ELBESZÉLÉSEK
ÍRTA
SEBŐK ZSIGMOND
HARMADIK KIADÁS
BUDAPEST
AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA
5729. – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.
UTOLSÓ SZIKRÁK.
Sohasem voltam úgy megelégedve tanuló koromban lakással, mint avval,
melyről szó van. A szoba úgy diákosan egyszerű volt; de nyájas, tiszta.
Még egy pár virágcserép is díszlett az ablakban, valami növényárvákkal,
melyek mindegyre iparkodtak bimbót, virágot, illatot produkálni; de
sohasem sikerült nekik a magas fővárosi házfalak között. Azonkívül
csönd, tökéletes csönd vett körül, mely – amint bevonultam a lakásba –
azonnal megmártotta a lelkemet otthonos melegségben.
A legkülönösebb, hogy házigazdámnak három apró nebulója is volt; mégsem
hangzott a szobámban csetepaté. Meg is szólítottam a háziasszonyt.
– Miféle írral keni a gyerekeket, hogy megsem mukkannak naphosszat?
– Egyszer szépszó-olajjal, másszor friss mogyorófazsírral, – felelt az
asszony mosolyogva, – mert rá volt írva édes szelid anyaarcára, hogy
csak az első orvossághoz szokott folyamodni.
– De hiszen ilyen korban még csatarázni, hancurozni szokott az apró nép!
– Még csak az kellene ilyen-olyanjai! – pattant fel az asszony. Bele is
hánynám őket mind a Dunába, Tiszába… No, mi kell, te buksi?
Ez utóbbi szavak egy kis fekete fejhez valának intézve, mely anya
köténye mellől integetett fel titkos szemjátékkal, hogy valami fontos
mondani valója volna… Anyja lehajolt; a fekete buksi rátapadt a fülére
és susogott abba valamit. Nem tudom, mi volt a válasz, de Buksi nagyon
meg volt vele elégedve és, mint a fiatal sólyom, elröppent.
– Nem úgy vannak ezek nevelve, mint a városiak, – mondá a háziasszony
némi kevélységgel; aztán még hozzátette:
– Elek se tűrné, ha zajongnának.
Ez az Elek a férj volt; egy rendkívüli becsületes gyári asztalos, akivel
szivesen elbeszélgettem. Értelmes, szerény, komoly ember volt, avval a
bonhomiával arcán, mely a magyar embert jellemzi. Az a nyugodt, nyilt
kedély, mellyel a puszta néz reád ezernyi szemével, mozdulatlan, barna
szemöldökei, a nádasok alól. Ez a kép azért jutott eszembe, mert a
házigazdám is alföldi volt; szalontai fi. Valóban volt is valami benne
nagy földijének, Aranynak, nyugalmas egyszerüségéből; méltóságos mozgású
ritmusából; abból a sajátságos magyar jellegből, melynek zenéje, hangja,
szine egyszerre megkap – a táncban, a beszédben, a ruhában, az arcokban,
a szemekben, hogy úgy mondjam, a léptekben is.
Szóval, a derék Tóth Elek igen rokonszenves ember volt, dióbarna
szemeivel, nyirt, tömött, ércesen szilárdnak tetsző fekete szakálával,
izmos vállaival és karjaival és az ő nyugodt szerénységével, melyet
azonban öntudatlanul mindig árnyalt bizonyos kevélység. Legalább is
annyi, hogy suttyomban (nyiltan átalt kirukkolni vele) az asztalos
mesterséget tartotta a legkülönb foglalkozásnak a világon és néha, mikor
híres tudósokról, nevezetes találmányokról hallott, megjegyezte: »A
koporsónkat, fejfánkat, keresztünket utoljára mégis csak az asztalos
csinálja.«
Egy napon az asztalfiókban egy régi, sárgult levelű könyvet találtam:
Faublas lovag kalandjainak valami hajdani kiadását. Csodálkoztam, hogy
ezt a ledér könyvet itt lelem s átadtam a házigazdámnak.
Megnézte és halk, szánakozó hangon mondta:
– Bizonyosan a szegény öreg nagyságos úr hagyta itt.
– Hát előttem valami nagy úr lakott ebben a szobában?
Mosolygott jóakaróan:
– Csak olyan kikopott úr volt ő kelme; de valamikor valahol a Bácskában
gulyája sétálgatott és gyönyörű ménese rugtatta a port a pusztában. Ugy
mondják, – a feleségem hallott róla egyet-mást, – mindent elvitt az
ördög bibliája: a gulyát, a ménest, a kastélyt; még a legutolsó jóravaló
kabátját is… Nagyon lefelé ment már szegény feje; egészen lefelé a
szekér alá; de azért csupa becsületből megadtam neki a nagyságos úri
titulust; mert láttam, hogy jól esik neki. Azután nem is tiszta a
lelkiismeretem az ő dolgában.
– Hogy, hogy?
– Bizony a kisbíró gyakran zörgi idebenn, hogy mikor már úgy is csúszott
lefelé, én is löktem egyet rajta.
– Hogy történt ez, Tóth úr?
– Elmondhatom, ha nem úntatom vele.
Leült és rákezdte:
– Most két esztendeje lehet. Akkorjában ütött be éppen nagy úri mód az
asztalosoknak: a sztrájk. Négy hétig egy szikrát sem dolgoztunk a
műhelyekben, ellenben nagyokat ittunk a korcsmában. Mikor aztán láttuk,
hogy a jó zsíros pogácsák, amiért a sztrájkot csináltuk, nem jönnek el,
szépen visszakullogtunk a munkába és jó volt a száraz kenyér is. De
bezzeg eljöttek a jó zsíros adósságok, amiket a sztrájk alatt szereztünk
és akkor aztán már kenyér se volt. Azért egyszer mondom a feleségemnek:
Hallod-e Évi, húzzuk össze magunkat addig, amíg kitisztázkodunk az
adósságból, a konyhában; a szobát pedig kiadjuk valami jóravaló lakónak.
Feleségem, a jó lélek kapott rajta. Még azt mondta, hogy régen a nyelvén
volt ez a tanács; amiben, tisztesség nem esik mondván, egy kicsit
füllentett az én Évikém; mert (ne vegye rossz néven az úrfi) még most is
olyan kárvallott képet vág, mikor a csukott szobaajtóra néz, hogy szinte
megsajnálom. Mert instállom, úgy tessék venni a dolgot, hogy a bátyám
Harsányban jegyző; a sógorasszony pedig parádés szobában ül; – hát csak
megfogamzik az irígység a konty alatt. De, hogy a szót szóba ne öltsem,
kitettük a cédulát a kapura, hogy ebben a házban egy gyönyörüséges
bútorozott szoba kiadó uraknak, úrfiaknak, válogatott cigánylegényeknek.
Én azt mondom:
– Legjobban szeretnék egy pár életre való deákot. Azoktól egyszerre
megelevenedik a ház.
Az asszony azt mondja:
– Ugyan nagyot kivánt vele! Ha meg kell lenni, már csak jobb egy
tisztességes vaskereskedősegéd.
(Arra spekulált a lelkem, hogy a vasassegédre sokat kell mosni, mert
hamar bekeveri a vaspor a fehérnemüjét, – láttam az orra hegyéről!)
De az első lakónk nem lett se deák, se vasárussegéd; hanem a nagyságos
úr, akinek igen nagy úrnak kell lennie, – úgy gondolkoztunk, – mert a
vizitkártyáján korona volt s a neve igen úri hangzású: Kesztölczi és
Basaharczi Basarczy Döme. Hanem a podgyásza sokkal rövidebb volt, mint a
neve. Mikor hozzánk jött, nem volt nála egyéb, a testén levő ruhán
kívül, csak egy parupnyi. Azt mondta, hogy a »kadropja« vasuton jön… az
még most is jön.
Hát jól van. Az én nagyságos uram jön, megy; nagyon keveset beszél;
többnyire otthon fekszik a divánon és órahosszat, naphosszat a levegőbe
bámul.
Jön az elseje: no János, mondok magamban, ez egyszer se bú, se gond;
összeütöd a bokádat, még egy meszely bort is hozhatsz hozzá – azon a
temérdek pénzen, ami markodat üti a lakásért. Az ám, de múlik egy nap,
másik nap… és a nagyságos uram a fülét sem mozgatja. Évi már nagyon
zörög.
– Szóljon már a nagyságos úrnak, Elek. Tán elfelejtette, hogy elsején
kell fizetni… Azt se tudom, hol a fejem; száz felől zargatnak az
adóssággal; magának pedig hasztalan imádkozom, még szólni se mer az öreg
úrral a pénzért.
Nohát bementem hozzá.
Felugrott a divánról, leültetett és elkezdett velem diskurálni
mindenféléről; de olyan nyájasan, olyan finoman, hogy… hogy biz én
egészen megfeledkeztem az adósságról. Elő se hozom, ha ő maga nem keríti
szóba, mikor már nagyon megbarátkoztunk. Megfenyegetett az ujjával
tréfásan és azt mondta:
– Tudom ám, hogy alapjában miért keresett fel tisztelt barátja az
erénynek… Ugy-e a pénzért?
– Óh, dehogy – mondom elveresedve.
– No, no… nem is veszem zokon önöktől, uram, a türelmetlenséget. Magam
is szörnyen röstellem a dolgot, hogy az a pénz, amit várok, úgy késik a
postán. De legyenek nyugodtan, már nem késhet soká.
Ami engem illet, meg is nyugodtam; hanem az asszony nagyon megmosta a
fejemet gyávaságomért. Hogy micsoda pipogya Jankó vagyok én, aki ilyen
aprópénzzel fizettetem ki magamat? A pipogya Jankót elnyeltem. És hozzá
az ebédemet is elégette. Az elégett sültet is elnyeltem. Hanem a
legközelebbi alkalommal meg is mondtam Évikémnek, ha olyan híres vitéz
egri asszony, rajta, menjen be ő az öreg úrhoz a pénzért. Hát be is megy
ő! Bement mint egy sárkány. A félig nyitott ajtón hallom a feleségem
illedelmes panaszait; a nagyságos úr elegáns orrhangját; – és látom,
hogy a sárkány úgy jön ki a szobából, mint a kezes bárány. Azt mondja:
– Hiszen már holnap bizonyosan megjön az a pénz, nem kell mindjárt tüzet
kiáltani!
Egyet hunyorítottam a szememmel, azután csendesen döcögve elsompolyogtam
hazulról. De iszen, jól vagyunk már! Az én asszonykámat, látom,
elszédítette az öreg úr; már most aztán nem tudom, ki veszi meg rajta a
pénzt. Eh, mit, gyalu, fürész…! azért még nem kötjük fel a
koldustarisznyát! Majd elélünk valahogy!
Mikor egy este hazakerülök, azt mondja az én Évi lelkem igen haragos
kedvében:
– Hallja Elek, miféle furcsa szobaurat hozott maga a nyakunkra?
– Ugyan milyet?
– Hiszen ez nem is anyaszülte ember, hanem valami táltos vagy tündér,
aki szúnyoglábbal vagy mivel él!
– Hogy-hogy?
– Három napja várom, egyre várom, mikor megy ebédelni vagy vacsorálni;
de uramfia, még csak ki sem mozdul a szobából! Egyre ott hever a kanapén
és a plafondot bámulja… Pedig azt mondja, hogy nem beteg.
– Hát aztán mit tegyek most én vele?
– Mit tegyek… Mit?… Ha én lennék az ember, a gazda, majd tudnám, mit
tegyek!… Ma úgy is három személyre főztem vacsorát!
Ehen, értem már; eszerint az én Évikém megint olyat akar tenni, amit
utólag meg fog bánni és jó előre gondoskodik arról, hogy legyen kivel
perelni miatta. Azért hívjam én meg _először_ vacsorára a nagyságos
urat.
Nohát, gyalu, fürész… egy asszony kereplése nem a világ. Meghívtam
szerény asztalunkhoz az öreg urat s mondjam, ne mondjam? – ettől fogva
nálunk vendégeskedett. Nagyon megszerettük. Nemcsak én meg az anyjukom,
hanem a rajkók is,… azok valósággal belebolondultak. Ha barackot nyomott
a fejükre, mintha sárgacukrot szopogatnának; mikor elküldte őket a
boltba, mindig betörték az orrukat a nagy versengésben, melyik érjen
hamarabb haza. Jó ég tudja, mivel kenyerezte le úgy őket!
Eddig jól van; a pénz még egyre jön a postán… mi pedig várunk. Azon
vigasztalódunk, hogy majd jól esik egyszerre a nagy summa. Telik az idő;
szépen összeszokunk a nagyságos úrral; de azután meg mi összefogunk
magyarosan Évikémmel; dolgozunk éjjel-nappal; én fúrok, faragok,
gyalulok; ő meg mos; lassan törlesztgetjük az adósságot, sőt
összekaparítottuk valahogy a hátralékos házbért, valami nyolcvan
forintot. Akkor aztán, mikor minden szépen elsimul, az én bolond eszem
egyet kalamajkáz – és kész a baj.
Nyilván az ördög incselkedett velem, mikor fejembe vettem azt a
gondolatot. Szombat volt. Korán kerültem haza a gyárból. Évi nem volt
otthon; valami vén nénémasszonyokkal szedriázott késő estig, a sátán
örömére. A nagyságos úr megint ott hevert a divánon és olyan szomorú, de
olyan keserves arcot vágott, hogy szinte a szivembe nyilallott valami.
Azt mondja odabenn Belzebub valamelyik fia:
– Te, János, tudod-e miért olyan szomorú ez a szegény nagyságos úr? Nem
másért, mint amiért a szomjazó eleped víz nélkül, amiért a virág
elszárad napfény hián. A szegény nagyságos úr azért hervad el, mert
elvették tőle azt, ami neki a friss víz, a napfény, a levegő, – a
kártyát. Láthatod, hogy az öregnek nincs már egy veres rézgarasa sem,
hát nem is kártyázhat; hanem ha van benned egy kis szív, amíg az asszony
hazajön, ütsz vele egy-két krajcáros durákot!
János egyet gondolt, kettő lett belőle. Az almárium tetejéről előkerült
egy pakli vén kártya; leülünk; osztunk, nyerünk, vesztünk; csak veres
pénzbe játszunk; hanem azért az öreg úr oly friss, oly boldog és szürke
vizes szemei mintha egyre mámorosabban csillognának. Gondolom is
magamban:
– No, vén cimbora, úgy-e emelgeti most valami a rozzant bordáidat?…
Emlékszel-e, mikor az a kastély, meg az a gyönyörű erdő, meg az a szépen
kolompoló gulya úgy úszott el tőled, mint most tőlem a
csizmadia-tallérok?
De hogy játszik! Milyen nyugodtan, milyen elegánsan, és hogy otthon érzi
magát… akár a madár a levegőben. Azután meg én nem tudom, micsoda
boszorkányság űz velem játékot… Ugy tetszik egyre, hogy én nem a
szegény, jámbor asztalos vagyok; hanem a harsányi jegyző, a híres
gavallér, aki jukker-kocsin hajtat át a vármegyén és a kaszinóban az
alispánnal tarokkozik. És amíg így valami ködben, valami álomban
botorkázom, a rézpénz átváltozik ezüstté, az ezüstpénz bankóvá; aztán
azon veszem észre magam, hogy a nagyságos úr már nem tartozik a lakás
árával sem; lassan lekvitteltük az egészet és egyszerre csak szépen át
kezdenek sétálni hozzá a házbérre félrerakott tizesek is. A jó Isten
tudja, hogy van?… Többnyire jó kártya kerül a kezembe; de az az öreg
ember ott azzal az ő számító, okos játékával és kigyulladt szemeivel
mindig magához csábítja a szerencsét. Mindig jobb kártyája van
végezetül. Egyszerre aztán nagyot döng valami a fülem mellett; mintha
felébresztettek volna. Akkor úszott el az utolsó forint.
Fölkeltem és szó nélkül abba hagytam a játékot. Forgott velem a világ.
Nem látom, mint hajlik meg előttem a nagyságos úr olyan eleganciával,
mint egy gróf valami herceg előtt a játék után; nem hallom udvarias
köszöntését… A harsányi jegyző elpárolgott s itt maradt a jámbor
asztalos, aki érzi, hogy egy rettenetes bűnt követett el.
Kimentem az utcára és sokáig kóboroltam odakünn háborgó lélekkel, keserű
szívvel. Nagy, nagy keserüség rágódott odabenn és mindegyre
kegyetlenebbül… Eszembe jutott, mennyit éjszakázott a szegény Évi, amíg
összekuporgattuk azt a pénzt, amit most elvertem; mi mindent meg nem
vont magától… Nem röstellem: mikor erre gondoltam, egy pár könnycsepp is
végig gurult az orcámon. És – Isten bűnül ne vegye! – mind a bennem
összegyült méreg a szegény nagyságos úr ellen fordult. De már ilyen az
ember: annak minden áron bűnbak kell. Évinek én vagyok az; nekem pedig
jó lesz ez a vén ember… Mert ámbár én hívtam őt kártyázni és én
képzeltem magamat a harsányi jegyzőnek, mégis ő az oka mindennek. Az
csak világos… gyalu, fürész!
Mikor hazakerültem, az asszony már lefeküdt. Szerencsére, különben az
Isten tudja, hogy álltam volna meg a szeme előtt! De a nagyságos úr
kalitkája üres volt. A vén stiglic kiröpült.
Hajnal tájban vetődött haza. De milyen állapotban! A beütött
cilinderéről hosszú rózsaszínű tüllfoszlány lógott le és a hátára három
pezsgős vignetta volt ragasztva. Tántorogva ment át a konyhán, hol
fütyörészve, hol meg ezt zümmögte elnyujtott siralmas nóta szóban:
– Hej Obilics Milos… Kraljevics Márkó…
No, szép madár, te ugyan jó helyre tetted a mi keservesen kuporgatott
pénzecskénket! – gondolom még jobban nekikeseredve és hallgatom
bosszusan a szobából kihangzó füttyöt meg mormogást. Egyszerre nagy
recsegés riaszt fel.
– Még összetöri magát a vén fickó ebben az állapotban! – mondám
magamban, és felkelek; benyitok a szobába.
Uramfia, hát az asztal alatt fekszik nagy kényesen! A fogai közt egy
kialudt cigarettát szorongatott.
– Mit keres az asztal alatt nagyságos úr? – szólok be mérgesen.
– Nem asztal ez fiam, hanem mennyezet. Nem valami aranyos; hanem mégis
valamelyes, hehehe…
– De meghül ott az úr… jöjjön a puha, meleg ágyba!
– Nem lehet… az olyan ágy parasztnak való… kesztölczi és basaharczi
Basarczy Döme mennyezetes ágyban született, mennyezetes ágyban tud csak
jóízüt aludni és mennyezetes ágyban kiván meghalni.
Oh, te veszendő lélek! – gondoltam magamban és bár haragudtam rá, még
sem volt lelkem, hogy ott hagyjam a hideg, nyirkos padlón. Kihúztam az
asztal alól; felnyaláboltam és erőszakkal beletettem az ágyába. Az öreg
ezalatt egyre fecsegett valamit össze-vissza.
– Te, ez a rác fruska, azokkal a bogár szemekkel, avval a koromszínű
hajjal… mondom neked cimbora, ennivaló… Oszt’ hogy énekel a tambura
mellett, de hogy!
Megint elkezdte zümmögni keservesen:
– Hej Obilics Milos, Kraljevics Márkó…
Mikor másnap délben hazajöttem a gyárból, az asszony int, hogy lassan
járjak.
– Ne zörögjön a csizmáival! – súgja. – A nagyságos úr még alszik.
Hát persze, hogy alszik a tegnapi kirugás után. De én már nem bánom.
Csak azért is, úgy levágtam a zubbonyomat, hogy szinte porzott. Évi
egészen elképedt.
– Megbolondult maga? – dadogta – és úgy állt ott mint a sóbálvány. A jó
lélek annyira beleszokott már abba, hogy a nagyságos úr rabszolgája
legyen, hogy az én lázadásomtól egészen megrémült. Pedig én kiabáltam
ám!
– Meg hát; de akkor bolondultam meg, amikor rád hallgattam és ezt a vén
korhelyt tovább is itt tartottam a nyakunkon! Hát igen is kötözni való
bolond voltam akkor és ha kell, írást adok róla és aláírom: én Tóth
Elek, a főváros legnagyobb bolondja.
Mindjárt meg is bántam a heveskedésemet; kivált mert odabenn a szobában
megmozdult valami. Csakugyan felébresztettem a nagyságos urat. Hallottam
amint feltápászkodott az ágyból és amint csoszogni kezdett papucsaiban.
Haragom mindjárt lecsillapult. Elszállt mint a füst a széllel. És azt
gondoltam, bárcsak ne hallotta volna meg szavaimat. Szégyeltem nagyon,
hogy majd azt hiszi, sajnálom a pénzt; ami ugyan igaz, de kimutatni nem
nagy gavallérság. Elhallgattam és szótlan tűrtem, mint nyelvel az Évikém
és bizonyítja fejemre az én nagy, álnok, fekete hazugságomat, mikor azt
mertem állítani, hogy ő tartotta itt az öreg urat. Egyszer aztán nyilik
az ajtó és a nagyságos úr egyenesen kifelé tart. Elment ebéd nélkül.
Nem is jött többé vissza. Isten látja lelkemet, egy cseppet sem örültem
ennek; inkább sajnáltam. Hej no! gyalu, fürész, csak már ne hallotta
volna meg azt a gorombaságot, amit bolond fejjel kikottyantottam! De ki
hitte volna, hogy így a szívére veszi?
Eltűnt; se híre, se hamva nem maradt. Jó ideig nem hallottunk róla
semmit. Egyszer a gyárból elhivatnak a kórházba egy beteghez, aki velem
akart beszélni. Megyek; bevezetnek a nagy közös betegszobába. Hát,
uramfia! – ott haldoklott kesztölczi és basaharczi Basarczy Döme úr egy
kemény kórházi ágyon… mennyezet nélkül!
Bizony a nagyságos úr volt. Alig lehetett ráismerni, úgy elsoványodott;
– látni való volt, hogy a végét járja. Nagyon rútul lihegett már; a
lélekzet csak úgy sipolt a torkában.
– Kedves nagyságos úr, – szólok hozzá, – hivatni tetszett, eljöttem.
Mintha nagyon megörvendezett volna a látásomon. Azt susogja:
– Köszönöm Tóth úr, köszönöm. Egy nagy kő nyomja lelkemet; nem tudnék
nyugodtan meghalni, amíg nem könnyítek rajta.
Nagyon megnehezedett a szivem, mikor így hallottam beszélni. Elkezdtem
vigasztalgatni.
– Ugyan már mit beszél, gyalu, fürész a nagyságos úr? Koccintunk mi még
a gyógyulása örömére! A feleségem már úgyis panaszkodik, hogy azóta még
a főzőkanál se áll a kezében, amióta a nagyságos úr nem dicséri a
főztjét.
De ő csak rázza a fejét.
– Nem gyógyulok meg én soha Tóth úr; suhog már mellettem az a fekete…
Hanem addig nem halok meg, amíg maga meg nem bocsát.
– Már hogy én? De tán inkább én kérjek bocsánatot azért a gorombaságért…
Csodálkozva tekint rám; jó ideig hallgat; azután azt mondja:
– Hát nem tudja?
– Mit?
Csak úgy tördösi, alig hallhatóan az én nagyságos uram:
– Hogy én magát – megcsaltam.
Ehen, értem már, hova vág a beszéd. Az nyomja a lelkét szegénynek, hogy
csak úgy rövidesen kártyával fizetett ki, ami bizony hálának nem volt
valami szép. Azután az is igaz, hogy nem nagy dicsőség, ha az ember azt
se mondja, hogy befellegzett, csak elmarad rövidesen a kvártélyról. De
hogy a nagyságos urat valaha csalónak mondjam… Nohát, gyalu, fürész,
ördög vigye ezt az egész dolgot! Nagyon a lelkére beszélek, hogy ne
búsuljon. De rám sem hallgat. Azt motyogja:
– Akkor volt az, amikor elnyertem a pénzüket…
Nem értem. Hiszen én voltam a hibás; én vittem bele őt is a játékba azon
az átkozott estén. Akkor látom, hogy a szegény nagyságos úr arca olyan
veres mint a vér és hogy félrebeszél. Össze-vissza mindenfélét. Egyszer
ezt susogja: Ho-hó Csillag, Sármány… (No, ez bizonyosan a hajdani
lovaknak szólt!) Másszor, mintha valakivel beszélne: Édesem, maga akar
hajtani?… Aztán felkiált: Kergessétek ki azt a fekete varangybékátat a
tamburájával… (Ez meg alighanem a rác fruskának szólt, akit az én
pénzemen pezsgőztetett.)
Azután rám veti szemeit és elkezd susogni:
– Hé, hé, direktor, fizesse vissza ennek az embernek az ő pénzét, a
nyolcvan forintját… meg a többit… ezennel meghagyom és parancsolom… Ne
mondja senki Basarczy Döméről, hogy… hamis játékkal fosztotta ki…
Egy kissé elhallgatott és a szeme körüljárt a falakon meg ablakokon.
Egyszer megint rám tekint. Hát hirtelen felemelkedik az ágyban és elkezd
kiabálni rekedten valakinek a levegőbe:
– Gaz fickó, mért áll itt még ez az ember? Fizesse ki azt a rongyos
nyolcvan forintját vagy mennyijét, mert ha tovább váratja,
megkorbácsolom az urat és kihányatom minden pereputtyát az útra!
Elszáradt, csontos karját felemelte, mintha csattantana az ostorral.
Azután visszaesett a párnára és mint a lehellet, olyan gyöngén susogta:
– Adjátok el a lovaimat, az erdeimet, a kastélyt, az ezüstnemüt… adjátok
el az utolsó ingemet… de ezt az embert fizessétek ki…
Elhallgatott; már alig lélekzett, lassan egészen vászonfehér lett az
arca. Még le se forgott félóra és egy nagyfőkötés apáca lefogta örökre a
szegény nagyságos úr szemeit.
PALI.
Nem ismernék önök Palit? Lehetetlen. Nos hát, meg akarják ismerni,
hagyják oda az utolsó felvonás alatt a szinház nézőterét s menjenek ki a
legszellősebb előcsarnokba. Ott áll Pali egy sarokban, rá lehet ismerni
a vörös orráról és arról, hogy inkább ruhafogasnak, mint embernek
tetszik. Pedig jól megtermett három láb magas kis ember. Ha figyelmükre
méltatják a derék legénykét, a következő tárgyakat fogják nála találni:
_a)_ Egy hosszú rókamálos bundát, igen impozáns körvonalakkal. A szín és
minőség bizonytalan. Valószínüleg bársony és nem lehetetlen, hogy barna.
Pál úr különös nagy gonddal és szeretettel iparkodik e rengeteg
ruhaszörnyet oly módon venni szárnyai alá, hogy ne érintkezzék a föld
porával, amiből kitetszik, hogy az becses családi ereklye és a mamát
fogja előadás után lágy meleg keblével megóvni a zimankós idő mérgétől.
_b)_ Egy óriási kávébarna nagykendőt. Hivatása, hogy Ilonka kisasszony
gyöngéd vállaira boruljon hazamenet. A kisasszony ugyan lázongani fog
amiatt, hogy száz meg száz ember szemeláttára magára vegye a csúf
portékát; de a mama szeme egyet fog villámlani… és punktum. A lázadás le
van verve. Pál úr ráteríti a kendőt a szilfid termetre. _c)_ Egy világos
kabátkát Katica kisasszony számára. Katica kisasszony ugyanis erősebb,
izmosabb mint a »penészvirág« (ez Ilonka bece-neve), neki elég a hacuka
is. _d)_ Két esernyőt. _e)_ Két pár sárcipőt, egyet a mamának, másikat a
»penészvirágnak.« _f)_ Egy…, de ez még titok. Egy csomag sült
gesztenyét, mellyel meg fogja lepni szinház után testvéreit. A
kisasszonyok eleinte ugyan röstelkedni fognak a Kerepesi-úton, a mozgó
nép áradatában gesztenyét enni; de azután suttyomban egyik is, másik is
ki fog csenni egy szemet a csomagból és titokban rózsás ajkai közt
eltüntetni… tudjuk mi már azt jól!
Ami a Paliból ily túlzsufoltság mellett még kilátszik, az a következő:
pufók piros arc, eleven, hamis szemek (ilyenek vannak Katicának is),
szöszke selyem haj (egészen a »penészvirágé«), kikopott térdek, tintás
ujjak, félrehágott cipősarkak és a bal szem alatt egy ellenséges kéz
karmolásának hosszas nyoma. Meg kell adni, hogy az egész alak nagyon
harcias benyomást tesz és valahol, valamelyik gimnázium osztálykönyvében
sűrün szerepelhet bizonyos Pál úrfi neve clamantesek és excedálók közt.
E percben azonban Pali arcán nagy megindultság, szelidség tükrözik s
egész magatartása elárulja, hogy nem közönséges dolog történik családja
életében.
Mert az nagy eset. Képzeljék csak! Tavaly nyáron összeesküvés
keletkezett az özvegy árvaszéki ülnökné lakásában, melyben résztvettek
Ilonka és Katica. Célja az volt, hogy rávegyék a mamát, vigye el őket
egyszer szinházba. Hogyan, kérdik önök bizonyára, tavaly merült fel a
terv és még csak most ért sikert? Oh, mert önök talán nem tudják, miféle
nagy forrongás megy végbe egy szegény család körében, mikor szinházba
készül. A vagyonosok, kiket fogatok, bérkocsik röpítenek a szinház
csarnokához; kik akkor mennek előadásra, amikor kedvük tartja; kik
gyakran már unatkozva foglalnak helyet széküken és sajnálják az
elszalasztott vacsora-társaságot: nem is sejtik, hogy vannak a
szinházban olyanok, kik hónapok, teljes egy év álmait látják
megvalósulva, mikor a nézőtérre lépnek és hogy imitt-amott kis
lakásokban még nagyon sokáig fog csengni-bongni ennek a feledhetlen
estének emléke…
Ime, itt is miféle Scyllak és Charybdisek közt evezett a révig a jól
szervezett összeesküvés. Először is a mama kijelentette, hogy a
szinházból nem lesz semmi se.
– Varrjatok, kössetek beste lányai. No nézze meg az ember a tűzre
valókat! Ráértek szinházba járni, ha férjhez mentek, ha ugyan olyan
bolond uratok lesz, aki elereszt.
No de a szegény jó mamát még könnyű levenni a lábáról. Mi kell egyéb,
minthogy a »penészvirág« odasimuljon az áldott asszonyság amazoni
kebléhez és patyolat kezével megsimogassa tokás állát, meg hogy Katica
az ő lator tekintetű szemét egy párszor kérőleg ráemelje? Még egy pár
»pusztuljatok a nyakamról«, »nem viszed innen azt a hegyes orrodat«,
»rávennék ezek a bűnre még a szenteket is« után megvan a koncesszió:
»Jól van no, adta csuf macskái, majd összespóroljuk a jegyek árát!«
Igen ám, de ezzel a spórolással már nem lehet olyan könnyen beszélni,
mint a mamával. Mert hiába, drágák a jegyek, a garasnak meg száz helye
van. A kegydíj, amit a vármegye megszavazott az idő előtt elhúnyt ülnök
családjának, nagyon kicsi, a száj pedig sok, aki enni kér. Hát a házbér,
hát a ruha, hát a szén, fa, hát a cseléd, hát a mosópénz, hát a
kéményseprő… jajjaj gyerekek, beleőszül az ember, ha rágondol is! Aztán
lányok, mi nem mehetünk mindenféle helyre. Apátok oszlopos tisztviselő
volt a megyénél; öregapátok vicispán a tótok közt; én meg lánykoromban a
megyei bálokon táncoltam; hej lányok, az volt ám a valami, ott volt ám
ami volt stb. stb.
No de hát végre együtt van a költség három körszékre. Azaz, hogy
többször is együtt volt biz az, de mindig lába kelt. Először Pál úrfi
iskolai könyveire ment el. Másodszor akkor, mikor a »penészvirág«
megbetegedett. No de az olyan ijedelem volt, hogy nem is gondoltak
sokáig szinházra, mulatságra. A harmadik eset meg egészen különös volt.
Már összekuporgatták megint a költséget, már zengett a ház a
készülődéstől, mikor emberek jöttek abból a faluból, ahol egykor a
vicispán nagyapa lakott és templomépítésre koledáltak. A rokonság minden
tagja alá volt már iratkozva, csak a szegény özvegy volt kénytelen
elrejtőzni előlük. De ettől fogva a jó asszonyságnak alig lehetett
szavát venni; szomoruan járt-kelt a szobában; az ételhez is csak hogy
hozzá nyult. Ezt már nem lehetett elviselni. Egyszer Ilona meg Katica
elfogták az utcán a kéregetőket, felvitték a lakásba és aláiratták a
mamával a jegyek árát. Ők pedig megint hoppon maradtak.
Végre azonban minden kétséget kizárólag bizonyos volt, hogy »mennek«.
Most aztán egy új nagy kérdés merült fel: a _darab_. Mert annak kell a
legszebbnek lenni, amit valaha poéta kigondolt, toll leírt, szinész
eljátszott, közönség megtapsolt. Istenem, de hát melyik az? Abban
egyetértettek, hogy a nagy dívának benne kell lennie a darabban; de a
többi részlet ködben úszott előttük. Már-már kiválasztották a
megnézendőt, de akkor Penészvirág meghallotta valamelyik barátnőjétől,
hogy annak a bátyja ennél is szebb darabot látott. Jaj, várjuk meg, amíg
azt adják! Máskor meg Katica futott haza ilyen vészhírrel. No de ezek
csak aranyszegélyű bárányfelhők voltak, melyek mosolyogva úsztak át a
kis lakás derült egén. Végre megállapodtak a darabban is.
Most vette kezdetét Pál úrfi szerepe. Ő bizatott meg avval, hogy kutassa
ki, melyik a legjobb hely a szinházban és váltsa meg a jegyeket. Pál
úrfi e megbizatásnak vitézül megfelelt. Tudod-e, ki az a buksifejű
legényke, aki már reggel nyolc órakor a szinház pénztárának ajtaja előtt
didereg, holott az csak tíz órakor nyílik meg? Tudod-e ki az, aki a
pénztárnyitáskor a tolongásban három hordárnak lesodorja a sipkáját,
másik háromnak pedig agyontapossa a tyúkszemeit? Aki mint egy diadalmas
hadvezér vonul hazafelé, zsebében a mai legjobb három körszék-jeggyel és
kabátja könyökén egy újabb szakadással? Akit izgatottan les Penészvirág
az ablakon s aki elé Katica százszor is kiszalad a lépcsőhöz,
összerezzenve, elsápadva, valahányszor léptek kopognak alulról? Aki
nemsokára ott ül méltóságosan az asztal mellett és egyfelől Katica,
másfelől Penészvirág diktálja bele a jól megérdemelt honoráriumot,
vagyis a túrós lepényt?
Nem más, mint Pali; ugyanaz, aki jelenleg ott áll a szinház külső
csarnokában, dúsan megterhelve ruhanemüvel. Áll és figyel. Lelke odaben
van testvéreinél és kis fantáziájával száz meg száz alakban elképzeli
őket, amint mulatnak, kacagnak, amint kipiroslik arcuk az örömtől s
feldobog szivük az édes-bús nóták gyönyörétől… Tisztán látja őket maga
előtt.
Úgy lesz bizonyosan. Ilonka mindenre könnyez, Katica pedig mindenre
kacag. De hogy kacag! Három gödör is képződik minden pofácskáján; a
szemei pedig eltünnek egészen. A mama néha rászól Katára: »Mindjárt
hazaviszlek adta lánya, ha így vihogsz!« Katica szájára tapasztja a
kendőt; egy darabig elcsendesül; de aztán kimegy valamelyik komikus a
szinpadra és van megint hahaha, hihihi… Ellenben Ilonka komolyan viseli
magát. Nagy, sötétkék szemeivel szinte felfalja az aranyos dívát és
dehogy engedne elröppeni szavaiból egyet a fülei mellett! Nem látja,
hogy szinházi messzelátók irányozódnak feléje; nem hallja, hogy mögötte,
előtte azt suttogják: ejnye be szép teremtés! Csak a mama morog magában:
»No nézd, milyen szemtelenül bámul ide az a sok pernahajder!«
Azt hinnék persze önök, hogy Pali most irígykedik testvéreire?
Éppenséggel nem. A szeme szögletében ugyan leselkedik egy szikrázó kis
gnóm, mely azt suttogja neki:
– Hát igazság ez Pali, hogy amíg ők mulatnak, te itt künn hallgatod a
légvonat süvítését?
Hess, kísértő! Pali nem tántorodik meg. Komolyan, kevélyen jár fel s alá
a kockákon, mint ahogy illik egy olyan emberhez, aki ma fontos szerepet
töltött be a családban. De hallga… Onnan belülről egy édes hang éneke
csendül ki fojtottan… Pali elsápad. Ez bizonyosan a híres énekesnő! A
halkan kiszűrődő ének is azt sziszegi füleibe:
– No Pali, hát te még sohasem hallottál engem?… Oh, oh… Hogy lehet az? A
pajtásaid már mind ismernek, mind tapsoltak nekem… No már még se járja,
hogy téged nem vittek el a szinházba… Oh te szegény Lázár!
Pali összeszorítja fogait. Azért se hallgat a lázító szavakra, azért se
irígykedik! Égő szemeit a libegő gázlángokon, a rendőrök bolyhos
süvegein, a szinházi szolgáknak az üvegfal mögött sikamló piros
egyenruháin jártatja, csakhogy elvonja figyelmét e gondolatoktól. Néha
urak jönnek ki a nézőtérről és a ruhatárban magukra veszik a téli
kabátot. Az egyik dudol magában; a másik ajkain mosoly játszik; a
harmadik kacagva beszél valamit kimenőben a társának, amiből Pali csak
annyit hall:
– Ennek a Kassainak az orra hallatlan… hát a grimaszai!
Pali szive összeszorul. Kassai orra! Istenem, milyen lehet az? Valami
csodálatos, mulatságos dolog! És ő nem láthatja… Már ez sok. Mintha egy
könny szivárogna végig arcán, mintha a sok gázláng, rendőr, ruhatáros
mind rezgő táncot járna körülötte. Jó, hogy vége az előadásnak és a
nézők már ömlenek ki a szinházból. Ott jönnek a lányok is. Csupa fény,
csupa derű az arcuk. Pali repül elébük és amíg rájuk rakja a cókmókot,
ezer kérdéssel rohanja meg őket. Milyen a darab? Hogy mulattak? Jó
volt-e a hely?… Igen ám, ha olyan könnyű lenne felelni! Katica ugyan
beszél, amíg hazaérnek, folyton beszél, de abból egy szót sem lehet
érteni. Hanem otthon, mikor kilihegik egy kissé magukat, átveszi
birodalmát az emlékezés. Pitteg-pattog a hasáb a kályhában.
»Penészvirág« szépen elbeszél mindent töviről-hegyire; néha közbefecseg
Katica is; Pali pedig buzgón hallgatja őket s mintha csak hájjal
kenegetnék.
Mikor lefekszenek, mikor a lámpa elalszik, még mindegyre folyik a mese;
egyszer egyik, másszor másik ágyból hangzik fel a szó; és a ragyogó est
képe átszövődik álmukba s ott folytatódik. Csak Pali hánykolódik ágyában
s egyszer óriási hahotában tör ki.
– Mi az, Pali? – riadoznak fel a lányok.
Pali álmosan motyogja.
– Nincs itt? Hová tűnt? Hisz világosan láttam…
– Kit? Mit?
– Kassainak az orrát.
KATICA.
Katica szőke hajú, eleven szemű és örökké pergő nyelvű leány. Életkora,
saját állítása szerint, tizenöt év (magunk közt azonban megvallhatjuk,
hogy csak 14 év) és szerencsétlen teremtésnek tekinti magát, mert
környezete állítása szerint igen közönséges, csunya arca van. (Magunk
közt azt is megvallhatjuk, hogy a környezet igazságtalan.) Azonban a
kisasszonyt az, hogy 15 évesnek és szerencsétlennek tartja magát, nem
akadályozza meg abban, hogy egész nap ne zajongjon és kacagjon.
Eme figyelemreméltó személy életrajzi adatait körülbelül megkapjuk, ha
elmondjuk annak az egy napnak a történetét, melyet életéből kiszakítani
bátorkodunk. Tehát kezdjük el a reggel. A napsugarak a szobát már
benyaldossák és többek közt egy hófehér ágyacskát is megérintenek,
játszadozva egy csomó kusza, szőke hajszállal s megcsiklandozva egy
kövér rózsaszin nyakat, mely… Ah, de nem… Senki sem kivánhatja, hogy az
indiszkréciót még tovább vigyem egy 15 éves kisasszonnyal szemben, aki
reggeli álmát alussza gyanutlanul. Hess, pajkos toll…
Különben is ki kell jelentenem, hogy a szőke hajnál és a rózsaszín
nyakrészletnél egyebet úgy sem lehet látni Katica kisasszonyból,
minthogy ez idő szerint az egész alak fülig egy kék paplan alá vonult,
még orrocskáját is alája temetve. A mai regg folyamán ugyanis már
másodszor riasztották fel azzal a rémhírrel, hogy ha tüstént fel nem
kel, elkésik az iskolából, – és eme hirek elől menekülendő, kénytelen
volt a paplan alá bujni.
Ime, most kinyilik az ajtó és valaki gyöngéden megcirógatja a fedetlenül
maradt nyakrészletet. A szunyadó kisasszony, aki éppen azt álmodja, hogy
a perzsa királyfi valami táncvigalomban a második négyesre foglalkozik
vele, összerázkódik és felveti álommámorosan a szemeit. Előtte áll
nénje, a szelid Ilonka (akinek halovány arcáért »penészvirág« a
bece-neve.)
– Katicám, kelj fel, a mama már nagyon haragszik!
Katica kisasszony persze életre, halálra biztosítja nénjét, hogy ebben a
pillanatban felkel és tényleg olyan tüntetést rendez felkelési
mozdulatokból, hogy a könnyen hívő jó Penészvirág elámítva megy ki a
konyhába, jelenteni a mamának, hogy Katica már »kel«. Ez azonban, amint
az ajtó nénje karcsú alakja mögött bezárul, villámgyorsan ismét a paplan
alá búvik, hogy folytassa az érdekes álmot, és dobogó szívvel hallgatja
a perzsa királyfi epedő szavait, melyeket a fülébe sugdos, nem törődve
azzal, hogy őt környezete csunya lánynak tartja.
A perzsa királyfi azonban rosszul számított, ha azt hitte, hogy egymaga
aspirál a második négyesre, mert azt a deli turkesztáni herceg is
követeli magának és minthogy egyik hős sem hajlandó lemondani arról a
túlvilági gyönyörről, hogy Katicával lejtsen és pörögjön a négyesben,
kardot rántanak… összecsapnak… a királyfi átdöfött szívvel borul hölgye
lábaihoz, akinek szivén metsző fájdalom fut át e látványra…
Katica csakugyan metsző fájdalmat érez, felsikolt, rémülten felnyitja
szemeit, de nem a perzsa királyfi megtört szemei tekintenek reá, hanem a
Pali öccsééi, aki könyvtáskával vállán áll előtte és azzal foglalkozik,
hogy az ő haját cibálja.
– Álmos macska, kelj fel, azt üzenik, sic öltözködni!
Katica méltó felháborodásában a tíz körmével megy a Pali képének, amely
védelmi művelet, úgy látszik, imponál ennek, mert kimenekül a szobából.
A kisasszony pedig duzzogva, dormogva a másik oldalára fordul és rossz
kedvében a szegény turkesztáni herceget úgy meggyötri, de úgy… tudom
holta napjáig megemlegeti!
Végre azonban jő maga az élő vihar: a mama. Erre aztán Katica nagy
gyorsan kiszökik az ágyból és nemsokára a következő párbeszédet lesz
alkalmunk hallani:
_Katica_ (boglyasan és félig öltözötten meglapul a konyha ajtajánál és
szepegve suttogja): Édes Penészvirág, gyere ki egy kissé…
_Penészvirág:_ Nos, mi történt?
_Katica_ (zokog).
_Penészvirág_ (ijedten): Mi bajod? Katica?… Istenem, milyen sápadt ez a
leány! No, ne sírj már te… még kiadja a lelkét a kis bolond… Katica,
mindjárt megharagszom, ha nem mondod el szép sorjában, mi történt?
_Katica:_ A macska az oka…
_Penészvirág:_ A macska?
_Katica:_ Igen, az a cudar!
_Penészvirág:_ De hát mit vétett a macska?
_Katica_ (szívszaggatóan felzokogva): A váza…
_Penészvirág:_ Összetört?
_Katica:_ Igen, lezuhant a szekrényről, darabokra tört, édes Istenem…
_Penészvirág:_ És a macska lökte le a szekrényről?
_Katica:_ Nem…, hanem én… sehol se találtam a macskát, s azt hittem,
hogy a szekrényen van… felmásztam… így esett meg a szerencsétlenség!
Ennek a párbeszédnek aztán az a következménye, hogy a konyhában
nemsokára valakit jól lehordanak a vázáért.
– Hallod-e, Ilonka, hangzik a mama perpatvara, ha az a szeleverdi Katica
tenne ilyet, hát egy szót sem szólnék. (Jaj, dehogy nem!), de hogy te,
te… aki nála öregebb vagy, okosabb vagy, te sem tudsz vigyázni, az már
sok! Ha mind a ketten elkezditek a rontást, akkor aztán nem tudom mi
lesz stb. stb.
A bűnös pedig ezalatt a nagyszobában csapot, papot, – azaz vázát,
Penészvirágot feledve, nagy vígan egy pajkos dalt énekel olyan
poziturában, amilyenben a hires énekesnő szokta, aztán hirtelen
megszakítja a dalt és mély páthosszal, tragikus hangon deklamál, úgy
ahogy a Nemzeti szinházban hallotta. Énekli és szavalja pedig mindezt a
tükörnek, azaz a tükörben levő Katicának.
Hogy eközben még egy vázát el nem tör, az csak annak tulajdonítható,
hogy nincs mára még egy nénje, aki a bűnt magára vállalja.
Ámde nem sokáig tart a vígság, mert bejő ismét a mama és ennek folytán
Katica pár perc mulva teljesen felkészülve áll az iskolába menetelre.
Könnyű, elegáns léptekkel halad végig a folyosón és lejt le a lépcsőn,
bodros fejecskéjét, melyen igen jól fest a kis tollas kalpag, kacéran
hátra vetve. Ő ugyan jobb szeretne hanyat-homlok lerohanni az utcára,
két-három lépcsőfokot szökve egyszerre át; de nem teheti, mert a második
emeletbeli orvosnövendék az ablakban áll és félő, hogy ilyen kevéssé
méltóságos ugrándozásban látva, kiábrándul szerelméből. (Mert az
bizonyos, hogy fülig szerelmes bele a szegény!)
Az utcaszögletnél szemeit szendén lesüti és úgy halad tova. Hogy, hogy
nem, egyszerre csak egy ifju kerül melléje, aki a kisasszonyt mély
hódolattal köszönti és szintén lesüti a szemeit.
A kabátja erősen duzzadt a mellén; nyilván azért, mert a könyvpaksamétát
a kabát alá rejtette; – nem lévén chic, hogy azt egy felső gimnázista
nyilvánosan a hóna alatt cipelje.
– Későn jött egy kissé, Katica kisasszony, – szól az ifju.
– Igen, Géza, – felel gyorsan Katica, – kissé elkéstem, majd ezentúl
korábban jövök…
– Oh, Katica nagysád, nekem akkor is nagyon későn jön, ha hajnalban jön!
– Maga nagyon udvarias, Géza.
Az ifju hálásan feltekint, Katica szintén; pillantásuk találkozik; aztán
gyorsan lesütik ismét szemüket.
– Hogy aludt Katica? – kérdi újra az ifju.
– Oh, nagyon jól.
– Álmodott szépeket?
– Oh igen…
– Rólam is?
Katica még jobban lesüti szemeit és félig mosolyogva, félig zavartan
szól:
– Maga nagyon kiváncsi Géza.
Az ifju ismét felveszi a beszéd fonalát:
– Hol mulatott, Katica, tegnap este?
– Oh, csak otthon.
– Kik voltak jelen?
– Senki… csak mi egyedül…
– Kótay Gyuri sem?
Gyors pir. Összerezzenés. Zavar.
– Aha, úgy-e nem felel?… Ez vallomás… Ott volt Gyuri?
– Egy negyed óráig mindössze.
– Hát mégis, hát mégis!
– Maga valóságos Otello, Török úr!
Az ifju fájdalmasan tekint fel, Katica is; pillantásuk találkozik; majd
megint a kövezetet keresi fel.
Hosszú hallgatagság. Keserüen szól az ifju:
– Oh, milyen ingatagok a nők!
– Hát még a férfiak!
– Ismeri ezt a dalt: Az asszony ingatag…?
– A férfiak hazugsága az is!
– Álnok és csalfa lény…
– Török úr!
– Azt mondja, hogy szeret…
– Megtiltom, hogy folytassa!
– S megfordul, kinevet.
– Ön egy kissé szemtelen, Török úr!
Katica haragosan elfordul, az ifju is, pillantásuk dacosan kalandozik a
földön. Egy világért se néznének fel egymásra.
– Katica?
– Nos, uram?
– Megenged egy kérdést?
– Halljuk uram!
– Mért van az úgy elrendezve a világon, hogy a szép leányok mind
szívtelenek?
– És ismer maga ilyen szép leányt?
– Oh, bár ne ismertem volna meg azt, aki itt megy mellettem!
– Ön nagyon igazságtalan, Géza!
Az ifju epedve tekint fel, Katica szintén, pillantásuk édesen találkozik
és lágyan mosolyogva szegzik le szemüket ismét a földre.
Még néhány feltekintés és összepislantás után elér kiki a maga
iskolájába, ahol szellemileg oly szerencsével folytatják a megszakadt
társalgást, hogy Török úr egy szekundával gazdagabban kerül haza,
szegény Penészvirág pedig egész délutánját avval tölti, hogy elkészíti
azt a feladatot, amit az iskolában Katicára szabtak büntetésül a
figyelmetlenségeért.
És Katica? Hol van ezalatt Katica? Jer szives olvasó, csatlakozzunk a
kisasszony mamájához, aki éppen arra kiváncsi, amire mi. A termetes
asszonyság kutató anyai szemekkel veszi szemügyre a lakás minden
zeg-zugát és szerelmes leánykáját végre csakugyan felfedezi a kamrában
egy bödönön ülve, amint átszellemült arccal olvas valamit.
Mit? Hm, első percben nem tudhatjuk meg, mert az olvasott tárgy vad
gyorsasággal eltünik Katica zsebében.
– Mi az, te leány?
– Ez mama, amin ülök?… Ez egy bödön…
– Nem az, hanem amit a zsebedbe dugtál?
– A zsebembe? (A kisasszony zsebébe nyul és kivesz belőle valamit.) Ez
egy Mária-kép, amit a hittanórán a tisztelendő úrtól kaptam.
– Még más is van ott, csak ki vele!
– Igen, van, (a zsebből újra kikerül valami) – egy félkeztyű…
– De szélhordta lánya, engem nem szedsz rá! Fordítsd ki a zsebeidet!
A kisasszony kifordítja készségesen a zsebeit és bár azokból egy egész
kis zsibvásár kerül napvilágra, a szigorú inkvizitor semmi gyanusat nem
talál közte. De azért nem bocsátja ki egyhamar áldozatát:
– Te leány, azért nem menekülsz… egy, kettő, elő a harisnyával!
S míg a szegény áldozat a szobában a harisnyával bajlódik, a mama egy
kis Kukliprédikációval szolgál neki, mely kezdődik azon, hogy az ő
lánykorában mi minden házias erényekben ragyogtak az olyan kisasszonyok,
amilyenek Katica, és végződik hosszú, hosszú út után azzal, amivel a
mamának minden multravaló visszaemlékezése végződni szokott: a
réges-régi bálokkal. Mert akármilyen alapról és úton indul a mama
emlékezete vissza a multba, ide mindig eljut. Hejh, gyerekek, az volt a
szép idő, az volt a gyönyörű világ… A só is sósabb volt, a méz is
édesebb volt!
De amint a mama oda eljut, ez azt jelenti, hogy Katica megváltása a
kényszerkötés alól közel van. És csakugyan, a mamai ellágyulás egy
percében sikerül is kivívnia a szabadságot.
A kiszabadult fogoly most oly észrevétlenül surran vissza a kamrába,
mint az egér. Ott óvatosan magára vonja az ajtót és egy befőttes üveg
mögül gyöngéden kihúzza ugyanazt a valamit, aminek olvastában a mama
meglepte. (Az Isten tudja, miféle ördöngösséggel sikerült neki a szigorú
inkvizició alatt a zsebéből a befőttes üveg mögé származtatni
észrevétlenül!)
Ez pedig egy rózsaszínű levél, amely alá azonban – ej, ej Katica! –
nincs írva sem Török úrnak, a gimnázistának, sem Kótay Gyurinak, a
reálistának, a neve; hanem egy harmadik úré, bizonyos Kádár Zoltáné,
aki, ha nem csalódom, a polgári iskola rabláncait cipeli. Reményteljes
költői lélek lehet. Rózsaszín papiron, csengő versekben, alaposan
megcáfolja Katica környezetének azt az állítását, hogy a címzett
közönséges rút leány lenne. Ellenkezőleg, hattyunyak, csillagszem,
őztermet, s a többi.
Katica minden strófára édesen összeborzong és úgy csavargatja orrát,
mintha valami ismeretlen illatot szívna. Az első vers hozzá!… Ah, ha a
poéta most itt ülne vele szemben, így szólna hozzá egy hálás tekintet
kíséretében:
– Ön veszélyesen szellemdús ember, Kádár úr!
A poéta nincs jelen, azonban valami nyávikolás mégis hallatszik. Katica
felveti fejét, fülel… A hangok a kuckóból származnak. Katica odaszökik,
felemel egy öreg kosarat és ott leli a hűtlen macskát, akit reggel
hasztalan keresett, – egész kis társaságban.
A hű állat családot alapított. Három kis vaksi cica buvik össze az
irháján. Három kis cica! Katica szinte felsikolt a gyönyörtől: – ez több
mint amennyit egy 15 éves boldogtalan kisasszony kivánhat magának!
És milyen gyönyörüek! Az egyik, egy tarka cica olyan kedvesen nyalogatja
a rózsaszínű nyelvével a száját, hogy Török úr örökre el van mellette
felejtve. A másik, fehér mint a hó, olyan ostobán prüszköl és rázza a
füleit, hogy Kótay Gyuri csillaga teljesen elhalványul az új kedvenc
mellett. A harmadik, egy cirmos cica, amint ölébe veszi, olyan ügyesen
megáll szétterpesztett négy lábacskáján, hogy – Kádár Zoltán emléke
rózsaszínű rigmusaival együtt elpárolog a levegőbe. Azaz a rózsaszínű
levélből csinos papirpántlikák kerülnek a cicák nyakára és lábaira,
amikkel azok oly szépen festenek, hogy az öreg macska is elégedetten
pislog a csemetéire.
El van döntve: Katica nem törődik többé fiatal emberekkel, hanem egész
életét a cicáknak szenteli.
A nap hátralevő részét új ismerősei közt tölti, úgy hogy este a
vacsorához is, meg utána ágyba is karhatalommal kell kergetni kis
kedvencei közül. Mikor ágya felett elkezdenek szárnyalni és zizegni az
álom arany pillangói, van dolga a turkesztáni hercegnek, amíg magára
tudja vonni a kisasszony figyelmét. Csak úgy sikerül néhány percre, hogy
egy parányi aranycsengőt hoz a kis cirmos nyakára…
A KAPÁSGYEREK.
Ismertem az anyját is az istenadta teremtésnek. Tanyai kapás felesége
volt egy szegedi pusztán s fiatalon halt meg. Azaz tudja Isten, fiatal
volt-e, vén volt-e, mert arcban nagyon el volt fonnyadva s olyan zörgő,
üres hangon beszélt, mint a vénasszonyok. Persze, ennek az lehetett az
oka, hogy akkor már nagyon meg volt rongálva a tüdeje, meg lépe, de egy
közönséges kapás ember feleségének az ilyesmit nem lehet tüstént
felvenni; s csak úgy emelgette a zsákot, kapálta a homoki szőlőt, mintha
egészséges lenne. És ez a kapás olyan rettentő fösvény, rút és
gyámoltalan ember, – biceg is hozzá, – hogy csak ilyen szegény, senkinek
se jó, senkinek se tetsző asszonyt kaphatott, ki éppen olyan nyomorult
volt, mint ő maga. A fennemlített kis teremtés tán negyedik esztendőre
köszöntött le a kapásházba s körülbelül egy esztendőt morzsolt le a sors
által neki ajándékozott életéből. A szomszéd tanyásasszony, mikor
született, így fejezte ki a vézna gyerek felett véleményét:
– Anyagyász!
Mily virágos nyelven beszél ez a mi népünk! A kis »Anyagyász« azonban
még nem érzett semmit abból, mit e szó kifejezett, mert még volt két
szem, melyek »aranyörömet« láttak benne. Majd hírül hozták, hogy a kapás
felesége meghalt. A tanyai ember, aki ezt a hírt hozta, azt mondta:
»Megszakadt a dologban«. S oly közönyösen mondta, mintha ez lenne a
világon a legközönségesebb halálozási mód.
Szép verőfényes nyári nap volt, mikor kimentem a tanyára. Sötét, ragyogó
kékség vonta be az eget; a homok szárazon fehérlett, csillogott az úton;
a mákvirág, mint valami rikító festékpamacsolás, virított a földeken. A
tanyán leheverésztem a fűbe s belemerültem a gondatlanság kéjes
érzetébe.