SZÁZADUNK
MAGYAR IRODALMA
KÉPEKBEN
SZÁZADUNK
MAGYAR IRODALMA
KÉPEKBEN
*
SZÉCHENYI FÖLLÉPÉSÉTŐL A KIEGYEZÉSIG
*
IRTA
ENDRŐDI SÁNDOR
BUDAPEST
AZ ATHENAEUM IROD. ÉS NYOMDAI R. T. KIADÁSA
1900
Budapest. Az Athenaeum r. t. könyvnyomdája.
BEÖTHY ZSOLTNAK
A MAGYAR MŰPRÓZA MESTERÉNEK
SZERETETTEL
E. S.
_Kedves barátom!_
_Szinte félve ajánlom neked ezt a könyvet, mely nem szakmunka, csak
olyan olvasmányféle. Most, a végzett munka után, ezer aggodalom fog
el: azzá lett-é ez a könyv, aminek gondoltam, terveztem?_
_Eredeti czélom az volt vele, hogy átlelkesítsem az
irodalomtörténet száraz anyagát s könnyed, vonzó formákban
dolgozzam fel a benne rejlő tartalmat. Nem a tudós világ, hanem a
nagy közönség, – főkép a serdülőifjuság meg a nők
számára._
_Ugy láttam, hogy ezen a téren eddigelé vajmi kevés történt,
holott a természettudományi s történelmi társulatok a magok
pompás kiadásaival már régóta eredményesen_ _működnek ily
irányban. Sőt ez utóbbi társulatnak egy alkalommal a
Kisfaludy-társaság is segítségére jött, midőn a magyar nemzet
népszerüen megirandó történelmére pályadíjat tüzött ki és
Varga Ottó könyvét megkoszoruzta. Tudtommal azonban az
irodalomtörténet népszerüsítésére eddig még nem gondolt._
_Egyetlen művet ismerek, melyet irója ugyanezzel a czélzattal irt
és adott ki: Jámbor Pál két kötetes irodalomtörténetét. De
talán ez tulságosan is tárczaszerű, nagyon is pongyola és sok
tekintetben teljesen felszines. Az idő régen tulszárnyalta. Azóta
az anyag is felszaporodott, megváltoztak az igények, és, hála
Isten, mássá lett az izlés._
_Az Athenaeum, mely már évtizedek óta minden irányban nagy
buzgalommal szolgálja nemzeti irodalmunk ügyét, ujabban a párisi
kiállításra szánt franczia nyelvű kiadványai közé két
kompendiumot vett tervbe: egy népszerüen megirandó Magyarok
Történetét s egy magyar irodalom-történetet. Ez_ _utóbbiból a
Széchenyi föllépésétől a kiegyezésig terjedő korszak
megirásával engem bizott meg._
_Midőn a munkát elvállaltam, tudtam, hogy nem közönséges
feladatra vállalkozom. A kor, melynek irodalmi mozgalmait rajzolnom
kellett, nagy darab történet s a rendelkezésemre álló tér
aránylag csekély volt. Mily bonyodalmas társadalmi és politikai
viszonyok! a lángelmék és tehetségek mennyi küzdelme! mily
sokféleség, mennyi részlet mindenütt! Szinte féltem, hogy az adott
keretek közt össze fog szükülni és zsugorodni a kép, mely a
valóságban hatalmas és nagyszabású._
_Ezer aggodalommal kezdtem a munkához, de nem hiányzott a kedvem se
hozzá. Bizakodva, csüggedve haladtam előre. Ugy akartam megirni,
ahogy szeretetem érezte és látta a dolgokat. Szines vázlatokban
próbáltam megrögzíteni egy-egy irónk arczképét, – inkább
működésének egészét láttatva s jelentőségét szemléltetve,
mintsem kiterjeszkedve_ _apróbb részletekre. Bizonyos méretek és
arányok szigorú megtartása is nehezítette a dolgomat. Nem az
szerzett gondot: mit irjak meg? inkább az: mit hagyjak el?_
_Ami végül a formát illeti: nem irányított más, mint a saját
egyéni izlésem. Ez lehet gyarló, kevésbbé kimívelt, szükkörű,
– talán ingatag és bizonyára tökéletlen, – de én
jóhiszemünek tartom s úgy érzem, bizonyos elvek és
meggyőződések, melyek az igazságot kivánják szolgálni, nem
hiányoznak belőle._
_Minden jóakaratú vesződségem daczára azonban végzett munkámat
nem tartom egyébnek egyszerű kisérletnél. Hibáit, hézagosságát,
sokféle gyarlóságait magam érzem legjobban. De talán mégsem
dolgoztam egészen haszontalanul. Az a remény hiteget, hogy valaki
más, erősebb, rátermettebb tehetség, kedvet kap e kisérlet után
jobban megcsinálni azt, amit én nem tudtam jobban._
_Még egy felvilágosítással tartozom. Könyvemnek nagyobb a czime
mint a tartalma._ _Ez azért történt, mert ha munkámat a nagy
közönség, kinek voltaképpen szántam, jó szivvel fogadja:
szándékom hasonló modorban megirni az előző részt, Kazinczy
föllépésétől Kisfaludy Károlyig s a befejező részt, a
kiegyezéstől napjainkig._
_Ám a holnap Isten kezében van, szintúgy a jövő titka: hogyan
fogadják könyvemet? De te, tisztelt barátom, ki a magyar
irodalom-történet egyik legmélyebben szántó munkása vagy s a
nemzeti kultura szolgálatában dicsőséggel futottad meg eddigi
pályádat, – te, barátom, fogadd szivesen, mert igaz szeretettel
nyujtom neked és fogadd elnézéssel, mert nem kiván több lenni,
mint egy levél koszorud árnyékában._
_Budapest, 1899. október 31._
_Endrődi Sándor._
TARTALOM
Lap
Ajánlás V–XI
ELSŐ RÉSZ
I Széchenyi és kora 1
II A mester 15
III Lángész a homályban 33
IV Irodalmi társaskörök 50
V Vörösmarty 62
VI Kisebb epikusok 80
VII Bajzáék 92
VIII Egy hasznos iró 103
IX A tanítványok 116
X Két rhapsod 128
XI A regény nemesebb formái 137
XII A Karthausi költője 147
XIII A magyar Balzac 166
MÁSODIK RÉSZ
I Forradalom 189
II Petőfi 202
III Átmeneti előzmények 220
IV A virágok poétája 235
V A dráma forrongása 250
VI Hulló csillagok 271
HARMADIK RÉSZ
I Forradalom után 285
II Arany 301
III Lirai duhajkodások 324
IV Külön utakon 336
V Jókai 355
VI Más elbeszélők 375
VII Az Ember tragédiája 397
VIII A jelmezes dráma 419
IX Komoly múzsák 432
X Beszélő számok 456
Névmutató 466
Helyreigazítások 472
ELSŐ RÉSZ
I SZÉCHENYI ÉS KORA 1791–1860
Az a félszázad, mely a magyar irodalom legujabb korát alkotja,
fölér egy uj honfoglalás dicsőségével. Százados mulasztásokat
kell helyrepótolnia a századokon keresztül bénaságra kárhoztatott
magyarnak. Minden tengett, minden poshadt. A közszellemnek oly
félelmes aléltsága volt mindenütt észlelhető, hogy szinte
lehetetlenségnek tetszett a fölocsúdás ebből az iszonyú
lethargiából. Egykorú irók vallomásai szerint: oly idők voltak
ezek, midőn a rosszak bátran követhettek el minden gonoszságot s a
jók jóformán nem tehettek semmi jót. A nemzet szomoru kicsinységek
közt forogván, semmi nagyobbra nem törekedhetett. A hatalom roppant
súlya letördelte vágyai és akarata szárnyait s a félelem, mely
minden nagynak és felségesnek születését akadályozza, csak
földszint másztatta a lélek tehetségeit.
A bécsi nemzetellenes kormány valóban minden lehetőt elkövetett
arra, hogy a magyar nemzetet anyagi értelemben: végkép talpa alá
szegje és politikai értelemben végkép megsemmisitse. Egy óriási
parforce-vadászat volt ez, melyben a nemes vad – az agyon
marczangolt magyar – ezer sebtől vérzett s végül aléltan
leroskadt. A mívelt világ haladásától messze elmaradva, nemzeti
voltából és erejéből teljesen kiforgatva, jogaiban és
szabadságában megcsufolva, avult és fentartó erő nélküli
intézményei közepett, nyomorún vérzett és tehetetlenül.
Mentsvárnak jóformán csak az irodalom maradt, – de boldog Isten!
minő irodalom! Tehetett-e mást, mint dadoghatott ez a nyelv, melyet
az előkelők megvetettek, a nemesség nem használt s maguknak az
iróknak legnagyobb része is csak félve és tapogatózva kezelt. Az
ugynevezett míveltebb és tanultabb körökben (mily bitang és
hazafiatlan ez a két szó azokban az időkben!) a latin, franczia, meg
a német beszéd járta.
Valóban, nem lehet e kort eléggé sötéten szinezni. Mindenki
belenyugodott a közélet e sivárságába; senki sem hitt jobb
napokban. Itt-ott fölhangzottak ugyan a meddő panaszok, itt-ott
buslakodtak és elméláztak az emberek, de mindez nem változtatott
semmit a dolgok folyásán. Sohasem volt alkalmasabb idő arra, hogy
odafent Bécsben, a hol az alkotmányos Magyarország beolvasztásának
gondolatáról egyáltalán nem tudtak lemondani, mindent
megpróbáljanak és mindent merjenek.
És mertek is. Úgy látszott, többé nem kellett félni semmitől. A
koronákat ingató forradalmak, az európai népháborúk lezajlottak;
a reakczió mindenütt diadalát ünnepelte. Metternich
összeszorító, fojtogató és erkölcstelen politikájának többé
semmi sem állott utjában. A szabad társulást, szabad szót és
gondolatot kémek és könyvvizsgálók nyomták el; az alkotmányos
jogokat gyülölködő erőszak tette tönkre, – a vagyont
mesterségesen előidézett devalvácziók. Mi kellett még egyéb,
hogy vakmerőn elszánják magukat a végsőre is: országgyülés
hozzájárulása nélkül, udvari parancscsal szedni be az
önkényüleg fölemelt adót s szedni az ujonczokat?
A nemzeti sülyedés e mélységei felett komor gondolatokba és
sötét látományokba merülve állt egy ismeretlen fiatal ember:
gróf _Széchenyi István_. Hangulataira és érzelmeire költő, a
szó legjava értelmében; akaratára nézve maga a törhetetlen
elszántság: ujjáalkotni pusztuló hazáját; – egészében véve
pedig a magáról megfeledkezett nemzet eleven lelkiismerete. Igen. Ez
a nagy és büszke szellem, mintha merész és rengetegekbe vesző
utjait a gondviselés jelölte volna ki, maga szenvedte át nemzete
minden nyomoruságát, de ugyanekkor, felséges vizióiban, átérezte
annak minden erejét is. Az előkelően tétlen élet s az erkölcsi
léhaságok utjáról – lelkében végtelen ürt érezvén – hamar
letért s a nagy elhatározások himnuszával fordult istenéhez:
»Hatalmas birája a földnek, a megfoghatatlan mindenségnek, a ki
előtt bámulattal és imádással leborulok és csak gyöngeségemnek,
aggódva dobogó szivemnek vagyok tudatában: hagyj az erény, a
tökéletesedés felé jutnom! Add nekem a benső vigaszt és a lélek
csöndes békéjét, mely nélkül az ember a te szemlélésedben nem
élhet, erősitsd meg gondolkozó tehetségemet, hogy tiszta képzelő
erő által hozzád fölemelkedjem, jóságodat és nagyságodat
megismerjem és létemnek indokát felfogjam. Tisztitsd kedélyemet
előitéletektől és töltsd meg szivemet határtalan odaadással és
szeretettel az összes emberiség iránt! Vonj te magad fátyolt
lefolyt életemre s hagyj kalandjaimból, hibáimból és vétkeimből
tisztulva uj életet kezdenem!« Hát imádkozott-e ember valaha
meghatóbban? – Szinte ideges, emésztő lázzal fordult nem ismert,
csak sejtett hivatásának ideáljaihoz. Szivét mélységes fájdalmak
szaggatták, agyát égető kételyek dúlták, – sokáig tusakodott,
tétovázott, de mindig figyelt. A gondolatok és eszmék világánál
kereste az igazság ösvényét s lelkével ráhajolt a mélységekre,
melyek a jövőt takarták. Hallgatódzott. Hátha ott, valahol az
árnyban, az ismeretlenben, a biztató életnek valamely zaját
hallaná!
És meghallotta. Úgy rémlett, mintha a történeti szellem, a vérig
sebzett nemzeti önérzet megmozdult volna az emberekben. Tolongás
támadt. Eleinte csak a nemesi udvarházakban, keresztelők, lakodalmak
alkalmával, majd a vásárokon, azután a vármegye-gyüléseken,
végül az egész országban. Metternich önkényes katonaállitási
és adószedési rendeletei megtették a maguk hatását. Hazafias
szózatok hangzottak el. Lelkes jelenetek játszódtak le mindenfelé a
zöld asztaloknál. Tizenöt megye bátran és határozottan ellene
szegült az alkotmánytipró merényleteknek és
törvénytelenségeknek. S hiába akarta a bécsi kormány hűtlenségi
perbe fogatni őket. A királyi ügyigazgató, kinek becsületes magyar
neve _Németh_ volt, nem talált olyan paragrafust, melynek alapján
elitélhette volna a törvényes lázadókat. Felküldte hát a
felsőbb parancsra mégis elkészitett periratokat úgy, hogy az
idézendő törvényczikkek helyét üresen hagyta. S mikor ezért
Ferencz, magyar király, a ki különben magyarul egy szót sem tudott,
ad audiendum verbum regium maga elé idéztette, a fejedelmi
dorgálásra nyugodt lelkiismerettel válaszolta: »Tudom, hogy
felséged kezében van az életem, de hazám joga s királyom
becsülete drágább előttem az életnél.«
Ez az idők jele volt. Az emberek a rendkivüli nyomás következtében
elvesztették türelmüket. A letepert óriás megmozdult s
kényelmetlen helyzetében az – öklei után nézett. Többé nem
zokszó sirt fel ajkán, hanem a harag hangjai: Hát ezt kapjuk
hűségünkért, áldozatainkért?… Ugyanekkor valami más zaj is
volt hallható, mely bátoritólag vegyült a politikai élet
küzdelmeibe. Az irodalom egy-egy kiváló jelese mélyen átérezte
kora nyomoruságait s érczes, erős hangokban fejezte ki a
közérzést. Berzsenyinél »vértorral« akar »uj világot alkotni«
Szilágyi haragja; Kölcsey lantján egy csodaszép Himnuszban nemzeti
imává lágyul a honfi-bú s több költőnk – közöttük a dicső
Vörösmarty – lelkes hexaméterekben robogtatja fel a hajdani
nagyság diadalmas hőseit.
Széchenyi nagy lelke jól hallotta ez örvendetes hangokat, az
álmaiból bontakozó nemzet szive dobogását, s a magával vivott
harczokban megedződve, mély és hatalmas tekintetét az égről a
földre vetve, egész életét, élete minden gondolatát nemzete
dicsőségének áldozva, szakadékok és mélységek között
megindult az ismeretlen jövendők felé. Töretlen, vad utakon,
ormótlan sziklatömbökön igy haladna egy rengeteg arányú,
tömérdek lelkü hős, – maga is csoda a csodák között.
Lépteitől döng a honi föld, alakjának körvonalai visszaverődnek
a hajnalodó felhőkről.
Jól tudta, hogy mindaz, a mit akar, nem történhetik meg egyszerre,
sőt lassan fog megtörténni. De meg fog történni. Bizott istenében
és magában. Mentől nagyobb s leküzdhetetlennek látszóbb
akadályok torlódtak eléje: annál inkább nőtt szivében a
tettvágy s agyában a dacz: megbirkózni minden nehézséggel.
Utazásai egyikéből visszatérve, borzadozva látta, hogy
honfitársai mily ifjak a tapasztalásra s mily vének az energiára.
Gyengék, tudatlanok, sőt rosszak, s a mi még rosszabb: úgy
rémlett, sejtelmük sincs erről az elaljasodásról. »_Ezeket_ a
dicsőség utjára vezetni szinte lehetetlenség!« kiált fel
keserüen, de már a másik pillanatban birkózik a –
lehetetlenségekkel. Fölsiet a végre összehivott pozsonyi
országgyülésre s midőn ott – a követek kerületi ülésén –
épp egy fölállítandó magyar nemzeti akadémia tervéről folyt a
beszéd, föláll s mint a tettek politikájának embere, csak ennyit
mond: »Nekem e helyen ugyan szavam nincs, de ha oly intézet
állíttatik, mely a magyar nyelvet kifejti s azzal segiti nemzetünk
magyarrá tételét: birtokaim egy esztendei jövedelmét áldozom
reá.« S e percztől fogva ott van mindenütt, a hol cselekedni és
dolgozni kell. Tizenhatszor fordul meg Angliában, a világipar és
politikai szabadság nagy iskolájában s mint nemzetének csakugyan
első napszámosa: garmadával hordja haza tapasztalata kincseit, az
életrevaló és gyakorlati ideákat. Forradalmat idéz elő az
eszmékben, intézményekben, közszellemben, – a gazdaság, ipar,
vállalkozások, közlekedés, – az anyagi és erkölcsi fejlődés
minden terén. Teremtő szavára uj világ épül a régi romokon,
megdől az ősiség, lehull a jobbágyság láncza; a központban s
országszerte szellemi gyülhelyek támadnak. Meghonositja, a
lóversenyt, megélénkiti a sport minden nemét, – megteremti a
magyar társaságot. Közjognak, egyháznak nem vetődik fel oly
kérdése, mely első harczosai közt őt ne találja. Mindenhez hozzá
szól. Nincs neki nagy és nincs neki kicsiny. Ma azt vitatja, hogy
Magyarország és Ausztria vegyesházassága mégsem megvetendő
viszony, holnap meg arról beszél: mily illetlen az utazóknak a
gőzös fedélzetére pökni, holott épp úgy pökhetnének a Dunába.
Ma a conservativek, holnap a szabadelvüek, azután az ultrák közt
hirdeti elveit. Oly kápráztató mozgékonyság, hogy szinte zavarnak
látszik.
De, mint egyik nagy kortársa, b. Kemény Zsigmond mondja róla: »ki
Széchenyi szellemét par force az egyes tények mezején akarja
utolérni, úgy jár mint Sziczilia némely kies völgyein a kopók:
– elveszti a vad nyomát a virágillat miatt«. Az ő szétáradó,
ezer alakú tevékenysége, ez a sok egymást keresztező szövevényes
út kivétel nélkül mind egyetlen központi eszméhez, egyetlen
igazán nagy czélhoz vezet: dologra fogni a »rozsdáiban elsülyedt«
magyart s szellemét kifényesiteni a dicsőséges munka barázdáiban.
Végső elemzésében egy felséges, valóban lángelméhez méltó
szerep: megmenteni a magyar fajt az emberiség számára s fölemelni
szégyene szennyéből a művelt népek sorába. Ime az ő szent
hivatása, az ő dicső küldetése, az ő nagy álma, hite és ereje.
Gyakran gondol egy jelenetre. A Pest alatti ronda Duna-parton nagy
buzás hajót vontatnak a hosszu sorban befogott lovak. Éktelen
kiabálás közt ütlegelik őket előre. Szegény párák! Minden
erőlködésük daczára alig tudnak megküzdeni a folyam sodrával,
mely vissza-visszarántja őket. Ugyanekkor az otromba gabonás hajó
mellett büszkén halad el egy karcsu gőzös, az általa alapitott
gőzhajó-társaság hajóiból. Minő ellentét! Az az idétlen
jármű ma is csak olyan, mint a milyenen egykor a keresztes hadak
szereit szállitották. Hogy küzd a hajtsárok lármája, az ostorok
pattogása, az igába fogott gebék erőlködése és nyögése közt!
Mennyi zaj, mily rendetlenség, szenvedés s minő csekély eredmény!
– Nem a Verbőczy Magyarországa ez? S az a másik, ész és
tudomány pompás alkotása, a kapitány egy szavára, a gépész egy
érintésére mily diadalmasan szeli a hullámokat! Nem a modern állam
jelképe ez? Nem ilyenné kell tenni az uj Magyarországot?
Főmunkái, az egymást gyorsan követő _Hitel_, _Világ_, _Stadium_,
együttesen adják meg reformtörekvéseinek hatalmas, mindent
felölelő programmját. Egekbe nyuló hármas piramid, – zengi
róluk Arany. S valóban óriási távlatot nyitnak a nemzet előtt,
rengeteg körképben tárják elébe jövendője panorámáját: a
nagy, erős és boldog Magyarországot. Reményt keltenek, önbizalmat,
hitet ébresztenek s munkára serkentenek mindenkit. Könyvek,
melyekben a holt betük eleven, élő tényekké válnak s az álmok a
valóság mezébe kezdenek öltözni. Világosság, mely boldogulásra
és halhatatlanságra vezető utakra hinti fényét. Őrszemek, melyek
könyesen és tündöklőn virasztanak az egész nemzet fölött s
mindig előre néznek. Vakmerőn ragyogó, szabálytalanul nagyszerű
általánosságok, melyeknek szines és fénylő árjába szinte
belefuladnak a részletek. Lángelméjü szövevények, melyeknek
útvesztőiben csak ő tud eligazodni, fennen hirdetvén: »Most van
idő csodát mívelni, most vagy soha!« S ime, varázsszavára
virulásnak indul a sivatag, villámló tekintetétől fölgyulad a
sötétség. A modern Magyarország ez uj hármas könyvében: ott
lángol az ő teremtő lelke igazán, abban hangzik el ezernyi
mondanivalója, mely ezernyi tett rugója lesz.
S mindazt, a mit szükségesnek és jónak talál elmondani, nem
futólag, czélratörő apró mondatokban, de szinte áradozva,
terjengőn mondja el. Nem ér rá röviden irni. E korszakalkotó
iratokat külsőleg széles és nagy vonalakban ömlő, rohanó és
gyakran kicsapkodó stil jellemzi, mintha irójuk vivódó lelkének,
teremtő és döntő gondolatainak erős nyomása hullámoztatná.
Valóban, az is hullámoztatja. És mindazok, kiket eszméivel
tevékenységre, nagy példájával harczra lelkesit – első sorban
az irók – kisebb vagy nagyobb körben, tudatosan vagy öntudatlanul,
ebben vagy abban az irányban – mind az ő eszményeit szolgálják.
Táborrá verődnek körülötte a hívek, a jók, az igazak. Lelkes
és roppant dandárok gyülekeznek zászlója alá s vezérlete alatt
megkezdi hóditó hadjáratát a – reform.
A kik itt egyenként, vagy csoportokba foglalva következni fognak,
bármily műfajban dolgoznak, bármely irányban hatnak s a szellem
bármely fegyverével küzdenek: mind az ő katonája; hősök, kiket a
nemzeti kultura eszménye lobogtat s vezet – előre. Az ő teremtő
gondolatainak s törekvéseinek ellenállhatatlan ereje nőteti és
sokasitja őket egy hatalmas hadsereggé, mely nem pihen meg addig, mig
nem diadalmaskodik.
Megkisérlem lelki arczukat szeretettel és hiven rajzolni, bár
érzem: erőm valóban nagyon gyenge az ő dicsőségük
teljességéhez képest.
II A MESTER 1788–1830
»Mikor az idők teljessége eljő: leomlik a régi s előáll az uj.«
Csakhogy ez a nagy fordulat a mi irodalmunk ujabb korszakában nem
történt valami tüneményes hirtelenséggel. Eleinte úgy rémlett,
mintha megszakadt volna minden összeköttetésünk a multtal s mindent
előlrül és ujra kellett volna kezdenünk. Pedig a hosszú tespedés
alatt, az álmok nyirkos levegőjében csak megrozsdásodtak azok a
lánczok, melyek az előző korszak törekvéseivel fűztek össze
minket. A multban a klasszikai elv volt az irányadó, az eszmény, s
nem lévén meg a költői nyelv teljessége: majdnem kizárólagosan a
formák mívelésére szoritkozott. Egy-egy erősebb talentum életet
lehelt e rideg formákba; a kevésbbé hivatottak bukdácsoltak és
legtöbbször el is buktak közöttük.
Mi volt ennek az elvnek a lényege tulajdonképen? Mérsékelt
érzéseket mutatni föl válogatott szavakban és csinos, feszes
formákban. A művészet ugynevezett antik nyugalma a mi klasszikus
költészetünkben jóformán a halált jelentette. Annyira nyugodt
volt minden, hogy e nagy nyugalomban szinte megmerevedtek a gondolatok
és érzelmek. A pathost, az emelkedettséget, a szónokias
meghatottságot még csak elnézték és megbocsátották, de már a
nyers szenvedély kitöréseit nem türték meg semmiképpen s még
kevésbbé ismerték el a képzelődés merészebb követeléseinek
jogosultságát. Igy történt, hogy a holt formákban legtöbbször
halott volt maga a költői tartalom, maga a költészet is.
Megállapodtunk, megmerevedtünk. Pedig körülöttünk, a
nyugateurópai irodalmakban már széltére mindenütt uj áramlat
frissitette föl az avatag életet és a lelketlen formákat. A
szellemi műhelyekből egészséges életzaj hangzott ki s az
agyonkorlátolt egyén visszanyerte korlátlan jogait a költészetben.
Poétáink, kik teljes odaadással csüngtek a görög művészet
szépségein, maguk is észrevehették volna, hogy izlés dolgában
nálunk is valamely átalakulás jelentkezik, mert hiszen éppen azok a
műveik tetszettek legjobban, melyekben a mithológiai dagály nem
rontotta le a közvetlenséget s melyekben természetes kedély és
egyszerűség nyilatkoztak.
Igen, igy volt. Elérkezettnek látszott az az idő, midőn az elvont
eszmények kultuszát immár az eleven élet szeretetének kellett
felváltania; az idegen szellemű, merev és merevitő klassziczizmust
a szabad szárnyalású, termékenyitő – romantikának. Jöjjünk
tisztába ezzel az áramlattal, mely hivatva volt a magyar
költészetnek uj irányt, uj tartalmat s uj formákat adni. Nem a
beteges német romantikáról van szó, mely a középkor
lovagtörténeteiből, miszticzizmusából táplálkozott s hatásait
már korábban éreztette velünk; sem a franczia romantikáról, mely
a borzalmast, a szertelent hajszolta s külső hatásokra törekedett.
A valódi magyar romantikát értjük itt, mely nemzeti alapon indult
meg, erős nemzeti érzéseket ébresztett s a multak hagyományait is
csak azért ápolta, hogy utat törjön velök a jövő számára.
Az uj istennő egy fiatal költőnek, _Kisfaludy Károly_nak
»virágos, csengős szekerén« kissé félénken állitott be a
magyar költészet udvarába, de sokkal ifjabb és bájosabb volt,
hogysem rögtön ne találták volna kedvesnek és kivánatosnak.
Jóformán észrevétlen, játszva hóditotta meg a sziveket. A
tavaszt, a szabadságot, lelkesedést hozta magával. Mosolygott és a
remény rózsáit dobálta a tétovázók lelkébe. Dalolt és hangja
hasonlitott a pacsirtadalhoz. Megjelenése gyöngéd, mozdulatai naivok
voltak, de lehetetlen volt meg nem szeretni, mert úgy hitták, hogy a
– _mienk_.
Kisfaludy Károly már természeténél és életviszonyainál fogva is
romantikus. Szenvedélyes, nyugtalan, kalandokra hajló
vérmérséklet. Képzelődése nem annyira a tétlen álmodozást,
mint inkább a harczot, a cselekvést kedveli. Eleven és csapongó.
Egyéniségének fővonása az örökös mozgékonyság. Igazi irodalmi
agitátor, a ki nagyban egyengeti Széchenyi utjait s törekvéseinek
rendkivüli szolgálatokat tesz. Nem nyugszik egy pillanatra sem, de
nem hagy nyugtot a magyar közönségnek sem: foglalkoztatja
szakadatlanul. A nemzeti szellem ébrentartásának egyik lelkes őre,
nélkülözhetetlen eleme. Nemes kovász az alakuló idők
erjesztőjében.
Már gyermekkorában történik vele valami olyas, a mi rögtön
letereli a járt ösvényekről, korai önképzésre szoktatja s
küzdelmekhez edzi. Összevész tanáraival, ott hagyja az iskolát,
beleveti magát az életbe. S ebben a pillanatban éppen arra van
szükségünk, hogy az – életből lássunk valamit. Katonának áll,
részt vesz a franczia háborukban, el is fogják, de vakmerően
megszökik s mikor a hadi élettől megvál és e miatt atyjával
végkép összevész: ujra fölszedi sátorfáját s külföldre
vándorol. Tud egy kissé festeni. Vidáman kóborolja be
Olaszországot s az ecsetje után éldegél. Majd visszatér Pestre s
tovább festeget, nyomorog. Egyszer aztán előveszi a leleménye:
eszébe villan, hogy valamelyik kéziratban heverő szindarabjával
próbát lehetne tenni a szinpadon, – csak úgy, kenyérkeresetből.
Sor kerül hát a _Tatárok Magyarországon_ czimű szinművére,
melyet a közönség előbb Fehérvárott, később a fővárosban
osztatlan lelkesedéssel fogad. Mentve van. Megtalálta magát. Most
már tudja, mit csináljon.
Ir. Bátyja példája is ösztönzi. Mért ne arathatna ő is igazi
sikereket, a ki a tapasztalatok és élemények egész kincses tárát
birja lelkében? Van kedélye, izlése, világlátottsága,
emberismerete, szeme a dolgokhoz, lelkesedése és tehetsége a
munkához. S körülötte mily naiv állapotok, mily fejletlenség!
Szinte csábitó alkalom, szinte provokáló helyzet. Hiszen _erre_ a
közönségre hatást gyakorolni nem is annyira fáradság mint
játék. Ime, a szinpadon is valóságos _játékokat_ mutogatnak.
Embriójában van majdnem minden műfaj, de főkép a dráma, melylyel
mégis legközvetlenebbűl ki lehet hatni a tömegre. Megelégesznek
mindennel. Ennél a közönségnél hálásabbat már képzelni sem
lehet. Hazafisága oly nagy és jóindulatú, hogy – szolgálja csak
a nemzetiség ügyét meg a jó erkölcsöket, – egészen gyarló
műveket is tapsokkal és koszorúkkal borit el. Egyelőre nem kiván
mást az irótól csak azt, hogy nemzeti érzésére hasson. Még
festeni sem kell a magyart, csak dicsérni s minden rendben van. A
_Tatárok_ hatása világosan megmutatja az igényeket. Könyekbe fulad
minden szem, midőn a várát vitézül védő s foglyul esett Bebeket
halálosan megsebesitve a tatár khán elé vezetik. Micsoda
rendkivüli, bámulatos vitéz ez! Sebeiről letépi a kötelékeket s
ott vérzik el vad ellenfele előtt büszkén és hősileg. Maga a
rettentő Kajuk kénytelen elérzékenyedni s megilletődve szól:
»Tatárok, ide nézzetek! igy hal a magyar, igy hal meg az igaz
bajnok!« Hát nem győz itt a magyar még a tatárokon is?
De bármily szegényesek és együgyüek mai szempontból a szinpadi
hatás e külső eszközei: bolondság volna megvetni őket éppen
akkor, midőn szükség van rájuk és siker jár a nyomukban. Ezt a
lelkes közönséget ébren kell tartani mindenáron. Érzékeny
hevüléseit nem szabad lenézni: hadd hulljon gyermeki kedélyére az
erkölcsi nemesbülés, a művészetek szeretetének tápláló
mannája. Csak hadd jöjjenek egymás után _Ilka_, vagy
_Nándorfehérvár Bevétele_, _Stibor Vajda_, _Szécsi Mária_,
_Kemény Simon_ s mutogassák a régi magyar erényeket, a hajdani
élet jeleneteit modern czélzatokkal, a nemzeti vitézséget s
önfeláldozást, ha kissé gyér cselekményben, ha kissé puffogó
dikczióban is! Ne keressünk e művekben más érdemet, mint a mi
valóban érdemük: a tényt, hogy hatnak s megkedveltetik a szinpadot.
A közönség tehát meg volt elégedve Kisfaludy Károlylyal, ám a
költő annál kevésbbé magával. Nagyon olcsónak találta ezt a
dicsőséget s magasabban termő babérokra vágyott. Nagy gonddal
megirt egy tragédiát, _Irénét_, mely komoly szinművei közt
kétségkivül a legértékesebb is. Kitünő alapeszméje, érdekes,
czélratörő bonyodalma, igazi drámai tartalma van. A darab
hősnője, egy foglyul esett szép görög leány, hűtlen lesz régi
jegyeséhez és hazájához, hogy mint a hóditó szultán, Mohamed,
felesége, enyhithessen szomoru sorsukon. Szándéka nemes, de tragikai
vétsége nem válik teljessé. A szerelmes szultán békét hagy ugyan
a görögöknek, de midőn megtudja, hogy Iréne őt csak áltatta
szerelmével: föláldozza a lázongó harczi pártnak. Hatással
adták ezt is mint a többit, – de hiába! Kisfaludy nem termett a
komoly műfajokra s kivált a tragédiához nem volt sem igazi
jellemző ereje, sem dikcziója. Bizonyos édeskésség és lágyság,
csinált pathos és áradozó rhetorika játszszák e stilben a
főszerepet, távol állók a való élet s a küzdő indulatok
beszédétől. A _mult_ feszélyezi; ő a jelen embere egészen. Nem is
sokat késik hát és visszafordul a történelem utvesztőiből az ő
valódi, jól ismert világához: a jelenhez.
És ime, mennyivel egészségesebb, derültebb levegő ez! mennyivel
szabadabban érzi magát rögtön! Milyen gazdag és kiaknázatlan
kincses bánya ez a korabeli magyar élet! Két kézzel szedheti
szinaranyát, nyalábbal a virágait. A mennyi félszegség,
furcsaság, – álmíveltség, szélháziság s egyéb nemes parlagi
erények, – hát nem vigjátéknak való tárgy ez valamennyi?
»Szabad partokról nevetni a halandók gyarlóságait«: hát lehet-e
ennél pompásabb mulatság? Megkaczagtatni az embereket és ezzel
javitani őket: hát nem a legderekabb pedagogia ez? Azok a
vigjátékok, melyeket Kisfaludy Károly leleménye nagy bőségben
visz a szinpadra, jóval több hazafias missziót végeznek, mint
komoly darabjai s irodalmi jelentőségük is sokkal fontosabb, mint
amazokéi. Okosan gondolt, könnyed, ötletes, eleven alkotások, s –
végtelenül tetszenek. Bennök van az iró egyéniségének minden
jobb tulajdonsága: szeretetreméltósága, frissesége és
szellemessége. Fürgén haladó cselekmény, tőrülmetszett alakok,
derült helyzetek s jellemző párbeszédek lelkesitik át e műveket.
Fölkaczagják a szinpadra a tanulságos életet s beviszhangozzák
nevetéssel és vidámsággal a kedélyeket. Mozgalmas jeleneteikben
egymásután vonulnak el: a külföldieskedő léha mágnás, örökös
»ah, mily hátra vagyunk!« jajongásával, a parlagi magyar
gavallér, nyersen őszinte modorával s pompás mondásaival, – a
lányőrző pedans, a rövidlátó tervkovács, a latinoskodó
prókátor, a férjet vadászó aggszűz, a kántor, a nótárius, a
kupaktanács, – szóval: a magyar társadalom mindenki által ismert,
jóizű fajképei, kiket azonban a szinpad tükre eddig nem mutogatott.
A _Kérők_, _Pártütők_, _Csalódások_ levegőjét már a valódi
romanticzizmus fuvalma hullámoztatja s daczára, hogy e vigjátékok
csak helyzeteken épülnek föl: a magyar szinmű történetében uj
korszak jelzői. Az élet egészséges komikuma s egy gazdag költői
kedély nemes humora sugározza be őket. Az irodalomtörténet ezek
révén teljes joggal vallhatja Kisfaludy Károlyt a magyar vigjáték
atyjának.
Épp ily fényes diadalokat arat egy más műfaj, a szépprózai
elbeszélés terén is, melyet ez idő szerint alig egy-két irónk
mível, az is kelletlenül. A főtáplálék: idegenből átültetett
férczművek, – érzelgős, kusza történetek. Jóformán még
mindig a Kartigámok járják. Pedig nagyon is ideje volna: kiszoritani
ezeket a silányságokat s egészséges hazai termékekkel pótolni a
kivánatos veszteséget. Hadd verje meg itt is a magyar a – németet!
Az első inditék tehát ezen a téren is a hazafiság, de,
szerencsére, figyelemre méltó rátermettség kiséretében. Az a
Kisfaludy, a kinek lelki derékségét s irodalmi életrevalóságát
eddigi munkásságából már kissé megismerhettük, nem fog
hajótörést szenvedni itt sem. _Tihamér_-ja rögtön elfoglalja a
régi hadi románok helyét. A magyar középkor lovag-életéből
kiszakitott képek, a daliás, merész regényhős, egy romantikus
szerelem szövevényei s a hadi élet kalandjai közepett: komoly
érdeket kelt maga iránt s mélyebb nyomokat hagy hátra. Szivesen
olvassák. Még szivesebben a vig elbeszéléseket, melyek derűt,
életet hirdetnek, – jóizű tréfákat, anekdotákat, mulatságos
viszontagságokat rajzolnak eleven képekké és humoruk játszi
opálján vidáman bölcs czélzatosságok csillognak. Csak _Tollagi
Jónás viszontagságait_ és _Sulyosdi Simont_ emlitem, mint e nemben
legsikerültebb alkotásait. Amaz egy tapasztalatlan falusi ifjut
kalandoztat és leczkéztet a fővárosi raffinériák közt, később
továbbszerepeltetve őt a vidéken mint feleségféltő nótáriust s
kudarczot valló ártatlan pipogyát. Emez a semmivel sem törődő,
dologtalan vidéki magyar nemes fajképét mutatja be, a ki mindenre
ráér és mindentől elkésik. Életeleven, pompás kép mind a
kettő. Az ujság hatásával hatnak és minták maradnak sokáig. Amaz
a novella szabadabb formáját, a levélformát hozza ujra forgalomba,
emez első, számottevő kisérlet az ugynevezett »rajz« terén,
melynek később annyi jeles művelője lesz irodalmunkban.
Versei közt is határozottan legsikerültebbek azok, melyekben
elbeszél. Ha művészete jóravalóságát akarjuk látni: csak
forduljunk ide, nem fogunk csalódni. Romantikus voltának s alkotó
képességének minden erősebb vonásával megismerkedhetünk e kerek,
formás apróságokban. Költői működésének kétségkivül
legérettebb gyümölcsei. Megtetszik rajtuk Goethe tanulmányozása s
mégis egészen magyar a szellemük, a levegőjük. Ha összevetem
őket a korukbeli hasonló művekkel – még Vörösmarty balladás
költeményeit sem véve ki – elvitázhatatlan magasságban állanak
fölöttük. Sőt mai szempontból is többet érnek, mint akárhány
fölfujt modern ballada. Kompozicziójukban a szükségest, a
jellemzőt mutatják föl, czélratörő, szines és gyors előadás
kiséretében. Egy cseppet sem erőszakoltak, vontatottak és nem
unalmasak. A _Budai harczjáték_, _Eprészleány_, _Karácsonyéj_,
_Álmatlan király_, _Sastoll_, _Bánkódó férj_ komorabb és
derültebb romantikájukkal, ünnepélyesebben hangzó, majd játszibb,
de mindig a tartalomhoz simuló stiljökkel: javatermékei e kor
költészetének, mely az erősebb szerkezethez vezető utakat még
csak keresi. Szerencsés ihlet eredményei, igazán kedves ujdonságok
valamennyien.
Kevésbbé szerencsés a lirában, sőt éppenséggel nem lirai
temperamentum. Szinte különösnek tetszik, hogy az az ember, ki oly
viharos ifjuságot élt s a való életből annyi igaz poézist tudott
meriteni: itt elvont eszményeknek hódol s bizonyos modorosság
erőtleniti el. Általánosságokat zeng s legtöbbször hidegen hagy.
Alaphangja a melancholia, valamely édesbus érzés, mely homályos,
lágy és bizonytalan. Melegebb, megkapóbb kifejezésével ennek csak
egy-két költeményében találkozunk. Igy a _Honvágy_ban, a
_Mohács_ban. Ez utóbbi szabatos distichonokba öntött elégia. Komor
és érzelmes képeket fest »nemzeti nagylétünk nagy
temetőjéről,« de csak azért, hogy a gyászos multból a tettekre
ébredő jelenhez fordulhasson s Széchenyit megelőzve, de az ő
bátor szellemében harsoghassa el: Él magyar, áll Buda még! A mult
csak _példa_ legyen most. Nézzen _előre_ szemünk!
S a költő szájában ez nem frázis. Ő maga is nyilt és átható
tekintettel néz előre s egyetmást idejében észre vesz, előre
meglát. Igy mintha megérezné, hogy a népköltésnek milyen nagy
átalakitó hivatása lesz nálunk a jövöben: érdekes kisérlettel
áll elő, a _népdallal_. Uj csapás; – a felfrissülni készülő
költészet elősejtelme. Jóformán még népdalgyüjteményeink
sincsenek, a politikusok figyelme sem fordult még a nép felé, csak a
levegőben van valami hullámzás, mely a nemzeti ujhodás vágyait és
termőparányait hordogatja szét. Az embereket megérinti, a költőt
megihleti. Kedvvel és szeretettel nyul e gyöngéd formákhoz,
melyeknek csengő és játékos ütemei közt a magunk természetes
érzései, a magyar érzés világa reszket. Nem mélyed el bennök, de
fölismeri üdeségüket s az objektiv megbecsülés
gyönyörérzetével szedegeti össze jellemző motivumaikat. Akár
virágokat kötne bokrétába. Voltaképpen nem tesz egyebet, mint a
nép egyszerü foglalkozásaira, életviszonyaira s érzelemkörére
gondol; helyzeteket és jeleneteket foglal dalokba. Néha románcz,
néha kép lesz belölük, néha tréfa, néha csak egy-egy sikoltás.
Jól intonál (_Hej, csicsergő kis madár!_ – _Szomszédasszony
udvarába két galamb szállt minapába_); a természet jelenségeit
jellemzően vonatkoztatja a kedélyvilágra; helylyel-közzel teljes
képet ad:
Fogy már a nap melege,
Kertünkben a czinege,
Csipős szél fuj a mezőn,
Farkas kullog az erdőn.
Tud egyszerü és tud szines lenni. Népies, minden durvaság, dévaj,
minden czédaság nélkül. Kissé érzéki, de csak a gyöngédség
határáig. A hazafias elemet is ügyesen használja föl (_Rákosi
szántó_, – _Mohácsi dal_.) – s mindezek daczára (bár mindezek
nagy dolgok az ő korában!) mégsem adhat tökéleteset, mert ezekből
a dalokból hiányzik a naivitás teljessége és a kifejezés
biztossága. Nincs meg bennök a művészi egyenletesség, nem a
költői lélek meggyőződéséből kifakadó igazságok, csak
dicséretreméltó kisérletek, vagy, ha ugy tetszik, egy uj eszköz
felmutatása a lira bővitéséhez.
Az ő működésének irodalomtörténeti fontossága különben nem
ezekből a részletekből tünik ki, mint inkább egyénisége
teljességéből. A cselekvő, egész embert kell néznünk, hogy
korára tett hatásait megérthessük. Az agitatort, ki az ujuló idök
minden szükségét átérzi, meglát minden hiányt hézagosságot, s
termés alá forgatja a parlagon talált nemzeti életet okos észszel,
sok tapasztalással, serényen és ildomosan. Magas czélúl a nemzeti
műveltség eszméje lebeg előtte s ennek érdekében ragadja ki a
zászlót Kazinczy kezéből. Rokonszenves, szeretetreméltó s minden
tekintetben lelkes egyénisége csakhamar maga körül csoportositja az
irói világ java gárdáját s az _Aurórá_-val, melyet egy
évtizeden át rendkivüli buzgalommal s ügyes czélzatossággal
szerkeszt, szellemi központtá avatja a fővárost. Élelmet nyujt az
élettől eltávolodott közönségnek, főkép az asszonyoknak, hogy
»magyarosodjanak« s a »hazai nyelvet inkább pártolják«. A
klassziczizmus rideg és lapos fensikjairól levezérli az irodalmat a
romanticzizmus termékeny és változatos völgyeibe s uj csapásokon
haladva uj tartalmat hódit számára. Reményt és életet hirdet
minden felé… És nem akarja a jövőt megcsalni. Maga irja egy
helyütt: »A jelent könnyü megcsalni, – a jövőt soha. Tág
tüdő, jó torok tiszteletre kiáltozza az élőket, de ha elnémul
ez: csak _tettek_ maradnak a birálat számára.«
Nos, ezek a tettek valóban megmaradtak az ő egykori, sokoldalu,
tiszteletreméltó működéséből s az erős fejlődés különböző
irányzataiban ma is ugy hatnak, mint elevenitő lélek, nemes és nagy
egyéniségének emlékét folyton megujuló tettekben örökítve.
III LÁNGÉSZ A HOMÁLYBAN 1792–1830
Nem képzelek szomorubb sorsot mint _Katona Józsefé_ volt. Teljes
művészi tudatossággal alkotott egy remek művet – a legjobb, a
legtökéletesebb magyar tragédiát, a mi csak létezik – és senki
sem értette meg. Pályázott vele: rá se hederitettek. Kinyomatta:
ott maradt a könyvárusi polczokon. Komor megdöbbenéssel, zavartan,
szinte kételkedve tehetségei igazában, szemlélte e jeges
hatástalanságot, e sorvasztó közönyt s lángelméjével úgy
érezte magát az emberek közt, mint egy oroszlánvadász érezheti
magát a majmok közt. Különben is zárkózott kedélyü, fanyar
ember, szűkszavu, nehézkes modoru, – maga magának is teher. Ha
öröme volt: nem vigasztalta; ha sebe volt: mélyen érezte. Asszonyok
közt esetlen, bamba és mogorva; a szerelem convulsióiban inkább
háborgó és vergődő, mintsem a gyönyörök osztályosa. Nyitott
szemekkel, de nagy és merész álmokkal jár az értetlen tömegben.
Magában ég, mint Mózes csipkebokra s a túlságos fénytől nem
látják. Miután egyetlen lelket sem talál, ki felfogná: eltemeti
magát egy kisvárosi hivatal közönséges aktái közé s
harminczhét éves korában ismeretlenül, koszorutlanul száll
sirjába.
S mindez akkor történik, mikor Kisfaludy Károly _Tatárait_ tomboló
tetszés közt adják a szinpadon s az elismerés babéraival
jutalmaznak egy halom férczművet. _Bánkbán_-nal és szerzőjével
nem törődik senki sem. Ez a nagy mű a maga zord fenségében
sötéten és egyedül áll a kor rövidlélegzetü szinpadi termékei
közt, mint apró vakondturások közt valamely ormótlan, roppant
idomú hegy, melyhez annyiban is hasonlatos, hogy körvonalait felhők
mossák szét. Tüneményes, rejtélyes előbukkanás! A természeti
őserőknek oly nagyarányú, vad és szabálytalan játéka, melyet
bizvást csodának nézhetünk. Érthetetlennek tetsző megjelenés,
mely mégis oly világos mint a kinyilatkoztatás. Shakspere lelkének
egy darabja szórja szét sugárkévéit a magyar alföld szürke
homokbuczkái közt. A szegény kecskeméti takácsmesterember
viskójában valóban olyasmi történik, mint valamikor régen a
stratfordi szatócs-házikóban: a lángész fénye árad ki belőle.
Vannak csodálatos és kivételes lények, kik nemcsak megsejtenek, de
egészen tisztán látnak olyan dolgokat, melyekből koruk jóformán
semmit sem lát. Shakspere a központi nehézkedést Newton előtt
körülbelül egy teljes századdal már kozmikus törvényül hirdeti.
Nem csodálatos ez? És nem különös, hogy midőn nálunk a dráma a
lehető legkezdetlegesebb formák közt vajudik, – szinte zöld és
éretlen: hirtelen minden látható ok nélkül felbukkan az
ismeretlenből egy lángelme, a ki a költészet ormán álló
legmagasabb műfajnak, a tragédiának egészen biztos és igaz
törvényeit alkalmazza remekművében? Hol tanulta? A kecskeméti
tanyákon? A pesti játékszin szárnyfalai közt, a hol szerény
foglalkozása van s hazafias czélokat szolgál mint a többiek? Az a
művészet, a mit itt lát, valóban édes-kevés arra, hogy szellemét
magasabb légkörbe, a geniusz trónjáig emelje s megtanitsa a drámai
szerkezet biztonságára, az erős és széles jellemzés titkaira, meg
arra a hatalmas, lelketrázó, nagy stilre, melyhez hasonló stilje
még maig sincs egyetlen drámairónknak sem. Hát az a nyugodt,
határozott tekintet, az az élesen-tiszta látás a történelem
szövevényei közt! Hol edzette ahhoz a szemeit? Hisz nálunk a
történelemnek ekkor még csak meséje volt s éppenséggel nem volt
filozófiája, lélektana!
Az ő iskolája, mint minden nagy költőé, maga a természet. Két
mestere van: Shakspere meg az élet. Mindkettő elég hatalmas arra,
hogy egy fogékony léleknek tartalmat adjon, – hát még egy
lángszellem mi mindent merithet titokzataikból! Izzó képzelődése
van s hiába! ez a tehetségek királya. Mind a többi szolgamódra,
fegyelmezetten ballag utána. De ezt a vasfegyelmet nem a vak
véletlen, hanem az itélet ereje tartja fenn. Katonának bőven van
ebből is. A történelemben nem az eseményeket nézi, hanem azok
inditékait, törvényeit. A dolgok lelkét kutatja, a tettek rugóit
mérlegeli. Nem a külső, hanem a belső embert keresi. Nem az
általánosat, a typust, hanem a nemzetit s egyénit. Jellemzésének
módszere ugyanaz, a mi Shakspere-é: több szenvedély
szövevényéből állitani elő a jellemet, többféle inditékból
fejleszteni ki a cselekményt. De viszont: nem elégszik meg azzal,
hogy nagy tragédiájában, a szenvedélyek e heves
összeütközésében szűkkörü, lokalizált eseményt bonyolitson
le. Alakjai fölött ott lebeg a századok történelmének szelleme
két nagy mozgató elemben: az idegen befolyásban s a nemzeti
visszahatásban. A ki ismeri a magyar történelmet: rögtön megérti
ez általánositó gondolat komoly és mély jelentőségét, – lelki
szemei előtt elvonulnak a százados küzdelem véres árnyai, a
megaláztatás és a szenvedések komor évei, a vad és kegyetlen
félreértésből támadó viszályok, a hatalom és önkény
kicsapongásai s velök szemben a letiport magyarság ökölbe
szoritott keserve.
Mi történik e tragédiában? Bánkbán szép és együgyü
feleségét, Melindát, megbecstelenitik az idegenből származott
magyar királyné, Gertrudis udvarában. Ki? Ottó, a léha meráni
herczeg, Gertrud testvéröcscse. Kiket terhel még a felelősség
ezért a gaz merényletért? Részben a királynét, kit Katona csak
»mély tiszteletreméltó állapotjáért« rajzol gyöngédebben a
szinműben, részben egy lézengő német rittert, Biberachot, a ki az
emberek vakságából él. Mind idegenek! Mit keresnek ezek itt, a
magyar király udvarában? Rabolni, dombérozni, szeretkőzni jöttek.
Ez a gőgös, uralkodni vágyó Gertrud, annyi veszedelmek és nyomor
okozója, ha csak egy pillanatra is meglátná magát a nemzeti lélek
tükrében, – de nem látja! _Petur_, az elégedetlenkedő magyar ez
örök typusa, minden habozás nélkül kimondja róla véleményét:
»Egy oly teremtés, a kinek nem ez hazája – bennünket vajjon
szerethet-e? Tulajdonunkat elvevé s eladta a hazájabéli
czinkosainak. Kihuzta a szegény magyarnak kezéből a kenyért s azt
megette a meráni fegyveres. Eckbert, az öcscse, alig törölte le
Fülöp királynak a vérét kezéről, itt a scépusi földet
elnyeré. Berchtold az üstökét se tudja még befonni: már érsek,
bán, vajda, Bács-Bodrog megyében főispán!« Az öreg _Mikhál_
bán rimánkodva sir fel hozzá: »Add vissza hiveidnek, a mit
elraboltál: a nyugodalmat, békességet és az életen való
gyönyörködést, – a volt vagyont, a testi, lelki megelégedést.
Fazékok mellől a fát, ételekből a hust és ágyakból a
szalmát.« _Tiborcz_, a vén és eszes paraszt, a nép kétségbeesett
és fenyegető panaszában sorolja fel bűneit. Ez a remek részlet igy
hangzik:
Ő csorda számra tartja gyülevész
Szolgáit, épenséggel mintha minden
Hajszála egy őrzőt kivánna; sok
Meránit; olykor azt hinné az ember,
Hogy tán akasztani viszik, úgy körül
Van véve a léhütőktől, – s mi egy
Rossz csőszt alig tudunk heten fogadni.
Ő tánczmulatságokat ád szünetlen,
Ugy mintha mindég vagy lakodalma, vagy
Keresztelője volna: és nekünk
Szivünk dobog, ha egy csaplárlegény az
Utczán előnkbe bukkanik, mivelhogy
A tartozás mindjárt eszünkbe jut.
A jó merániak legszebb lovon
Ficzánkolódnak; tegnap egy kesely,
Ma szürke, holnap egy fakó: nekünk
Feleség s porontyainkat kell befogni.
Ha veszni éhen nem kivánkozunk.
Ők játszanak, zabálnak szüntelen,
Úgy, mintha mindenik tagocska bennök
Egy-egy gyomorral volna áldva: nékünk
Kéményeinkről elpusztulnak a
Gólyák, mivel magunk emésztjük el
A hulladékot is. Szép földeinkből
Vadászni berkeket csinálnak, a
Hová nekünk belépni sem szabad
S ha egy beteg feleség, vagy egy szegény
Himlős gyerek megkivánván, lesujtunk
Egy rossz galambfiat: tüstént kikötnek,
És a ki száz meg százezert rabol –
Birája lészen annak, a kit a
Szükség garast rabolni kényszerített…
Az idegenek, és mindig és mindenütt az idegenek! Ime, az egész
ország érzi a nyomoruságot, – maga Bánkbán, a távol időző II.
Endre helytartója, ez idő szerint tehát a törvények őre,
országos körutjában személyesen is meggyőződik erről. Most
hirtelen, váratlan visszahijják az udvarba, de nem a királyné,
hanem Petur, ki elégületlen társaival meg akarja dönteni az idegen
befolyást s úgy gondolja, hogy e czélra Bánkbán féltékenységét
is fölhasználhatja. Ime, a ketté ágazni látszó, de Bánkbán
tragikumában – haza és becsület – egybeömlő cselekmény
kiindulási pontja. Bánkbán visszatér, megjelenik az udvarban,
beszél Peturral, a ki a bizonytalanságok közt hánykódó bánt
éjjeli titkos összejövetelre hivja, értésére adván a jelszót:
Melinda. Magára marad megdöbbenéseivel, erős felindulásaival. Az
elszegényedett ország nyomorai közül érkezett, s előtte a
dőzsölő udvar. Petur a Melinda nevével hivja éjjeli találkozóra.
Titoknak zára lett felesége mocsoktalan, szabad neve! Már-már
indulna Peturékhoz, de e pillanatban a rejtekajtóból megpillantja
Ottót, a mint Melinda előtt térdre hull s szerelmet vall neki.
Visszaszédeleg. Még hallja a büszke visszautasitást:
Ő térdepel! Bánk, Bánk, emlékezek
Szavadra…
Midőn kezem megkérte, nem rogyott
O térdre! szép se volt igen; de egy
Alphonsus, egy Caesar állott előttem!
»Szabad tekintet, szabad sziv, szabad
Szó, kézbe kéz és szembe szem, minálunk
Igy szokta a szerelmes: a ki itt
Letérdel, az vagy imádkozik, vagy ámit!«
Ő mondta ezt, ámitó, és bizon
Bánk nem hazud s ezért megvet Melinda!