mintákul s
megpendíti a művészi népdal elméletét is. Helyes. De hát a
saját poémáiban nem veszi észre a »szógőzt«? Hangulataiból nem
érez ki semmi hidegséget? Nem látja, hogy ő, ki ez idő szerint
lirában »vezet«: tekintélyével többet árt, mint használ?
Üldözi a keresettséget, praedikálja a természetest, s ki feszesebb
és fagyosabb mint ő? Ha az »üresen csillogó szógőzt« annyira
megveti: mért használ ilyen kifejezéseket és szavakat, mint a
minőket verseiből ide melléklek: Bájló, rózsás lehellet –
vérei közt aléló költő – szerelmi estvelgő csillaga hajnalgva
tűn fel alkonyult szememnek – korányi csillag – bájremények
csolnakán – kéjlobogva felleng tekinteted egy szép jövendő
fényárnyain – rózsafán termett ajak – bércz havából fútt
kebel – honförgetegnek véráldozatjai – bájvidék –
viránymező – kénykehely – csillámtető, búszél, lebeng stb.
stb. Nem érzi, hogy képzelő tehetsége mily szűk s mily
veszedelmeket rejt magában minden gondolatot és érzelmet
megdermesztő művészete? S végül, nem ébred tudatára annak, hogy
másban is csak az tetszik neki, ami a saját hangulatainak, formáinak
visszfénye? csak azt koszorúzza meg elismerésével, aki az ő
elveire esküszik? Az Aglája egy szárnypróbálgató verselőjének
szerelmi »Bucsúdalát« dithirambokkal köszönti, mert nagyon szép
benne _»az a csend a vesztés érzelmeiben«!_ Igen, ezt a szerelmi
vesztést a mester is épp így fejezte volna ki: nyugodtan, kecsesen
és kifogástalan trocheusokben. Művészete, mely csodálatos módon
az általa elitélt érzelgős német költők, Hölty, Salis,
Matthison hatása alatt fejlődött, voltaképen nem egyéb, mint
_modor_, még pedig a veszedelmesebb fajtából, mert nem tűri az
egyéniség szabad megnyilatkozását s kizár minden égőbb
képzelődést.
Igazán különös ember! Elméletben fennen hirdeti az irodalmi
köztársaság eszméjét, nyiltan, egyenesen, bátran beszél, újít,
nemesít – s ez a hős a múzsa lábainál csak egy szentimentalis
apród szerepét tudja játszani: eped és nyögdécsel, a férfias
őszinteségnek minden erénye nélkül. Jól tudjuk, hogy nem erre a
szerepre született s annál nagyobb a csodálkozásunk, midőn tanúi
vagyunk erőszakos önmegtagadásainak. Mily kinokat állhat ki,
mennyit szenvedhet, midőn hevesebb és szilajabb indulatok
háborgatják! Fokonként szorítja vissza őket s végül megfojtja,
hogy ki ne törjenek. Ezeket a megfojtott indulatokat aztán halavány
arczokkal, mozdulatlan szépségük hideg vonalaival szivesen
mutogatja, mert – ha tán ellenkezőleg érez is – azt hiszi hogy
nyugodt formákban van a teljes művészet. Nagy ismeretű ember, aki
azonban maga-magát nem eléggé ismeri, a művészetet pedig sok
tekintetben félreismeri. Egy rideg elvet képvisel, mely a lira
fejlődését inkább megakasztja, mint előbbre segíti.
Helylyel-közzel hatásos, mert a közhangulatot szolgálja (_Borének_
– _Sóhajtás_ – _Apotheozis_ stb.), de egészében véve mindig
szűkkörű, mesterkélt és feszes. A romantikus érzelmek örve alatt
egy új klassziczizmusnak hódol, melyben épp oly kevés az
eredetiség, mint az előbbiben. Legföljebb arra lesz jó, hogy
bizonyos eszméket okvetetlenül meg fog érlelni s okot ad egy erős,
hatalmas reakczióra, melyről majd később fogunk megemlékezni. De
addig hány jobb sorsra érdemes tehetség sorvad el e meddő
művészet karjai közt! Mert az tagadhatatlan, hogy a fiatal, költői
talentumok egész raja kering és vergődik a Bajza tekintélyének
fényében. Pillangók a lámpaláng körül. Hivők, epedők, akik
szomjúhozzák az igazságot, s gyengéd és tapasztalatlan lelkökkel
az általa kijelölt utakra tolonganak. S alig akad egy-kettő
közöttük, akit némileg mégis meg lehet külömböztetni tőle;
alig egynehány, akiknek egyénisége mégis ellenállóbb, hogysem
végkép feloldódjék a mester elveiben és hatásaiban. Többnyire
egyformák, ábrándos, szelid alakok, akik »lombos, nyári
sátornak« képzelik a »dalvilágot«. Hűvös, biztos menhelynek,
hová nem hat »forró sugár« s »hol fel s alá a képzelet mint
házi lányka jár«. Odakünn zúg az élet, itt minden
»lágyszelid«. A harczokat, a külső háborgást legjobb innen,
»résen át« nézegetni »csöndesboldogan«, mert ottkünn erősebb
nap süt s »elolvadnak az álmok, mint a hópelyhek«.
De ugyanaz a _Kerényi Frigyes_ (1822–1852.), aki Bajzáék
dalvilágáról ezt a jellemzően szelid és ártatlanul nyájas képet
festi: néhány év mulva már lázadoz, s »érczből« kiván a
lantjára húrokat, »szilaj, tüzes mént dalnokparipának«. A mester
hideg művészetének pányvájához kötözve: pegazusa toporzékol
és szivesen ki-kirántaná magát a külidom feszes zaboláiból, –
de késő: a szerencsétlen költőnek már vérében van az édes
méreg s gazdag kedélyvilágával, távol idegenben, megátkozva
illuzióit és eszményeit, belebukik az őrületbe. – A mély
érzésű _Vachot Sándort_ (1818–1861.) sem kegyeli jobb sors. Ő is
a tanítványok közé tartozik s ezek közt tán a legjelesebb. A
készen kapott merev formákat, a fagyos jambusokat és trocheusokat
kedélyének komoly és sokfényű tartalma szinte átmelegíti. Több
értékű költő ma is, mint mestere, Bajza. Azt merném mondani:
benne nyer legnemesebb kifejezést ez irány lirai gyöngédsége,
_(György úr halálakor – A külföld rabja)_, de, fájdalom,
nagyobb dolgokra termett talentumával, ő is csak áldozatul esett az
elvnek, mely mindenkit korlátok közé szorított és megbénított.
– _Sárosy Gyula_ is (1816–1861.) hű másolója a mester
mintáinak s bár éppenséggel nem született rabszolgának: sokáig
az. Mozgása nem egyéb, mint erőtlen ingadozás, mindaddig, mig
később meg nem találja magát. Ekkor aztán egy egészen más ember
beszél belőle. S ez a más ember megtagadja minden
összeköttetését a multtal. Az _Aranytrombitá_-val előidézett
országos, nagy hatást semmi esetre sem köszönheti Bajzának.
_Riskó_, _Beöthy Zsigmond_, _Pap Endre_ mind mesterükre vallanak
egy-egy bájos dallal, románczczal (_Találkozások – Nem mondom,
hogy ne álmodjál_ stb.), de egyetlen új vonással sem járulnak a
már-már kimerített lira bővítéséhez. Végül itt van _Szemere
Miklós_ is (1804–1881.), aki szintén az Athenaeumban kezdi meg
pályafutását, de sokkal hevesebb vérmérséklet, hogysem a rá
kényszerített bilincset sokáig eltűrje. Hamar kiábrándul,
föllázad, széttépi a békókat és elmenekül a szabad
temészethez. Innen kaczagja s gúnyolja a költészet tisztes
külidomát, ezt a »bársonynyereggel fölékesített gebét«, mig
maga inkább »fanyeregben«, de jobb lóval vágtat a gondolat után.
Bajzáékra bizza, hogy csak igyanak lőrét aranypohárból, ő majd
cserépkancsót hajtogat, de tokajival. Csak ölelgessék a
selyemruhás aggszűzet neki kedvesebb az üde, szép leány, ha karton
ruhában is! A durva, nyers idomot dicsőíti (s gyakorolja is), mint
amely erővel és nagysággal rokon; új, merész eszméket óhajt s a
simítást, a külcsint minden habozás nélkül rábizza az inasára.
(Az igaz, hogy ez aztán meglehetősen rosszul is végzi a rábízott
dolgokat!) Szinte meggyűlöli Bajzát s lesujtó őszinteséggel,
kimélet nélkül irja neki: »Én a nagy szótárban a legnagyobb
szivfagy kitételére e szót fogom ajánlani: Bajza!«
Ime, a mester – eredményei. Egyrészről az egyéniség
visszaszorítása, a képzelő tehetség megbénítása, –
másrészről bizonyos titkolt vagy nyiltan bevallott elégedetlenség,
mely okvetlenül forradalomra fog vezetni. A diadal, mit ez irány
kiviv: a jambusok és trocheusok klassziczizmusa. Hideg pompázás,
mely bámulatot kelt és untat. Bajza, ki elméletben az eszmék
szabadságát hirdeti, semmi esetre sem óhajtotta czélul ezt a
rabszolgaságot. Valami mást akart (hiszen egyebekben elég derekas
munkát végzett), de nem úgy formálódtak a dolgok, mint gondolta.
Ami elméletben egészen elfogadhatólag hangzott: ellenkezőnek
bizonyult a gyakorlatban. Ezt a gyakran ismétlődő paradoxont
némileg tán a kor rovására is irhatnók, de a felelősség első
sorban mégis az övé, ki kora dicsőségéből bőven kivette a maga
részét s vezérszerepet játszott. Nagyon erős művészetről
álmodozott s mindent ellágyított. Szerette a szabad vélemény
megnyilatkozását saját eszméiben, de annál kevésbbé tűrte a
másokéiban. Álczázott egyeduralom volt ez, mely rabszolgákat
nevelt. A tanulság pedig mindezekből az, hogy inkább hódolunk
elismeréssel annak a költői munkásságnak, melyben háborog és
forr a tartalom, mint amelynek szegényes anyaga némi himbálódzás
után lassanként tisztává, de mozdulatlanná jegeczedik.
VIII EGY HASZNOS IRÓ 1786–1864
_Fáy András_ eddigelé minden irodalomtörténetben úgy szerepel,
mint Kisfaludy Károly követője. De hát miért? Régebben lépett
fel mint amaz, s mindjárt első munkáiban egészen önálló,
sajátos talentumnak bizonyult, aki éppenséggel nem amások
pávatollait, hanem a maga portékáját árulta. Kortársainak
legtöbbjétől annyira elütő, tiszta, világos fejű, okos és
hasznos iró, hogy, ha csak némileg méltányosak akarunk iránta
lenni, mulhatatlanúl ki kell emelnünk a Kisfaludy körül
csoportosítható epigonok köréből s külön fejezetben kell
megemlékeznünk sokfényű tehetségéről és áldásos
működéséről.
Mint előkelő magyar nemes család sarja, már kora ifjúságától
kezdve cselekvő részt vett a megyei életben, abban a nagy gyakorlati
iskolában, mely akkoriban minden politikai és közigazgatási tudás
előfeltétele volt. A közügyek iránti meleg érdeklődést mintegy
a levegővel szítta magába és Széchenyi törekvéseinek aligha volt
az irodalomban eszesebb, hivebb s hódítóbb katonája, mint ő. Épp
oly jól ismerte nemzete minden parlagon heverő jó tulajdonságát,
mint sebezhető gyengéit, s tisztán látta maga előtt azokat a nagy
gyermekeknek való, vidáman komoly paedagógiai eszközöket,
melyeknek segítségével erősen kihathat a tétovázó és kapkodó
magyar társadalomra. Kedélyes, ügyes, bölcs és – a szó nemesebb
értelmében véve – kissé ravasz is volt. Majdnem adomaszerűen
hangzó, ötletes és vidám mesékben, parabolákban, aforizmákban,
adta be közönségének a helyes életigazságokra, emberi és nemzeti
gyarlóságokra, félszegségekre és balitéletekre vonatkozó
tanácsait, mint ahogy betegének az orvos édes borban adja be a
keserű labdacsokat. Szeretetreméltó volt és találékony.
Szomorúan nevetséges viszonyainkra és közállapotainkra végtelen
számú példát eszelt ki, melyek országszerte megkaczagtatták a
búskodó magyart, és szinte észrevétlenül lopkodták be lelkébe
az életrevaló eszméket, a haladás utáni vágyat, a jövendőkbe
vetett hitet. Valóban, ez a hetedfélszáz mese egész kis irodalmi
hadsereg volt, mely játszva és dévajkodva hódított a Széchenyi
szellemében, sőt magára Széchenyire is buzdítólag hatott. A nagy
reformátor Pestmegye egyik gyűlésén nyiltan megvallotta, hogy »a
honi reform teendőire nézve az első eszmét, akaratot,
önelszánást Fáy András meséi ébresztették föl benne«. Fáy
nagyon jól ismerte a maga közönségét s tudta, hogyan férkőzhetik
a reformoktól idegenkedő, kényelmes magyar szivéhez és agyához.
»Ki nagyra születvén, tunyán hever – irja egy helyütt –
hasonló a jegenyefához, mely magasra vonul ugyan fel, de sem
árnyékot nem nyujt a vándornak, sem gyümölcsöt a gazdának.« És
a tunyán heverő nemes, ki ezt olvasá, szégyenlett a jegenyefához
hasonlítani. Sőt bizonyára házasságra is rászánta magát némely
rideg legény, ha Fáy ötlete után meggondolá, hogy »a nőtlen
ember csak páratlan keztyű« és »az emberiség örömzengő zöld
erdejében, mint párját vesztett gerlicze, búsan gubbaszt száraz
ágán nemzetsége származási fájának.«
Ez erős megfigyelésű és sok tapasztalatú iró jól tudta, hogy
gondolkozik a tömeg Széchenyiről és reformjairól. »Gőzösei
tönkreteszik helységünket, melynek eddigi keresete
hajóvontatásból állott!« »A lófuttatás nem egyéb
lócsigázásnál!« »Minek a budapesti álló hid, ha a vidéken
mindenütt rosszak az utak?!« »Angol teát, franczia pezsgőt iszik,
hollandi csinosságot affektál, nem szenvedheti a pipaszagot, – nem
igazi hazafi!« Bölcsesége tiszta magasából nézett alá a
hullámokra s a lehető legszerencsésebb irodalmi formában szólalt
meg, mely sem azelőtt, sem azután nem tett jó ügynek több
szolgálatot, mint az ő korában. Mások kedvükre fújhatták a
tárogatókat, ő megmaradt egyszerű hangú tilinkójánál s egyik
meséjében (_Pán és Apolló_) kissé nyersen, de annál
őszintébben meg is okolja, miért? »Hagyd el bátya azt a tilinkót,
kiment már az a módiból – így szólt Apolló Pánhoz. – Nesze,
itt a kobzom, akár a hárfám, mindegyik nemesebb hitvány
sipodnál.« »Már, jó fiú, _én gulyámnak muzsikálok_ – felel a
pásztoristen – e pedig tilinkóhoz van szokva.«
Igen, a nagy massza, a tudatlan, elhanyagolt tömeg az ő
tulajdonképeni publikuma, s nem annyira dalnoka, mint inkább mulatva
oktató nevelője nemzetének. Azok közül a puritán
becsületességű, józan eszű és nemes kedélyű emberek közül
való, akik nem akarnak ragyogni, csak használni. Már a tizes
években közzétett _Különös Végrendelet_ czimű társadalmi
novellájában hagyományt tétet oly nőnevelő intézetre, hol
»himzésen, zongora- és gitárpengetésen, tánczon, divatos
öltözködésen és hajfodrozáson, franczia tört petyegésen kivül
a leánykák arra vezéreltessenek, miként lehessenek idővel jó
nők, háziasszonyok és anyák« – és oly tanítóra, aki »a
többi iskolát befejezett ifjúnak az ó és új filozófia
szőrszálhasogatásain kivül az élet filozófiáját tanítsa«. Az
oktatás, a tanítás, a példákban való beszélés annyira
természete, hogy másnemű művei, regényei és szindarabjai is tele
vannak didaktikai vonatkozásokkal, képekkel és hasonlatokkal. Az
irodalmi forma rendszerint csak keret nála, melybe a közügyek,
életkérdések, nemzeti nyelv, irodalom, művészet, nevelés stb.
feletti tapasztalatait és bölcs tanácsait foglalja. Így pl. a
_Bélteky-ház_-ban, mely az átalakulni kezdő magyar társasélet
kitünő rajza s egyúttal az első magyar társadalmi regény, mély
ember- és világismerettel tárgyaltatnak: a házi és iskolai
nevelés, a történettan és régi remekirók szerepe a tanításban;
a bölcs és bolond magyarkodás; a művészet, festészet, a
gazdaság, az orvosi tudomány, a hivatalviselés, a házasság, az
utazás hasznai; a szerelem és konvenienczia; a szónoklat, a nemes
és silány epikureizmus, szóval, ezernyi közhasznú eszme és
életszabály.
Természetesen, a didaktitkai elemnek ily méretű alkalmazása, ha
még oly tiszteletreméltó okokból történik is, mindig magát a
művészetet rövidíti meg. Megrövidítette Fáynál is. A regény,
mint forma, sok szabálytalanságot elbir, egyet azonban föltétlenül
megkövetel, hogy: arányait az iró ne rombolja össze. De hát
készen volt a forma? Dehogy volt. Azt előbb meg kellett teremteni s
Fáynak a Bélteky-házzal valami egészen más czélja volt. Egy nagy
képet akart festeni arról a valóban érdekes küzdelemről, mely
egyrészről a megvénült, elaljasodott, másrészről az újuló s
nemesebb ideálok után törő Magyarország közt folyt e napokban.
Egy korrajzot tehát, mely megdöbbentő és tanulságos legyen. Ezt a
czélt el is érte. De, fájdalom, hiányzott nála a művészi
cselekvés bátorsága és biztossága, az a souverain erő, mely
játszva uralkodik az anyagon s bonyodalmak és szövevények közt a
rendet képviseli. Ezért maradt a regény _csak_ történet az ő
kezében. A tőről metszett, jóizű magyar fajképek egész raja jár
itt föl-alá, megismerkedünk négy-öt háznép viszonyaival, de a
mű első sorban paedagógiai czélokat szolgál. Diadalmasan
mutogatja, hogy a henye, tivornyázó, semmittevő, hempergő
életnél, mely okvetlenül romlást von maga után, mennyivel többet
ér, emberhez mennyivel méltóbb a cselekvő komolyság, a lelki
tartalmasság, a hasznosság, a munka.