eléggé fájó problémák hazámban, s nem lennének szép számmal
szerencsétlen emberek személyes ismerőseim között, de nagyon, nagyon
sajnálom e bajos esztendő elhervadt őszében bolyongó ősz Ferdinándot,
aki e sorok írása közben még királya Bulgáriának, de mire e sorok
befejeződnek s borítékba záródnak, talán már hírt kap róla, hogy
nyugalomba vonulhat. Az elkergetett uralkodók legnyugtalanabb
nyugalmába. Mennyi nyomor és boldogtalanság van a világon, ugyebár, és a
természettől kapott nagy porció részvétből, ami az emberiség
használatára van a lelkemben, igen sokat foglal le magának e napokban ez
az egy ember, Coburg Ferdinánd. Mi lenne rajta olyan nagyon
sajnálnivaló, ha le is muszáj mondania a trónról, még mindig van szerető
családja, van kastélya és nagy birtoka Magyarországon és széles
vadászterületei, nagy magánvagyona, főrangú társasága, élhet az
ínyencség kellemeinek, örülhet autó-utak izgalmas frisseségének,
gyönyörködhet ápolt lovak iramában s fajkutyák boldog marakodásában,
üdítheti érzékeit nemes szivarok és borok bouquet-jában, sétálhat a
gyönyörű és alázatos szőnyegeken, tekintetét szórakoztathatja a falaira
akasztott mesteri festményeken, s ha az egészsége is jó, még mindig
tűrhető öregséget élhet ezen a tökéletlen világon.
Miért sajnálom úgy Ferdinándot, mikor olvasom, a birtokáról Bécsbe
utazott, Bécsből Schönbrunnba, Schönbrunnból Bécsbe és meglátogatta
királyunkat és meglátogatta a trónörökösünket és főhercegeinket.
Erős a gyanum, hogy magam helyett sajnálom Ferdinándot is, mint annyi
mindent a világon. Nem fáradt termetét és őszült szakállát látom, hanem
valami csalódott s rémült ifju embert érzek Ferdinándban, aki nem tud
mihez fogni, aki oly szerencsétlen, amilyenek csak fiatal lelkek
lehetnek, akik teli vannak ábrándokkal és tervekkel, de valami hibát
csináltak, vagy valami igaztalanság esett rajtuk, ami lehetetlenné teszi
életüket. Ez a Coburg herceg élete programmjának Bulgáriát választotta,
s eltöltötte férfikorát Bulgáriával, hadsereget, ipart, gazdaságot,
iskolát egymás után és mindig jobban csinálni, az ország fejlődésével
fejedelemből királlyá, királyból cárrá, cárból európai uralkodóvá lenni…
s most, mikor az akart lenni, leszakadt életének ive. Mintha semmit se
ért volna el eddig, oly megsemmisítő ez a bukása, amely legfiatalosabb,
legszenvedélyesebb élanjában sujtotta.
Nem az élete végén higgadt ambíciókkal tervelő férfi Ferdinánd, hanem az
éveit nem olvasó, nem tudó fiatal hős hatását teszi, aki egy fölvételen,
amely az első balkán háború alatt jelent meg róla, egy meghódított vár
fokán áll automobilos öltözetben, s tábori látcsövét szeme elé tartva,
messzi néz a kopasz vidéken, mintha a végtelen felé tekintene.
Hibát csinált, elbukott, vége. Meztelen, szegény ember, akinek semmi se
fog jól esni többet. Ő is a maga fájdalmán át látja a világot, mint aki
a vidéki üveges tornácon ül, s a tornác sárga üveglapján át néz ki az
üde reggelbe, amely a sárga üvegen ár elborult, vigasztalan alkonyatnak
látszik. Ezt a gyönyörű hasonlatot Gustave Flaubertnek egy nőhöz
intézett leveléből hozom, amely levelet sokszor elolvastam már
összegyüjtött levelezésében, s Flaubert nevét irodalmi tisztességből
idézem, meg hogy én is hivalkodjam egyszer előkelő összeköttetéseimmel.
Helén.
Konflisban vonultam az éjszaka a Lipótkörúton. Tudtam, hogy ott visz a
kocsi, de nem láttam semmit a Lipót-körútból, mert a konflis két ablakát
fehér függönynyel lepte be a fagy s a függönyön jégvirágok hideg hímzése
látszott. Milyen gazdag a tél, lám, virágai is vannak és pazarul szórja
virágait, még a konflis ablakainak is jutott belőlük. Néha az utcai
lámpa átdereng a befagyott ablak homályán, olyankor egy félpercig
tisztán látszanak a jégvirágok jégágaikkal s jégleveleikkel. Milyen
csodálatosak. Tán csak Ausztrália flórájában találni ilyen formájú
virágokat, vagy a tengerek fenekén, vagy csak álmunkban láttunk ilyen
növényzetet a lefesthetetlen mezőn, amelyen lehetetlen boldogsággal a
lelkünkben jártunk valami kifejezhetetlen dalt énekelvén, amelynek csak
édessége van, s hangjegyei nincsenek. Talán a másvilág kertjében
virulnak a rokonai ezeknek a jégvirágoknak, melyeket itt látok a konflis
ablakán. Zörög a kocsi, egyszer csak megáll, kinyitják az ajtót, a
Margithídhoz értünk, jegyet kell venni. Beleteszek húsz krajcárt egy
nagy fekete pamutkézbe, az ajtó becsukódik. A konflis zörren megint,
azután újra megáll. A ló patájának kemény és szabálytalan koppanásait
hallom. A kocsis nagyot suhint az ostorral:
– Gyű!
A kocsi jobbra-balra mozdul, de nem megy tovább. Látom a kocsis homályos
nehéz alakját felemelkedni a bakon, az ostor kettőt-hármat suhog, a
kocsi mozdul, de inkább hátramegy, mint előre. A kocsis megint sujt s
elordítja magát:
– Nyee! Helén!
Tudom, miről van szó, a ló nem akar a hídra menni. Suhint az ostor, s
hallom a kocsist megint:
– Helén!
A kocsi egy helyben tántorog, mint a részeg, én nyugodtan ülök benne. A
ló nem akar a hídra menni. Hát osztán? Majd csak rámegy. Vagy nem megy
rá. Mindegy nekem. Nézem a jégvirágokat.
– Helén!
Helénnek híják a lovat. Miért nevezték el Helénnek? Nem megy a hídra.
Ágaskodik, csikargatja a patkóját a síkos kövezeten, farol, tolja a
kocsit visszafelé.
– Helén! Nynyeh! Helén!
Veri a kocsis a lovat. A kocsi körbe kezd forogni. Ráérek.
– Helén! Helén!
Suhog az ostor, azután visszafordul a kocsi, megyünk egy kicsit
visszafelé a Lipót-körutra, hirtelen megint visszafordulunk a hídnak, a
kocsis áll a bakon, emeli az ostort:
– Gyü! Gyű Helén!
Nem használt a ravaszság, ahogy a ló megérzi a faburkolatot, megint
megáll.
– Helén!
– Mi lelte most ezt a lovat? Tudhatná, hogy a ló nem élhet a maga ízlése
szerint s akárhogy fél a hídtól, muszáj rámenni. Megtanulhatta volna már
szegény.
– Helén!
Ülök a nyugtalan kocsiban, a Helénről eszembe jutnak más női nevek, a
nőkre gondolok, sóhajtok. Szemem a jégvirágokra mered s az jut eszembe,
hogy ha most elkezdenék sóhajtozni, a sok langyos sóhaj felolvasztaná
ezen az ablakon a jégvirágokat, azután a másik ablakhoz dülnék és annak
a jégvirágait is elhervasztanám sóhajokkal, mind a két ablak síma lenne
és a mellem még mindig teli volna sóhajjal.
– Helén! Hogy az a jó Isten…
Az ostor suhog, a kínlódó kocsis körül egy kis hangos tanakodás támad.
Egy jegyszedő a lóhoz megy, megfogja a száját, vezeti, húzza előre. A
kocsis áll a bakon, nagyokat húz a ló hátára, gyű! gyű! gyű! – azután
látom visszaereszkedni alakját, leült, a kocsi rendesen zörög. Helén
kocog a hídon.