Azóta nem látták.
Estefelé jött egy levél. Megirta benne, hogy megunta már, hogy örökké az
ő testvérein élősködjék. Véget vet ennek az állapotnak. Nem irta meg
egyenesen, hogy elemészti magát, mintha ezt már tudnák. »Te, Mari hugom
vagy a legidősebb, a legerősebb és a legokosabb. Viseld gondját a
fiataloknak és mondd nekik, hogy ne búsuljanak miattam, mivel nekem a
földön már úgy sem lehet többé jó dolgom. Különben fiatalok vagytok
mindnyájan, lesz módotok, hogy a múltat és engem felejtsetek. Édes anya
előtt azonban titkold egy darabig. Gondoskodni fogok róla, hogy soha
reám ne akadjon senki s ha megtalálnak is, nem fognak megismerni.
Éljetek boldogul és azt a remélhetőleg rövid időig tartó szomorúságot,
melyet nektek okozok, bocsássátok meg nekem.«
Mari még ugyanabban a perczben, melyben ezt a levelet olvasta,
ugyanarról a papirosról egy másik levelet olvasott föl az édes anyjának,
mely szerint Bandi egy vidéki nyomdatulajdonossal találkozott, aki
rögtön magával vitte, hogy nem is ért rá hazajönni bucsúzásra. Aztán
fogta a kendőjét és ment – valamely munka után – és kint a lépcsőn
keserves zokogásban tört ki s rohant, rohant a rendőrséghez, felmutatta
a levelet és térden állva könyörgött, hogy keressék föl az ő bátyját,
hamar, hamar, az istenért, ne engedjenek neki időt az öngyilkosság
elkövetésére.
A rendőrségi apparátus a legnagyobb egykedvüséggel indult meg, lassan,
meggondoltan, rendszeresen. A rendőrséget nem ragadja el az aggodalom,
itt megszokták már az ilyen példátlan eseteket. Csak egy fiatal
konczipistának esett meg a szive a szegény leányon és biztatta:
– Nyugodjék meg, kedves kisasszony, az ember sokkal hamarabb írja meg,
hogy főbe lövi magut, semmint megteszi. Biztos lehet, hogy bátyja még
soká halogatja a tett elkövetését és addig megtaláljuk, ha ugyan maga
nem tér vissza. Így szokott ez lenni a legtöbb esetben.
A leány belekapaszkodott ebbe a biztatásba, bár nem tudta elhinni. És
mindennap ott járt a rendőrségnél sürgetett és tudakolt és rettegett
tőle, hogy valamit megtudtak. De hát a rendőrségnek igen sok a dolga és
rendszeresen jár el. Multak a hetek, a hónapok és szegény Mari mindennap
megkönnyebbülten távozott, sőt most már maga is kezdett remélni. Hiszen
okvetetlenül megtalálták volna már, ha…
Rengeteg havazások voltak azon a télen. S midőn márczius végén olvadni
kezdett a hó, budakeszi sváb parasztok a Jánoshegy egy tisztásán egy fa
tövéhez támaszkodva találtak egy ülő embert, halántékon lőve, mellette a
revolver és téli köpenye. A hideg, megfagyott hó konzerválta a hullát
majdnem egészen friss volt. Szerte-széjjel apróra tépett papirosok
hevertek, az öngyilkos eleve elpusztított minden irást, mely kilétét
elárulhatta volna. Aztán főbelötte magát, abban a föltevésben, hogy
arcza is fölismerhetetlenné válik.
A hullát beszállították a törvényszéki bonczoló intézetbe. A rendőrség
felütötte az eltüntek névsorát és valószinűnek találta, hogy a hulla
azonos a három hónappal ezelőtt eltűnt Fejér István nyomdászszal.
Be is idézték Fejér Marit és tudatták vele, hogy találtatott egy hulla,
mely minden valószinüség szerint azonos az eltünt bátyjával. Hogy holnap
reggel kilencz órakor a személyazonosság megállapítása czéljából egy
másik agnoszkáló tanúval együtt legyen ott a törvényszéki bonczoló
intézetben.
A szegény leány majd megőrült fájdalmában. Még mielőtt látta, bizonyos
volt benne, hogy ő az, a félve keresett. Siró görcsöket kapott, a kezeit
tördelte és nem tudta, mit csináljon. Könyörgött, hogy ereszszék rögtön
oda, de ez nem volt lehetséges. Majd erőt vett rajta a félelem:
– Istenem, hogy menjek én oda, hogy láthassam őt ezen rettenetes helyen!
Majd hirtelen elálltak a könyüi és valami őrületes szárazsággal
kérdezte:
– Mondja csak, tisztviselő úr, nagyon csúnyán néz ki?
Az a fiatal konczipista megsajnálta és ajánlkozott, hogy majd ő elkiséri
holnap. A leány zokogva köszönte meg szivességét és távozott.