Csatakos, hidegesős reggel volt.
Mari a kapuban állva várta a kis konczipistát. Egy lompos kis
varróleányt vitt magával második agnoszkáló tanúnak. Sem testvéreinek,
sem anyjának nem szólt semmit. Magára vette a gyász egész terhét, ne is
vegye le szegény szivéről senki más az ő szerettei közül. Csak ezt a kis
félkegyelmű gyermekleányt avatta be a dologba, mert szüksége volt még
valakire, aki szegény bátyját ismerte. A kis leány érzéketlenül, buta
kiváncsisággal állt mellette és minden érzés nélkül szomorú képet
vágott, mert az ő mesternője is szomorú volt. Azaz nem is volt az
szomorúság. A külső formák kegyetlensége megfosztotta őt
szerencsétlensége mértékétől. Agnoszkálás, jegyzőkönyv, bonczolás,
hullaszállítási engedély, ezek a formulák kavarogtak agyában. Azt, hogy
bátyjáról, bátyja haláláról, holttestéről van szó, nem fért a fejébe.
A kis konczipista bérkocsiján pontosan megérkezett. Komolyan üdvözölte a
szegény leányt és besegítette a kocsiba. A kocsiban a leány zokogni
kezdett. A kis konczipista nem is próbálta őt vigasztalni. Engedte
zokogni, sírni és az egész úton nem szólt egy szót sem. Szótlanul
segítette őt ki a kocsiból is és szótlanul kisérte a kis bejáráson az
intézetbe.
Egy keskeny csigalépcső vezet a mélyebben fekvő halottas kamrához, a
halottkém szobájába. Egy alacsony barrière mögött, egy iróasztal, rajta
a leltárkönyv. Egy vastag, rubrikás könyv, majdnem egészen teleírva
öngyilkosok neveivel. A leány fájdalmára zsibbasztóan hatott a látása
annak, hogy itt egészen üzletszerűen be vannak rendezkedve az ilyen
mérhetetlen tragédiára, melyről ő úgy érezte, hogy őt sújtotta elsőnek.
A zokogása megszűnt, a könyei elállottak. Zsibbadtan, fásultan
ereszkedett egy padra. A konczipista halkan beszélgetett a halottkémmel.
A halottkém felesége az ajtóban állt és nézte a leányt. A kis varróleány
félénk kiváncsian tekintett körül.
– Nem tart sokáig, – mondotta a halottkém – mindjárt leeresztik.
Az asszony közelébb lépett.
– Azért a jánoshegyi hulláért jöttek?
– Igen – válaszolt kelletlenül a konczipista. Bántotta őt a frivol,
közönyös hang, melyen az az asszony beleelegyedik a dologba.
De az nem tágított. A maga módja szerint iparkodott kellemes dolgokat
mondani a kisasszonynak.
– Vőlegénye volt a kisasszonynak?
– Nem, bátyám – mondotta az és a szeme nézéséből látszott, hogy a
helyzet nem tudatos előtte.
Szegény fiatal ember! Még most is látszik rajta, milyen erős és szép
volt. Aztán nem is hinné senki, hogy hónapok óta halott már. Olyan friss
és romlatlan, mintha csak tegnap ölte volna meg magát.
A szegény leány dermedten, rémülten tekintett a fecsegő asszonyra. Olyan
kicsinek érezte magát, hogy őt lesújtja az, ami ennek a másiknak oly
közönyös csekélység. Egyszerre felsikoltott. Velőkig hatott a sikoltása,
oly metsző, szivrepesztő fájdalommal, hogy még az az érzéketlen asszony
is megijedt tőle.
Felszökött és berohant a barrière mögé az ablak szögletébe, ott
összeroskadt és zokogott, zokogott. Egy szürke téli köpeny lógott ott
egy szögről, annak a szélét fogta görcsös ujjai közé és belétemette az
arczát.
– Az ő kabátja, az ő kabátja, az én szegény drágámé, vége, vége, most
már egészen vége…
És zokogott fuldokolva és levetette magát a földre és ökleivel verte a
fejét.
A buta kis varróleány erre szintén hangos zokogásra fakadt, gépiesen,
minden benső fájdalom nélkül, szinte csak átragadt rája a sirás.
A kis konczipista gyöngéden érintette meg a szegény leány vállát és
halkan, bensőséggel a hangjában mondotta:
– Kisasszony, ha így viseli magát, nem engedhetem meg, hogy megnézze.
Nyugodtan, bátran kell elviselni mindent, úgy mint eddig.
A leány felszökött.
– Hol van? Hol van? Bocsásson, hamar, hamar…
– Csak akkor, ha nyugodt lesz.
Hamarjában fölszárította könyeit.
– Nyugodt vagyok, – hörögte rekedten – egészen nyugodt vagyok.
– Már lehet – szólt a halottkém.
– Várjon még egy pillanatig, kisasszony, előbb magam nézem meg.
Egy percz mulva visszatért. Komolyan, ünnepélyesen fogta meg a leány
karját.
– Jőjjön kisasszony, de legyen erős. Szegény bátyja nagyon el van
csúfitva. Előre mondom, nehogy megijedjen.
Kivezette a kis folyosóra.
A leány rohanni akart, alig birta visszatartani. A kis varróleány
követte őket.
Benyitott a halottas kamrába. Az egyik fal mentén üvegtáblás rekeszek.
Az első szakasz üres volt.
– A másodikban fekszik – suttogta a konczipista.
Csak két lépés kell és meglátja.
És ekkor a leány hirtelen megállt és nem mert előre lépni. Majd
kisérőjére támaszkodva, aki átkarolta a derekát, félénken, lassan lépett
egyet és midőn oda érkezett, nem mert egészen elébe állani, csak
félénken, habozva nyújtotta előre a fejét s midőn már láthatta volna,
hirtelen behunyta a szemét.
Vagy öt percz telt el így.
Kisérője most gyöngéden előbbre vonta.
– Most már meg kell néznie – sugta.
És ekkor a leány fölvetette a szemeit, nagy félénkséggel, nézte, nézte a
szekrényt és arczára valami zavaros, félig csodálkozó, félig kérdő
kifejezés ült. Aztán egész bátran még egy lépést tett előre, előrehajolt
és soká nézte a hullát.
A hulla nézésétől csodálatos megkönnyebbülés szállta meg, szinte
teljesen megvigasztalódott tőle.
Egy rézsut fektetett, lánczokon lógó deszkán feküdt hanyatt, teljesen
felöltözve, úgy, ahogy találták. Csak czipő nem volt rajta, az lerothadt
róla. Bal keze a mellén nyugodott, jobbja mereven kinyujtva, ökölbe
szorítva.
A halántékán egy parányi piros nyilás, vérnek semmi nyoma. Nem is
vérzett. A vér a bőr alatt ömlött széjjel és befutotta az arczát. Kék és
fekete volt az arcz, teljesen fölismerhetetlenné téve, csak az álla volt
világossárga és a fogai fehérlettek ki a nyitott szájból. És ajkaira oda
fagyott az az alattomos, kárörvendő mosolygás, melylyel az utolsó
napokban testvéreit nézte.
Semmi nyoma a régi vonásoknak. És ez töltötte el a leányt azzal a
csodálatos megnyugvással. Hiszen ez egy egészen idegen test, ezt ő
sohasem látta, ez nem az ő bátyja, aki szép volt, aki élő volt és piros
volt, nem olyan kék és nem olyan sárga, mint ez a holttest.
– Megismeri? – kérdezte a halottkém.
A leány tanácstalanul nézett rá.
– Igen, – mondotta a bamba kis leány – a harisnyájáról.
A kis konczipista visszavezette őt a halottkémi irodába. Mari maga elé
meredő, száraz szemekkel gondolkodni látszott. Nem tudott, nem érzett
semmit. De midőn a fogason látta a téli köpenyt, akkor ismét
felsikoltott és most már föltartóztathatlanul zokogott.
– Ő az, ő az, – kiáltotta – az én drága szépfejű egyetlenem, így
elcsúfitva!
Majd fölszökött és megragadta a konczipista karját.
– Uram, – mondotta erőszakosan – ön jó ember és okos ember. Ön
emberismerő. Sohasem bántottuk őt, mindig szerettük. Úgy-e nem lehet,
hogy ő józanul és akarva okozhatott nekünk ekkora szomorúságot? Mondja,
mondja kérem, úgy-e csak önkivületi állapotban tehette meg?