szintén hazafias czélok szolgálatában állanak. Hősi epizódok,
melyek nem annyira szerkezetük szilárdságával s jellemzésük
biztosságával imponálnak, mint inkább előadásuk szokatlan
bájával és erejével hatnak. Ez a szines, gazdag stil már magában
véve is oly művészet, hogy szinte elfeledtet minden egyéb hiányt.
Ragyogó részletek állanak előttünk, melyek páratlanok a maguk
nemében. A fantáziának és ihletnek oly bujasága ez, – oly
tékozló pompája és tömege a virágoknak, hogy kompoziczióinak
egyetlen hézaga sem marad szin és fény nélkül. Minden csonka
oszlopra, tört falra, párkányrepedésre fölfut a repkény, s
csodálatos kék- és pirosszirmú virágkelyhek csilingelnek a
szakadékok felett. Egy részük – _Tündérvölgy, Délsziget_ –
egészen fantasztikus, mintha a költőt álmok vezetnék a valóság
mesgyéi közt s csak abban a világban tudna gyönyörködni, melyet
saját képzelete alkot. A létező szinte szegényes, kopott,
nyomorúságos neki. Oly dús ifjúsága, annyi költői kincse van,
hogy, mint egy mesebeli herczeg, szakadatlanul szórhatja lobogásának
szinaranyát a valóság fakó jelenségeire. A történelemből is
csak azokat a szálakat veszi kezébe, melyeket fantáziája
szövőszékén sugarasakká sodorhat. Fény a levegője, szin az
élete, mély és benső elragadtatások, halluczinácziók az
ihletői. Mindjobban közeledik a fenség birodalmához. Annyi izgalmon
és megrázkódtatáson megy keresztül, hogy végre hozzáedződik az
előadás epikai nyugalmához. Eddig lelkesítették tárgyai, de
egyúttal uralkodtak is fölötte, és vitték magukkal. Most hirtelen
megváltozik a helyzet s föltétlenül ő uralkodik mindenen. A _Két
Szomszédvár_-ban előáll a művész.
Nagyon sokszor olvastam ezt a csodálatos költeményt, mely talán a
mi egyetlen valódi hexameteres eposzunk, s amikor a magyar nyelv
szinező erejében, ünnepélyes és hatalmas zengésében
gyönyörködni akarok: újra meg újra előveszem s még sem tudok
betelni vele. Ez a zord középkori történet, nagyszerű
szabálytalanságaival és alakjainak szertelenségével, páratlanul
áll elbeszélő költészetünkben. A költő képzelődése oly
mélységek fölött jár, hogy lépten-nyomon lezuhanástól kellene
féltenünk, ha nem lángelméje kalauzolná a meredélyeken. A
pusztító, mindent elseprő szenvedélyeknek mily rettenetes vihara
tombol végig e hexametereken! Ez a két komor szomszédvár, lakóinak
egymás romlására törő boszujával; e vad párharczok, melyeknek
kelevész-csattogása s kopjasüvöltése szakadatlanul zúg az éjjeli
környéken, Ság puszta határán; a megtorló harag, a fogyni nem
tudó düh e bősz lihegése, ez az öldöklés, mely nem szűnik, ez a
vér, mely mindig foly: mindez a borzasztóan szép, a megrendítően
fenséges hatásával borít el bennünket. Itt nincs semmi
vigasztaló, csak a művészet ereje, mely teljes, s az általa
felkeltett illuzió, mely egész és igaz. Szinte lélegzetfojtva
olvassuk e félelmes nyugodtsággal ömlő, szomorúan búgó, sirámos
hősi hatosokat, melyeken mindvégig áthangzik a fegyverek döngése s
a fájdalom üvöltése. Az olvasó szinte tehetetlenné válik e nagy
és biztos művészettel szemben s nem igen jut neki más szerep, mint
átengedni lelkét az ellenállhatatlan hatásnak, az ámulat
sodrának, mely itt egyúttal a Vörösmarty tündöklő tehetségeinek
érezhető mértéke is.
Ez a négy ének a legtermészetesebb, de legvadabb szenvedélynek: a
retorsiónak tragédiája elbeszélés alakjában. Tihamér, diadalmas
harcz után, haza érkezik várába, melyet földúlva talál. A
szomszéd Káldorok egy »hittelen« éjjel kiirtották egész
nemzetségét, a Sámson-ház minden emberét. Vérük még ott
feketéllik a falakon. Az utolsó sámsoni sarj zúzottan áll a
szörnyű vértor helyén s megtépett haját felszórja az égiek
ellen. Majd leöli hadi ménét, megfejti, darabokra szeli a
véreveszett húst s a lélekijesztő csendben, a lángok rőt
világánál, hervasztó könyek közt lakomáz, – szomorú vendége
magának. Minden gondolata a boszu. Fölkerekedik, elmegy László
királyhoz, a ki fölhatalmazza, hogy a Káldor-ház tagjait egyenként
párbajra kihivhassa. S megkezdődik a bajrahivást jelző rémkürtök
rivalgása, a rettenetes öldöklés mozgalmas, vad és változatos
rajzai, melyek a Káldor-család teljes pusztulásával végződnek.
Levágott fejeik kiszegezve a sámsoni vár kapujára. Csak a
Káldor-leány, a szép Enikő marad sértetlen, de a romlás őt is
sirba dönti, és Tihamér, Enikő szomorú árnyától űzetve,
világgá bújdosik, sivatag bánatával.
Ime, a mese. Az én előadásomban valószinűleg hihetetlen, de
Vörösmarty előadásában el kell hinni. Ez az ő művészete.
Merész képzelődése nem ismer korlátot, nem lehetetlenséget:
túlrepül minden határon s szárnyain magával sodorja az olvasó
képzelődését is. Nézzük csak a _Túlvilági kép_-et, melyben egy
szenvedélyesen szerető ifjú megöli hűtlen kedvesét, s mikor már
a sir takarja: fölássa a koporsót. Süvöltő viharban, vészszórta
hajjal áll a földúlt sir felett. A rohanó felhők közül haragban
égő csillagok néznek le rá. A koporsó megzörren s lejebb-lejebb
sülyed a föld mélyeibe. Az ifjú utána – keresztül a
felszaggatott föld százrétű kebelén, a fel-feltünedező koporsó
nyomán, a gömb tulsó feléig, ahol új világ, új élet, dicsőbb
ég, dicsőbb nap köszöntik. Itt feledésbe vész a mult, a koporsó
zára magától fölpattan s kikél belőle a hűtlen kedves
csodaszépen, tisztán, szűziesen. – Csak egy lázbeteg álma, ki,
midőn fölébred: mellette áll hű nője s homlokáról gyöngéd
kezekkel törli le a verítéket. De hogy van ez képzelve és megirva!
Igazán, nem lehet eléggé ámulni, hogy ily költemények nem keltik
fel valamelyik festőművészünk becsvágyát s maig is
illusztrálatlanok. Szánalmas koldusság a kincsek között.
Vörösmarty a _Két Szomszédvár_-ral befejezte epikai
pályafutását s azontúl visszatért első szerelméhez: ereje s
ideje java részét szinműirásra fordította. Három történelmi
drámát, négy tragédiát, egy vigjátékot s egy tündéries
szinművet irt. Mit mondjak e kifogástalan jambusokban ömlő, szép
beszédű drámákról, melyek csak névleg azok, egyébként
dramatizált történelmi képek és nagyon ismert motivumokból szőtt
végzettragédiák, szóval, tehetségének legszegényesebb
alkotásai?! Hiába minden költői cziráda! Ez az atya, aki ártatlan
gyermekeit kitéteti s később beleszeret saját, ismeretlen
leányába, felnőtt fiát pedig – tudata nélkül, hogy fia –
meggyilkoltatja: nem hat meg és nem is borzongat többé senkit. Az
akadémia koszorúja régen lehervadt erről a _Vérnász_-ról, épp
úgy a többiekről is (_Salamon_, _Bújdosók_, _Kincskeresők_,
_Marót bán_, _Áldozat_, _Czillei és a Hunyadiak_) az élet minden
virága. Képek, melyekről a szin elszállt, csak a festő neve maradt
a vásznon. De ma éppenséggel nem csodálkozunk azon, hogy
Vörösmarty, aki az epikumban hozzászokott a kényelmes, széles
előadáshoz, emellett erősen lirai temperamentum is: derekas
drámákat nem alkothatott. Nehézkes. Nincs biztos szerkezete, elég
leleménye, hiányoznak jellemei s a szépen ömlő jambusok nem a
dráma nyelvét görgetik. Nemesebb stilre tör és érzelgős lesz,
erős akar lenni s a rhetorika hideg páthoszában gyöngül el. A
_Fátyol titkai_, mint vigjáték, ugyanezeket a hiányokat tárja
föl. Csak a tündéries, bájos drámai játék: _Csongor és Tünde_
kivétel. Ez egy XVI. századbeli magyar költő, Gyergyai Albert
_Argirus_ királyfiról szóló verses munkájának anyagából
szövődik, de egészen szabadon. Tárgya: a küzdő szerelem diadala
minden akadályon, egy fantasztikus világ jelenetei közt megrajzolva.
Korlátlan, csapongó, szeszélyes, mint egy drámai formában
rakonczátlankodó dithiramb, de szines, ötletes, czélratörő. Az
ideális szerelem tündérkedése a reális szerelem józanságának
humora mellett. Ég és föld bájos ölelkezése játszi tréfák,
pajzán gyöngédség, mély reflexiók – az emberi érzelmek ezer
virága s tengernyi fénye közt. És milyen nyelv tolmácsolja ezeket
az édes bohóságokat! Egyetlen a maga nemében. Tisztán, büszkén
és biztosan zengő magyar ütemei amily röpkék és pompázók, épp
oly jellemzetesek s költői nyelvünknek teljes diadalát
ragyogtatják.
A drámairó Vörösmartynál sokkal nehezebb feladat hű képet
festeni a lirikus Vörösmartyról. Mert, igazában véve, ő mégis
mint lirikus a legnagyobb. Fejedelmi sorban áll, birodalma szinte
határtalan. Ameddig a mult hatásai alatt áll: egyenetlen erejű,
mihelyt felszabadul e hatások alól: mindenkinél erősebb.
Lirájának sok szép virágát legázolta az idő, de ami megmaradt,
még mindig tündöklő sokféleség, tömérdek gyönyörűség. Alig
van költőnk, aki szélesebb körben működött valaha. Az egyszerű
daltól az összes lirai műfajokon át az eposzhoz hajló lirai
beszélyig mindenben mutathat föl valami derekasat, sőt
tökéleteset. A tárgyak és formák, a hangulatok és érzelmek
ezerszinű változatossága ez. Gyöngéd és mély, megható és
fölrázó, ahogy neki tetszik. Olyan hangszer van a kezében, melyben
minden érzelmi árnyalat megtalálja a maga húrját s éppen azért
zeng tisztán, bűbájosan és erősen. A _Szózat_ költője, aki
milliók szivét hozza rezgésbe! A hazáját aggódva szerető
magyarnak azokat a sajátságosan édesbús, nemesen komoly,
szélsőségek – kétségbeesés, remény – közt hánykódó
hangulatait, melyekben századok történelme zokog föl: – nem, ezt
senki sem volt hivatottabb himnuszszá, nemzeti imádsággá
örökíteni, mint Vörösmarty. A magyar lira kicsiben a magyar
hazafiság története. A _Szózat_, a reformkorszak ajkain, annak
összefoglalása; multak, jövendők mérlegelése a köztük tusakodva
álló jelen lelki hullámzásának, egy egész nemzet
közérzületének ünnepélyes megnyilatkozása. Sőt több. Az ezer
viszontagság közt megedződött s élethalál-harczra kész nemzeti
akarat férfias felkiáltása. Az a dicső szó: _rendületlenül!_
egymagában véve annyit ért nekünk, mint a francziának a
_Marseillaise_, az angolnak a _Rule Britannia_, mert ez a kellő szó a
kellő időben volt kimondva. Az egész nemzet meghallotta. Éltető
és fölrázó erejéből azóta sem veszített semmit. Ahol
megzendül: ott ünnepi hangulat árad el a lelkeken s dallama
zsolozsmájában egybeforradnak a szivek, mintha a történelem intő
szózatát hallanák, mely a pártoskodó magyarnak minden balszerencse
közt az összetartást hirdeti. Valami szent, magasztos, mélyen
megillető, minden időket átölelő érzés buzog benne, halhatatlan,
mint az a forrás, mely szülte: a hazaszeretet.
Másoknál tán divat a hazafiság, Vörösmartynál meggyőződés.
Nemzete iránt nem elfogult, hibái előtt nem huny szemet, de, mint
Széchenyi, közbe-közbe méri az erejét is. Erélyesen és
ünnepélyesen tud korholni, ha kell, gúnyolódik is, de mindig az a
czélja, hogy fölemeljen. Jól látja azt a bús magyart, aki Sors
asszony előtt _(A sors és a magyar ember)_ esengőre fogja a
beszédet s olyan fényes plasztikával állítja elénk, hogy szinte
szobornak nézzük. Félvállán ócska mente, oldalán rezes kard,
üstöke hátra kötve, akár a buzogány. Rég ült lovon, de vén
bokáin azért az elpártolt idők sarkantyúját pengeti. Érdekes
patinában, szomorkásan áll a szeszélyes istennő előtt s a szája
sirásra ferdül. Mi baj szivem, magyarkám? – kérdi tőle Sors
asszony gyöngéden. – Mondd el csak hamarosan: mi kéne még, ha
volna? _Kell egy pipa dohány?_ A búsmagyar aztán mindenféle jót
és bolondot kér az istennőtől, mit az, csak hogy végre lerázza a
rozsdás daliát, meg is ad neki. De hát nincs a sok áldásban semmi
köszönet. A békét arra használja föl, hogy nem dolgozik, a
csöndes háborút arra, hogy egymást öldösi. Országa visszafordul
Árpádék korába, s mint »regényes, szép vadonság ásít az ég
felé«. Maga Sors asszony is megsokalja a szánalmas visszaesést s
új alkuvást kinál. De a magyar föleszmél, lehányja régi bőrét,
pusztán de ifjan áll s büszkén veti oda: »Asszonyszemélyre
többé nem bizom hazám dolgait. _Magamra vállalom, amit még tenni
kell!_« Nem a Széchenyi szellemében van ez gondolva? Ennek a
találó iróniának okvetetlenül hatni kell. Ez a kor lélegzete.
Ime, a költő magyarja kilép korlátoltsága szűk köréből s
Vörösmarty felfogásában odasimul az európai eszmékhez. Kortársai
közül ki versenyezhet vele ebben a törekvésben? Az első lépés
dicsősége az ő nevéhez fűződik. Magasan áll, messzire lát és
művészetével tisztább ideáloknak áldoz. A szerencsétlen népek
számára mindig van egy-egy könye, az igazi nagyság számára
egy-egy koszorúja. Lelkében oly gondolatok forronganak _(Gondolatok a
könyvtárban)_, melyek az egész emberiséget érintik. Tudatában van
a költészet hódító hatalmának, s souverain büszkeséggel meri
kérdeni: Mit tudtok, ti hamar halandó emberek, ha lángképzelődés
nem játszik veletek?
S ő csakugyan mindent képzelődése fényében fürdet meg s kedélye
melegén tör keresztül, mielőtt formába öntené. A _Kis gyermek
halálára_ rendkivüli bájos alkotás, a _Merengőhöz_ mély
reflexiói fenségesek, _epigrammái_ legjobbak e nemben, _genreképei_
közt kitünőek vannak; a _Szegény asszony könyve_, melyben
jóságos anyja képét örökíti meg, műremek, _Hedvig_ csodaszép
legenda s a _Szép Ilonka_ megható története mindig megható marad.
De azok mellett a hangok mellett, melyek ezekben megcsendülnek, van
még valami diabolikus, valami démoni benne. Az a viharos páthosz,
ami a _Liszt Ferenczhez_, a _Keserű pohár_ meg a _Vén czigány_
czimű rhapszodiákban fölrí, a Paganini boszorkányos hegedűjére
emlékeztet. Valami nagy, nevezhetetlen, de mindig nemes keserűség
reszket az alaphangjában, mely – mintha nagystilű tragikai hősök
fakadnának lirai dalra – a szenvedélyek széles skáláján búgnak
keresztül s »egyszer fázunk, másszor lánggal égünk« mi is
mellettük. A szivében hosszú időn át összegyülemlett keserűség
egyszerre árad ki belőle. Egy-egy ilyen verse a fájdalomnak
valóságos szimfóniája. Félelmes tűz, melynél borzongunk. Nem
tudom, mennyiben van igazam, de nekem úgy rémlik, hogy ez a
sajátságos hang a régi rhetorika páthoszából áll elő s izzó
temperamentumában átnemesedve, indulatai tüzén áttisztulva, a
salaktalan, csengő érczet nyujtja, mely immár valami egészen más
mint az előbbi szürke keverék, valami egyetlen: egészen az övé.
Ezekben a lirai költeményekben bámulom az ő lirai nagyságát
legjobban. Kivételes darabok: nem találom a párjukat sehol. Tud
ahhoz, amit Berzsenyi követel a költőtől: a trombita
összeszorított hangján süvölteni.
»Mit a világ nekem, ha nincs hazám!« – sikolt fel a forradalom
lezajlása után s erős lelki rázkódtatások közt fordítgatja
_Lear_-t. Azután mindjobban fogy a napja, mindjobban fogy a bora, –
fáradt vállairól vén gúnyája leszakad – s az egész nemzet
gyászba borul, mikor sirjába roskad ez a sokzenéjű vén czigány,
akinél felségesebb nótákat széles Magyarországon nem muzsikált
senki sem.
VI KISEBB EPIKUSOK 1814–1834
E kor epikusai közül kétségkivül Vörösmartyé a pálma. Az ő
fantáziájának ragyogó röptével, költői előadásának művészi
bájával és erejével, szineinek pompájával és formájának
tökéletességével ez idő szerint nem kelhetett versenyre senki.
Országos hatású nagy költeménye, mely egyúttal a magyar
romanticzizmusnak is egyik legszebb diadala volt, szinte
fölöslegessé tette, hogy ezen a téren mások tovább
kisérletezzenek. Mégis, többekről kell itt megemlékeznünk, kik
köréje csoportosíthatók s részben megelőzték, részben
követték vagy utánozták.
_Székely Sándornak_ (1797–1854.), az erdélyi unitárius papnak,
meg volt az az érdeme, hogy _A Székelyek Erdélyben_ czimű, kisebb
méretű s ugyancsak az ősmondákhoz forduló epikai költeményével
útmutatója lett Vörösmartynak s képzelő tehetségét
fölgyujtotta. Ez a jól megalkotott kis mű, mely zengzetes
hexametereken ringatta a nemzeti mondákkal összefűzött s inkább
naivan elképzelt, mint népi hagyományokban élő hitregéket, az
újság és a frisseség hatásával hatott költőinkre. Valóban,
meséje oly egyszerű, hogy, ha maga a mű nem lett volna »csodálatos
sugallat« s a régi dicsőség iránti lelkesedés őszinte terméke:
alig kelthetett volna epikai érdeket. Az Atilla birodalmát romba
döntő végzetes harcz után Irnákot, bujdosó hunjaival, egy futó
csillag keletre vezérli, s istenük, a pásztornak öltözött Hadúr
segítségével, rábukkannak a székelyföld Tündérkertjére,
Alirán királyleány birtokára. Ennek kezét és országát a dák
fejedelem is szeretné elnyerni, de Irnák hősies csatában legyőzi a
vetélytársat, feleségül veszi a csodaszép, szerelmes
királyleányt s népével letelepszik a székelyföldön.
Vörösmartyra főkép azért hatott ez a költemény lelkesítően,
mert hangja új és merész volt. A nyelvnek és verselésnek e szines,
meleg ömlését, komoly erejét, a leirásoknak ezt a plasztikus
pompáját hasztalan kereste volna régibb költőinknél és hasztalan
azt a lelkes bátorságot is, hogy a hitregék hiányát a költő
saját képzelőtehetségéből merje pótolni, mint az itt történt.
Ez a kis költemény adott impulzust Vörösmartynak a _Zalán futása_
megirására s ebben a hatásban van igazi irodalomtörténeti
jelentősége.
Még a tizes években lépett fel _Zircz emlékezete_ czimű epikai
költeményével _Horvát Endre_, téti plébános (1778–1839.). Oly
tárgyat választott, mely költői alakításra szinte lehetetlen: egy
klastrom történetét. Nem is lett abból más mint krónikás vers,
egészében egy hexameteres rajzolat. De ezek a hexameterek
ünnepélyesen és szinesen, itt-ott férfias erővel hangzottak s
vonzón csillogtatták fel a magyar nemzet s egyház multjából
kiragadott képeket. A mult, a mult! Ebben élt ez a nemzedék, melynek
nem volt jelene s hite is kevés a jövőben. A kortársak szivesen
üdvözölték az új Virgilt, ki szerintük hivatva volt egy még
mindig hiányzó nagy epopéában megénekelni a honszerző Árpád
dicső tetteit, buzdításul a hanyatló nemzetnek. Horvát hozzá is
fogott költeményéhez, melyből az Auróra sietett mutatványokat
közölni, de a nagy mű kinosan és lassan készült. Lelkesedés és
önbizalom nem hiányoztak hozzá; Horvát büszkén vallja, hogy »az
eposzi formában egy európai epikus sem lép eléje«, de mindhiába!
Nem volt fantáziája és teremtő ereje a nagy alkotáshoz, s mire
költeménye elkészült: el is késett. A tizenkét könyvre osztott
hosszú eposz, mely a magyarok költözködését és honfoglalását
adja elő, költői felfogás és költői alakítás nélkül, az
antik eposzból kölcsönzött élettelen gépezet foszlányaival
gyarlón és szegényesen cziczomázgatva, terjengős, sivár és
száraz leirásaival, mesterkélten közbeszőtt epizódjaival
Vörösmarty Zalánja _után_ többé nem hathatott. Az akadémia ugyan
megkoszorúzta, de ez az elismerés inkább a kegyelet ténye volt mint
a lelkesedésé.
Szerencsésebb időben s több talentummal lépett fel _Czuczor
Gergely_ (1800–1866.), a földmives családból származott benczés
pap, aki _Augsburgi Ütközet_ és _Aradi Gyűlés_ czimű kisebb
epikumaival szintén megelőzte Horvát Endre Árpádját. Nyilván
látható, hogy az eposz mivelését, mely majdnem kivétel nélkül a
magyar történelem és mondavilág forrásaiból merítette anyagát,
költőink, így Czuczor is, korszükségnek ismerték fel, s mi sem
volt természetesebb, mint hogy hősmondáikat a magyar nyelven oly
hatalmasan és harcziasan zengő hexameterekben harsogták el. De
mintha a nagyközönség kezdte volna már kissé megsokallani ezt a
hosszantartó fegyverzörgést, ezeket a pusztító és vérengző
csatákat, melyek széles és terjengős jelenetekben szakadatlanul
zúgtak körülötte. Czuczor maga is érezhette a harczi motivumok
egyhangúságát, s legjobb, legkerekebb epikai alkotásában,
_Botond_-ban már egy egészen romantikus szerelmi történetet helyez
előtérbe, Botondnak menyasszonyáért, a rhodopei virágszálért,
vivott küzdelmét aránylag rövidre fogott s plasztikus erővel
megrajzolt párbajharczra redukálva.
Azok közé a költők közé tartozik ő is, kik jól látták koruk
elválását a régitől, de nem volt elég erejük széttépni minden
köteléket, mely az előző időszak törekvéseivel összefűzte
őket. Ime nála, a nép fiánál, aki a romanticzizmus újító
levegőjét szivja, megmarad a klasszikus forma s bizonyos merevség,
melyet sokáig nem tud levetkőzni. Szeretettel foglalkozik egy nagyobb
s szintén hexameteres eposz tervével, mely a nagy _Hunyadinak_, a
keresztény magyarnak világra szóló diadalait énekelte volna meg;
de életviszonyai megakadályozták abban, hogy ezt befejezze s hősét
dicső példaként mutathassa fel a megindult politikai küzdelem
élethalál-harczában. Csak sokat igérő töredékek maradtak fenn
belőle. Nagyobb alkotásoktól elvonták gyakori összeütközései
szerzete előljáróival, kik világias felfogásában, kedélye
megnyilatkozásaiban, sőt még büszke nemzeti érzésében is
veszélyeztetve látták a papot; majd tudományos elfoglaltsága s
később évekig tartó fogsága egy bátor hangú forradalmi
költeményeért.
Izgalmas, erős idők voltak ezek s a jövő munkájával elfoglalt
emberek mind kevésbbé értek rá, hogy hosszabb lélegzetű eposzokat
olvassanak. Ez a műfaj, czélzatos formájában, immár le is
játszotta a maga szerepét. Nem így a lira, melyet a romantika új
hangokkal, új tartalommal s az érzelmi árnyalatok egész rajával
bővített s így hatásaiban is megújított. Költőink, kik első
sorban lelkes hazafiak voltak, szivesen hódoltak a kor istenének, de
ez a kötelességbeli tény gyakran egyéniségük valódiságának és
őszinteségének rovására történt. Czuczor is – mért tagadnók?
hisz ma már tisztán látható! – inkább volt lirai mint epikai
temperamentum. A dal az ő igazi eleme. Azt mernők mondani: dalolás
közben találja meg önmagát. Ez a finom, könnyed és filigran
műfaj, mely Kisfaludy Károly kezében még minduntalan összetörik,
az ő romlatlan és naiv kedélye melegében új zománczot és bájt
kap. Szerencs és érzékkel beleviszi a nemzeti irány
legtermékenyítőbb elemét, a népies motivumokat. Drámai
elevenség, szökellő játsziság, pajzán humor s mindenek fölött:
keresetlen egyszerűség kifejezésekben, képekben, – ime, dalai
túlnyomó részének jellemvonásai. Nagyon jól ismeri a falusi
életet, a nép nyelvét, és nemcsak szeme: szive is van a dolgokhoz.
Friss, üde, nyilt kedély, mely gyönyörűséget talál minden nemes
érzésben, szeretettel öleli fel a szépet és szeretettel is
sugároztatja vissza. Epikumairól mindig elismeréssel fog
megemlékezni az irodalomtörténet; balladái és _Riadó_-ja mindig
igaz hazafiságának hirdetői lesznek; aesopusi meséi, szatirái
mindig lánczszem marad e műfajok történeti fejlődésében;
klasszikus fordításai, szótári munkássága mindig kiváló
szorgalmáról fognak tanuskodni: de poétai volta dalaiban él
legközvetlenebbül. Az _Augsburgi Ütközet_ fegyvercsattogása ma
már nem hevít fel senkit, de a _Három bokor_ czímű népdal két
strófáját és sok egyéb dalát országszerte dalolják ma is; az
_Aradi Gyűlés_, _Botond_ legfeljebb kényszerű iskolai olvasmányok,
de a _Falusi kis lány Pesten_, mint a naiv komikumnak egyik
legremekebb példánya költészetünkben, mindenkor azok közé a
virágok közé fog tartozni, melyeket nem kell félteni a
hervadástól.