beavatkozás nélkül hallgatja végig e jelenetet. Nem ront ki
rejtekéből hebehurgyán. A nagy és büszke szerelemnek ez a
határozott beszéde lecsöndesiti sustorgó vérét, megnyugtatja.
Ezután még akaratlan tanuja lesz a királyné és Ottó közti
beszélgetésnek is. Hallja, mikor Gertrud szemrehányásokat tesz
öcscsének, hogy oly botrányosan üldözi Melindát s mégsem tudja
elcsábitani ezt az együgyü szivet! Vére föllázad a kétértelmü
beszéd hallatára s a jelenet végén – midőn a terem már üres
– kivont kardjával előront, de heves benső küzdelmek után
csakhamar ismét lehiggad és kötelességeire gondol. Első a haza
dolga. Megy az éjjeli találkozóra, a pártütők közé.
Ezeket Petur bán dühe tartja ébren. Megbizhatatlan, ingadozó
tömeg, mint a tömeg rendesen. Húzódoznak a pártütéstől, melyet
Petur »kicsikart szabadságnak« nevez s midőn Bánk megérkezik és
a lelkükre beszél: mindnyájan pártjára állanak. Csak Petur nem.
Az tovább lázong, sőt azzal fenyegetődzik, hogy maga lesz hóhéra
a királynénak. Bánk a reá ruházott hatalomnál fogva, a király
nevében lánczra akarja veretni a felségsértőt, mire Petur
hódolatteljesen Bánk lábaihoz hajol. A király neve szent előtte s
parancsának engedelmeskedik. Ellágyul és békességet emleget. Bánk
méltán büszke ez erkölcsi győzelemre, de éppen, midőn e
fölötti örömében fölujong: toppan be Biberach azzal a
kegyetlenül kiábránditó értesitéssel, hogy csak »_ezt_ az
éjszakát lett volna szükség el nem lopni Bánkbán nagyúrtól!«
Egyszerre minden más képet ölt. Az erkölcsi diadal pompás
épülete rémes hirtelenséggel összeomlik. »Német, te megnyitottad
a szemem!« kiált föl Bánk. – »Gyalázat! Ellágyulhattam!«
kaczag fel keserüen Petur. E percztől fogva zavar és romlás
mindenütt. Bánk először is a csábitó meggyilkolására gondol,
– de hátha még nem késő s megmentheti Melindát! távozóban arra
kéri barátait: maradjanak együtt, ha hogy szükség lehetne rájok.
Mindhiába! késő minden. Bánk becsülete be van szennyezve, lelki
világa végkép földulva. Mindjobban megbizonyosodik abban a
gyanúban, hogy romlásának oka maga a királyné s mindjobban
megérlelődik benne az elhatározás, hogy becsülete szennyét csak
vér moshatja le. Melinda vallomásai, Tiborcz panasza, az öreg
Mikhál bán elzáratása, a részben becsületére, részben hazája
sorsára vonatkozó körülmények egész tömege ellenállhatatlanul
sodorják a tragikai bukás örvénye felé. Megöli a királynét. Meg
kell ölnie. De ezzel a tettével, mely az igazaiban hívő
önbiráskodás cselekedete – erkölcsileg teljesen lehetetleniti
magát. Midőn meggyalázott becsületeért boszut áll, – irja a
Bánkbánról szóló kitünő monografiájában Gyulai –
egyszersmind meggyalázza mindazt, min becsülete nyugszik:
méltóságát, hitét, politikai elveit, büszkeségét. A nádorból
törvénytapodó, a király kegyeltjéből felségsértő, az
alkotmányos államférfiuból forradalmár, lovagból nőgyilkos, a
büszke úrból megalázott szerencsétlen lesz. Sem az udvar romlott
levegője, sem a pártütők sötét szándéka nem alkalmasak arra,
hogy Bánk becsületes és tiszta egyénisége épen megállhasson
közöttük. Buknia kell mulhatatlanul. Tragikuma oly teljes, a
minőnél teljesebbet képzelni sem lehet. Büntetése az elkövetett
merényletért nem fizikai halál, de erkölcsi összeomlás, melynek
megkapó, de egyuttal fárasztó rajzával végződik e hatalmas
szindarab.
Ime, Bánkbán kivonatos tartalma, meséjének váza, mely azonban
legfölebb csak sejtetni engedi e rendkivüli alkotás drámai sulyát
és erejét. Katona tudta, hogy műve jóval fölül áll a
közönséges méreteken. Huszonhárom éves korában irta. Nemes és
komoly ifjuságának minden merészsége, vulkánikus vérmérsékének
minden tüze s nagyratörő lelkének minden becsvágya benne van. Elő
akarta adatni mindenáron, de a czenzura, mely »ha valahol, úgy
Magyarországon nyakát szegi minden szépnek és nagynak«: nem
engedte. Katona felpanaszolja, hogy e rettenetes intézmény
követelései szerint az irónak el kellene nyomnia a »századok
lelkeit«, pedig – fakad ki keserüen – »midőn én egy
erkölcstelenséget utáló Feliczianust indulatjának illő polczára
viszek, midőn egy Bánkbánt megölt becsületének omladékaira
felállitok, hogyan szedhessem én kiszabott kótára fájdalmamat?«
Mennyire igaza van s ez a néhány odavetett szó mily biztosan
kalauzol bennünket a »lelkében ágaskodó igazságok«
megértéséhez. Csakhogy, fájdalom, az a kegyetlen czenzor nem áll
magában: ott van körülötte alantjáró izlésével az egész
nemzet. Látja, tudja jól s gúnyosan kiált föl: »Most a játékban
sem igen nézi azt a magyar, hogy mint van a _kidolgozás_, hanem mint
van a _morál_; ő előtte az a szép, melyben több-több jeles
mondások vannak, annyival inkább, ha azok nemzetét érdeklik, teli
torokkal s botokkal való dörömbözéssel adja ki megelégedését.
Igaz, hogy itt csak a hebehurgya ifjuságot vagy a bárdolatlan
köznépet értjük, de mivel éppen ezek miatt a jobb izlésű abban
hagyja a játékszinben való járdogálást: a dörömbözés, melyet
az agyargó idegen nevetve beszél el hazájában, lesz az irónak
utmutatója, hogy ha dicsőséget akar aratni, nem jó alkotású,
hanem csak dicsekedéssel teljes hazai drámát kell irni, még a szép
tettek is elmaradhatnak, – elegendő az, ha tele tömetik a darab
azoknak dicsekedő emlegetésével.«
Nem a Kisfaludyék könnyü sikereire gondol itt Katona? Mert
kétségtelen, hogy Kisfaludy teljesen kora izlését szolgálta:
hazafias, kellemes és édes volt. Megértette mindenki. Nyomában
járt a diadal. Kortársa, Katona pedig magára hagyatva állt sulyos
tartalmával, mint egy számkivetett fejedelem, – mint egy zord, de
kincsetrejtő bérczekkel elboritott sziget, melyhez csak hullámok
csapódnak, de hajó nem közeledik. Éppen saját értékének teljes
és komor tudata teszi végtelen szomorúvá és megrázóvá az ő
tragédiáját. Mi az ő műve? A dráma legkezdetlegesebb formái
közt egy századok számára épitett erős idom; a laza tákolmányok
közt egy megbonthatatlanúl szilárd szerkezet; a fecsegések zajában
egy hallgatagon is élő, soktitokzatu tartalom. Nehézkes és darabos,
de durva kérgében gyémánt a mag. Eredetisége: szokatlan, jellemei
szertelenek, stilje: láz, de az emberi lélek örvényeinek mély
zaja, szenvedély, harsog ki belőlük oly hazafiság kiséretében,
mely nem jelentéktelenebb itt, mint az azt tolmácsoló művészet. S
mi a hatása? Teljes hatástalanság. Később is, midőn a harminczas
években, a költő halála után, végre szinre kerül: a kritika
megtagadja tőle a fönséget, elitéli az »asszonybecsmérlések«
miatt, hibáztatja hőse határozatlanságait s a »miveltebb
érzésüeket« kellemetlenül érintő »nyerseségei« miatt ezt a
remeket »aljasabb szinpadra« utasitja.
Az volt a főbaj, hogy nagyon megelőzte korát és nagyon magasan
állt fölötte. De az »idők árja« mindjobban emelkedett s
lassanként fölemelte a magyar közönséget is e műremek
magaslatáig. A forrongó közhangulat, a folytonos munkában izmosodó
nemzeti élet s a romantika nagy átalakulásokkal járó győzelmei
nagyot változtattak az irodalmi izlésen is. Bánkbánt, a XIII.
század oligarcháját, erősen kiélezett nemzeti s egyéni
vonásaival kezdték mindjobban megérteni, – mind közelebb jött a
multak távolából s hatalmas arányaival végre egészen belelépett
a jelen történelmébe, hogy két állandó érzésnek – a
királyhűségnek s a nemzeti elkeseredésnek – fölrázó szavú
tolmácsa legyen. Többé nem volt idegenszerü, nyers, de mindenki
által megértett, erős. Szenvedélyének heve átjárta a sziveket
és a velőket. Végzete megdöbbentett. A lágy idomok után ugy
nyomakodott a szinre, mint egy művészi érczminta, mely a
halhatatlanság számára van alkotva. Elérkezett a nap, midőn a
nemzet nyilván láthatta: mit nyert e műben s mit vesztett szerzője
kora halálával.
És nem képzelek dicsőbb elégtételt, szebb koszorút, mint aminőt
Katona szellemének az idő adott. Az egyszerű kecskeméti sir minden
rögét virágokkal boritja el a nemzeti hála s immár mindnyájan
tudjuk, hogy Bánkbán szerzője holtan is az örök élet osztályosa.
Művészete tisztán ragyog fölöttünk, mint a nap és nyugodtan,
mint az – igazság.
IV IRODALMI TÁRSASKÖRÖK 1810–1830
Nem lesz érdektelen ez alkalommal egy futó pillantást vetni azokra
az irodalmi társaskörökre, melyek e század első negyedében benső
szükségből s hazafias czélzatosságból alakultak a majdnem
egészen német szellemű fővárosban. Kisded szigetek ezek az idegen
műveltség tengerében, – apró vázok a nagy sivatagban, de a
bennök megnyilatkozó lélek által a fejlésnek indult magyar
irodalomnak egyuttal igazi mentsvárai. Szent és erős tüzhelyek,
melyeknek nyájas világa az örömtelenül révedező s bolyongó
irókat szeretettel vonja magához. Itt találjuk őket lelkes
csoportokban, egymás mellett fölmelegedve, tünődve, vitatkozva, –
mérlegelve a multat, a jelent és terveket szőve a jövő számára.
Mily biztató, bátoritó zaj ez a gróf Teleki László házában!
Termei nyitva állnak tudósoknak, iróknak egyaránt, – mindenkinek,
a ki szivén hordja a nemzetiség ügyét. Maga a házigazda nemcsak
rangban előkelő, de szellemben, tudásban is. Az akadémia
eszméjének egyik buzgó apostola, világlátott, nagyismeretü ember.
Körülötte nyelvészek, historikusok, theologusok, költők. A nagy
amateur: Jankovich Miklós, az uj csapásokat kereső, lánglelkü
történetiró: Horvát István, a tudós Fejér György, a vidám
kedélyü Szemere Pál s a mindig elmés Fáy András. Nagy és heves
viták folynak. Amott a régi történet irányairól van szó s a
házigazda eleven eszü fia – a még ekkor fiatal Teleki József –
később az akadémia méltó elnöke, mindenkit bámulatra ragad
talpraesett megjegyzéseivel; emitt Csokonai vagy Himfy elsőségéről
beszélnek és az aesthetikus Schedius jobb sorsra méltó kitartással
védelmezi az objektiv költészet előnyeit. Éles és sima,
szenvedélyes és higgadt hang váltogatja egymást. Nagyobb baj
azonban nem esik senkiben, s ha megjelenik a szeretetreméltó
háziasszony, kit már Kazinczy is rajongással emleget, akkor a
viaskodó felek közt egyszerre szent a béke. Mert ez a nő
tüneményes asszony, kiváló szellem, a ki elbűvöl és hódolatra
késztet mindenkit. »Soha nőben – irja Toldy Ferencz, a magyar
irodalomtörténet atyja s egyuttal ez idők leglelkesebb krónikása
– soha nőben ennyi észt ily kedélylyel, ennyi méltóságot több
kellemmel, a legforróbb hazafiságot ily európai kulturával
egyesülve nem láttam. Ez gazdaggá és tanulságossá tette
társaságát, mely felett igénytelen könnyüséggel, természetesen
uralkodott.« Bájos és sugárzó leány, akivel beszélni, eszmét
cserélni fölemelő és nemesitő élvezet. Szép lelke tartalmát egy
császárné, Karolina Auguszta is méltányolja, a ki levelez vele;
benső barátságban van a nádornéval; a szegények, kikre egy
milliót költött vagyonából, imába foglalják a nevét s mikor
meghal, az akadémia csak úgy meggyászolja, mint bármelyik jeles
tagját. Lelke ennek a kis körnek, mely eszméket gyujt föl a
közélet sötétjén.
Hát a jó Kulcsár István háza! Ez volt még csak a tarka-barka,
patriarchalisan vegyes tanya! Nem kevésbbé mozgékony, mégis más
jellegü, mint az előbbi. Maga Kulcsár kissé ósdi, de nem
korlátolt s hazafiságban mindenkit felülmuló. Az egyetlen pesti
hirlap szerkesztője s ezzel az irói világ egyik központja.
Buzgató, áldozatkész úri ember, minden czélra törő idea
pártfogója. Háza hasonlitott a méhkashoz, melybe az irodalom méhei
összegyüjtik a nemesebb törekvések és gondolatok szinmézét. A
régi és uj gárda találkozó helye, mely élettől zsong. Itt
heveskedik a merész ujitó: Helmeczy Mihály az ósdiak
nyelvészével: Beregszászi Pállal. Az ötletes Sebestyén Gábor itt
mondja el legjobb adomáit; Gombos Imre, az »Esküvés« népszerü
irója ide menekül hivatalos vesződségei után. Töltényi
Szaniszló itt mond anathémát a mithológiai képekre s olvassa fel
egy-egy szonettjét, mely tele van mithológiai képekkel. Tóth
László itt osztja fel lelkesedését a görög és magyar versek
közt; Horvát István hires »Rajzolatai«-nak ötlete itt pattan ki.
Néha megjön ide szent magánya berkeiből a tisztes aggastyán,
Kazinczy Ferencz is, s Kisfaludy Károly nagy neve nem kevésbbé
kölcsönöz fényt ez érdekesen vegyes társaságnak. Ez volt minden
irodalmi terv megvitatásának központja s ha valami derekabb eszme
vetődött fel: az hamarosan megkapta itt a tettek formáját. A pesti
állandó szinház ügyét itt tartották folyton ébren; itt
érlelődött meg a »Tudományos Gyüjtemény« folyóiratának
gondolata, sőt az uj korszakot nyitó Auróra alapitási terve is.
Csak egy baj volt. A házban nem volt virág: hiányzott a nő. Ez
egymástól nagyon is különböző elemek nyers vitáit nem enyhitette
a női kedély mosolya. E szigorú és indulatos lelkek minden derü
nélkül dulakodtak a theoriák ködében, nyelv dolgában
túlkonzervativek voltak s a költészet iránt, melyet mint nemzeti
ügyet támogattak, nem volt erősebb érzékük. Sok jóravaló dolog
történt itt, sok derék tett indult innen ki, de maradt egy
eredménytelenség, egy mulasztás is: ez a kör nem hatott az _izlés_
nemesbitésére.
Üditőbb és verőfényesebb levegője volt a vidám, élczes,
melegkedélyü Vitkovich Mihály háza tájának. Ez volt az akkori
»bohémek« igazi tanyája. Itt már nem az örökös, zord vita
járta, hanem az eleven, fordulatos beszéd, melynek ötlet és
elme-él volt a fűszere. Ebben a körben a költészet uralkodott.
Maga a házigazda is költő, a ki népdalokat ir s pompásan
forditgatja a szerb hősregéket, melyek először irányozzák a
közfigyelmet a dalos nép költészetére. Szereti a zenét és
énekel. Bájos felesége van, akinek lénye derüt sugároz a vendég
homlokára. Itt nemcsak találkoznak az irók, de mulatnak is. Maguk a
tudósok szinte átalakulnak, másokká lesznek e mozgalmas és friss
légkörben. Horvát István Teleki Lászlóéknál hagyja minden
tudományos gondjait s itt beáll poétának: verseket olvas,
deklamál, sőt három éven át csinálja a Dámák Kalendáriomát.
Később, öregedő korában, is idejön visszaifjodni. A Toldy Ferencz
által megrajzolt képekben szinte magam előtt látom ezt a lelkes
kört, melyben Kölcsey az első magyar románczot szavalja el, Fáy
András kiadatlan, dévaj, ifjukori verseit, Gombos Imre pedig apróbb
vigjátékait, melyek sohasem láttak nyomdafestéket. Hallom a
tetszés zaját, a tapsokat, a csengő kaczajt, mely e felolvasásokat
kiséri. Hubay Józsefet, a merész múzsafit, majdnem minden
mozdulatával meg tudom figyelni, a mint önérzetesen kiáll a terem
közepére s tagolni kezdi ódáit, melyekben ragyogó gondolatok
vannak ugyan, de – Szemere fölkél helyéről s
gúnyosan-ünnepélyes bókkal üdvözli őket, mint »nagyrabecsült
régi ismerősöket« a Csokonai és Berzsenyi ódáiból. S a
meglopott dicsőség merész hangjai egyszerre falrengető hahotába
vesznek.
Értem, hogy az öreg Virág Benedek nem kiméli a fáradságot s
koronkint átutazik Budáról e vidám pesti körbe. Mindig a
legmélyebb tisztelet tárgya itt. Névnapját – mint Kazinczyét is
– megünneplik s ha távozik, a háziasszony lekiséri a kapuig és
kezet csókol neki. Mindezek nem csinált, nem erőszakolt dolgok, de
az irodalom és költészet szeretetéből fakadó gyöngédség.
Lelkesedés, szellem, meggyőződés hatja át ezt a kis kört;
tehetség és izlés irányitja. Csak az a Kisfaludy Károly ne
figurálta volna ki Perföldy-jében (»Kérők«) a kör egyik
tekintélyes tagját, Nagy István jogigazgató uramat, a házi gazda
jóbarátját! de a baj megtörtént s ez erősen bontogatni kezdte az
eddigi szép öszhangot. Az életbemarkolásnak annyi szabadságát,
mennyit Kisfaludy gyakorolt, nem tudta ez a patriarchalis erkölcsű
kör megbocsátani s mint Bohémiában rendes végzet: végül itt is
összezördültek.
– No jól van! Sorba szinpadra hozlak benneteket! fenyegetődzött
Kisfaludy s ott hagyta a társaságot.
Az öregek mindjobban vénültek, a közszellem mindjobban ifjodott. A
kéthetenkinti összejövetelek mind gyérebbek lettek s lassankint
csak az évi Mihály napra szoritkoztak. Vitkovichék régi
kastélyháza elcsöndesedett s küszöbén a poétákat a prókátorok
és kliensek váltották fel. Hiába, mindennek, a mi szép, jó:
gyászsorsa, hogy rosz véget érjen!
Kisfaludy már ekkor elég erős volt arra, hogy egészen a maga
lábán járjon s az _Aurórával_ amúgy is természetes központja
lett az irodalomnak. Régi és uj irók immár csak köréje
csoportosulhattak s ha Kazinczynak megvolt régebben a maga hivatalos
és félelmes triásza Vitkovichban, Szemerében és Horvátban: most
neki is megvolt Bajzában, Vörösmartyban és Toldyban. Uj irányokat
hirdettek és uj szellemben cselekedtek. Művészet, irodalom volt
minden gondjuk; politikai vitákat ritkábban folytattak. Bővíteni a
költészetet, a tudománynak alapokat vetni: ime, főtörekvéseik.
És egy napjuk sem mult el tétlenül. Ha az öregeknek valami nem
tetszett: ez csak egy okkal több volt nekik, bebizonyitani, hogy az a
nemtetsző dolog tulajdonképpen életrevaló gondolat. A haladó, sőt
immár szárnyaló kort többé nem lehetett megállítani.
Nemes versenyben égett ez a kis kör s eszméivel erősen kihatott a
közre. Összejöveteleit mindaddig Kisfaludy lakásán tartotta, mig
egyik kiváló, rokonszenves és nagymíveltségü tagja, Bártfay
László meg nem nősült. Ekkor aztán, a huszas évek vége felé,
úgy, a hogy volt, áthurczolkodott az Auróra-kör az ő kényelmes
és barátságos termeibe. Bártfay nemcsak házigazdája, de
valóságos elnöke volt e szabad társaságnak. Sokismeretü, puritán
jellemű, az irodalomért fennen buzgó, szerény és előzékeny
modorú férfiu, a ki maga is irogat, verseket, novellákat,
szindarabokat, történeti, heraldikai, jogi czikkeket s pihenésül
Tacitus Agricoláját forditgatja. Mint gróf Károlyi György
titkára, módjában áll estélyeinek külsőleg is megadni a fényt,
de sohasem a pompázás kedveért. Tetőtől-talpig úri ember, a kinek
izlésében és itélő tehetségében mindenki megbizik.
Felesége, a szép Jozefine, előkelő nevelésü, lelkes nő volt,
finom és gyöngéd, vidám és elragadó. A nemzeti irodalomban
teljesen jártas s barátja a kör minden tagjának még mielőtt
találkozott volna velök. Nemes valója hóditott, erényei
megszerettették. Toldy azt irja róla: »őrszellem volt, ki e szép
kör érzései és tevékenysége felett észrevétlenül s mindig
nemesitőleg lebegett«. Kölcsey »kevélykedő örömmel« emlegeti
övéinek, Kazinczy a »legszentebb hűséggel és hálával«
emlékszik róla leveleiben. Senki sem volt boldogabb, mint ez a kedves
asszony, midőn látta, hogy háza az élő irodalomnak valóságos
műhelye s hogy szellemével ő maga is nemesitőleg kihat rá. És
senki sem volt szomorubb, mint ő, ha félreértés, heveskedő viták,
elvi összezördülések meg-megbontották egyesek közt az öszhangot.
A személyi sértődéseket meg tudta érteni, de kevésbbé
törődött velök mint magával az irodalommal. Tekintete mindig a
legmagasabb eszményen függött s a kör tagjainak tekintetét is arra
irányitotta. A csipős és gyakran erős polémiák közben sok sebet
meggyógyitott, sok indulatot mérsékelt s legtöbbször neki volt
igaza. Vezető lelke fényből, kellemből állt s úgy hatott mint a
jótétemény. »Nem volt Ninon de l’Enclos vagy Madame du Bruage –
irja róla szalonjának legmegbizhatóbb krónikása – amaz egy
bájos, de frivol, ez szabályos és hideg irodalmat csinált: ő
körülötte a lángész is érezte a határt, melyet nem szabad
túllépnie.«
Igy működött és virágzott ez a kis, de sokfényü kör Kisfaludy
Károly haláláig, mely első gyásza volt. A csapás váratlanul
jött és nagy fájdalmat okozott. A mester távozott el tőlük.
Emlékét nem örökithették meg méltóbban, mint a hogy tették:
tovább haladtak az ő szellemében. Mihelyt kissé fölocsúdtak:
elhatározták, hogy folytatni fogják az Aurórát meg a Kritikai
Lapokat. Később meginditották a Figyelmezőt meg az Athenaeumot,
melyek vezető organumai lettek az uj iránynak. Majd megalapitották
az elhunyt költő nevét viselő Kisfaludy-Társaságot, ezt a
nagytekintélyü szépirodalmi intézetet, mely ma is virágzik s
melynek, többek közt, a magyar Shaksperet és magyar Molièret
köszönhetjük.
Aztán – egymásután dőltek ki a sorból és hullottak el a
jelesek, a dicsők, lelkesek; Kazinczy, Kölcsey, Vörösmarty, Bajza,
Bártfay, Szontagh Mikor a ház édes asszonyát temették: a koporsót
az Auróra-körnek már csak egy tagja követte, Toldy Ferencz. Azután
ő is csöndes ember lett.
Megilletődve állok a lezajlott élet e visszaverődő képei közt
és szinte elfogódik a szivem. Az a szeretet, mely egykor szinezte, az
a lélek: mely egykor átmelegitette őket: régen kilobbant s nekünk,
késő kor iróinak, örökül, fájdalom, csak a személyes hiuságok
és a szertelenség maradt.
V VÖRÖSMARTY 1800–1855
Mialatt a magyar közéletben mindnagyobb hullámokat vetett a
politikai és társadalmi reformok szükségérzete s az eddig kivivott
eredmények új korszak biztató jelének voltak tekinthetők: távol
az országos mozgalmaktól, de ezek hatásaitól tüzelve, a bonyhádi
erdők szálfái alatt méla ifjú bolyongott magányosan s
képzeletében a régi dicsőség képei rajzottak fel pompázón és
hatalmasan. Úgy érezte, hogy lelke zajával bele kell vegyülnie a
megindult nemzeti mozgalomba s a »riadó, vak mélységet« fel kell
vernie dala tárogatójával. Ezt az ismeretlen lángelmét, ki még
ekkor maga sem sejtette, mire van hivatva: _Vörösmarty Mihálynak_
nevezték.
Nem kutatom: kitől tanulta azt a hódító merészséget s azt a
diadalmas magyar nyelvet, melyen nagy kompozicziójában, a »_Zalán
futása_« czimű eposzban megszólalt. Valószinűleg lelke tanította
meg rá, mely csordultig volt a reménytelen szerelem el nem sirt
könyeivel s az aggódó honszeretet heves fájdalmaival. Bizonynyal
költőnek született, mert mélyen érző, nagy szive volt s izzó
képzelődése, és nyilván birta azt az adományt, hogy mindazt, amit
képzelt, imponáló hatású képekben jelenítse s mindazt, amit
érzett, tündöklő nyelven fejezze ki.
Nem akart műremeket alkotni, csak egy lelkes, fölrázó szózatot
intézni elhanyatlott nemzetéhez. A honfoglalás nagy jelenetei
lebegtek lelki szemei előtt. Árpád dicső és győzelmes csatái
akkor, midőn a vérrel szerzett hazát végpusztulástól féltették
a nemzet legjobbjai. Valóban, »Zalán futásá«-t a kor hangulata
szülte. Ez az ősidőkből feldübörgő történelem, ezek a fél
föld homlokán végigtomboló hősök villámló kardjaikkal és
rettentő buzogányaikkal éppen jókor jelentek meg a »tehetetlen,
puhaságra serényebb kor magyarjai előtt. Megjelenésük élő
tiltakozás volt minden gyávaság ellen s ha ki továbbra is
tétlenkedni mert volna: robogásuk süvöltő szele menthetetlenül
magával sodorja, mint a pelyhet. E felséges vizióban megelevenített
árnyak mintha sirjaikból keltek volna fel, vagy, nemzetük
veszedelmét látva, a »hadak útjáról« szállottak volna le:
szemkápráztató tömegekben, versengve siettek a dülő magyarság
oltalmára. Nem puszta látományok, hig levegő testetlen testei, de
termékenyítő eszmék képviselői voltak ők, kik ellenállhatatlan
erővel akartak részt venni késő utódaik most megindult harczában,
az új honfoglalás dicső munkáiban.
Ebből a szempontból kell megitélni e művet, mert csak így lehet
megérteni korára tett rendkivüli hatását. Egy lángszellem
megnyilatkozása, egy nagy sziv túláradása ez. Maga a történeti
tény – a honfoglalás ténye – a hagyományok és mondák
halavány világánál kevésbbé volt oly lélekemelő látvány, mint
e hatalmas képzelődés villámlásai között. Mit a szerkezet
lazasága, a cselekmény szétágazása, a naivnak és az epikai
nyugalomnak mellőzése, az allegoriákká finomított hitregék, a
lirába olvadó részletek s a ködbe vesző alakok! Hiszen –
kivételesen – éppen a szigorú s objektiv művészet hiánya volt
az, ami lehetővé tette, hogy ez a hősrege igazán lelkesítsen,
tüzeljen és fölrázzon. Ha mi hiánya volt: ma tisztán látni
mindet, erényei azonban kevésbbé szembeszökők ma, midőn ama kor
mozgalmait és törekvéseit immár régen meghaladtuk. De annyi
kétségtelen, hogy – visszatekintve amaz időkbe – irigylésre
méltó közönséget látunk e mű előtt: az egész nemzetet, mely
hódolattal és csodálkozással hallgatja egy eddig soha nem hallott
felséges, erős, szivet és lelket magával ragadó magyar nyelv
zengését, – a régi nyelvkincsből megteremtett új, merész s
mégis mindenki által egyszerre érthető költői nyelvet, melyen
aztán később Széchenyi is joggal hangoztathatja, hogy
»Magyarország nem volt, hanem lesz«.