Amire a rendnek szüksége volt, minden megvolt. Meg volt a halottkémi
bizonylat, az agnoszkálás és a bonczolás jegyzőkönyve, a kis konczipista
megszerezte még a hullaszállítási engedélyt is és Mari eltemethette a
bátyját.
Onnan a halottas kamrából vitték el.
A koporsót már húgai is kisérték. Az ujságból olvasták, hogy megtalálták
a bátyjukat – előttük nem lehetett titkolni. És a szegény leányok sűrű
könyhullatással kisérték a szegényes koporsót a temetőbe. Hamar végeztek
vele. A két kisebbik leány majd hogy a koporsó után nem vetette magát,
de Mari merev nyugalommal, réveteg, gondolkodó tekintettel bámult a
gödörbe. Látta maga előtt az ő élő bátyját és azt a torz hullát, melyre
most hantolják a földet és nem tudta fölérni, hogy a kettő egy. Az a
hulla idegen volt neki és nem tudta siratni.
Aztán haza mentek és vidáman hozzáfogtak a munkához.
Gyászruhát sem ölthettek, meg sem sirathatták nyiltan szegény Bandit,
mert a mamának nem szabad soha, de sohasem tudni róla, hogy Bandi
meghalt. És a mama nyugodt, nagyon nyugodt és elhiszi, hogy Bandi
vidéken van és hallgatja a leveleket, miket Mari hetenkint maga ír és
fölolvas neki.
Szegény Mari!
A fiatalabb leányokon lassankint érvényesítette az idő az ő gyógyító
hatását. A kis Biri már nevetni is tud és a szabásmintát tanulmányozva,
öntudatlanul egy vidám nótát is dúdol magában. De Mari mindig azt a
hullát látja maga előtt és nem ismer benne az ő bátyjára. És beszélvén
róla édes anyjának, mint élő emberről és fölolvasván neki a leveleit,
egyre erősödik benne a remény, hogy Bandi vissza fog jönni a vidékről s
mind bizonyosabbá válik benne a tudat, hogy Bandi él.
A mama pedig nyugodtan olvassa a bibliát. A szent anya fájdalmas
gyászáról olvas gyakran és imádkozik fia lelki üdvösségeért. Mert az
anyát nem lehet megcsalni. Mikor leánya akkor reggel távozott, akkor
megszakadt szivében egy húr és ő tudta, hogy most temetik a fiát. De
rejtegeti ő is a gyászát, hadd gondolják azok a jó, szegény leányok,
hogy megkimélték anyjukat a legszomorubb fájdalomtól.
Magdolna.
Barna Józsi harmincz esztendős korában elhatározta, hogy szerelmi
kalandok után lát. Szelid, jó fiú volt, de még egészen zöld. Valahol
vidéken professzoroskodott s kommentálta Berzsenyit meg Ányos Pált, míg
végre áthelyezték Budapestre. Itt aztán a kávéházi, szinházi és orfeumi
levegő eltöltötte őt azzal az ernyesztő szomjúsággal, melyet csak
leánycsókkal vagy szerelmi versekkel lehet oltani. A versekkel
megpróbálta már, de mivel Berzsenyi volt a poétai mintaképe, nem igen
boldogult velük.
– Elvégre is, vagyok olyan legény, mint akár Duha Péter, – gondolta
magában – akinek minden napra más szeretője van. Megelégszem egyelőre
egygyel.
Tudakolta aztán Duha Pétertől:
– Te Péter, hogy is szerzed te a szeretőidet?
Duha Péter rá nézett az ő zsírban úszó, fekete szemeivel és egyet pödört
a bajszán. Pufókos, idomtalan ember volt, csupa izom és csupa fekete
szőr. Az ember nem tudná, hogy mi is vonzza hozzá a nőket, ha nem volna
oly hallatlanul szemtelen.
– Hát, barátom, annak az a módja, hogy végig sétálok valami népesebb
utczán, aztán, ha akad valami szemre való leányzó, akkor mellé szegődöm.
Első nap én kisérem őt haza, második nap ő engem.
Barna Józsinak ez nem fért a fejébe.
– De kérlek, Péter, csak nem lehet akármelyik tisztességes nőt az utczán
megszólítani, mielőtt az ember tudja, hogy lehet!
– Gyerek vagy Józsi, nem ismered még a pesti életet. Az ilyen sétákra
egy órakor délben, vagy nyolczkor este kell menni. Azok a lányok, a kik
ilyenkor az utczán járnak, azok már megebédeltek, vagy csak akkor mennek
vacsorára. Azokat bátran megszólíthatod.
Notandum, Duha Péter jómódu gentryfiú, aki a tisztesség fogalmát nem
tudja összeegyeztetni a tizenkét órakor való ebédeléssel.
És Barna Józsi ilyen instrukcziókkal ellátva neki indult a kalandos
útnak.
Eleinte mindig esernyővel járt az utczán, abban bizakodván, hogy majd
valami hirtelen záporeső szakad le s akkor találkozik majd egy
hölgygyel, akinek nincs esernyője. Ez a legszebb formája egy ismeretlen
nő megszólításának.
Hanem vagy nem esett az eső, vagy nem akadt védelemre szoruló hölgy,
vagy pedig Barna Józsinak nem volt bátorsága, hogy hozzá lépjen.
Denique, az esernyővel nem boldogult.
– Este könnyebben megy, – gondolta – nem látják az embert, aztán tényleg
nem jár olyan sok megközelíthetetlen nő az utczán, mint nappal.
És bolygott este. Szép, kerek, szőke arczát megvilágitották az
Andrássy-út, a váczi-útcza gázlámpái, majd belemerült a mellék-utczák
sötétségébe. A szeme gyorsabban járt mint a lába, mert valahányszor azt
mondotta magában: »Ez az!« – mindannyiszor meglassitotta a járását, mig
az áhitott alak szerencsésen eltünt valami kapu alatt. Gömbölyödő
termetét lihegve vonszolta egy-egy magános nő után, majd midőn elérte,
mélyen az arczába tekintett. De mihelyt a nő tekintete érte őt is,
hirtelen lesütötte a szemét s mintha jégverem volna a lelkében,
közönbösen haladt mellette el.
– Ez nagyon tisztességes, – gondolta, ha hidegen néztek reá –
méltatlanság volna őt inzultálni, csak azért, hogy elkésett valami
látogatásnál.
Ha pedig mosolyogva, biztatva érte őt a virágos kalap alól valami égető
szempár nézése, akkor fölháborodott benne az ő morális érzése:
– Olcsó diadal, nem kell.
És haladt tovább.
Midőn késő este holtra fáradva becsöngetett az ő lakásába, akkor tünődve
állt meg a szoba közepében.
– Mégis csak gyámoltalan, gyáva gyerek voltál.
Aztán végig nyujtózkodva ágyán, egészen megváltozott. Holnap máskép
lesz! Elvégre is az embernek nem az a hivatása, hogy erényőre legyen
minden női teremtésnek. Aki erényes akar lenni, az maga vigyázzon magára
és ne járjon késő este egymagában az utczán, ahol a hozzá hasonló
veszedelmes vadászok leselkednek reájuk. Minden asszony gyarló, mondotta
Duha Péter, és igaza is van. Mert gyakran tapasztalta az ő éjjeli
botorkálásain, hogy azok az ártatlan nézésű leánykák, a kiket ő nem mert
magszólítani, valami kevésbbé lelkiismeretes uri emberrel folytatták
útjukat. Mert ő csak túlságosan skrupulózus, nem gyáva. Meg fogjuk látni
holnap, a mikor sutba dobja a skrupulusokat.
Az a holnap pedig mindig csak holnap maradt. Szegény jó lelke minden még
oly biztató alkalommal is visszariadt a vállalkozástól. Sokszor már
egészen közel volt hozzá, hogy megszólítson valakit, de nem talált kellő
formát hozzá. Mert forma okvetetlenül kell.
Egyszer azonban szájába repült a sült galamb. Már késő este volt, a
király-utczában, ő éppen haza felé tartott, miután már egy fél tuczat
leányt kisért tiszteletteljes távolságból. Egy fekete ruhás, karcsú
leányalak járt a falhoz lapulva előtte. Tiszta, takaros volt a ruhája, a
fején kopottas sötét szalmakalap, mely alól ragyogóan világlott elő
csodálatosan szép sárgás szőke haja. Barna Józsi egy gázlámpa alatt érte
utól s lopva az arczába tekintve, szokás szerint közönbösen tovább akart
menni. De hirtelen delejes áram futott végig rajta, arczát elborította a
vér s ő megfordult.
Egy mesésen lágy hang szólott utána, félig vergődve, félig fuldokolva:
– Bocsánat, uram!
Barna Józsi lekapta a kalapját és udvariasan lépett a leányhoz.
– Parancsoljon, kisasszony – mondta az ő jóságos lágy hangján, mely
mindig pénzébe került, valahányszor egy jó barátjával szemben használta.
De a kisasszony nem tudott parancsolni. Hamvas, szép arczát (az egész
teremtés nem lehetett több tizenhat évesnél) elöntötte a piros vér s
nagy aczélkék szemeit elborította a viz. Arczszögletei vonaglottak a
nagy fölindulástól. Barna Józsi látta, hogy itt hiába vár parancsot s
jóságos részvéte segített az ő veleszületett élhetetlenségén. Jóságosan,
mint egy nagybácsi, karjába öltötte a leány kezét és biztatóan szólott
hozzá:
– Úgy-e, kisasszony, elkésett és most fél magányosan menni? Majd haza
kisérem – a kapuig – tette hozzá minden félreértés kikerülése végett.
De a leány zavara erre csak növekedett. Reá támaszkodott a férfi karjára
és hangos zokogásban tört ki.
– Nincs otthonom, nem tudom, hová menjek.
Erre aztán Barna Józsi jött zavarba. Hiszen még Duha Péter is először
haza kiséri a hölgyét és csak másnap kiséri az őt. Egy pillanatra
átvillámlott ugyan az agyán, hogy Duha Péter ilyenkor azt mondaná:
»Sohase búsuljon kedvesem, az én lakásom elég tágas, elférünk benne
ketten is.« De azért nem mondta. Csak törülte a homlokáról az
izzadtságot s mintegy magában motyogta:
– Ez bizony nagy baj.
A leány ebből a beszédből rosszat sejtett, mert aggódva tekintett föl
kisérőjéhez.
– Uram, – mondotta remegő hangon – segítsen rajtam, vigyen akárhova,
csak el ne hagyjon. Hálás leszek, szolgálója leszek, csak magamra ne
hagyjon ebben az irtózatos éjszakában.
Barna Józsi erre ismét a Duha Péter eszével ezt gondolta:
– Ez ugyan egészen világos beszéd.
De a maga fejével azt gondolta:
– A nyomorral nem lehet visszaélni.
– Arról szó sincsen, – fordult aztán a leányhoz – semmiképpen sem fogom
elhagyni. De hát, tudja, a dolog kissé bajos, mert én magányos ember
vagyok és csak egy szobám van. Ha csak nem riad vissza attól, hogy
valami szállodában tölti egyedül az éjt?
Erre az a könyben uszó két nagy szem rámeredt az ő arczára, meglepetve,
csodálkozva, és amint még Barna Józsi is észrevette, némileg csalódottan
is. Bizonyos lemondó önmegtagadás volt a leány hangjában, a mint
susogta:
– Ahogy ön kivánja. Köszönöm.
– Ez a leány félreértett, – gondolta magában Barna Józsi, de tartok
tőle, hogy én is félreértettem őt. Talán mégis csak elég tágas lesz
mindkettőnknek a lakásom.
Gondolta, de nem mondta. Ellenben észrevette, amint a leány félig
önkénytelenül visszafordult és folyton egy kávéház világos ablakára
bámult.
– Vacsorált már? – kérdezte s be nem várva a fölösleges feleletet,
folytatta: – én még nem. Úgy-e, velem tart?
Beléptek. Valami harmadrangú kávéház volt, amilyen éppen a
király-utczától telik. Álmatlan aszfalt-gavallérok, részeg jogászok és
kétes exisztencziák füstölték tele a tarkatapétás nagy termet. Gúnyos,
szemtelenül hunyorgató pillantások nyilaltak a sarokasztal felé, ahol
Barna Józsi az ő védenczével helyet foglalt, mintha azt mondanák:
»Értünk, értünk, csinos portéka. Gratulálunk.«
Barna Józsinak felforrt a vére fölháborodásában, hogy ilyesmit gondolnak
róla ezek az emberek. Szerette volna mind kihajigálni az ablakon.
Forró tea és hideg sonka mellett aztán megtudott mindent. Nem mondom el
a szép Szabó Magdolna históriáját, olyan közönséges és banális, mint
minden igaz história. Az a kopott nóta az, mely egy szép leányról szól,
akinek nincs kenyere, de van becsülete. Aztán találkozik egy vén
javasasszonynyal, aki kenyérre váltja be a becsületét. Csak egy hónappal
ezelőtt történt. Most örökös rabszolgája, akár szeretője is kész lenni
annak a nemesszivű embernek, aki hajlandó őt föltartóztatni a lejtőn,
melyen áll. Szivesen nélkülöz, beéri bármily kevéssel, csak éjszaka
otthon lehessen, biztos fedél alatt.
Barna Józsit mélyen leverte ennek a bűnbánó szép Magdolnának a beszéde.
Hogyne, mikor a töredelmes szókat a biborban úszó orczák, a mereven
lesütött szempillák olyan megkapó őszinteséggel illusztrálták. Ime, egy
szép gyermekéletű nő, akit lelketlen emberek boldogtalanná tettek. Nem
tudta fölfogni, miképpen lehet valaki olyan kannibál természetű, hogy
egy ilyen gyönge, gyöngéd teremtést megérintsen. Nem, ezt a szép,
szerencsétlen gyermeket ő meg fogja menteni!
Megnyugtatta őt. Ne sirjon, nincs rá többé oka. Ha becsületes, jóravaló
akar lenni, akkor ő mindenben segítségére lesz. Most pedig menjünk haza.
Becsöngetett a lakásán. Aztán meghagyta a házmesternőnek, hogy vezesse a
kisasszonyt föl az ő szobájába, ő maga ma nem megy föl.
– Jó éjszakát, kisasszony, ön itthon van.
Barna Józsi ott ragadt a kapuban, mely orra előtt becsapódott. Aztán
lassan megindult a legközelebbi szálló felé.
– No, ezt a kalandomat nem mondom el Duha Péternek. Kinevetne.
S midőn összekuporodott a szállóbeli rövid, kényelmetlen vaságyon,
elgondolkodott:
– De mintha ez az én filantropiám mégis csak hasonlítana egy nagy
szamársághoz!
*
– Jó reggelt! Kipihente magát? – Derék. Hát, kedves Magdolna kisasszony,
gondolkodtam az éjszaka arról, hogy mitevők legyünk és azt hiszem, az
eredménynyel ön is meg lesz elégedve. Ön természetesen nem lakhatik itt
nálam, hiszen a rossz nyelvek nem hagynának nyugtot. De fogadok ön
számára itt a házban egy kis szobát és gondoskodom önről addig, amíg
saját erejéből meg tud élni. Mert az ön helyzetében csak a munka lehet
az, ami visszaadja önnek lelke nyugalmát és önbizalmát. Úgy-e bár, ön is
ezen a véleményen van?
– Igen – suttogta Magdolna.
– Hát lássuk csak: mihez foghatna. A legkényelmesebb persze az volna, ha
berendezhetnék önnek egy kis trafikot, de fájdalom, ahhoz több pénz
kell, mint amennyi nekem van. Valami más női foglalkozás után kell tehát
látnunk. Ért-e valami kézimunkához?
– Tudok varrni, egy kicsit himezni és – énekelni is. Ezt az utóbbi
képességét bizonyos mohósággal hangsulyozta a szép Magdolna.
– Akkor minden rendben van. Még ma hozatok magának egy takaros kis
varrógépet, munkáról is gondoskodom. Nagy az ismeretségem, munkában
sohasem lesz hiány. Különben is a kezdet nehézségein majd túlsegítem én.
– Nem volna-e czélszerűbb, ha a szinháznál próbálkoznám? – koczkáztatta
félénken a leány.
– A szinházra, kedves gyermekem, nem szabad gondolnia. Jól ismerem azt a
levegőt, nem tesz jót önnek. Örökös csábitásnak, örökös ostromoknak van
ott kitéve. Bizony kár lenne odamenni.
– Igaza van, – válaszolta a leány. – Köszönöm, nagyon köszönöm a
jóságát, dolgozni fogok.
És dolgozott. Egész nap vidáman kopogott a gépe. Szegény Barna Józsi
anyagilag majd tönkretette magát, mert a sok munkát, amit védenczének
hozott, a saját számlájára csináltatta és fizette oly búsásan, ahogy a
varrómunkát sohasem fizették még. De boldoggá tette őt a tudat, hogy ezt
a jóravaló, fiatal szép leányt megmentette a tisztességes életnek. Sőt
gyakran, ha el-elnézegette azt a szenvedő szép arczot, melyen bizonyos
szelid melankólia borongott, hallgatta a gép dolgos kopogását, az a
gondolat is járt át az agyán, hogy miért ne? – hátha a maga számára
mentette őt meg?
Egyszer délután azonban, amint a kávéházból hazatért s bekopogtatott
Magdolna szobájába, az a regényekből jól ismert meglepetés érte őt, hogy
a szép leány helyett egy tintafoltos levelet talált. Szólott ez a levél
az egyetlen jóltevőnek, akit a levél irója örökké hálás emlékezetben
fogja tartani, bár jóságára érdemetlennek tudja magát. Kifejti továbbá
azt a filozofémát, hogy annak, aki egyszer vétkezett, már nincs veszteni
valója és minthogy ő ma a népszinházi karénekes-próbán nagy sikert
aratott, nem akar nemes jóltevőjének továbbra is terhére lenni. Maradt
hálás köszönettel: Szabó Magdolna, s. k.
Midőn Barna Józsi ezt a levelet kisillabizálta, úgy érezte magát, mintha
egy mázsa arany higannyá olvadt volna a markában. Aztán kifordult a kis
szobából s fölhaladva a saját lakása felé, azt mormogta magában:
– Mégis csak nagy szamár voltál.
Két héttel később az Andrássy-úton egy fiakkerben látta Szabó Magdolnát.
Elegáns volt, mint egy grófnő és Duha Péter ült mellette. A leány
észrevette őt s hirtelen odahajolt gavallérjához. Valamit súgott neki.
Másnap pedig Duha Péter mosolyogva veregette meg Barna Józsi vállát és
félig gúnyosan, félig szánakozva mondotta:
– Gyerek vagy te, Józsi, legjobb lesz, ha megházasodol.
Czili néni.
Igen szépen köszönöm, kedves barátném, a meghivást és különösen a
postscriptumot, mely Czili néni megérkezéséről értesít. Nagyon örülök,
hogy Czili néni előre is örül a viszontlátásnak, de fájdalom –
mértéktelen elfoglaltság kifogása alapján – kénytelen vagyok a
találkozás még nagyobb öröméről lemondani.
Ez neki szól. Önnek, kedves barátném, őszintén megmondhatom, hogy Czili
néni megérkezése riaszt el engem mai estélyétől. Pedig úgy szeretek
önöknél lenni. Olyan kedves, apró szobáik vannak, filigrán apró
butorokkal. Apró poharak az apró tálczákon, apró gyermekek, apró
háziasszony és apró örömök – úgy szeretek mindent, ami apró, csak éppen
Czili nénit nem.
Ne értsen félre és ne vádoljon következetlenséggel. Czili néni igen
tiszteletreméltó hölgy. Szép is, jó is, okos is és az a tiszta fehér
haj, mely fiatal szép arczát környezi, egyszerűen földöntúli. De nagyon
unalmas. Unalmas szépségénél, szeretetreméltóságánál és okosságánál
fogva. Unalmas azért, mert ő tudja, hogy szép, szeretetreméltó és okos,
és mégis akar szépnek, szeretetreméltónak és okosnak látszani.
Amilyen émelyítő irásomban ennek a három melléknévnek a halmozása, éppen
olyan émelyítő a Czili nénivel való együttlét. Úgy érzem, mintha czukros
vizben fürödnék és a czukor bevenné magát egész valómba. Egy kis
keserüség, egy kis rútság, egy kevés ridegség és legalább egy csöpp
ostobaság türhetővé tenné a helyzetemet. De semmi, semmi, Czili néni
olyan, mint egy melléknév a hatvanas évekből, nagy betüvel irva.
Egy csöppet sem csodálkozom azon, hogy Czili néni pártában maradt.
Honnan az ég szerelmére vegyen egy férfi bátorságot, hogy a
tökéletességek ilyen gyüjteményét örökre a magáévá tegye? Czili néni
most negyvenéves és az arcza még mindig oly szép és fiatal, mint
tizenhatéves korában volt. És a haja már tizenhatéves korában olyan
galambfehér volt, mint amilyen mostan. Czili néni olyan tökéletes, hogy
az idő, a változás, a hervadás sem fogott ki rajta. Gyermekleány korában
vén leány volt és vén leány korában még mindig fiatal. Ha ez nem
kisérteties, akkor egyszerűen ízetlen.
Jól emlékszem még reá, tizennyolcz esztendős korában. Én akkor vagy
kilenczesztendős gyerek voltam és nagyon szerettem hozzájuk menni.
Szerettem az ő kisvárosi sötétes lakásukat, a virágos szőnyegekkel, az
üvegszekrénynyel, mely tele volt finom üveg- és porczellánneműekkel. A
horgolt asztalterítőt, a díszkötéses könyvekkel és a fehéren bevont
vörös ripszfauteuilleket, melyek geometriai preczizitással voltak
félkörben az asztal körül állítva. Szerettem továbbá az ő süteményeit,
melyek tiszta czukorból, csokoládéból és mandulából készültek,
mazsolával telehintve; akkor még jó fogam volt és nem szivaroztam, akkor
még rajongtam az édességért és szerettem Czili nénit. Már akkor is
megragadott az a megható ellentét az ő piros szép arcza és fehér,
selymes haja között. Tökéletes, karcsú termetét mindig sötét ruha födte
és ő úgy lebegett a sötétes szobákban, méltóságosan, világítóan, mint
bárányfelhős égen a hold.
Háladatossággal gondolok arra az időre, mikor Czili néni arczon csókolt
és az ölébe ültetett. Olyan nagymamás volt irányomban tizennyolczéves
korában. Tisztelettel és áhitattal hallgattam beszédét, ha egy-egy
könyvet, melyet visszahoztam neki, magyarázgatott. Megmutatta nekem az
összes folyóiratok fametszeteit, elmondta nekem, ki festette, hol él,
mekkora nagy festő az illető és milyen iskolához tartozik. Majd a
zongorához ült és a nagy mesterek műveit játszotta nekem, egyre
figyelmeztetve engem a szépségekre, a jellemző motivumokra. Neki
köszönhetem, hogy gyermekkoromban már akkora műveltségem volt, mint
kevés fiatal embernek, midőn rigorózumra készül.
Oh, én rajongtam akkor Czili néniért. A megtestesült jóság és fölény
volt ő, nemcsak az én gyermekszemeimben, hanem az egész kis város
apraja-nagyja szemében. Vasárnap délután, ha a kis város színe-java ő
náluk összegyűlt, a sok okos férfi és szép leány közül ő vált ki
fönségesen, fölényesen, de szeretetreméltóan, szeliden, a megtestesült
harmónia. A fiatal emberek hódolattal közeledtek feléje, a szokott
enyelgő hangot, melyet más leányokkal szemben alkalmaztak, vele szemben
mindig fölváltotta bizonyos tiszteletteljes várakozás hangja. Nem
vitatkozott soha. Szerényen, figyelmesen hallgatta a sokszor heves
vitákat, s ha aztán egyik-másik fél őt hívta föl birónak, akkor
szeretetreméltó, lágy hangon, egyszerű világos szavakkal megmondta a
saját véleményét és az döntött. Olyan kristálytiszta, határozott és
kijelentésszerű volt minden, amit mondott, hogy ahhoz a dologhoz nem
lehetett többé hozzászólani. Ilyenkor mindig perczekig tartó csönd
állott be, mely szinte kinosan hatott. És Czili néni magában elmerülve,
egy kissé nekipirulva nézett maga elé, mintha lelkében újra élvezné
saját nyilatkozatát, de azután, magához térve átlátta a helyzetet és
fölényes szeretetreméltósággal ismét megindította a beszélgetést. Szép
lélek volt a szó nemes értelmében. Rajongott a művészetért, az
irodalomért és különösen a szép verseket szerette. Gyönyörűséggel
czitálgatta az élő és holt költőket, nem mintha olvasottságát akarná
fitogtatni, hanem mivel tele volt költészettel és a czitálás neki épp
oly belső kényszerűség volt, mint más embernek egy dal dudolása, mely
bevette magát a lelkébe.
Ennyi kiváló tulajdonság mellett, az általános tisztelet és csodálat
közepette szinte érthetetlen, hogy lánypajtásai között nem akadt
egyetlen irigye sem. Irigyelték és megszólták a szőke Sárikát, mert őt
tartották a legjobb tánczosnőnek és irigyelték, megszólták az alispán
ferdeszájú Rózsáját, mert az ő házuknál fordult meg a legtöbb
katonatiszt. De Czili nénin valamennyien osztatlan szeretettel csüggtek,
túlliczitálták egymást az ő dicséretében és mindenki örült, ha
szinházban, tánczmulatságon fölragyogott a Czili néni ezüstös szép haja.
Most már értem, hogy a lányok között nem volt rosszakarója. A leányoknak
csodálatosan helyes ösztönük van, ők öntudatlanul kiérezték, hogy Czili
néni minden szépsége és minden fényes tulajdonsága mellett nem
vetélytársuk. Czili néni sokkal fenségesebb volt, semhogy egy fiatal
embernek eszébe juthatott volna, hogy neki udvaroljon. Annyi
tisztelettel és csodálattal töltött el mindenkit, hogy szerelemre
senkisem gondolt. Hiszen Czili néni nem közönséges leány, az olyan
közönséges és léha érzelem, mint a szerelem, dehogy férkőzhetik az ő
tiszta, jó szivébe! Aztán szinte nevetségesnek is tetszett mindenkinek,
hogy Czili néni ezek között a fiatal emberek között hozzá méltó férjet
találhasson. Csak egy nagy művész vagy költő méltó ő hozzá s bizonyosan
egy olyan lesz is a férje, ha ugyan méltó lesz reá.
Öntudatlanul mindenki tisztában volt azzal, hogy Czili néni olyan leány,
akit senkisem fog elvenni, éppen tökéletességénél fogva. Néha ő maga is
mintha sejtette volna ezt, s mintha hizelgett volna neki ez a föltevés.
Később azonban nyugtalanította. Az ő korabeli barátnői sorra léptek az
oltárhoz és Czili néni valamennyinél nyoszolyóleány volt. Csodálatosan
szép nyoszolyóleány. És esküvő után szeretettel csókolta meg a
menyasszonyt és kivánt neki minden jókat.
Végre is egyedül maradt. Tapasztalta, hogy a leányok közül, akik az ő
kedves kis otthonában vasárnap délután összegyűltek, ő nemcsak a
legszebb és a legokosabb, hanem a legöregebb is. A fiatal embereket,
akiket fogadott, abból az időből ismerte, mikor könyvtáskával a
nyakukban, jártak a városi algimnáziumba. Szomorú, merengő lett. Nem
csoda. Hiszen olyan igazságtalanság az élettől, hogy őt ott felejti a
régi helyen. És kezdte magát idegennek érezni a régi otthonban, az új
generáczió közepette s nem maradt számára más vigasztalás, csak a
könyvek, a rézmetszetek és zongora.
Lássa, kedves barátném, midőn hosszú évek múltán újra találkoztam
önöknél Czili nénivel, az ő viruló, változatlanul szép arczával, fehér
hajával és szelid, okos hangjával, akkor mély meghatottság szállt meg.
Oly nyugodtnak, oly derültnek látszott és én mégis sajnáltam őt. És
tanakodtam magamban: hát csakugyan kibékült-e sorsával, valóban olyan
tökéletes-e, hogy szerelem nem fért hozzá soha? És mikor beszélgettem
vele, úgy éreztem magam, mintha még mindig kilenczesztendős fiú volnék
és ő oktatna engem. Még mindig irodalommal és művészettel volt tele és
én bámultam az ő nagy tudását, az ő finom izlését és megsemmisültem
saját tudatlanságom érzetében. Azt hittem, hogy még mindig bámulom őt,
mint annak idejében és hogy az a kényelmetlen érzet, mely elfogott, csak
onnan való, mivel sem tudásban, sem eszmei röptében nem birom őt
követni.
De vacsoraközben, midőn Gessner idilljeit elemezte, tisztába jöttem két
dologgal: ez a művelt beszéd nagyon unalmas és ez a nagyműveltség és
széplelkűség egy pártában maradt vén leány egyoldalúsága. Ez nem többé
jelleméhez tartozik, hanem modorává vált; korbeli hátrányát szellemének
ragyogásával akarja feledtetni. Szóval, én Czili nénit rendkivül hiúnak
találtam. Úgy látszik, hogy ő most úgy gondolkodik magáról, mint annak
idején a többiek és mutogatja magát, gyönyörködik saját magában. És az ő
hiúsága nemcsak szellemére vonatkozik, hanem külsejére is. Tudja, hogy ő
most is olyan szép, mint volt és büszke reá. És erősen fűzi magát és
szinte nyárszerűen meleg tavaszi este kék bársonyruhában jelent meg,
mert az a bársony valóban jól illik neki.
Fáj a szívem, hogy Czili néni, akire hálával és szeretettel gondolok
vissza, most ilyen szinben tünik föl nekem. Szeretnék toleráns lenni és
szeretném szuggerálni magamnak, hogy a régi, a a változatlan Czili néni
époly érdekes, mint volt azelőtt, de nem tudom. Megkönnyebbülten
bucsúztam tőle, midőn tavaly kétheti tartózkodás után visszautazott
szülővárosába és komolyan megijedtem a postscriptumától, melyből
megérkezését tudtam meg. Nem kerülhetem el a vele való találkozást, de
halogatom, amennyire csak lehetséges. Ma estére kegyelmezzen, kérem.
Majd holnap, majd holnapután, vagy a jövő héten, amikor csak bokros
teendőim megengedik. Úgy-e nem haragszik?
A majom.
A zajongó iskolás-gyerekek közé, kik úgy omlottak ki a gimnázium
kapujából, mint a zsákból kirázott macskák, ölyvként csapott le
mindennap egy nevetséges, gyermekformájú asszony. Odatapadt egy
hórihorgas, buta nézesű fiú nyakába és csókolgatta, beczézgette, majd
átfogván a derekát, folytonosan édes neveken szólongatva őt, magával
vonta a magával tehetetlen, iruló-piruló kamaszt. A gyerek-raj pedig
hallózva körülfogta őket és gúnyosan kaczagott, rikoltozott.
– A majom, itt van a majom!
Csakugyan furcsa alak volt ez a vézna, soványképű asszony, akinek
fekete, lázas szemeiből csak úgy sugárzott ki a hiszteria.
Az orra vékony és átlátszó volt, mint egy czitromszelet, keskeny,
vértelen ajkai a fogatlan szájba szinte besüppedtek. Kiálló orcsontjain
a szeplős bőr a megrepedésig megfeszült és valami beteges piros máz
ragyogott rajta. Az egész fej alig volt nagyobb egy jókora almánál és
hihetetlenül vékony, hosszú nyakon himbálódzott, mintha a szél lengette
volna ide-oda.
És képzeljék ezt a monstruozus fejet, nyakat egy sovány, púpos termeten,
ósdi fekete ruháját, mely a vékony derékról mind szélesedve omlott alá,
mintha krinolin volna alatta, és képzeljék melléje az ő kútgémes fiát,
aki ügyetlenül döczögött mellette, akkor át fogják látni, hogy az
iskolás-gyerekek nem tehettek róla, ha e furcsa pár fölkeltette a
jókedvüket.
Önzésből mentegetem őket. Mert a rakonczátlanok között ott voltam én is
és az én vékony gyerekhangom sikította a leghangosabban:
– A majom, itt a majom!
Nemcsak nevetségesnek, de undoritónak tartottuk azt a majomszeretetet,
melylyel ez a nyomorult kis özvegyasszony az ő fián csüngött. A fiú
pedig maga volt a bambaság. Merev nézésű szemeiből sohasem csillant ki
lélek. Ha szóltak hozzá komolyan vagy durván, nem látszott meg rajta,
hogy hallotta a beszédet, ha tréfásan, akkor széles vigyorgásra húzta a
száját s valami csúnya röfögésszerű hangot hallatott. A mellett buta
volt, mint az éjszaka és szorgalmas, mint egy bivaly. Vért izzadva és
sűrű pótvizsgázás közben húzta magát keresztül az osztályokon,
kikiáltott réme a professzoroknak, türelmes, szinte érzéketlen médiuma
társai gúnyjának és kegyetlenségének. Minden óraközben elverték
keservesen, de sohasem ment panaszra. Velünk, társaival sohasem beszélt,
mert félt tőlünk. Felelés közben dadogott, mint Demosthenes, mielőtt
nagy szónokká vált. Aztán mintha süket lett volna, kétszer-háromszor
kellett megismételni a kérdést, mielőtt megértette. Pedig nem volt
süket, csak sok idő kellett az agyának, míg a hangokat megemészthette.
Gyerekkoromban a többiekkel együtt csúfoltam az anyját és ütlegeltem őt.
Midőn kamaszodni kezdtem, fölhagytam a majom-kiáltással, de őt magát
mélységesen megvetettem. Micsoda nyomorult lélek lakozhatik benne, hogy
eltűri édes anyja kicsúfolását! Hiszen ha az én édes anyámat csak
századrészével illetnék azoknak az inzultusoknak, nem nézném a magam
gyengeségét, hanem közéje csapnék ennek a rikoltozó, nyomorult
szarkahadnak s emberhalál esnék. Ez a hórihorgas, emberformájú gép pedig
süket volt minden gúnynak, s midőn az édes anyja ott a nyilt utczán
csókolta, elpirult, megzavarodott és szaporította a lépéseit.
Meglátszott rajta, hogy szégyenli az édes anyját.
Így láttam legalább a dolgot.
Történt egyszer, – már az ötödik osztályba jártunk – hogy óraközi
duhajkodás közben túlságos kegyetlenül bántam a szegény fiúval, úgy,
hogy ő maga is megsokalta. Mintha rúgó pattantotta volna föl, ott
termett a katedrán, minden izében reszketve, szemeit befutotta a köny,
míg jobbjában szorongatta a nagy kalamárist, hogy a legelső támadónak a
fejéhez vágja. Ez hatott. A lárma egyszerre csak megszünt, mindenkit
megdöbbentett ez a szokatlan energia. De szegény fiút is nagyon
megviselte. Kiejtette kezéből a tintatartót, inogott, aztán mintha
villám sújtotta volna, hangtalanul összerogyott.
Az ifjúi rakonczátlanság természetesen rögtön helyet engedett az ifjúi
jószivűségnek. Szaladtak feléje valamennyien, locsolgatták,
ébresztgették s midőn magához tért, közbefogták és bocsánatot kértek
tőle. Ő bambán nézett körül, mintha nem tudta volna, mi történt vele. Én
és még egy komolyabb társam közbefogtuk, ráadtuk a kabátját, kalapját és
vezettük haza. A szegény fiú még egyre reszketett, halotthalvány volt és
hideg verejték csurgott a homlokáról.
Megvallom, dobogott a szivem, midőn a fiú lakásához közeledtünk. Milyen
lesz a majom otthon? S mi lesz, ha látja fiát, szinte halottra válva? De
azért csak megnyomtam a csöngetyűgombot. Az ajtó nyilt, egy takaros,
tiszta szobaleány nyitotta ki, aki meglátva a karjainkra támaszkodó
fiút, elkiáltotta magát:
– Jézus Mária!
Ugyanakkor valaki föltépte a belső szoba ajtaját és a majom vérfagyasztó
sikoltással repült felénk, kitépte közülünk a fiát, a nyakába
fogódzkodott és csókolta, aztán zokogott, fuldokolt, hogy szinte kővé
váltunk. És a fia is fölengedett, ő is magához szorította az édes
anyját, aztán sirtak, zokogtak együtt sokáig.
Nem is kérdezte, hogy mi történt, a fia sem mondta, mégis tudta.
Majd midőn mindaketten lecsillapodtak, a majom (furcsa, még akkor is
gondolatban csak majomnak neveztem) felénk fordult és megindító
bensőséggel köszönte meg, hogy az ő édes Gizikéjének (Gézának hivták)
pártját fogtuk s hazakisértük. Aztán minden szabadkozásunknak daczára
betuszkolt a fogadószobába, leültetett, süteményt hozatott be és likőrt,
és olyan kedvesen, szeretetreméltóan kinált bennünket, hogy –
immel-ámmal ugyan – de ettünk és ittunk.
Még most is látom azt a szalont. Semmisem vallott majomra, az ósdi
kopott ruhájú, madárfejű, púpos majomra. Az a tompa, illatos levegő
honolt benne, mely az előkelő szalonokban érezhető csak. A részletekre
nem emlékszem, csak azt tudom, hogy minden világos, a fauteuillök, a
kerek causeuse, a függönyök, az aquarellek. Csak az egyik sarokban
sötétlett egy karcsú, fekete zongora, rokokkoszerűen kifaragott lábakon
nyugodva. S ami leginkább ámulatba ejtett, Géza, a bamba, az ügyetlen, a
dadogó Gizike, mintha kicserélték volna. Görnyedő háta kiegyenesedett,
merev, elfogult tagjai visszanyerték közvetlenségüket. Egy gavallér
könnyedségével adta a házigazdát. Mulattatott bennünket! Beszélt minden
dadogás nélkül, folyékonyan, sőt fordulatosan is. És én olyan
nyomorultnak éreztem magamat. Úgy ültem előtte, mint ő szokott az
iskolában, bambán, elfogultan. Egyszerre éreztem minden tagomat, a
kezeim zseniroztak, nem tudtam mit csinálni velük. Ha szóltam, éreztem a
zavart mosolyt az ajkamon és dadogtam. Ha nevettem, elkényszeredetten,
röfögve vergődött ki torkomból a hang, csak úgy, mint Gézából az
iskolában.
A majom azonban a régi maradt. Ragyogó, tüzes szemekkel nézte a fiát,
szomjasan itta annak minden egyes szavát és minduntalan levonta a fejét
magához és csókolgatta. Majd megeredt a nyelve és dicsérte végtelen
mondatokban az ő fiacskáját, az ő czukros, egyetlen gyémántos Gizikéjét,
aki olyan jó és olyan okos, hogy nincs párja az egész világon. És én –
Isten tudja – komolyan, áhitatosan hallgattam és egy csöppet sem
tartottam nevetségesnek, hogy Géza a világ legokosabb fia. Határozottan
imponált nekem, de meg a társamnak is.
– Meglássák, milyen nagy ember lesz Gizikéből, – folytatta a majom. –
Olyan geniális, de olyan geniális. Már most is művész és milyen szép
keringőket komponál! Meglássák, ő lesz a legelső zeneszerző a világon.
Nem nyugszom addig, míg nagy művész nem lesz belőle. És milyen hangja
van. Énekes is lehetne, de zeneszerző lesz, az sokkal dicsőségesebb.
Elviszem Párisba meg Rómába, a világ legelső mestereivel taníttatom. Meg
fogják látni. És akkor büszkék lesznek, hogy egy iskolában jártak vele.
Ebben már megint a majom hóbortját láttam. Géza, és zeneszerző. Géza, és
énekes! Ő, akinek a hangja beszédközben rikoltott, mint a kakasé!
Nevetséges.
De ügyetlenségemben azért csak bólintgattam a fejemmel és gagyogtam:
– Úgy?
– Géza, zongorázz csak valamit! mulattasd vendégeidet. Tud ön
zongorázni? – kérdezte tőlem.
– Nem, – válaszoltam.
– Majd meghallja, mi a zongorajáték. Eredj csak czukrosom, játszd el az
uraknak a legújabb szerzeményedet.
És Gizike odaült a zongorához és játszott. Nem tudom, hogyan játszott,
de nekem mód nélkül imponált. Az ujjai őrületes sebességgel jártak a
billentyűkön és amit játszott, épp olyan érthetetlen volt, mint az a
Beethoven-féle szimfónia, amit az unokatestvéremtől hallottam egyszer.
Az anyja pedig ott ült mellette egy kis selyempuffon, előre hajlott
fejjel, szoborrá válva a figyelemtől és szemeiből valami őrületes
gyönyörűség sugárzott ki. Az utolsó akkordnál valóságos csókrohamai
támadtak, majd megfojtotta a gyerekét. Az pedig szeretettel és szintén
ragyogó arczczal viszonozta édes anyja csókjait, majd bizonyos
fölénynyel, melyet nem vártam tőle, bontakozott ki karjaiból:
– Hagyd most, kis mama, a barátaim talán unatkoznak.
A majom azonban nem hagyta.
– Most énekelj aranyom, énekelj valami szépet, énekeld az Aufenthalt-ot
Schuberttől. Jaj, olyan gyönyörűen énekli!
És Géza rágyujtott az Aufenthaltra.
Szinte megrendültem. Olyan mély, férfias hangja volt annak az ügyetlen
fiúnak. És mily érzéssel énekelt! Nem tudtam hová lenni ámulatomban s
boszorkányságra gondoltam. Hiszen ez nem az a Géza, akit az iskolában
boldog-boldogtalan ütlegel és csufol, hanem olyan valaki, aki magasan
fölötte áll valamennyiünknek.
Bucsuzáskor nem mertem a kezemet nyujtani feléje, s midőn ő
megszorította az enyémet, hála és megtiszteltetésfélét éreztem.
Az iskolában kereken kijelentettem, hogy aki Gézát vagy a majmot ezentúl
bántani merészli, annak betöröm a koponyáját, ha gyengébb nálam, vagy
följelentem a professzornak, ha erősebb. Kijelentettem, hogy Géza nagyon
okos fiú, akit mi riasztottunk el s hogy akkora művész lesz belőle,
amilyent Európa még nem látott. Harsogó kaczagás volt a válasz. Nem
hitte el senki.
Az én pártfogásomra azonban Géza nem szorult többé. Még aznap levél
érkezett anyjától az osztályfőnökhöz, melyben fia kilépését jelenti be,
akit magasabb zenei kiképzés czéljából Párisba visz. Nem is láttuk többé
s nagy hiányát éreztük. Megszoktuk már, hogy valakit üssünk és
hamarjában nem akadt más. De végre is – elfelejtettük.
Elmult vagy tiz esztendő, Gézát és a majmot már régen elfelejtettem.
Ekkor egyszerre a magyar sajtó nagyra volt a mi hazánkfiával, aki
Párisban őrült lelkesedést keltett hangversenyeivel. Valami tüneményes
baritonhangja van, rendkivül mélységgel és csodálatos magassággal. Páris
valósággal rajong érte és a szinházak ostromolják őt ajánlataikkal.
Tehát mégis! A majomnak az ő majomszeretetével igaza volt.
Keresztülvitte, amit akart, elérte, hogy fiát most mindenki úgy bámulja,
ahogy ő bámulja.
S nem tartott soká és Géza eljött Budapestre és vendégszerepelt a
nemzeti szinházban. (Az operaház akkoriban csak épült.)
Véletlenül találkoztam vele az utczán és – kiábrándultam.
Ugyanaz a hórihorgas fiú volt, mint régen, ugyanazzal a bamba arczczal.
Csipetnyi bajusza nőtt azóta, de ez még butábbá tette fiziognomiáját.
Nem tudtam elképzelni, hogy ezzel a lehetetlen alakkal hogy állhat meg a
szinpadon.
Beszédében a régi, alázatos, félénk Géza volt, akit az iskolában
elvertünk. Midőn megtudta, hogy ujságiró vagyok, alig mert a szemem közé
nézni. Biztattam, hogy neki igen jó hirneve van nálunk s ha csak
valamiképen helyt tud állani, biztos sikerre számíthat. Nagyon megörült
ennek és kért, hogy legyek ott az előadáson.
A földszinti páholyban megláttam a majmot.
Ő sem változott. Sugárzott az arcza a boldogságtól. Őt nem bántotta a
félelem, biztos volt fia sikerében. Traviatát adták, Géza az idősebb
Germond szerepét énekelte. Midőn belépett, midőn énekelt, nem hittem
érzékeimnek. Tiszta lehetetlenség, hogy ez az az élhetetlen alak, akivel
délelőtt beszéltem. Impozáns, férfias megjelenés volt, biztos
mozdulatokkal, előkelő, méltóságos tartással, és hangja duzzadt a
férfias erőtől, tömören, érczesen szólt s felső regiszterében olyan
lágyan, fuvolaszerűen hangzott, hogy a közönség megszakította énekét
tapsaival. El voltam bűvölve. És abban a földszinti páholyban a majom
ült, – egyes egyedül és tapsolt – tapsolt és csókokat hintett a
szinpadra és kaczagott, hangosan, hogy mindenki felé fordult, majd
hirtelen fölkelt és rohant a szinpadra.
Azóta mindig elmentem a szinházba, valahányszor ő énekelt. Különben csak
ritkán találkoztunk s ilyenkor mindig valami kisérteties benyomást
gyakorolt rám. Nem tudtam összeegyeztetni ezt az ügyefogyott alakot
azzal a férfias szinpadi megjelenéssel, ezt a bamba individualitást
azzal a nagy művészi intelligencziával, melylyel alakjait, énekét
interpretálta. Mindig az édes anyjával volt. A szinházban is csak úgy
nevették ezt a furcsa párt, mind hajdanában az iskolában.
Vagy két esztendővel későbben a redakczióban kezembe akadt egy
gyászjelentés. Szegény majom!
Úgy éreztem, hogy valamit jóvá kell tennem. Elmentem a temetésére.
Géza halvány volt, gyászruhát viselt, de különben nyugodt volt. Olyan
volt, mint a szinpadon, nem olyan, mint az életben. Szótlanul, melegen
megszorította a kezemet, aztán követtük gyalog a koporsót a temetőbe.
Kicsike kis gödörbe eresztették a kicsi koporsót s midőn a földre
nyultam a rög után, köny futotta be a szememet. Szegény majom, bocsásd
meg, amit ellened vétkeztem.
Géza pedig nézte, hogy hull a föld az édes anyja koporsójára. Ott maradt
mozdulatlanul, míg a kis halom teljesen föl nem épült s fejtül odatüzték
a keresztet. Ekkor nagyot sóhajtott s megfogta a karomat.
– Gyerünk, – mondotta – sietnem kell.
– Hová?
– Előadásom van ma.
– Csak nem akarsz ma énekelni? Ebben a lelki állapotban!
És ekkor két vastag könycsepp hullt ki a szegény fiú szeméből és
kimondhatatlan gyermekes gyöngédséggel lágy hangjában, suttogta:
– Édes mama úgy szeret engem hallgatni…
Mese.