olykor futott fel egy lángocska nagy duruzsolással egy magasabban fekvő
ágacskára s vígan libegett rajta, mint egy kékszárnyú lepke. Az öregek
végképp elhallgattak. Lenn a láthatár szélén egy vékony ezüstcsík gyult
ki, jelentve a fejedelmi hold keltét s a csillaghárem közeledtére mintha
megreszketett volna. Szememre is álom ereszkedett. Lódobajra,
szekérzörgésre ébredtem fel. A kocsis jött meg frissen rekvirált
szekérrel, melyért hajnalban indult. Körülnéztem. Társaim már ébren
voltak; az égbolt keleten fényben úszva hirdette a nap jövetét. A két
világtól elmaradt öreg már nem volt sehol, s egy percre úgy tetszett,
mintha csak álmodtam volna róluk. De a láthatár szélén a két szélmalom,
mely búsan alálógatta szárnyait, eszembe juttatta, hogy egykor valahol
csakugyan eladták a szabadságot a gőzmalmosoknak.
AZ ÖREG KATUS.
Korán mentem este haza. Az ablak alatt csendes beszéd folyt; a cselédek
prézsmitáltak valami felett. Hol vastagabb, hol vékonyabb hangok vették
át a szót; néha a zsibongás meghalkult s ilyenkor csak egy fejletlen
vékony gyermekhangot lehetett hallani, amely valami történetet beszélt
el.
Felkeltem s az ablakhoz mentem. A fedett ambitusszerű folyosón négy-öt
cselédleány üldögélt, körülfogva egy kis pesztonkát, aki az első
emeletről jött fel a másodikra s a hallgatóságot szóval tartotta. Alig
tizenhárom éves vézna lányka volt, sápadt, sovány arcocskával és szőke
kenderhajjal. Úgy látszott, nagyon büszke arra, hogy ily díszes közönség
hallgatja (még a szakácsné is ott volt); de derekasan el is van fogódva
a nagy kitüntetéstől.
Az első szavakból megtudtam, hogy az öreg Katusról, az első emeletbeli
vén cselédről van szó, aki harmad napja gyufaoldatot ivott.
– Talán megszidta az asszonya? – kérdezte a szakácsné szánakozóan,
folytatva a tárgy megbeszélését.
– Jaj, dehogy, Isten mentsen! – felelt a pesztra élénken. – Egyszer
szidta meg a nagyságos asszony szegényt, hanem Katus néni se hagyta ám
magát… Úgy elkezdett sírni, de úgy… A nagyságos asszony azt mondta: No,
hallja Katus, még a szinházban se lehet ilyen sírást hallani, még ott se
tudnak így pityeregni. Azóta nem mert többet mérgesen szólni hozzá a
nagyságos asszony.
– Hát mi lehetett az oka?
– Én nem tudom, Anna néni, – szólt a leány szerényen. – A nagyságos
asszony is egyre azt hajtogatja: Csak azt tudnám, mi lehet az oka?
– Nem volt nagyon szomorú?
– Volt is, meg nem is. Reggel még dalolt is. Egy szép tót nótát énekelt
és azt mondta, hogy ezt a nótát már régen elfelejtette; de most
egyszerre az eszébe jutott. Azután mikor beszélt, hát olyan furcsákat
mondott.
– Mit mondott? – vágtak közbe többen.
– Azt mondja nekem: Julcsa, törüld fel a padlón a vizet. Veszem a
rongyot, szétnézek, keresem a vizet – nincs sehol. Katus néni, mondom,
nem látok sehol vizet. Nem szól semmit, hallgat, azután azt mondja: Te
leány, vedd le innen a polcról a mozsarat. Odamegyek, le akarom venni a
mozsarat, de nincs ott. Katus néni, mondom, nincs a polcon a mozsár. Rám
néz, azután mérgesen mondja: eredj a dolgodra, mit lopod a napot!
– Oh, a jó lélek! – sóhajtotta Anna asszony.
A pesztra folytatta:
– A dolgomra mentem. Katus néni is tett, vett amit kell; főzte az
ebédet. Csak elnéztem Katus nénit. Olyan furcsán csinált mindent, hogy
szinte nevethettem. Láttam, hogy fát akart tenni a tűzre, de a fakanalat
dobta a kályhába és a hasábfával akarta keverni a rántást. Már nem
birtam tovább, elnevettem magamat és rákiáltottam: Katus néni, mit
csinál? De azért jól elvégezte ám a dolgát!
– Nagyon akurátus személy volt a jámbor, – bólogatott Anna asszony
könnyezve.
– Mosogatás után – folytatta a lányka – azt mondja nekem: Julcsa lelkem,
állítsd fel a vasalódeszkát! Felugrottam, szaladtam, egy perc alatt
készen voltam. Katus néni pedig szenet rakott a vasalóba és elkezdte
vasalni a szoknyáit. Én a fás ládára ültem s vártam engedelmesen, mit
tetszik neki parancsolni.
Csak vasal, háromszor is végig vasal egy szoknyát. Én ott ültem, moccani
se mertem, mert úgy összeszorult a szivem, mikor láttam, hogy mindegyre
megégeti a drága ruhákat. Máskor úgy féltette, olyan gondosan, olyan
gyönyörüen vasalt, hogy a nagysága is megbámulta. Azt mondta, hogy ez a
Katus nagy művész a vasalásban.
Egyszer csak megszólalt. Azt mondja: Szép lány voltam ám én, Julcsa,
fiatal koromban. És olyan szeliden nézett rám. Azt mondja: tudod Julcsa,
szép hosszú hajam volt; két ágban eresztettem le a hátamon; de vastag
volt ám mind a két ága. Nézd csak Julcsa, ezért az öltő ruháért, akibe
ez a szoknya való, egy egész évig szolgáltam, mert selyem ez, aztán van
ám hozzá finom fehérnemű is. Azt mondja: nagyon rossz helyem volt;
többet sírtam mint ettem; de eltűrtem ezért a ruháért, mert akkor
szerencsém akadt.
Azután elhallgatott megint. Csak mosolygott szeliden; elkezdte csöndesen
magában dünnyögni azt a tót nótát, ami reggel jutott az eszébe. Aztán
megint hozzám szólt, de nem is nézett rám, csak vasalt tovább.
– Szerencsém akadt, – mondja, – pedig nem jártam se táncba, se
mulatságba, se promenádra… Tudod lelkem, nagyon ijedős voltam; nem
mertem volna a szemébe se nézni a legénynek. Vasárnap délután is otthon
ültem a konyhában; varrogattam, dolgozgattam; de egyszerre hipp, hopp,
mégis ott volt az a bizonyos.
A hallgatóság egyik tagja, egy szöszke szobaleány, olyan megindítónak
találta azt a fordulatot, hogy elkezdett keservesen zokogni. A lányka
hangja mint valami rezgő sipocska hatolt át a szepegésen.
– Igenis, kérem szépen – folytatja – azt mondta Katus néni, így mondta,
hipp, hopp, itt volt!
– Tudod-e honnan jött, kincsecském? – mondja.
– Nem tudom, Katus néni.
Megint nevetgélt, megint vasalt egy kicsikét, azután felmutatott a
stukaturra.
– A kéményből jött, – mondja.
– Talán csak nem a kéményseprő, – tört ki még keservesebben zokogva a
szobaleány.
– De igen is, a kéményseprő, – folytatta a lányka. Azt mondja Katus
néni: jaj Julcsa lelkem, de hogy megijedtem, mikor belépett a kéményt
tisztítni. Éppen a piacról jöttem; a kosarat elejtettem; a krumpli, a
celler mind széthullt; ő pedig csak bámult rám avval a fekete képével,
meg fekete szemeivel. Jaj de csúf volt! Azt mondja: Alásszolgája
kisasszony…
– Galant kéményseprő! – hagyta helyben a cicus.
– Mondja tovább Katus néni: Nem vagyok én kisasszony, nem kell nekem a
maga alászolgája, hogy ráijeszt a becsületes emberekre, illik az, így,
úgy, idegen helyen; dirr, durr, pattogtam, pereltem. Ő szegény
motyogott, mentegetőzött, kipkedett-kapkodott a krumpli után, kettőt
felvett, hármat elejtett…, be sokat nevettem rajta. Hanem milyen derék
szál legény volt Akkora mint egy jegenyefa, majd beütötte a fejével a
stukaturt. És akár a kezes bárány. Olyan szeliden, olyan szépen tudott
az beszélni, akár csak könyvből olvasta volna. Mert mondtam-e már, hogy
azóta minden héten eljött? Mindig szuvatosnak találta a mi kéményünket;
jaj de nagy bolond volt! Egyszer aztán, úgy bizony lelkem, egyszer csak
azt mondta, hogy legyünk mi egy pár, Isten is egymásnak teremtett
bennünket. Oh be szép lett volna az, Julcsa! Felöltöztetik a
menyasszonyt; elviszik a templomba; mindenki csodálkozik, hogy milyen
szép, milyen jó és mennyit sír… Aztán van lakzi; a sok vendég mind a
menyasszonnyal akar táncolni; az pedig forog, perdül mint az orsó… mert
szépen táncoltam ám én, Julcsa! De nem lett a dologból semmi… Hozz csak
egy kis parazsat, galambom!
– Úgy volt az, – mondja Katus néni, – mikor elhoztam a parazsat, hogy
egyszerre csak beállít a konyhába egy vastag asszonyság. Hol van az a
személy, kiáltja, hadd lám azt a szép madarat, aki elcsavarta a fiam
fejét! Hát te vagy, oh te görcs, te céda, hogy mered a szemedet a fiamra
vetni? Tudod-e, ki vagyok én? Zsuppon vitetlek a fatornyos hazádba, ha
még egyszer rá mersz nézni. No lám, mit nem forgat a fejében az efféle
jött-ment rossz cseléd… Jaj, Julcsa, majd meghaltam szégyenemben. Két
hétig, három hétig nem ettem, nem ittam, csak sírtam, mint a záporeső…
Katus néni elszomorodott, egy kicsit sírt is, aztán azt mondja:
– Mese, mese, mesd ketté. Régen volt, talán nem is igaz. Dolgos,
szorgalmas lány voltam, nem mint most – ilyen semmire se jó. Annyi ruhát
szereztem magamnak, hogy az asszonyaim mind azt mondták: no Katus, az
ugyan jól jár, aki magát elveszi. Nézd csak lelkem, nézd!
Egyenkint előszedte a ládából, meg a sifonból a drágalátos ruhákat. Jaj,
majd beleveszett a szemem világa! Oh be gyönyörű kasmirkendői voltak,
micsoda csipkék, micsoda szép selymek, jaj milyen aranystikkolások!…
Szinte repesett a szivem és még a lélekzetem is elállt. Nincs annyi szép
ruhája a király lányának se!
A lányka szemei égtek és fonnyadt arcocskája egészen kipirult. A
hallgatóságban is izgatott moraj támadt erre a lelkes ecsetelésre.
– Katus néni is gyönyörködve nézte a hummit, némelyikét meg is
simogatta, mint valami kedves bárányát. Egy szép blúzra még a szeméből
is ráesett a könny.
Azt mondja, ezt egy jó asszonyától kapta, akinél nem volt áldottabb
lélek a világon. Hogy ez az egy úgy bánt vele mint a saját gyermekével;
nem szidta, nem bántotta; ha bánata volt, megvigasztalta; áldja meg az
Isten a haló porában, valamennyi virág az ő sírján virítson.
Azután amint rakosgatta, amint bontogatta a ruhákat, amint mosolygott,
beszélt erről is, arról is, megint csak elszomorodott, megint csak
lehajtotta a fejét.
– Hát érdemes volt ezekért a ruhákért élni?
– Bizony érdemes! – feleltem én.
– Mit tudsz te ahhoz! Te még gyerek vagy. Mit ér az már nekem? Nyomorult
vagyok, öreg vagyok, a mellem fáj, a karomat alig birom, rosszul esik
még a szó is. Olyan fáradt vagyok, olyan hitvány! Aztán az ember ide-oda
vetődik, hol itt, hol ott, mint az Orbán lelke. Úgy, úgy fiam, csak
húzzuk, húzzuk, amíg bírjuk, azután megszakad a gebe…
Csak látom, hogy Katus néni feje leesik a mellére; csak látom, hogy a
képe egészen fehér; csak nézem, hogy ül ott helyén összekuporodva,
sokáig, sokáig. Azután megint olyan különöseket kezd beszélni, mint
délelőtt. Azt mondja:
– Menyasszony lánya van!
– Kinek? – kérdem.
– Mi közöd hozzá! – torkol le; de azért csak beszél, susog tovább, Isten
tudja miről.
– Láttam őket a templomban. Ott voltak mindnyájan. Az örömapa, az
örömanya, a menyasszony, a vőlegény. Most hirdették ki harmadszor a
fiatalokat. Oh be szépen prédikált a pap!… Mikor lenézett, csak mintha
megnyilt volna alattam a föld; mikor felnézett, mintha meghasadt volna
az ég és onnan angyalok integettek volna le énekelve, hárfázva. Olyan
szépen beszélt az Isten embere, olyan szomoruan, hogy se élő, se halott
nem voltam, csak forgott velem minden s majd megszakadt a szivem.
Már megint nem szól egy jó órát, csak aztán kezdi:
– Hej, de van nekem egy fekete kendőm, ha azt a fejemre veszem, minden
bánatomat elfelejtem; van nekem egy aranyos papucsom, ha azt a lábamra
veszem, ott leszek, ahol akarok; van egy szekér, felülök rá, hallom már
az ostorhegyes csengőjét, itt lesz nemsokára!
Nem értettem belőle egy szót se. Vacsora után egy darabig még
motoszkált, tett-vett a konyhában; azután lefeküdt. Engem odahitt az
ágyához.
– Loptál-e már valamikor? – kérdi.
– Nem én, soha, Katus néni! – mondom.
– Hát hazudtál-e?
– Azt se?
– Nincs se apád, se anyád, úgy-e?
– Nincs, Katus néni, – árva vagyok.
– Akkor jól van, – mondja, – de lassan, hogy alig hallom. Téged
meghallgatnak odafönn. Állj ide a fejem fölé és mondd el a miatyánkot!
Elmondtam; Katus néni megsimogatta a képemet, és azt kérdezte, tudok-e
zsoltárokat?
– Tudok.
– Énekelj hát egyet, lelkem.
Énekeltem; Katus néni összetette a kezeit és behunyta a szemeit. Egyszer
felriadt:
– Hangosabban, gyermekem!
– Felébred a nagysága, meghallja – mondom.
– Meg, meg… felébred odafönn… meghallja… ő is meghallja…
Ilyesmit beszélt össze-vissza a szegény Katus néni. Azután aludni
küldött és elfujta a gyertyát. Reggel fel akarom kelteni: nem mozdul.
Nézem az arcát, olyan sárga mint a halál. Sírva fakadok, rázom,
kiabálok: Katus néni, Katus néni! A nagyságos úr, a nagyságos asszony
beszaladnak; elküldenek doktorért, biztosért, a mentő urakért; de bizony
Katus néni többet nem ébredt fel.
A lányka elhallgatott. Gyönge, vézna mellét csöndes szepegés
reszketette, amint befejezte a szegény együgyű Katus halálának
történetét. A lámpa fénye éppen ráesett szöszke fejecskéjére s
megvilágította hervadt arcát, melyen már mintha ott lebegne néhány vonás
abból a szomoruságból, mely az öreg cselédet sírba vitte. Fejletlen
gyermekhangját sokáig nem tudtam elfeledni.
MARISKA.
Mariska felébredt, természetesen rosszkedvüen. Mindig rosszkedvüen
ébred. A szőkehajú bábú, aki vele hált, meg a csöngetyüs bárány, aki az
asztalon állva töltötte az éjt, gondba borultan nézik kis
gazdasszonyukat, s vigasztalhatlanoknak látszanak, hogy ügyet se vet
rájuk. Igen, az egész Mariskából nem látszik egyéb, mint egy sírásra
görbült durcás szájacska.
Személyleírását még kiegészíthetjük a következőkkel: pufók arcocska, két
nagy kék szem, szöszke lenhaj, 23 fog (egyet, éppen a középsőt, elvitte
az egér), rózsás kövér karok és kacsók.
Különben Mariskának teljesen igaza van, hogy szivecskéjébe egy kis
reggeli világfájdalmat engedett belopózni. A világ a négyéves emberrel
határozottan ellenségesen bánik reggel. Minden önálló akarattól
megfosztják.
Mariska például azt tartja, hogy a mosdás szükségtelen valami és meg van
győződve, hogy szurtos ábrázattal is meg tudna élni. És mi történik? Az
egész világ ellentétbe helyezkedik az ő életfelfogásával és kaján
kárörömmel azt kiáltja:
– Mosdasd meg Mariskát! gyötörd meg Mariskát!
Tudniillik, a dadának kiáltják ezt, aki nem is késik követni a világ
parancsát. Mariska átéli a szivacs és hideg víz keserveit.
Mariska véleménye szerint a fésülködés sem feltétlenül szükséges ahhoz,
hogy az ember megreggelizhessék. A reggelihez elég a kávé, a zsemlye, a
kanál, meg a kendő, amit az ember nyakába kötnek. De sőt ez az utóbbi
sem feltétlenül szükséges, mert sokkal jobban ízlik a kávé, ha az ember
leöntheti vele a ruháját. És az egész világ, amely pedig illetéktelen,
mert nem négyéves, azt a tant hirdeti, hogy a reggelihez szükséges a
fésű is.
Mariskát megfésülik.
De hogy visszatérjünk a ruhához, Mariska véleménye szerint a legnagyobb
igazságtalanság, amit a világ egy négyéves lénnyel szemben elkövet, a
ruhakérdés. Azt követelik tőle, hogy ne csak tépetlen legyen a
ruhácskája, hanem, hogy mind a két harisnyája meglegyen, sőt még az
egyik cipőjét sem engedik elveszteni. Ha nem volna az embernek függője,
amit hébe-korba elveszthet, bizony nem lenne érdemes élni ebben a
korban!
És ha még kivánná azt, hogy harisnyát, cipőt huzzanak rá. De szó sincs
róla. Ő nem barátja az öltöztetésnek, sőt többnyire világosan tiltakozik
is ellene, s így méltán csodálkozik a nagy emberek eszejárásán, akik
mégis megvárják tőle, hogy vigyázzon a ruhájára.
Mariska, átesvén a torturákon, kibocsájtja szivéből a világfájdalmat.
Hess, fekete bogár… Mariska átadja magát a nap élvezeteinek.
Ezek közt az első helyet a reggeli foglalja el. Mariska, mint egy kis
királyné, egy székbe helyezkedik s teljes önérzettel várja a kávét. Az
étvágy nagyban követeli jogait; lábacskái türelmetlenül dobognak; de
azért nem feledkezik meg kis barátairól: a báburól s a bárányról sem. A
viaszkisasszony nyakára kis asztalkendő kerül.
– Baba, jól viselje magát! Be ne piszkítsa a ruháját, mert Mariska
megharagszik. Bari, te is légy szófogadó, mert jön az ördög és elvisz!
A bari olyan ostobán néz gyapjas pofájával kis gazdasszonyára, hogy
abból minden jó kimagyarázható a világon. Baba is egészen csöndesnek
igérkezik. Mariska meg van elégedve, s mikor a dada behozza a reggelit,
az első kanál kávé ugyan Mariskáé, de a második bizonyosan a babáé, a
harmadik a barié, sőt gyakran még a negyediket sem tartja meg magának a
nagylelkű Mariska. Az többnyire apáé, aki az asztalnál az ujságot
olvassa. A dada és a mama nem kapnak, mert hisz övék a hatalom és a kávé
birodalma. Ők annyi kávét ihatnak, amennyit csak akarnak.
Ilyen módon aztán mindenki jóllakik; még a cica is jókedvüen dorombol a
szék lábánál (az is kapott néhány kanállal a kávéból). Mariskának most
az a kitünő gondolata támad, hogy milyen jó lenne egy kanállal
megkínálni a levegőt.
A gondolatot tett követi s egy kanál tartalma szétfröccsen a levegőben…
A kávé túlnyomó része apa arcába röppent, aki prüszkölve törülgeti
bajszát és szakállát. Ez jó tréfa volt. Mariska sikongat örömében; a
viaszkisasszony nevet gyöngyszemeivel; bari nyakán megcsendül a kis
csengő; a cica a szék vállára ugrik, hogy jobban lássa a jelenetet; – és
ami fő, a papa is nevet. Igy hát a dolog rendben van.
Csak a dada és a mama nem nevetnek. Azoknak külön véleményük van, sőt a
mama általános meglepetésre megpacskolja azt a kezét Mariskának,
amelyikkel a sikerült tréfát elkövette.
A mécses persze eltörik. Mariska sír, még pedig olyan kétségbeesetten,
hogy az egész társaság meg van döbbenve. (Kivéve a mamát, meg a dadát.)
De csak egy-két percig tart a búbánat és Mariska gyorsan napirendre tér
felette. Azaz nem egészen, fejecskéjében tovább fűződik az eset, s egy
kis bölcselkedés után a következő eredményre jut:
A mama haragszik az ő jobbkezére, mert az rosszul viselte magát. Csunya
jobbkéz! Mariska jó kis leány s elhatározza, hogy többé rá sem néz a
haszontalanra. Sőt ő maga is rádupláz a szegény kacsóra. (Nesze, te
rossz!) Igen, de a balkéz ártatlan. Arra nem haragszik a mama. Mi lenne,
ha avval próbálnók meg azt, ami az előbb oly gyászosan végződött?
És Mariska most már balkézzel föccsenti szét a kávét a semmiségbe.
Tessék, igyatok ti is napsugarak, abrosz, papa szakálla… Mariska
diadalmasan néz szét, hogy a hatást lesse. Ah, a hatás még gyászosabb.
Mama most már nemcsak a balkezet paskolja meg, hanem a kávét is elviteti
előle. Mariska sír egy verset és igen haragos mindenre. Hogy is ne,
mikor az ember manapság már azt sem tudja, melyik kezével szabad szerte
föccsenteni a kávét?
A reggeli szórakozásai imigy véget érvén, következnek a többiek. A
második helyet a sorban az ujjszopás foglalja el. Ez az élvezet
kiadósabb mint a reggeli, mert egész nap részesülhet benne az ember és
érdekesebb is, mert tiltva van. Ha rajta csipik Mariskát, sokkal
terhesebb következményekkel jár, mint a kávémanipuláció, mert ez ellen
már nem csak a mama, meg a dada esküdtek össze, hanem apa is, a bácsi
is, a szakácsné is, az egész világ. Alig hinnék, mi történt a minap?
Mariska a konyhában volt. Egyedül, egészen egyedül! Ilyesmi már hetek
óta nem történt vele. Szive lázasan dobogott, arca kipirult a
gyönyörtől, lator szemei még egyszer kémlelve futottak végig a tányérok
és kemence felett; – és a másik percben ujjacskája a szájában volt. Ah,
ez feledhetetlen, isteni élvezet volt.
És a mama mégis megtudta. Soha sem találják ki azt, hogy ki volt az
áruló? A kéményseprő, aki a kemencét tisztogatta és nem lehetett látni.
A kéményseprők mindig kiállhatatlanok voltak, hátha még így viselik
magukat!
De azért Mariska nem mond le az ujjszopás örömeiről. Ime, mi történik
most is? A mama a szobájában fésülködik. Mariska besompolyog hozzá s a
következő párbeszéd fejlődik köztük:
_Mariska:_ Jaj, mama, mit csinált tegnap a Pista!
_Mama:_ Mit, kis lányom?
_Mariska:_ Az borzasztó volt, mama… jaj de furcsa… így tett… (Mariska
tétovázó arcot vág, mintha nem merne belefogni a mutatványba.)
_Mama:_ No hát, mutasd meg már, mit tett az a Pista?
_Mariska:_ Megengeded, mama?
_Mama:_ Meg, fiam.
_Mariska:_ Igy ni. (A kis ujjak egyike a gyöngyfogak közé kerül. Amint
kiderül a mutatványból, Pista tegnap az ujját szopta.)
_Mama:_ Ezt tette Pista? Látod, Mariskám, milyen csúf dolog ez. Az ilyen
gyerekeket szokta a Mikulás a puttonyba tenni s elviszi őket a kútba.
Ott aztán szophatják az ujjukat. Te, kicsikém, ugy-e, sohasem teszed
azt?
_Mariska_ (mohón áldozva az ujjszopásnak): Én, mama, sohasem.
_Mama:_ Tudom, hogy nekem jó leánykám van… De Mariska, vedd ki már az
ujjadat a szádból; eleget láttam már, milyen utálatos fiu az a Pista.
Igy. Meg vagyok veled elégedve, angyalom!
A dada, akitől az imént megugrott Mariska, megjelenik a szinhelyen s
Mariska vígan szökell ki a gyermekszobába. Ám kis idő mulva szerét ejti
apa szobájában is ilyen kis párbeszédre:
_Mariska:_ Apa, tudod-e, mit csinált tegnap az a rossz Pista?
_Apa:_ Mit, kincsem?
_Mariska:_ Nem merem megmutatni, apa. Jaj, jaj, milyen az a Pista!
_Apa:_ De csak hadd lássuk!
_Mariska:_ Ezt, ni! (A mutatvány ugyanaz, ami az imént volt.)
_Apa:_ Micsoda, irgum, birgum, makkalsó! Ezt tette Pista? No, majd
összeállunk az apjával és hátrakötjük a gézenguz sarkát. Nem viszi el ám
szárazon!
Mariska ilyen fifikával kimerítvén napi élvezeteinek második pontját is,
egészen az ő kis országának, a gyermekszobának szenteli magát.
Sebesen röppen itt a nap. Mariskának ezer dolga van a bábuval, aki
mindig rossz; s még több baja a báránnyal, aki nagyon ostoba.
Szerencsére ott van a macska, az nagyon eszes teremtés és igen jól
megértik egymást Mariskával.
Közben pedig fogadja látogatóit. Mindennap vizitbe jönnek hozzá piros és
zöld borítékban a cukorkák. Ezekkel a kedves vendégekkel egy
nagybajuszos és szakállas úr is jön, a nagybácsi; de az egészen
mellékes.
A bácsi imádja Mariskát, nem tudna ellenni egy napig sem, hogy az ölébe
ne ültesse s különösen nagy kedve telik benne, ha összeborzolja a
szakállát. Mariska ezt szivesen megteszi, mert még nincs itt a
szomszédék Pistája. Akkor a bácsi csillaga elhalványul.
Pista apró-cseprő feketeszemű legényke, egy évvel idősebb mint Mariska,
és valóságos ezermester. Olyan kártyavárat tud építeni, hogy abban egy
törpe király ellakhatnék az egész udvarával; s egy szájdorombon olyan
furcsa nótákat fuj el, hogy Mariskának eláll a szeme-szája. Oh, az
gyönyörű! Pista fujja; Mariska táncra kerekedik a bábuval; lebeg a
szöszkisasszony aranysárga haja… hipp, hopp, sohase halunk meg!
Azután Pista egy kis papirhajót készít. Van rajta vitorla, zászló, az
elejébe befog hat legyet s vígan indul a hajócska az
Operenciás-tengerre, vagy még annál is messzebbre. Gyí, lovak, gyí! A
két gyerek összebúva nézi, merre veszi útját a különös fogat. A
szőkefürtös fejecske, meg a borzas fekete buksi egymáshoz tapad; a két
kis pajtás karja egymás nyaka köré fonódok bizalmasan… És az öreg fali
óra barátságosan beszélget le hozzájuk: tik, tak, tik, tak. Majd zöngve
hirdeti az idő szállását a szobácska csöndjén át: egy, kettő, három,
négy…
A kis pajtások megéheznek. A doromb elhallgat; a papirhajót felfordítják
a szárnyas lovacskák; bari a kuckóba kerül. Most érdekesebb dolog
foglalja el Mariskát, Pistát: a vajaskenyér, amit uzsonnára hoznak be
nekik.
Kedves vajaskenyér! A Pistáé gyorsan eltűnik, mikor Mariska még alig
nyult a magáéhoz. Pistát, úgy látszik nem elégítette ki a maga része,
mert epedő szemmel nézi pajtásáét. Szophatná bár az ujját (ha ugyan igaz
a Mariska legendája), rajta nem zsarnokoskodhatik dada, aki a sarokban
köt valami százesztendős harisnyán; de ő az ujjánál ízesebbnek tartja a
vajaskenyeret. A buksiban önző terv fogamzik meg:
– Mariska! hozok neked holnap egy szarvasbogarat.
Mariska csaknem elejti a kenyerét meglepetésében.
– Szarvasbogarat? – dadogja hihetetlenül.
– Igen, Mariska, két nagy szarva van és sok lába.
– És nekem adod?
– Neked, ha te is nekem adod a vajaskenyered felét.
Mariska arca elborul. A dolog komoly megfontolást érdemel. A
szarvasbogár nagyértékű, csábos valami, de az ár sem megvetendő. Pista
azonban ravaszul segít a dolgán:
– Ha nem adod, akkor a szarvasbogarat Esztinek viszem.
Ez hat. A kenyér kettétörik s a pajtások megosztoznak rajta.
Az aranyos percek elfutnak. Az öreg falióra beszólítja a szobába az
estét; Pistát hazaviszik; a vacsorának is vége; a macska álmosan kucorog
az asztal alatt, alszik a bábú, szundikál a bárány; Mariska
felkivánkozik az anyja ölébe és ott összekuporodik, mint egy kis
gombolyag. Arcát elönti az álom tűzpiros mámora, szemei letapadnak és
édesen elalszik.