Az édes anyja az ablakban ül és olvassa a bibliát. A lányok dolgoznak.
Serényen pörög a varrógép kereke, a vászon ropog az olló szárai között.
Biri egy szabásminta tanulmányozásában van elmerülve és néha-néha
hangosan dúdol egy-két taktust abból a nótából, mely fiatal fejében
motoszkál. A mindennapi huszonnégy óra telik le a tiszta szegény négy
fal között, mintha senkinek semmi gondja sem volna.
Ezek a szegény teremtések azonban csalják egymást. Halálos aggodalom és
síró szomorúság tölti el mindegyiknek a lelkét, de titkolja a többiek
előtt. A biblia betűi könyesen folynak össze az édes anya szemében és a
varrógép zakatolása, az olló nyiszálása, a vásznak suhogása csak
takargatja a rettenetes kérdést:
– Istenem, istenem, mi lett belőle?
Szegény Bandi jó fiú volt és munkásgavallér. Egyike azoknak az úri
lelkeknek, a kik a blúzba születtek és kikivánkoznak belőle. A munkába
elegáns polgári ruhában jár, sétabottal a kezében és munka után gondosan
megmossa a kezét, hogy nyoma ne maradjon az alacsony foglalkozásnak. Ha
kérdik foglalkozását, szégyelli bevallani, hogy nyomdász és
szégyenérzetét daczos munkásgőg mögé rejti. »Nyomdász vagyok és nem
ismerek nagyobb urat nálam!« Aztán vitatja hangosan a kézművesség
egyenrangú voltát a tintafogyasztó mesterségekkel s megveti társait,
amiért jól érzik magukat alacsony helyzetükben és fogcsikorgatva,
gyűlölködve irigyli a laposfejű tintanyalókat, akik csak annyiban
különbek nálánál, amennyiben szüleiknek módjukban állt az ő
iskoláztatásuk.
Nem is volt senki, aki szerette volna, sem munkástársai, sem munkaadói
között. Ügyes, gyorskezű munkás volt, de megférhetetlen. Egyre
váltogatta a nyomdákat, mindenütt szivesen fogadták föl és két-három
heti ottmaradás után ismét szivesen engedték odább állani.
Így történt, hogy négy héttel ezelőtt újból kiállván a munkából, nem
volt már Budapesten nyomda, ahol nem dolgozott volna. Ha most újból
beállít valahová, olybá vennék, mintha megjuhászkodott volna és
kegyelemért jönne. Ezt nem bírja elviselni. Inkább elmegy vidékre,
inkább szegre akasztja az egész mesterséget és beáll bolti szolgának.
Ebben az elhatározásban élt addig, amíg föl nem váltotta az utolsó
forintját. Ekkor már nagyon közel volt a boltiszolga-állás. És ekkor
megijedt tőle. Végig járt az utczákon, hanyag elegáncziával, a szemben
jövők úrnak tartották és akkor ő elgondolta, hogy ezek az emberek meg
fogjak őt ismerni, ha kabáttalanul, bőrköténynyel vonja maga után a
kézikocsit. Írtózatos. És ő mégsem alázkodik meg azok előtt a gyalázatos
emberek előtt, kiknél ő százszorta többet ér.
Otthon egy árva szóval sem vetették szemére, hogy ő nem keres semmit. A
régi szeretettel közeledtek hozzá hugai, édes anyja és ez bántotta.
Bántotta, hogy ezek a leányok tartják el őt, holott neki kellene
eltartani őket. És sértette őt az is, hogy nem reflektálnak az ő
segítségére. Hát ennyire semmi ő, hogy még otthon is semmibe veszik? Ezt
nem viselheti el. Ha ők megmutatják, hogy nem szorulnak őreá, ő is
megmutatja majd, hogy nem szorul reájuk.
Kezdett zsörtölődni. Azért, hogy ő most rajtuk élősködik, ne higyjék,
hogy megalázza magát. Ő azért van akkora úr, mint volt azelőtt. Azelőtt
kedves, szerető bátya volt, de most, csakhogy kimutassa, hogy ő nem érzi
magát lekötelezve, pörölt, gáncsolt és megkínozta a szegény leányokat.
Azok szó nélkül tűrték szeszélyeit és oktalan kifakadásait. Ez a
béketűrés azonban ismét halálra sértette. Érezve gyöngeségét, rájuk
fogta, hogy ők csak azért tűrik el kifakadásait, mivel éppen tudják
szorultságát s szinte vendégüknek tekintik, akitől mindent el kell
tűrni.
Majd a nagy egoisták érzékenységével szánta magát. Az egész világ ellene
fordul! Még övéi is, akiknek pedig kötelességük, hogy hozzá
ragaszkodjanak, hidegek, zárkózottak irányában. A szegény leányokra
dermesztő fagyként borúlt az ő mogorvasága, melylyel benyitott hozzájuk
és nem mertek még csak nevetni sem, mert ideges, ingerült volt. Nem
mertek szólni hozzá, mert haragosan rivalt rájok, hogy ne törődjenek
vele. És ő ezt szeretetlenségnek, közönynek és rút néma szemrehányásnak
tekintette.
Nap nap után keresztül-kasúl rovogatván a város utczáit, tele szívta
lelkét pesszimizmussal és életundorral. Mi keresnivalója a földön, ahol
senkije és semmije sincsen? Ezen a földön, melyen már galád
igazságtalanság volt a születése is, mert ő nem szegény embernek, nem
lenézett munkásnak való. És vádolta a szüleit is, hogy munkást neveltek
belőle, holott annyi szegény ember van, aki tudta taníttatni a fiát és
embert csinált belőle. De hát az öregek csak arra néztek, hogy minél
hamarább pénzt kereshessen és nyomorúlt néhány forintért eladták az ő
élete üdvösségét. Önzés, önzés minden, nem tartozik ő senkinek semmi
szeretettel, hiszen az ő kedveért nem tettek semmit sem, az ő kedveért
még csak nem is szerették.
És borúlt, borúlt körülötte a látóhatár. Magába mélyedt teljesen és
kiszőtte magában az enyészet filozófiáját. Legjobb nem élni. Bamba,
gyáva, aki a szenvedések közepette továbbvonszolja életét, mint a féreg,
várva, míg valaki véletlenségből összetapossa. Nem, ő nem féreg!
Sajátságos, kegyetlen gyönyörrel töltötte őt el ez az elhatározása.
Otthon az asztalnál ülve, el-elnézegette édes anyja, huga arczát és
kárörvendő gúnynyal mosolygott. Milyen nyugodtan ülnek ezek itt, pedig
az ő fejében a halál kisért. Be el fog rebbenni ez a nyugalom, ha
eldördül az ő revolvere!
És játszott velök – úgy érezte, hogy játszik velök, mint a macska az
egérrel. Enyelgett, tréfált és mikor a szegény leányok kaczagtak, akkor
ő kinevette őket. Kérdezgette, hogy nem volna-e kedvök szinházba menni,
tánczmulatságra menni. És rábeszélte őket, hogy a jövő vasárnapra
készítsék el a báli ruháikat, majd elmennek a nyomdászok
tánczmulatságára.
Az édes anyjának feltünt az ő sajátságos, alattomos mosolygása, de nem
tudta, mit jelent. Csak nyugtalankodott. Homályos, szomorú sejtések
lepték meg. És mikor vasárnap elment a leányokkal a mulatságra, az édes
anyja – maga sem tudva miért? – sirva fakadt és a keblére borúlt. Ez
megrendítette a lelkét, de nem az elhatározását. Elfelejtenek mindenkit,
nem siratják többé az apját sem, majd őt sem fogják örökké siratni.
A mulatságon sokat tánczolt hugaival és sokat ivott. A bor csak
élesztette benne azt a vandál kárörömet a hugai jókedve fölött.
Kifejtette minden szeretetreméltóságát, hogy szinte paroxismusba ejtette
a leányokat. Aztán reggel felé hazavitte őket, a kapuban jó éjszakát
kivánt nekik, ő maga még elment fekete kávéra. Egy félóra mulva ő is
otthon lesz.