délutánok emlékezete. Oly szép, oly békítő ott minden! Szemléltem az
eget habos felhőnyájával, mely lassan gomolygott át övén; követtem
szemeimmel nyugalmas térését, fordulását a sudarszarvú ökröknek, melyek
az ekét vonták; roppanó hasadását a zsíros fekete földnek; ekeszarvat
tartó polgártárs konok flegmáját; messzire kísértem haladását a
láthatárra emelkedő szekereknek, melyeket már amott túl a siványos
homoktengeren a délibáb kapott fel vizére és ringatta kényelmesen,
csodálatos nagyságra növesztve lovakat, járműt, embereket; mutogatta
messziről acélos vizét a nádas tó, hol bibicek, szárcsák, folyton visító
cerkók, snepfek, rucák tanyáznak; hol halásztürelemmel szemléli a sötét
vizet a gém; hol a víz szélén, mint a gangesparti bölcsek, csöndesen
merengnek a gubbasztó gólyák; s vígan kergetőznek a nád lábán fekete
piócák… Körülöttem csöndes minden. Nagy messze hallik valami elmosódott
zörgés; valószínüleg a seregélyek riasztására kerepelnek. Vagy talán egy
harkály kopogtatja a fát valahol. Lusta gyíkok másznak a fák árnyékában.
A buckai szőlőből idefehérlik vézna váza egy csőszállványnak, meg egy
madárijesztő karónak. Bogárhátú házak bujkálnak a háttérben. Ah, az
ember érzi, mint tölti el lényét végtelen könnyüség érzete s mint olvad
bele gondolkozása a nagy harmóniába és nyugalomba, mely körülveszi.
Azt hittem egyedül vagyok a tanyán. Azonban csalódtam. A sövény alatt
egy vékony, sápadt arcot vettem észre, mely egyenesen felém volt
fordulva. Egy kopott garabolyban, még kopottabb vánkosok közt, kis
gyermek feküdt Istentől, embertől elhagyatva. Az ám, nini, hiszen ez a
kis »Anyagyász!«
Oh, de mennyire megöregedett apró ismerősöm! Valóban alig lehet
ráismerni. A homloka megkeskenyedett s tele van ránccal, valóságos igazi
gondok szántotta mély barázdákkal. Arcbőre sárgás, aszott s áttetszenek
rajta vézna, üreges kis pofacsontjai. Szeme alatt a finom bőr millió
ráncba futott össze, s pilláit lepörzsölte a nap. És a szemei! Azok is
oly öregek, nyugodtak s fáradtak voltak s oly végtelen szánalmas,
közönyös tekintettel nézett fel velük mély szemüregeiből, hogy megesett
rajta az ember szíve. Ha nem lett volna vékony, feketés ajkai közé
gyömöszölve egy rongydarab, amit hivatásból kelle szopni, azt lehetett
volna hinni, hogy egy mesebeli törpe aggastyánt ejtettek foglyul valami
ellenséges hatalmak s büntetésből ide zárták a pólya-börtönbe.
De ő volt, a kis kapásgyerek. Megrendülve álltam e veszendő lélek
kosárkoporsója előtt s kerestem annak a kis aszott öreg arcnak ráncai
közt élettörténetét. Soha gyermekarcon nem láttam jobban megírva az
árvaságot, mint ezen, melynek minden vonása sírt az elveszett anya után.
Bele volt írva ez halálosan fáradt, fénytelen szemébe. Az anya szemei
behúnyódtak s a kapásgyerek elvesztette vele az életadó napot s a
hatalmas természet minden létfejlesztő benyomását. Megvénült a pólyában,
körülvéve napsugártól, melegségtől, kék égbolttól, zsongó természettől…
Már alig piheg. Arcából már eltünt minden, ami az életre vallana, csak
még üres, nagy szemei fenekén lobog halványan egy kis fényszikra; de az
is ellobban csakhamar. Egy nagy bozontos kutya közeledik a kosárhoz s
füleit barátságosan rázza felette. A gyermek ránéz az ismert állatra, de
színtelen arcán nem fénylik át mosoly. Közönyösen nyugtatja rajta
szemeit. Pedig a gyermek első örömei egy pajtáskodó kutyához, egy
doromboló macskához vannak kötve; neki nincsenek gyermekörömei.
… Hallgasd meg érzelmes szívű felebarátom, ki a városban filantrop
eszmékkel, embert, állatot, fűt, fát védő ideálokkal vagy telve, a
kapásgyerek élettörténetét. A kapásné meghalt. Kis öcsénk örökölte tőle
azt a garabolyt, melyben az elárusítandókat vitte a városba s azóta ez
volt az ő háza, mint a csigabigának a magáé. Ezt a szűk házat huzamosabb
időre többé se éjjel, se nappal el nem hagyta, abban folytak le napjai,
jól, rosszul, mint más boldogabb egy esztendős lényeknek mamák és dajkák
karjaiban, zöld ernyős kocsiban s rengő rózsás bölcsőben. Napi
életrendjének programmja az volt, hogy a bicegő kapás-papa reggel
kivitte a garabolyban a sövény alá, szájába nyomta az élelmező rongyot s
azután ott hagyta napestig az ég madarainak gondjában. Igy ment ez az
egész nyáron. Senki a világon nem törődött azzal a lélekző emberi
lénnyel, mely a sövény alatt dobogtatta kis szívét. Néha jöttek arra
szánakozó asszonyok; azok megigazították a feje alját; megszoptatták
irgalomból; – de ez a kis kapásgyerek élettörténetének elején esett csak
meg, mert később annyira megszokta a tanya a sövény alatt levő
csigaházat, hogy észre se vette senki.
Élt Isten irgalmából, kis lelke csodálatos, emberfeletti erejéből, a
létösztön rejtelmességéből, – de nem az emberek kegyelméből vagy
szívéből. Élt oly észrevétlenül, mint egy színtelen földi féreg; napról
napra elpihegte szűk keble az egy napra eső lélekzetet; napról napra
elvégzé testében a vér csöndes keringését: – de máskülönben semmiben se
részesült, ami kiválasztja őt az élő és élettelen tömegek közül emberi
lénynek. A hév napsugarak arcát égették, a zivatar ott verte a sövény
alatt. Arca elfakult, szeme beesett, szíve elveszté örömeit, lelkéből
eltűnt a gyermetegség, olyan volt mint a levél, mely betemetkezik a föld
sarába s többé nem tud senki semmit felőle. Szegény kis anyátlan
»Anyagyász«! Nem tudok másképp, csak mély megindulással gondolni
gyámoltalan, öreg alakjára, mely különben most már kibontakozott a
kosárlakásból s eltűnt a föld színéről.
A kapásgyerek azóta meghalt. Szemei mélyében kialudt a szikra. Néha az
éjben megzendülnek a pusztán csodálatos panaszos hangok, melyek
szülőokát senki se tudja. Ha az ember kitekint utánok, nem lát egyebet,
mint a felséges pompájában fürdő eget s a megvilágított mocsarat bolygó,
vérvörös lidérctüzeivel, melyek felett, a fénytől befestve, mint lengő
piros papirsárkányok, nesztelen szállnak a vadludak. Ki tudná e mosolygó
éjben, honnan származtak azok a hangok? Ilyen elhaló panaszos hang volt
a kapásgyerek élete is. Hatalmas, de szomorú is a puszta csöndes,
nyugalmas közönyében.
VILÁGOS.
Szép júliusi nap volt, mikor a pusztai kapitánnyal (a ...i pusztán
tartózkodtomban) hivatalos szemlére mentünk. A kapitány rendőri területe
van akkora mint egy kis vármegye, s korán kellett indulnunk, hogy a
dolgunkat is elvégezzük, meg hogy éjjelre hazavergődjünk a kocsival. Az
ilyen csavargó út meglehetősen fáradságos. A lovak hamar kimerülnek a
homokban és nem győzik a farkukkal kergetni a felettük nagy tölcsér
alakokban rajzó bögölyöket; estefelé a szegény állatok bőre már
valósággal vértől verejtékezik. De az ember se jár jobban. Lassankint
kifehérszik a szakálla, a bajsza a rárakodott finom homoktól és mikor
rátekintek kapitány barátomra, azt hiszem, hogy egy porlepte kopott
antik szobor ül mellettem, akit a múzeumi szolga restségből nem porolt
le. Hát a stációk! Megállunk valamelyik tanyai kapitány (gazdaemberek
által viselt tiszteletbeli hivatal) sövénye előtt, duruzsoló, csevegő,
sugár jegenyék alatt. A lovakat a sötét, lomha árnyékba állítjuk. A
hajdú leszáll a bakról és felveri a házat. De egy lélek sem mutatkozik.
Csak egy nagy lompos eb csahol a nyomában dühödten, és egy fekete kakas
nézi az ő szemétdombja csúcsáról megbotránkozva a jövevényeket.
Kiabálunk, hahózunk. A zajra előkocog valahonnan egy százesztendős
banya, sötét kékfestő ruhában, furcsán feltüzdelt konttyal, és amint
meglátja a hivatalos személyeket, »Jézus Máriát« mormog és elmenekül.
Nagysokára előkerül a gazda is, végig paroláz a hajdutól a kapitányig
mindenkivel és előhoz a pincéből valami nyúlós, piros, dohszagú
folyadékot, amit szinte vágni lehetne. Buckai karcos tanyai kezelésben.
Ezt aztán törik-szakad, meg kell inni, különben nagy csorba esik az
emberségen. Hát megisszuk. A gazda aztán bevonul a kapitánnyal a házba,
hogy elintézzék a hivatali dolgokat; míg egy öreg, hosszúhajú aggastyán
odaáll az ablakba, nagyfogú fésüvel üstökében s kurtaszárú pipával
agyarán s nagy közönnyel nézi a szobában levőket. Az ajtó előtt egy pár
panaszos is összecihelődik s türelmesen várnak a kapitányra; de néha
összeprézsmitálnak. Nagy huzavona után végre megint a kocsiban ülünk. A
gazda megint megitat egy félrőf karcost; paroláz; a kutya tombolva
csahol a lovak lába körül; a sövénynél egy cigánybarna parasztmenyecske
villogtatja ránk bogár szemeit, s egy ölében levő kis síró tanyai
polgárt – úgy látszik – velünk ijesztget; a háttérből napraforgók sárga
kerek arca kacag egymásra és a magasban égő tűzgömbre… Végre
megindulunk, hogy a szomszéd kapitányságban ismétlődjék mindez. Táj,
ember, unalom, szakasztott egyformaságban jelenik meg újra.
Öreg délután egy különös helyre értünk, amelyet még sohasem láttam.
Nagy, nyilt pusztaság volt, melynek homokján nem hajókáztak tanyák, nem
húzódoztak hosszú nyárfaligetek; üres, puszta, elhagyatott és kietlenül
néma volt az egész. A két szélén egy-egy ormótlan nagy fekete szélmalom
vitorlája sötétlett, de ezek is mozdulatlanul csüggtek alá… Mikor kissé
beljebb vonultunk, a puszta egyik sarkában egy nagy, hosszúkás tó
csillant fel ezüstösen, mely hol elnyuladozott, hol összezsugorodott,
mintha a tenger dagálya és apálya játszanék vele. A tó közepén, a fényes
hullámoktól nyaldosva, egy csomó nagy, fehér kőkocka feküdt, vakítóan
tündökölve a napfényben. Közelebb kerülve, a kövekről kitűnt, hogy lapos
födelű arabs házak, melyek közül néhány száz sugár minarét emelkedett a
légbe… egy egész keleti város. Soha sem láttam ezt a nagy tavat; soha
ezt a csodálatos várost; valami álomtündér lophatta ezt ide ebbe a sárga
pusztába. Csakugyan, tündér csente oda: a délibáb. Egy kis utazás után a
tó elfutott, a tornyok ledőltek, a házak felfordultak, azaz inkább
talpra álltak, még pedig négy lábra és csöndesen odábblépegettek a
korlátlanul uralkodó nap fényességében. Ökörcsorda volt; a gulyásbojtár
is ott kullogott utánuk békességben, göndörszőrű subáját a nyakában
cipelve. Nemsokára beolvadt a távolba ő is csordájával. Nem maradt a
pusztán egyéb, mint a két szélmalom, melyek azonban, akárhogy
törekedtünk az egyiktől el, a másikhoz közel jutni, mindig egyenlő
távolban sötétlettek.
Egyszer aztán végképp elakadtunk a két malom közt, mert a kocsi egyik
kereke eltört. Egy darabig még vergődtünk a homokban lőcstámasztékok
segedelmével, de aztán megrekedtünk. Már alkonyodott is… A nap vérpiros
gömbje a földkorongot érintette aljával s mind jobban alámerült
álommámorosan a sötétségbe; az a néhány aranyban fürdő keskeny felhő,
mely felette lebegett, szintén pirosas, majd pedig fáradt lilaszínt
öltött; s a szélmalmok alakzatai lassankint elmosódtak a messzeségben.
Éjjeli tanya után láttunk. Az úttól balra néhány nyárfa magasodott
(messzire elhallatszott nagy tereferéjük a búcsuzó napsugarakkal), egy
csordáskutat fogva körül. Ennél alkalmasabb hely alig kínálkozhatott
éjjeli pihenőre.
A hajdú tüzet rakott és nemsokára vígan sercegett a lángocskák felett a
szalonna, ami a tarisznyából került elő. Friss ivóvízzel a csordakútja
szolgált.
Gyönyörű est volt. A sötét légben gágogó vadlúdcsapatok, könnyű szárnyú
snepf-rajok húzódtak valami távoli nádas felé. Jött egy gólya is
méltóságosan szelve a levegőt; egyet keringett a tűz körül és mikor
annak fényénél meglátott bennünket, megfordult s hasonló ünnepélyes
szárnyalással úszott vissza, ahonnan jött, a homályba.
Az ég alján, nagy messze hangtalan villámok cikáztak játszadozva; fejünk
felett kiültek már a csillagok; s lassan görgött tova felettünk négy
csillogó kerekén a Göncöl szekere… A közelben a lovak ropogtatták a
füvet, olykor felhorkantva; alakjukat azonban már beburkolta a homály.
Az álom mákonya gyorsan rászállt szemünkre s nyugvóhelyet kerestünk. A
kapitány a kocsiba húzódott, a kocsis meg a hajdú a tűz közelébe
kuporodtak s ott bóbiskoltak, fél szemmel a lovakat tartva üggyel. Én a
kút közelében egy nyír alatt vetettem magamnak meg a subaágyat.
Gyorsan elszunnyadtam. Alig pislogtam össze néhányszor egy kis fényes
csillaggal, mely a kútgém felett lebegett, elnyomott az álom. De csak
rövid ideig aludhattam, mert mikor felneszeltem, a kis égi tűz még nem
távozott messzire a gémtől. A lég csöndes és illatos volt s csak igen
kevéssé hűtötte le az éjjeli párázat. Hogy mégis közeledtünk már a
hajnalhoz, azt csak a könnyedén lengő hűs szellő tudatta, mely a
levegőben kóborolt és kedvtelve hallgatta a nyárfa-nénikék (hosszú,
sovány perszónák) fojtott perlekedését, melyek az Isten tudja mit tudnak
annyit összenyelvelni ilyen gyönyörű éjszakában.
Körülnéztem. A nagy pusztaságból nem látszott más, mint három ellenkező
irányban, mérhetlen távolságban, három tűz; kettő pásztortűz lehetett, a
harmadik valami bolygó mocsári fény. Az égbolton minden csillag teljes
díszben ragyogott, mert még nem homályosította el fényüket a hold, mely
már későn kelt. A kékes, piros és halványsárga lángocskák
összevilágoltak a sötétkék mélységes mély égbolton; a közepén
méltóságosan húzódott le a tejút csillámló folyama; s a szikrázó nagy
égitestek körül Szent János-bogarakként rajzott a sok apró csillag,
fényfolt. És az ember szíve e tündérpompának láttára édesen
összeszorult…
Egyszerre pár lépésnyire fekvőhelyemtől, ott, ahol a hamvadó tűz
pislákolt, hangok hallatszottak. Idegen, öreges hangok. Valaki kérdezett
valamit; míg egy másik hang töredezetten válaszolt, mintha el lenne
foglalva. Most hirtelen fellobogtak ismét a szenes rőzsehalom alól a
lángocskák s ezek fényénél egy pár embert vettem észre, a földön
ültében. Az egyik, a kérdező, juhász volt, mert amint a földön guggolt,
a vállához volt támasztva az S végű birkafogó bot; különben széles
karimájú kalapja és bocskora szintén elárulta foglalkozását. A másik
háttal ült felém s így nem láttam az arcát. Öreg paraszt lehetett,
akinek hosszú haját nagyfogú fésű tartotta hátul össze. Az általunk
árván hagyott tűz szításával foglalkozott s a kis rőzsemáglya alul
fürgén emelkedett fel a légbe a pirosas füstoszlop, mely egy kis
kóválygás után rézsút dőlt, amerre a hirtelen iderobogó friss szél
ragadta. Úgy látszik, sütöttek is valamit maguknak.
Honnan került ide ez a két alak? Beszédjükből, mely jól hozzám
hallatszott, csakhamar megtudtam. Ügyes-bajosok, akik a kapitánnyal
akarnak beszélni, mert fülükbe jutott, hogy erre jár. A keresztútnál
várakoztak ránk, de mert nem érkeztünk oda, elénk jöttek a tanyánkhoz. A
tüzünkről tudták, merre találnak, mert arról mindjárt meglátták, hogy
nem pásztorember rakta. Persze megkéstek és csak a hajdut lelték ébren
közülünk (horkolt már az is!), s most kénytelenek a hajnalt megvárni,
hogy kiönthessék panaszukat a felsőbbség előtt.
Halkan beszélgettek. A juhász (amint néztem, a magasabb rangú
juhász-kasztba tartozott, valami akolfőnök lehetett) ezt kérdezte nagy
fejbólogatás közt:
– Hát oszt’ hogy keveredett a kend fia a verekedésbe?
A másik mérgesen felelt:
– A gőzmalom az oka mindennek, égetnék meg, aki kifundálta!
– A gőzmalom? – csodálkozott a juhász. – Hogy hogy?
– Csak úgy, hogy amióta ott füstöl a kéménye a város szélén, hát akár
meg se eresszük a vitorlát. Fujhat már alszél, felszél, nékünk
szélmolnároknak az mindegy. Alig alig fordítja felénk egy szekérke a
rúdját, mind a gőzmalmoshoz ballag, pedig jó kereszténynek nem kék hozzá
betenni a lábát, mert tudni való, hogy ő feszítette fel Krisztus
urunkat.
A juhász bólintott egyet e nagy vádra, melyet a konkurrencia adott a
szélmalmos szájába. A másik folytatta:
– Hát csak nézzük a fiammal, Jánossal, tudja kend, akit a tavasszal
huszárnak iratott a császár, csak nézzük az aratás után, hogy megy el
szekér, szekér hátán a malmunk mellett; mind a gőzmalomnak viszi az
életet őrlésre. Egyszer aztán azt mondja nekem a fiam János: Édes apám,
megverek valakit, vagy engem valaki! Mondom neki, ugyan már mire való a
bajban a baj? A gyerek hallgat: de látom, hogy felveszi a mándliját, a
botot és elmegy. Estére lepedőben hozták haza. A madarászi csárdában a
Csamangó Jóska két lyukat vert a koponyáján. Igy esett meg a baj.
– Hát most kend ezért keresi a kapitány urat? – kérdezte a juhász.
– Ezért hát. Csak nem hagyom a fiamat. Majd beüti a törvény három helyen
a Jóska kobakját!
Elhallgattak. A fésüs a tüzet kotorta s amint oldalt fordult, látni
lehetett kis tatár fejét, magasan kiülő rézveres pofacsontjaival s
keskeny állával. Szürke, mohos bajusz árnyazta tömpe orra alatt az
ajkát.
Összerezzentem. Hosszú csíkban, hirtelen zuhanással lehullt az ég
boltjáról egy csillag, úgy hogy szinte megdöbbentett váratlanságával. A
tengernyi égitest királyi közönnyel nézett a lebukó társ után és cseppet
sem törődve annak tragédiájával, szikrázva, csillogva enyelegett tovább
az éjjel… Közelünkben halk zaj támadt; valami nagy madár belekeveredett
a lengő füstbe, meg a tűz pirosan boltozó fényébe és kétségbeesett
vergődéssel menekült belőle; a távolban rekedt kiáltás hangzott
elhalóan.
– Kiabálhatsz, nekem már nem kedves a beszéded! – szólt a fésüs a hangra
figyelve, mely alighanem a nagy szélkiáltóé volt. Aztán megint a
juhászhoz fordult:
– No, úgy-e, hogy igazság az, hogy a pók megegye az apró legyeket?
– Régi dolog az már, Márton bácsi.
Kis ideig megint hallgattak. Már a természetükben volt ez a gyakori
hallgatagság; a foglalkozás mind a kettőt leszoktatta a sok beszédről.
Az egyiknél a kelepelő, lármás garat, a másiknál a nagy egyedüliség
tette ezt.
– Kend miben fárad? – kérdezte a szélmalmos végre.
– Az öreg Godó dolgában.
– Hát osztán, mi baja van az öregnek?
– Az, hogy törik, marják; már be is fogták.
Ez nagy újság lehetett, mert a fésüs egészen elámult.
– Befogták! Ne te, né! Ugyan már miért? Iszen légynek se vétett a
jámbor!
– Azért, mert Urnapján misézett a kápolnában, meg mert a mult héten
eltemete a Négyökrű Mihály fiát a Fekete szélbe. Mert hogy nem szabad.
– Nem-e? (A fésüs hangja egy kis csúfondáros csodálkozást fejezett ki.)
– A főszolgabíró úr mondta neki, mikor temetett és azonmód mindjárt
vasba tette. Már jártunk azóta a megyeházán, hogy eresszék ki az atyust;
de nem volt foganatja, mert a papok nagyon haragszanak… A csöngölei még
átkot is eresztett a fejünkre. Tyűh, hogy szikrázott a szeme!… Most
pedig megtudván, hogy a kapitány úr erre jár, nem hagytak békén a
bojtárjaim, meg a népek, hogy kísértsem meg, hátha tenne valamit az
öregért. No hát most itt vagyok, majd meglássuk!
– Pedig már régen miséz az öreg a kápolnában, eszemet se tudom, mióta? –
mondotta a szélmalmos elgondolkozva.
– Bizony már a _szabadság_ előtt is, még se akadt bele senki.
A szélmalmos keserüen legyintett a kezével.
– Szabadság? – mormogta. – Mégis el kell tűrni, hogy ide hozzák a
gőzmalmot! Micsoda szabadság az?
– Semilyen, mert eladták már azt régen, még a rác háboruban, – felelt
mély meggyőződéssel a juhász.
A szélmalmos halkan kérdezte:
– Hogy is volt azzal a rác háboruval?
A juhász elgondolkozott, szeme elrévedezett a messze pásztortüzek felé,
azután elkezdte a mesemondás hangján:
– Ugy volt, hogy a mi császárunk összeütközött a rác császárral… Nagy
oka volt rá a mi jó felséges urunknak, mert a rác császár csellel,
csallal elvette tőle híres Budavárát. Mondja erre a császár az ő
legvitézebb generálisának, Perczel Móricnak, akit a golyó nem fogott,
akiről a kard lepattant, mint a kőbálványról. Eredj fiam, Perczel Móric,
ülj fel a legszebbik lovamra, arra a hófehér aranyholdasra, arra a
könnyű szellő lábura; vedd kezedbe az aranybuzogányt és menj
Budavárához, annak a bástyájához, üss hármat a kapujára és mondd meg a
rác császárnak, adja vissza Budavárát, magyarok szabadságát, mert jaj
Rácországnak! Felült Perczel Móric hófehér lovára, arra az aranyholdas
fejüre, arra a szellő lábura és repült mint a fecske Budavára felé.
Amerre nézett, virág nyilt a réten; amerre lépett, rózsa virított a
nyomában. De a rác császár azt felelte néki: Nem adom vissza híres
Budavárát; nem adom vissza magyarok szabadságát; mert van nekem ezer
vörösköpönyeges szerviánom, ezer hosszú muskétám, ezer villogó kardom.
Mondja erre a mi felséges urunk nagy búbánatában megint az ő legvitézebb
huszárjának, Perczel Móricnak. Eredj fiam, Perczel Móric, ülj fel a
legszebbik paripámra, arra a cigányfekete ezüstholdasra, arra a szélvész
lábura; vedd kezedbe az ezüstbuzogányt; üss vele hármat Budavára
kapujára és kiáltsd be a rác császárnak, adja vissza Budavárát, magyarok
szabadságát, mert fekete gyászruhát húz minden anya, sírva fakad még a
halott is országjában! Felült Perczel Móric cigányfekete paripájára,
arra az ezüstholdas fejüre, arra a szélvész lábura és repült mint a
sólyom, Budavára felé. Amerre nézett, tüske termett a réten; amerre
lépett, tövis burjánzott fel a nyomában. De a rác császár megint csak
azt felelte, amit a multkor. Erre aztán megharagudott a mi felséges
urunk. Mondja megint az ő hűséges leventéjének: Eredj fiam, Perczel
Móric, pattanj fel a legszebbik lovamra, arra a vörös pejre, arra a
vihar lábura; vedd kezedbe a vasbuzogányt: eredj Budavára alá, üss
hármat a kapujára; de ne szólj semmit, a többit pedig tudod magad is.
Felült Perczel Móric vörös pej paripájára, arra a vihar lábura és röpült
mint a sas Budavára alá. Amerre nézett, lángot vetett az ország; amerre
lépett, szikrát hányt a kavics. Mikor először ráütött vasbuzogányával
Budavár kapujára, nevetett a rác császár. Mikor másodszor ráütött
vasbuzogányával Budavárára, elsápadt a rác császár. Mikor harmadszor
ráütött, feljajdult a rác császár. Mert, mint a csillag az égen, annyi
magyar vitéz állt Budavára előtt és mint a kasza a rendet, úgy vágta a
magyar szablya a vörösköpönyeges szerviánt. Igy kapta vissza a mi
felséges urunk Budavárát, így a magyar a szabadságát.
A juhász itt elhallgatott. Az nem lepett meg együgyü meséjéből, hogy
Perczel Móricot tette a szabadságharc hősévé, mert ezt a vitéz
honvédtábornokot most is legendás nimbusz övezi az alföldnek ezen a
részén. De annál jobban bámultam azon, hogy jobbágyság, robot, dézsma,
mind nem fordul elő meséjében. Pedig inkább ezt vártam. De a puszta
nagyon mély és titokzatos; kevés hang hatol oda be a külvilágból. Ő a
szabadságharc történetét bizonyára abból alkotta meg magának, mikor
juhait őrizve néhány csapat vörösköpönyeges szerviánt látott átrobogni a
fénylő pusztaságon, amint a Perczel Móric huszárgyerekei megeresztett
kantárral űzték; azután elhallgatott minden a nagy drámából, mely a
puszta zárt világán kívül zajlott.
Valami mély varázs fogott el, ha meggondoltam, hogy a nagy harsonából,
mely végig zúgott az országon s az egész világon, ide csak ez a pár
töredék jutott el. Egyszerre minden oly titokzatossá vált körülöttem. Az
ég rejtélyes világával; az éjszaka csodálatos hangjaival, melyek a
távolból ide csengtek; a tűzből beragyogott két ember… Mintha egy más
világba jutottam volna, heted-hétországon túlra, az operenciás tengeren
is túlra, oda, ahol a magyar népmese népszerű állatja, a kis kurtafarkú
disznó túr és az aranyvár csendesen forog a kacsalábon…
– És aztán, mégis eladták a szabadságot a nép ellenségeinek… meg a
gőzmalmosoknak, törte meg a szélmalmos a csendet.
– El azt, el bizony. Tudom, mert magam hallottam. Én még csak apró
siheder, olyan kis bojtár voltam a Vince bácsi mellett. Egyszer tereltük
a nyájat az akolba. Hát jön ám egy szép sugár legény deli fakó hátán.
Árvalányhajas pörge kalap volt a szemén, széplányvarrta borjuszájú ing,
rojtos gatya jó magán, módos szerszám a lován, fokos a kezében. Jön,
közeledik, a ló lába mintha a levegőben járna. Mikor hozzánk ér,
ledobban a földre; magának, lovának harapni valót kér. Akkor látjuk,
hogy a ló hátát feltörte a nyereg; az oldala pedig rongyos a
sarkantyútól. Adunk a lovasnak vacsorát, de nem nyúl hozzá. Megvetjük a
pihenő helyét, de csak a könyökére dől rajta s úgy búsul mint az
éjszaka. Mikor kipihente magát, felült a lóra, megköszönte a szállást és
azt mondta: No jó emberek, megmondom, ki vagyok, mi vagyok? Bujdosó
vagyok; nevem az akasztófán; mert ahonnan én jövök, az olyan hely, hogy
hallatára az ág is sírva fakad, a fű is elhervad; ott adták el a
szabadságot. Azután belevágta a sarkantyút a fakó oldalába és mint a
szél elvágtatott.
– Hát azt nem mondta meg, hol adták el a szabadságot?
A juhász révedezve nézett társára s elgondolkozva suttogta:
– Megmondta, megmondta… de régen volt… elfelejtettem…